2007-11-14

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest hallják. Szinte nem telik el mostanában 1 óra, hogy valami szörnyű hír el ne érjen: Kirúgták, kiderült, hogy beteg, meghalt és így tovább. Nagyon nehéz ez az ősz. Mintha rémülten nyújtogatnánk ki kezünket a vízből kapaszkodókat keresve. Sajnos nagyon sokan gyenge gallyacskákba és könnyen elmerülő dirib-darab tárgyakba kapaszkodnak. Ma arról tesz tanúságot egy nagyon kedves házaspár, hogy ők is így jártak egészen addig, amíg meg nem tapasztalták, hogy a mindenható Isten ma is él. Péter János és Anna a szcientológiában találták meg először a biztos pontot. Később kiderült, nagyon veszélyes örvénybe kerültek. Egy 10 évvel ezelőtti Pesti Hírlapban jelent meg beszámolójuk arról, hogyan jártak pórul, amikor az USA-ban beléptek a szcientológusok központjába.

Péter Anna: Az egyik kollégám került kapcsolatba egy fiúval, aki ennek az – akkor még Dianetika néven működő – szervezetnek volt úgynevezett toborzó embere. Mindenféle érdekes dolgokat meséltek. A ’90-es évek elején, a rendszerváltás után, áramlott be Magyarországra ez a rengeteg új dolog, amiről azelőtt nem is hallottunk: agykontroll, a Darner tréning, és ez volt a következő. Semmit nem lehetett ezekről tudni, és nagyon érdekesnek tűnt, amikor ez a fiú elmesélte, hogy van egy módszer, az auditálás, aminek a segítségével egy bizonyos tudatállapotban vissza tud térni mások emlékezetében rossz élményekre, és olyan betegségeket tud meggyógyítani, amelyek valószínűleg a rossz élmények miatt alakultak ki. Ez nagyon megtetszett nekem, el is mentem a budapesti központba, ahol természetesen nagyon kedvesen fogadtak. Kitöltöttem egy tesztet, amiből kiderült, hogy nagyon sok helyen hiányosságaim vannak: a kommunikációban, a tanulásban, és még sok minden másban. Persze arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezeket fejleszteni, és el is mentem, hogy tanulhassak. Megtanultam ezt a módszert, akkor erre volt a legnagyobb igény. Cserébe, hogy ne kelljen fizetnem a tanfolyamért, bármit hajlandó voltam megtenni: szociális jellegű munkákat végeztem.

Az ismerősöm, ez a fiú, kikerült Floridába, ahol egy óriási központ működik. Ott már szcientológia néven működött, és egyházként volt bejegyezve. A floridai részleg a leggazdagabb emberek ellátásáért volt felelős, és szükség volt olyanokra, akik a szervezet munkáját segítik, illetve auditorokra. Magyarországról természetesen nem erre a feladatra fogadtak embereket, hanem takarításra, és hasonló jellegű munkákra, de ezt nem tudtuk, mint ahogy azt sem, hogy ez egy egyház. Az a fiú rendszeresen telefonált Floridából, és hívogatott bennünket. Azzal csábított, hogy én rajzolhatok, amennyit csak akarok, grafikusként dolgozhatok. Azt mondta, hogy B.2. vízummal kell kimennünk, amit később ők B1 misszionárius vízumra változtatnak, mert a munkavállalói vízum nagyon nehéznek tűnt.

Fekete Ágnes: Mi volt az, ami kint fogadott?

Péter János: Néhány napig nem nagyon találtuk a helyünket: teszteket kellett kitöltenünk, majd be kellett állnunk abba a sorba, amibe a többiek is beálltak. A nap első részében tanfolyamokra jártunk, majd délután, estébe nyúlóan, majd késő estébe nyúlóan, aztán hajnalig tartóan dolgoztunk. Volt olyan is, hogy több napon át, megszakítás nélkül kellett dolgoznunk. Mi a nyomdai részlegnek dolgoztunk, ami a Sci-org-nak, a belső embereknek volt a szervezete. Ők végzik a háttérmunkát, ők szolgálják ki a közönséget. Amikor bemegy az ember, egy csillogó központban találja magát, amit nem bérmunkások tesznek csillogóvá, nem alkalmazottak, hanem rabszolgák, ahogy ebben az újságcikkben is szerepelt. Heti 22,5 dollárért dolgoztunk, ami egy-két zoknira vagy szappanra volt elég. A környezethez hozzátartozik, hogy tömegszobában kellett lakni, mi pedig friss házasok révén, azt gondoltuk, hogy ezek lesznek a mézesheteink.

Fekete Ágnes: Semmit nem lehetett arról tudni, hogy ott mi lesz?

Péter János: Azt lehetett tudni például, hogy a gyerek, aki bennünket is elhívott, éppen a pezsgőfürdőben ül, és ehhez hasonló jellegű információkat.

Fekete Ágnes: Azért kellett egész éjszaka, hajnalig dolgozni, mert olyan sok volt a munka?

Péter János: Erre nem mindig volt magyarázat, csak közölték, hogy ma eddig dolgozunk. Egy idő után az egyéni akarat észrevétlenül annyira lecsökken, hogy az ember nem mer kilógni a csoportból, ha nyugalmat akar, és nem akarja, hogy piszkálják. Mi ezt átéltük.

Az volt a módszerük, amikor valaki elkezdett szomorkodni vagy pityeregni -például amikor a feleségemnek erős honvágya volt-, hogy négyen, öten rárohantak az emberre, és kérdések özönével "derítették" jobb kedvre az illetőt, nehogy futótűzként továbbterjedjen ez a hangulat, elégedetlenséget ébresztve másokban is. Kaliforniában nem túl hideg a tél, de azért nem volt kellemes 4-5 fokban dolgozni. Nyálaztuk a kezünket, amikor gyűjtöttük a könyv lapjait. Volt egy olyan 4-5 napos ciklus, amikor megállás nélkül dolgoztunk. Minden munkáról statisztikát kellett vezetni és amikor a szervezet nemzetközi statisztikája leszálló ágban volt -legalább is azt állították- mindent meg kellett tenni, hogy ez javuljon. Négy napon át folyamatosan dolgoztatták az embereket, és csak ha valaki elájult, akkor hagyták 2-3 órán át pihenni.

Fekete Ágnes: És ezt elfogadták az emberek?

Péter János: Annyira lecsökkentik az akaratot, ugyanakkor étellel ellátnak, és így mindent megtesznek. Ha az ember belekerül egy ilyen sodrásba, akkor nem veszi észre, hogy hol van, és már nem látja a kivezető utat. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy négyen voltunk, és még időben elmentünk onnan. Azt tervezték velünk is, hogy szétválasztanak. Több olyan párt is ismertünk, akik hónapokon keresztül csak telefonon tartották a kapcsolatot. Amikor megszakítják valakinek a baráti, házastársi kapcsolatait, akkor könnyen fel lehet használni bármire. Azt látni, hogy egy 16 éves lány arccal a földre esik előttünk, mert annyira kimerült, szörnyű volt! A mai napig előttem van az a kép, ahogy egymással szemben ülünk négyen egy két-három napos ciklus után, és egyikünk sem csinál semmit, mert teljesen kimerültek vagyunk. Üveges szemekkel ültünk, már nevetni sem volt erőnk. Az volt a jó, hogy egyébként sokat tudtunk nevetni, és sokszor emlékeztünk vissza a gyerekkori élményekre. Rossz szemmel néztek ránk emiatt.

Fekete Ágnes: És ez egy legális egyház!?

Péter János: Igen. Az egyház nevet csak azért vették fel, mert az alapító – L. Ron Hubbard – jó üzleti érzékkel rendelkezett, és tudta, hogy az egyházi burokba öltöztetett szervezeti működést sok irányból támadhatatlanná teszi, hiszen az egyházak életébe nem szólhat bele az állam. Megtévesztő volt az emberek számára a kereszt, amit az épületeikre vagy a hirdetőtábláikra tettek. Ez egy latin formájú kereszt, aminek a közepéből négy kisebb csillag áll ki keresztben, ami állítólag a nyolc dinamikát szimbolizálja. Mindegyiknek meg van a maga jelentősége: az első az ember, majd a csoport, a család, a közösség, végül pedig az univerzum szolgálata. Minél magasabb dinamikán működik az ember, annál jobban szolgálja az emberiséget. Ez egy nagy jelszóvá, örökös viccelődésünk tárgyává vált: "Mentsük meg a bolygót!" "Vezessük be közösen az etikát a földre." Az ott lévő magyarok mondogatták, hogy legyen Magyarország az első clear ország. Ez az a fokozat, ami mentesít a múltbeli negatív eseményektől.

Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy a múltját meg tudja tisztítani valaki?

Péter János: Nem csak a múltját, hanem az előző életeinek a múltját is. Hisznek a lélekvándorlásban is, és abban, hogy ha valaki öt-hat élettel korábban elkövetett egy nagy bűnt, akkor a mostani életében büntetést szabnak ki rá a szervezeten belül. Büntető, úgynevezett RPF csoportba teszik, és fekete ruhában kell járnia, ezért mi fekete ruhásoknak is neveztük ezeket az embereket. Csak futólépésben közlekedhettek a folyosókon, állandó felügyelet alatt tartották őket, a telefonbeszélgetéseket is végighallgatták, elolvasták a leveleiket. Abszolút ellenőrzés alá kerültek. A kiút az volt, hogy ha az auditálások során kiderült, hogy az általuk alkalmazott E-méter érzelmi stabilitást mutat. Ez jelentette a felszabadulást.

Fekete Ágnes: Hogy derül ki, hogy valaki 120 évvel ezelőtt elkövetett egy bűnt?

Péter János: Én ártatlanul leülök, hogy segítsen rajtam az auditor, és a végén kiderül, hogy nekem komoly bűneim voltak, amelyek engem a mai napig korlátoznak. Az auditálás fő célja, hogy felszabadítsák azokat a korlátokat, amelyek tudat alatt befolyásolnak bennünket. Nekünk ez tetszett meg ebben az egészben.

Egyszer előttem auditálták a feleségemet: kérdezgették, beszéltették. Kiderült, hogy most az anyaméhben van, nemsokára megszületik. Féltudatos állapotban van az ember. Azt vettük észre, hogy sötétül a bőre. Kiment a mosdóba, és amikor visszajött, megkérdezte, hogy látjuk-e, hogy milyen a bőre. A sejtjei fel tudták idézni azt a pillanatot, amikor megszületett. Tudta, hogy nagyon sötét bőrrel született, és nagyon hihetőnek és hiteles dolognak tűnt, ahogy ő ezekről beszélt. Bizonyos negatív érzelmek felszabadultak.

Fekete Ágnes: Erről a cikkről hadd kérdezzek. Az a címe, hogy a Boldogság rabszolgái. Hogy kell ezt érteni?

Péter János: L. Ron Hubbard abban volt ügyes, hogy különböző tudományokból összeollózott egy áltudományt, ami abban különbözik a hipnózistól, hogy az ember valamelyest tudatos állapotban van. A célját tekintve ugyanaz: megszabadulni negatív érzelmektől. Amíg azonban a hipnózis egyfajta parancsot ad a hipnotizált embernek, addig az auditálásnál maga az auditált ismeri fel a problémát, a hibát – így mondják. Azt gondolom, hogy az agyban nem véletlenül működnek azok a funkciók, amelyek elősegítik, hogy ami kellemetlen, ami rossz, azzal ne foglalkozzunk. Nyilván az sem jó, ha mindent eltemet az ember, kell beszélni a problémákról, de nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb módja.

Egyik alkalommal, amikor felmentünk Budapestre egy ilyen auditálásra, akkor engem auditáltak. Nagyon fájt a fogam, hétvége volt, nem mentem az ügyeletre. Az auditálással akarták megszüntetni a fogfájást. Két-három órás volt ez a folyamat, ami alatt a fájdalom hol elmúlt, hol felerősödött. Addig nem mertek elengedni, amíg látták, hogy újra és újra visszajön a fájdalom. Emlékszem, hogy kimentünk az utolsó vonathoz, ami este 10 órakor indult, és éreztem, hogy valami készül. Mint egy duzzasztógát előtt, amikor a víz éppen áttörni készül a gátat, úgy felerősödött a fájdalom is a fogamban.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült megszabadulni ebből a központból?

Péter János: A jó Isten gondoskodó szeretetével.

Fekete Ágnes: Az világos volt, hogy innen meg kell szabadulni.

Péter János: Én voltam a legbambább ebben az egész helyzetben, mert egyszer-kétszer elvittek olyan helyre, ahol dobolni lehetett, ami nagyon megnyugtató hatással volt rám. Ezt ők is észrevették, ezért is vittek oda. Tovább bírtam, mint a többiek. Egy református lelkésztől próbáltunk segítséget kérni, aki abban segített, hogy odahívta a konzult. Gondolom, hogy hetente megfordultak nála szerencsevadászok, akik egyházi segítséggel akartak ellavírozni Amerikában. Mi már a sokadik próbálkozók lehettünk. Megrendezésre került egy ökumenikus találkozó a magyarok számára Los Angelesben, ahol egy baptista lelkész megjegyezte a címünket, telefonszámunkat, és felvettük vele a kapcsolatot. Ő jött értünk.

Isten keze volt ebben a szökésben, ugyanis úgy kell elképzelni ezt az óriási épületet, ami valaha egy kórház volt, hogy nem volt benne egyetlen olyan zug sem, ami ne lett volna bekamerázva, vagy másként ne ellenőrizték volna. A belső őrök elektromos sokkolóval, gumibottal voltak felszerelve. Mindenki egyenruhát hordott, mi is. Az összes ajtó mágneszáras volt, amihez mindenkinek volt egy kis mágneskártyája. Az ajtókat központilag le lehetett zárni, és akkor aztán se ki-, se be. Amikor megkérdeztük, hogy miért van erre szükség, akkor azt felelték, hogy a külvilág támadásai ellen való védekezés miatt. Kiderítettük, hogy ahol mi kaptunk szállást, az egy olyan hely, ahonnan egy külön lépcsőház vezet ki az épületből. Az első emeleten a feketeruhás emberek laktak, akiknek az ajtaja előtt mindig ült egy biztonsági őr. Azt kellett eldöntenünk, hogy a biztonsági ajtókon keresztül rohanunk-e ki, vagy pedig ezen a hozzánk közel eső bejáraton keresztül távozunk, ahol nem volt ugyan elektromos zár, de a biztonsági őrök szobái előtt kell elhaladnunk. Úgy döntöttünk, hogy itt rohanunk le, és ha kell, feldöntünk mindenkit, ha kell, akkor elhajítjuk a csomagjainkat is. Azon a reggelen olyan ködös és esős idő volt, ami Los Angelesben igazán ritka. Semmit nem lehetett látni. Olyan volt, mintha Isten azért bocsátotta volna ezeket a felhőket a városra, hogy minket senki ne lásson meg. Az utcák kihaltak voltak, a baptista lelkész pedig elhozott bennünket onnan. Jó volt az is, hogy nem a tömegben kellett kiszúrnia bennünket, hanem rögtön egyértelmű volt, hogy mi vagyunk azok. Az a szörnyű az ilyen helyzetekben, hogy az ember akkor is azt érzi, hogy figyelik, ha senki nem figyeli. Ez a szocializmusból is ismerős: az emberek akkor sem mertek megszólalni, beszélni dolgokról, amikor már szabad volt. Hozzászoktak ahhoz, hogy a "falnak is füle van".

Péter Anna: Amikor kijöttünk, a lelkész a lakására vitt bennünket, az asztalához ültetett és szalonnás tojásrántottát készített nekünk. Megterítette az asztalt, és teát adott. Annyira kiborultunk addigra, hogy elkezdtünk sírni. Nagyon örültünk a tojásrántottának és a teának. Minden átértékelődött bennünk: egy igazi bögréből ihattunk tehát, igazi asztalnál ehettünk igazi, magyaros tojásrántottát. Valódi bögréből olyan teát, amit szívből, szeretettel készítettek nekünk. Azt gondolná az ember, hogy a szervezetben nem kaptunk enni, pedig ez egyáltalán nem így volt. Rengeteget ehettünk, és nagyon változatos ételeket. Az ebéd és a vacsora is többfogásos volt, önkiszolgáló gyönyörű pultokról vettük az ételeket, amiket a legkülönfélébb szakácsok készítettek.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez sok embert meg is fogott.

Péter Anna: A főnökünk például Kubából menekült, és egyébként is nagyon sokféle emberrel találkoztunk ott. Voltak, akiknek nem volt útlevelük, de fedél volt a fejük felett, fantasztikus ételeket ehettek, és délelőtt tanulhattak. Sok embernek olyan fontossá vált ez, hogy a világ minden kincséért sem hagyná ott ezt az egészet. Mindezek ellenére el kell mondani, hogy gépies módon történik minden, és a poharak műanyagból vannak, és nagyon kell sietni. Az ember a végén már csak azért evett, mert szüksége volt a táplálékra az életben maradáshoz. Ezt ők is nagyon jól tudják, nem véletlenül adják ezt a sok finom ételt. Nekünk ez az emberséggel adott reggeli, igazi bögrével többet ért, mint az a sokfogásos pazar étel, amiben minden nap részünk volt. Annyira megváltozott az értékrendünk, tényleg mindent átértékeltünk.

Fekete Ágnes: Mi történik a gyerekekkel?

Péter Anna: Hat éves koruktól részt vehetnek az egyház munkájában. Elválasztják a szüleiktől őket, és egészen kiskoruktól kezdve 30-40 fős csoportokban élnek. Amikor nem tanulnak, dolgozniuk kell. 6-7 éves gyerekek szolgáltak fel nekünk a konyhán. Volt egy kislány, akinek eltört a lába, de az anyukája nem tudott róla, mert egészen máshol dolgozott. Kis korukban megtanulják a csapatmunkát, a csoportban való létezést, és ha ezt elfogadják, akkor egy jól dolgozó szcientológus munkás válik belőlük.

Fekete Ágnes: Amerikában hogyan lehetséges ez, amikor a gyerekmunkát annyira tiltják?

Péter Anna: Ezt teljesen illegalitásban teszik. A külvilág annyit lát, hogy a gyerekek tanulnak, és néha besegítenek. Később, amikor kiszabadultunk, akkor felvettük a kapcsolatot az FBI-jal, de ők azt mondták, hogy nagyon sajnálják, de amíg konkrét bizonyítékokkal nem szolgálunk a gyerekmunkáról, addig nem tudnak foglalkozni az esettel.

Péter János: Ebben az újságcikkben, amit most mutattam, ami a Pesti Hírlapban jelent meg, elég részletesen mindent leírtam azokról az emberekről, akik teljesen kiszolgáltatva élnek abban a központban, Clearwaterben. Ennek a cikknek is köszönhető az, hogy hazaküldtek minden magyar misszionáriust, körülbelül harminc-negyven embert. Utána persze a zaklatások folyamatosan mentek.

Fekete Ágnes: Mit vállalt az a baptista lelkész, amikor segített?

Péter János: Veszélynek tette ki a családját. Gondolom, hogy a gyülekezetével a háta mögött védelmet érzett, mindenki tudta, hogy befogadott bennünket. Egyébként egy nagyon jó pszichológusi véna szorult belé: elhatározta, hogy visszavisz bennünket az épület külső, utcai részéhez. Erőteljesen tiltakoztunk ez ellen, semmi esetre sem akartunk visszamenni oda. Aztán valahogy csak rávett bennünket. Az úton odafelé egyszer csak elkezdett lassítani, mi pedig elkezdtünk kiabálni, hogy nehogy megálljon, de ő megállt. Teljesen odavoltunk: pont egy bejárat előtt álltunk meg. Többször is visszavitt bennünket, és egyre bátrabbak lettünk. Aztán már mertünk ott sétálni is. Elbeszélgettünk azokkal, akik ott ránk tapadtak. Tudtak rólunk, hogy ott vagyunk a közelben, veszélyes elemek voltunk. Egy alkalommal, amikor már besötétedett, szintén ott sétáltunk az épület oldalában, és hallottuk, hogy két hölgy ránk tapadt. Jóska azt mondta, hogy szaporítsuk a lépést. Gyalog-galoppra fogtuk a lépteinket, majd háromra hirtelen megálltunk. A két nő persze nagy lendülettel nekünk ütközött. Ilyen vicceket bevetettünk néha. Előfordult, hogy autóval követtek bennünket, és le kellett rázni őket.

Fekete Ágnes: Ez elég félelmetesen hangzik.

Péter János: Félelmetes is volt, főleg Los Angelesben, ami alapvetően is egy félelmetes város. Majdnem minden nap hallott az ember lövöldözést.

Fekete Ágnes: Mások is megszöktek?

Péter János: Persze, csak nem tudjuk, hogy mi lett a sorsuk. Az egész egy 2-3 hetes kiképzéssel kezdődik, ami mindenkinek a fizikai felkészültségétől függően hosszabb vagy rövidebb. Ebben a fázisban sok mindent kipróbálnak az emberen. Volt olyan, hogy nem engedték meg, hogy a szennyvízbe nyúlva kesztyűt húzzunk, mondván, hogy az ember konfrontálódjon a szennyel, hogy tudjuk az ilyen nehéz helyzeteket kezdeni. Ha túljut valaki ezen az időszakon, akkor válik a Sci-org tagjává. Akkor már nehéz elmenni, előtte még nem annyira. Volt olyan ember, aki többször is felszólalt a problémák miatt, és az egyik napról a másikra eltűnt. Vagy csináltak vele valamit, vagy magától ment el, soha nem tudjuk meg. Elég hamar rájöttünk, hogy semmit nem szabad elmondani fölfele, mert abból csak baj származik. Volt egy ember, akit én csak azért nevezek így, mert ott így hívták: a zsidó.

Fekete Ágnes: Ott, Amerikában!?

Péter János: Anyagbeszállítási munkát végzett, és valamilyen hibát vétett. Olyan procedúrának vetették alá, ami még a fekete ruhásoktól is megkülönböztette őt. Csúfolták, amikor meglátták, happy hanukát kiáltoztak felé. Ráadásul egy német fiú volt a főnöke, tarra nyírt feje volt, neki egy külön élmény lehetett, hogy ennek az embernek dirigálhatott. Az az ember a szemünk láttára ment tönkre pár hét alatt. Állandóan sírt, kiírta a falra különféle tacepaokra, hogy miket fog csinálni ezután: dupla annyit megpróbál teljesíteni, mint mi, hogy jobb legyen a statisztikája.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult tovább a sorsotok?

Péter János: Bekerültünk a keresztyén gyülekezetbe, és egy imaóra keretében elmondtuk, hogy mi történt velünk. Majdnem mindenki sírva fakadt, amikor a legfrissebb élményeinkről beszéltünk, mert annyira hihetetlen volt a számukra, hogy ez az ő városukban megtörténhet. Amikor visszajöttünk Magyarországra, itt is elkezdtünk egy gyülekezetbe járni, először csak ritkábban, aztán egyre gyakrabban. Itt szólt hozzám egyre jobban az Ige, és egy istentisztelet alkalmával, amikor a hit fogalmáról szólt a prédikáció a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete alapján, akkor teljesen letisztult bennem a hit jelentése. "A reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Hit nélkül lehetetlen Isten Országába jutni. Ezzel a bibliai mondattal egy hályog hullt le a szememről, és innentől kezdve már tudtam bizonyságot tenni a gyülekezetben. Egy mérföldkő volt számomra. Az évek is megmutatják, hogy melyik egyház mellett maradtam meg. Ez a tartós és a biztos. A másikban arra tanítanak, hogy hogyan segítsünk a másiknak, de az ember mégis a sor végére kerül. Szomorú, hogy már politikai befolyásuk is van, legalább is ez hallható. Amerikában John Travolta, Tom Cruise és Chick Korea népszerűsíti a szcientológiát.

Péter Anna: Nyilvánvalóan egy keresztyén egyházban, ha én Isten elé megyek, nem kell leírnom egy papírra, hogy milyen bűneim voltak, hanem elcsendesedem, és Isten elé teszem a bűneimet, és megkérem, hogy bocsásson meg. Ezt teljesen szabadon teszem. Ő pedig egy szerető és megbocsátó Isten. A szcientológiai egyház lényege, hogy az embert módszeresen próbálják meg megtisztítani, és ezért még kemény pénzeket is fizetnek.

Fekete Ágnes: Azóta találkoztatok ilyen emberekkel?

Péter Anna: Amikor Magyarországon elkezdtem dolgozni, miután hazajöttünk, az volt a szerencsém, hogy a személyzetissel jóban lettem, és elmeséltem neki ezt az esetet. Nem telt bele sok idő, és megkeresett azzal, hogy képzeljem el, őt is megkereste ennek a szervezetnek az egyik tagja, hogy a mi cégünknél tartana rendszeresen csapatépítő tréningeket, illetve olyan fejlesztő tanfolyamokat, amitől a mi cégünk csak jobb lehetne, a munka hatékonyabbá válna. Egy nagyon jó előadó képességgel rendelkező embert küldtek. Ha én nem meséltem volna a kollégámnak erről az egészről, akkor saját bevallása szerint, habozás nélkül belement volna abba, hogy ez a cég rendszeresen képezze az embereinket. Több nagyon fontos jelmondatuk van. Az egyik a földbolygó megmentése, ami egy nagyon szép eszme, ha belegondolunk. A másik ehhez hasonló a kábítószer-ellenes programjuk: karitatív, szép tevékenységnek tűnik, ha nem tudjuk, hogy mi áll valójában mögötte, hogy embereket kihasználnak és így pénzt szereznek.

Az is elég szomorú, hogy a környező országok: a görögök, az osztrákok, a németek már kitiltották ezeket a szervezeteket az országukból, mert felismerték, hogy ez káros. Sajnos Magyarországon még mindig nem jutottunk el odáig, hogy megkérdezzük, ezek az országok vajon miért tiltották ki ezt az egyházat. Nem ültünk még mindig le, és még mindig nem néztük meg, hogy mi áll e mögött. Jó lenne, ha mi is rendet raknánk egy kicsit a házunk táján, hogy miket engedünk meg. Hosszú távon kell vizsgálódni. A szcientológia tanításának a lényege, hogy nincs vége: felállítanak egy hidat, amelyen át a boldogsághoz juthatunk el, csak a híd végtelen. Nem mondják azt, hogy köszönjük, hogy részt vett, viszontlátásra. Soha nincs vége, és természetesen a halál után lehet majd a "szellemlétben" boldogan élni.

Péter János: Amikor tanfolyamra jártam, észrevettem, hogy amikor az agyamat próbálom használni úgy, ahogy ők azt kitalálták, akkor mintha megeszesednék. De ez az állapot csak egy rövid ideig tart, mert minden visszaáll az eredeti kerékvágásba, ahogy ez az alkoholnál és a drognál is működhet.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Krónikák első könyve 29. fejezetének 17. verséből:

"Jól tudom, oh én Istenem, hogy te a szívet vizsgálod, és az igazságot szereted. Én mindezeket tiszta szívemből, nagy jó kedvvel adtam, s látom, hogy a te néped is, amely itt jelen van, nagy örömmel, szabad akarata szerint adta ezeket néked."

Talán mindenkivel előfordult már, hogy egy családtagjával összekülönbözött, mondjuk együtt ültünk az autóban, de mintha fényévekre lettünk volna egymástól. Velem előfordul például, hogy zenélek, és ilyenkor sajnos megsértem családtagjaimat, mert nem veszem észre őket, annyira belemerülök az általam megélt harmóniába. Jelen lenni, mégis távol lenni: nagy kísértés ez a mai korban is. Felszínes kapcsolatokkal és témákkal tömjük tele az életünket. "Szia, hogy vagy?" És néha megkapom az őszinte választ: "tényleg kíváncsi vagy rá, vagy csak úgy kérdezted?" Még amikor imádkozunk, akkor is, ha eszünkbe jut egy-egy kínos téma, szinte azt kérjük Istentől: "Most fordulj el, ne figyelj ide, mert nem neked való."

Isten, amikor elküldte a világba az embert, minket is, ezt azért tette, hogy itt jelen legyünk. Hogy teljes valónkkal szeretetet tudjunk adni és kapni. Aki nem vállalja azt a kalandot, hogy egész önmagát adja, az csak félig él. Nagyon sokszor magunknak sem valljuk be azt, ami bennünk él.

Sokszor fáradtan rogyok össze. Azt érzem, és azt mondom mindenkinek, hogy iszonyatosan elfáradtam. Pedig valójában csalódott vagyok. Valójában belül összetörtek az álmaim, és nem látom a kiutat. Csak ezt nehéz kimondani, nehéz magam előtt is vállalni félelmeimet.

Dávid király imádságában, amiből felolvastam, azt mondja Istennek: itt vagyunk. Jelen van a Te néped. Szívből adta, amit adott a templom számára. Ez a jelenlét az igazi istentisztelet. "Mindenki levetette maszkját, mindenki félretette kusza gondolatait, és most csak Teérted áll itt, ó Isten!"

A jelenlét egyfajta döntés. Isten azt kéri tőlünk, hogy engedjük őt be az életünkbe! Kockáztassuk önmagunkat, mert csak ez vezet életünk valódi egészségéhez. Jézus minden embertől azt kérte, akivel beszélt, hogy az életével válaszoljon hívására. Nem beszédre hívott, hanem jelenlétre.

Kérdés, hogy látom-e: ha elbújok kapcsolataimban, ha felszínes gondolataimmal beszélgetek és élek, akkor nem találom meg sem az Istent, sem a társamat, és csak félig élek.

Az emmausi tanítványok nagy bánattal baktattak az úton. Melléjük szegődött a feltámadt Jézus. Nem tett mást, csak jelen volt bánatukban. Nem oktatta ki őket, nem akarta minden áron megvigasztalni őket, csupán jelen volt. Amikor ez az önmagukat egymásnak ajándékozó találkozás igazán beteljesedett, amikor megtörte a kenyeret, akkor egyszerre megnyílt a tanítványok szeme, és észrevették a Feltámadottat. A fájdalomban való hiteles és igazi jelenlét meghozta a gyümölcsét. A tanítványok élete irányt váltott, nagy örömüket hirdették szerteszét.

Dávid hálaimája, a közösség jelenléte egy új korszak kezdete volt. Temploma lett a népnek. Adja Isten, hogy merjük magunkat, teljes valónkat megnyitni. Adja Isten, hogy megízlelhessük Isten és önmagunk igazi jelenlétének jó ízét.
Ámen