2006-08-09

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Élni és otthon lenni valami közös gyökerű állapot. Ismerjük a mondást, azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Ezt az otthonteremtő közösséget szeretné megmutatni a Magyar Reformátusok 5. Világtalálkozója, melyet ebben a hónapban szerveznek Debrecenben és Kolozsvárott. A találkozó egyik érdekessége az lesz, hogy szinte beleolvad majd a Virágkarneválba, tehát egy nagy fesztiválban szeretnének krisztusi jel lenni. Ódor Balázs, a Zsinat ifjúsági referense és Kiss Sándor munkatárs számol be most a Magyar Reformátusok Ifjúsági Világtalálkozójáról, ahova még várják többek között biciklisek jelentkezését.

Ódor Balázs: Most először indít saját kocsit a Virágkarneválon a Tiszántúli Egyházkerület.

Fekete Ágnes: Mitől lesz az református?

Ódor Balázs: A kompozíciótól lesz református. Haranglábat fog szimbolizálni ez a kocsi. Fiatalokat keresünk, akik majd felöltöznek, és a kocsit fogják kísérni. Az ifjúsági világtalálkozó 21-én és 22-én kerül megrendezésre. Most nem elvonulni szeretnénk, hanem bevonulni a városba, és a város főterén összegyülekezve, együtt biztosítani teret egyházi kezdeményezéseknek. Igyekszünk majd megmutatni az egyház igazi oldalát, azt, amit sokan nem ismernek. Egyrészt az ifjúsági vetületét, hiszen arra számítunk, hogy sok református fiatal eljön majd, hogy tanúbizonyságot tegyen a hitéről. Másrészt azt a sok kis csodát, amelyek tulajdonképpen mozgatják az egyházat, és amiről kevés jelenik meg a hírekben.

Fekete Ágnes: A missziók különleges módon fognak bemutatkozni.

Ódor Balázs: Lesz egy "missziói sziget". A kétnapos fesztivál vezérfonala a "Reménységben örvendezünk" gondolat lesz. Szeretnénk kézzelfoghatóvá tenni azt, ami bennünket mozgat, ami a missziókat is arra indítja, hogy a társadalom peremén élő fiatalokkal foglalkozzanak, hogy az ő ügyüket felkarolják. Ez nem más, mint a reménység.

Fekete Ágnes: Hogyan képzeljük ezt el?

Ódor Balázs: A telefonos lelkigondozást például úgy lehet dramatizálni, hogy az egyik sátorból áttelefonál valaki a másik sátorba. De maradjon ez addig is a missziók meglepetése, hiszen keményen dolgoznak ezen a feladaton. Meg fog jelenni a "szeretet sziget", ahol a Református Egyház Szeretetszolgálata mutatja be magát. A szeretetszolgálat nem csak arról szól, hogy hogyan lehet intézményesen segíteni, hanem azt mutatja meg, ami sokkal fontosabb: a helyi közösségekben hogyan tudunk mi magunk segíteni. Például lehetőség van arra, hogy önkéntesként regisztráltassa magát valaki. Ebben az esetben a Szeretetszolgálat önkéntese lesz, ami azt jelenti, hogy szükség esetén mozgósítják. Ezt azért tartom fontosnak, mert megmutatja a fiatalok számára, hogy a hit nem egy közös álomvilágban élt élet, hanem nagyon konkrétan meghatározza az életünket, konkrét következményekkel jár, élhetővé teszi az életet. Olyan távlatot ad, amiben az ember Istenre talál, megnyugvást talál. Amikor nem kell attól félnünk, hogy keresztyének vagyunk, nem kell ezt eltitkolnunk, hanem lehet belépnünk egy olyan környezetbe, ahova szívesen hívogatunk másokat is. Indítottunk egy akciót a Szeretetszolgálattal, aminek az a célja, hogy a Debrecenbe ellátogató fiatalokat bevonjuk egy segélyakcióba: arra kérünk mindenkit, hogy hozzon magával írószert, tanszereket, könyveket, kötelező olvasmányokat, amiket már nem használnak, hogy majd ezekkel és az istentiszteleti gyülekezet adományával támogassunk olyan kárpát-medencei fiatalokat, akiknek nagy nehézséget jelent az iskolakezdés. Reményeink szerint a Kárpát-medence fiataljai fognak itt megjelenni, a határon túliakat is hívogattuk, bevontuk őket is a szervezésbe. Felállítjuk az Imakertet, lesz Láthatatlan Színház, 15-20 helyszínen kínálunk majd programokat, amelyek reményeink szerint élményekkel fogják gazdagítani az idelátogatókat. 21-én lesz egy istentisztelet, ami a "Reménység hangjai" címet kapta, ezen az alkalmon szeretnénk mindent összefoglalni.

Fekete Ágnes: Hogyan fognak az emberek megérkezni?

Kiss Sándor: Több irányból érkeznek fiatalok. Az egyik csapat Kassáról indul, Miskolcon és Tokajon keresztül közelíti majd meg Debrecent. A másik társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből érkezik, szintén több helyről: Beregszászról, Kisvárdáról, Fehérgyarmatról jönnek fiatalok és Kisvarsányban találkoznak, ahonnan majd együtt jönnek Mátészalkán keresztül Debrecenbe. A harmadik csoport pedig Szegedről indul, hozzájuk is több felől csatlakoznak majd. Például Sarkadról is jön egy kisebb társaság. A három csapat augusztus 19-én érkezik meg Debrecenbe, a főtérre, majd a főiskolába mennek, hogy regisztráltassák magukat. Utána mindenkit útjára bocsátunk, hogy a városi programokon részt vehessen.

Fekete Ágnes: Lehet még jelentkezni a biciklisek közé?

Kiss Sándor: Lehet. A Tiszántúli Református Egyházkerület honlapján, a tiszantul.reformatus.hu oldalon mindenki megtalálja a biciklitúrát vezetők elérhetőségeit. Itt található minden egyéb információ, ami a részvételhez még szükséges.

Ódor Balázs: A debreceni intézményvezetők nagyon nyitottak voltak. Minden intézmény megnyitotta a kapuit, és várják, hogy a fiatalok megtöltsék a tantermeket, tornatermeket. Lesz egy központi közös sátrunk, ahol közösen fogunk étkezni.

Fekete Ágnes: Ételosztás lesz?

Ódor Balázs: Igen. Mindenki kap ételt, aki regisztráltatja magát. A szállás ingyenes. Ha valaki 19-től 23-ig Debrecenben lesz, akkor 4000 Ft-ot fizet a napi három étkezésért.

Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy 1000 Ft alatt van egy napi étkezés.

Ének: Uram tehozzád futok

Ódor Balázs: Sok kiállítás lesz. Például a reménységről egy fotókiállítás. Szeretnénk bevonni a helyieket is, ezért 22-én délelőtt lesz egy szusszanásnyi idő arra, hogy a fiatalok térképek segítségével felkeressenek 5-6 gyülekezetet. Azok, akik részt vesznek a fesztiválon, nem egy színpadot látnak, egy hamis képet az egyházról, hanem beléphetnek a színfalak mögé, és 22-én bejárhatják a "Reménység útját", elmehetnek a gyülekezetekbe, ahol az ifjúsági körök fogadják majd őket szeretetvendégséggel. Az út során kitöltenek a fiatalok egy kérdőívet, minden gyülekezetről öt-öt kérdést teszünk fel. Így megtapasztalhatják annak a valóságát, hogy ma is hoznak létre református gyülekezet ifjúsági közösségeket, otthont adnak fiataloknak, ahol választ lehet találni az élet kérdéseire, meg lehet élni a hit csodálatos közösségét. Bakáts Tibor, Settenkedő, Funk Sándor addiktológus és Fazakas Sándor, a debreceni teológia rektora egy kerekasztal-beszélgetést folytat majd arról, hogy mi is valójában a sztárság, mi a fiatalok életének a valósága, milyen viszonyba áll ez egymással az álom, a valóság és a virtualitás. Ez nagyon izgalmas beszélgetésnek ígérkezik. Fontosnak tartjuk, hogy valahol összekapcsoljuk ezeket a világokat, hiszen nagyon sok református fiatal nézte például a Megasztárt. Ennek a jelenségnek is megvannak a pozitívumai, ezért szeretnénk egy izgalmas beszélgetésben a végére járni annak, hogy mit jelent sztárnak lenni, mikor vagyok otthon, mikor teljesítem a küldetésem. Mindenki megélheti a sztárságot, ez a keresztyén hit lényege: rádöbbenünk arra, hogy valaki számára fontosak vagyunk. Isten számára fontosak vagyunk. El kell jönni. Nem azt kell mondani, hogy majd más elmegy, hanem azt, hogy veszem a sátorfámat, a hálózsákomat, matracot, és nagy levegővel elindulok Debrecenbe.

Fekete Ágnes: Idősebbeket is várnak, vagy azt lehet mondani, hogy ez a hétvége csak a fiataloké?

Ódor Balázs: Természetesen idősebbeket is várunk. Debrecenben ezekben a napokban elkezd ülésezni a Doktorok Kollégiuma. Nyilván lesznek idősebbek is, püspökök, szép alkalom lesz, ahova azért a fiatalok is betehetik a lábukat, annál is inkább, mert a záró istentiszteletet az Evangéliumi Színház egy előadása követi. Azzal az élménnyel fogunk hazamenni, hogy mégiscsak valóságos erők hatnak Krisztus egyházában. Emberekkel találkozhatunk, akik erre tették fel az életüket. Ma egy keresztyén fiatal számára ez a megerősítés nagyon hiányzik. A fiataloknak ezer más dolguk lehetne, nyilván ezer más dolgot tesznek is, de mégis fontos számukra egy- egy református gyülekezet.

Fekete Ágnes: Mit jelent mindebben az, hogy református?

Ódor Balázs: Reformátusnak lenni azt is jelenti a számomra, hogy nincsenek igazából közvetítő elemek a krisztusi kegyelemhez, hanem az ember csak úgy hajadonfőn is odaállhat az Úr elé, és azt mondhatja, hogy itt vagyok. Krisztus az én reménységem, ez ad végső támpontot az életemnek. Reformátusnak lenni azt is jelenti, hogy nagyon komolyan veszem a gondviselést, és nem abban a formában, hogy mindent ráfogok Istenre. Nem passzivitást, hanem aktivitást jelent, azt, hogy minden helyzetből van út az Istenhez. Ehhez az úthoz nem feltétlenül van szükség papra, liturgiára vagy bármire, hanem oda lehet állni az élő Isten színe elé. Reformátusok vagyunk azért is, mert komolyan vesszük azt, hogy abban a pillanatban, amikor odaállunk, akkor közösségként állunk oda. A közösséget a hit és a reménység kovácsolja egybe. Nekem az a reményem, azért csináljuk ezt az egészet, hogy ez egy olyan alkalom lesz, ahol mindezt meg tudjuk élni.

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten szintén arra tettek kísérletet református fiatalok, hogy egy fesztiválon a béke szigetét teremtsék meg. Hallottunk előzőleg arról, hogy Debrecenben majd felállítják az Imakertet. Ez a különleges kert-kiállítás Öcsről vándorol oda, ahol a Művészetek Völgye Fesztivál keretében volt felállítva. Bölcsföldi András, a budapesti teológia lelkésze találta ki az Imakert gondolatát. A megvalósításban pedig a hallgatók segédkeztek.

Bölcsföldi András: Ezt egy valóságos kertként kell elképzelni, ahova egy kapun át lehet belépni. A kaput a Miatyánk szó alkotja, fából kifaragva. Az "M" és az "A" betű alatt lehet be- és kilépni a kertből. Ennek az imádságnak három mondata Istenre vonatkozik, három mondata pedig ránk. Ez a három van három részben megjelenítve. A megszólítás a belépés. "Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…". A másik három a mindennapi kenyér, a bűnök és a megbocsátás, illetve a kísértések. Interaktív a kiállítás, ami azt jelenti, hogy néhány gondolattal segítettünk elmélyíteni az imádság ezen részeit. A végén pedig a doxologia, a dicsőítés: "Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség…" elmélyítésére a kert közepén volt lehetőség, ahol két padot helyeztünk el egy kis szökőkúttal, virágokkal. Itt el lehetett csendesedni. Olyan kiállítás volt, ahol sok mindent meg lehetett érinteni. Például az Isten országáról Jézus hét példázatot mondott, amelyeket a Máté 13-ban olvashatunk. A kiállításon voltak magok, amiket meg lehetett fogni, volt búza, amit meg lehetett simogatni, volt kovász, amit meg lehetett szagolni, magokat lehetett szétválogatni. A földbe rejtett kincsnél egy ládát helyeztünk a földbe, amiben cukrok voltak, a gyerekek élvezték nyilván jobban ezt. A mindennapi kenyérnél kenyeret helyeztünk el, amit meg lehetett kóstolni. A kísértések tárgyait is kiállítottuk: egy cigisdobozt, számítógépes egeret. Mindent meg lehetett nézni és fogni. Voltak olyan helyek, ahol lehetett szavazni: kinek nehezebb megbocsátani, egy idegennek, egy barátnak vagy egy családtagnak. Bűnöket lehetett feltenni a keresztre. Megdöbbentő volt, hogy milyen komoly dolgokat írtak le az emberek, pedig jellegéből fakadóan ez egy játékosabb dolog volt, mégis egészen komoly dolgokat írtak fel.

Fekete Ágnes: Voltak visszajelzések?

Bölcsföldi András: Igen. A kiállítás végén volt egy kis pavilon, ahol megkínáltuk az embereket egy kis frissítővel, kávéval, teával, limonádéval, keksszel. Itt le lehetett ülni, és beszélgetni is lehetett. Volt egy naplónk, amibe bárki beírhatta a véleményét, meglátását. A visszajelzések 99 %-a, túlzásnak tűnik, de teljesen pozitív volt. Megjegyezték, hogy jó kezdeményezés.

Fekete Ágnes: Van ebben valami sajátos, hogy egy világi fesztiválban egyházi jelenlétet tapasztal meg valaki?

Bölcsföldi András: Igen, és azért volt meglepő, mert a református emberek ezekkel a dolgokkal tisztában voltak. Viszont itt nagyon sokan csak a Miatyánk szövegét ismerték, mégis írtak arról, hogy megérintette őket a kiállítás egy-egy része. És a hely szelleme is segítette a kiállítás sikerét. A fesztivál szervezője, vezetője is írt a naplónkba: azt írta, hogy ez a béke szigete. Tényleg békességes volt: lehetett ülni, csend volt, de lehetett beszélgetni is, megszólították az embereket. Erre van szükség a világban is. Az egyháznak békességszerző szerepe kell legyen. Dizseri Eszter is volt vendégségben nálunk, ő írta a Gyerekek a Miatyánkról című könyvet, vele a gyermekek látásmódjáról beszélgettünk. Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató az archaikus népi imádságokról írt, ezzel foglalkozott. Volt Écsi Gyöngyi a Felvidékről, aki előadóművész. Mondjuk úgy, hogy ezek kísérletek. Szerintem megszólításban nagyon jó volt, és sokan érdeklődtek. Lehet, hogy most csak egy pozitív benyomásuk lett az egyházról, lehet, hogy más nem történt. Volt egy része a kiállításnak, ahol egy kis lapra fel lehetett írni azt a gondot, ami nagy terhet jelent az életben, és a lapot be lehetett rakni egy kagyló alá. Egy homokasztalon több kagylót is elhelyeztünk, bárhova be lehetett rakni a saját gondot. Ha a kagyló alatt már volt egy lap, akkor azt ki lehetett venni, és azért lehetett imádkozni. Nagyon komoly dolgokat is beleírtak az emberek. Arra az Igére gondoltunk itt, hogy a tenger mélyére vettetnek a bűnök. Megdöbbentően mély dolgokat írtak, ezért gondoljuk azt, hogy van annak létjogosultsága, hogy egy kicsit másképpen közelítsük meg a mai embereket.

Fekete Ágnes: Kukkantsunk bele még az öcsi parókia életének elmúlt hetébe…

Zene: Lux Aeterna felvidéki kórus

Kórustag: Már csak egy énekünk van hátra. Én ezelőtt röviden bemutatnám a kórust. A kórus neve Lux Aeterna, örök fényt jelent magyarul. Két éve alakult meg, és heten veszünk részt benne. A kórus célja, hogy gyülekezeteknek vigye az örömhírt. Eddig jórészt Felvidéken szolgáltunk, a környező gyülekezetekben. Eljutottunk Komáromba is, illetve az Ukrán határig is. Magyarországon egy-két alkalommal léptünk fel eddig. Most név szerint is bemutatnám a kórustagokat: Tímea Komáromból jött, Anikó Vágselyéről, András, az egyedüli tenor szólamos Komáromból, Tamás és Kinga Kulcsodról, Erika pedig Komáromból érkezett.

Zene

Erdélyi Zsuzsanna: A generációs felelősség szólalt meg, amikor azt mondták: "öreganyánk megkövetelte tőlünk". Amikor kérdeztem, hogy kitől tanulta ezt az imádságot, mikor és hogyan, akkor általában az volt a válasz, hogy "öreganyánk követelte meg tőlünk, nem hagyott aludni addig, amíg el nem mondtuk". És valóban az öreganyai felelősség: kikövetelte az unokáktól, mert neki is jó volt, neki is segített, neki is megkönnyítette az életét. Ekkor hangzottak el olyan kijelentések, hogy "ezek nélkül az imádságok nélkül én már nem is lennék". Tudniillik az a helyzet, hogy a saját szenvedés a krisztusi szenvedés árnyékában, vagy vele összehasonlítva különös jelentőséget nyer, ugyanakkor pedig eltörpül. Az elviselhetőség határára kerül, mert mindig összehasonlít. Sőt, még azt is mondhatnánk, hogy a transzcendenciába helyezett saját szenvedés összehasonlítva a krisztusi szenvedéssel, Mária fájdalmával, valami módon azt a kegyelmet hordozza és biztosíthatja, amellyel a krisztusi halál az emberiség számára a Megváltó, az Engesztelő áldozatával bír. Az ember azt hiszi, hogy a saját szenvedés krisztusi fényt kap, és ezáltal az üdvözülés folyamatát elősegíti. Nem elég a krisztusi halált csak úgy rágondolni, hanem át kell élni, szívrehatósan, ahogy az öregek mondják. Szívrehatósan és könnyekig. Olyan felvételek sorát készítettem, amikor egy bizonyos résznél mindig elsírta magát az imádságot mondó. Ezek is hagyományátadási elemek: megkérdeztem, hogy miért mindig éppen ennél a résznél sírja el magát. A válasz: "Jaj, hát öreganyám is mindig itt sírta el magát." Más esetekben bizonyos részeknél jellegzetes mozdulatot tett egy palóc asszony. Megkérdeztem tőle, hogy mit jelent ez a mozdulat, mire azt válaszolta, hogy amikor Szent Erzsébet faggatta a Szűzanyát a vizitációkor, akkor ő is így csinált. A szövegben nem volt semmi, ami a vizitációra utalt volna, de ez egy ilyen fura dolog. Van egy középkori szövegem, Somogyban gyűjtöttem: Én kimennék én ajtómon, belelépek Krisztus Jézus nyomába. Nem tudtam elképzelni, hogy mi ez a Krisztus Jézus nyoma. Ezt még a kezdeti időkben gyűjtöttem, és többször is felmerült, úgyhogy átnéztem néhány középkori művészeti könyvben, amelyekből rájöttem, hogy ez a mennybemenetelt jelenti. Vannak olyan ábrázolások, amiken van egy kő, rajta két nagy lábnyommal. Jézus már emelkedik, az apostolok hátulról látszanak, néznek fel, és a két hatalmas lábnyom ott van. Tehát ő a Krisztus Jézus nyomába lép be, mert előbb-utóbb a mennyországba akar jutni, ha nem is felszállva, mint Krisztus, hanem az emberi lehetőségeken keresztül.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliuma 7. részének 24. versétől, néhány verset: Egy pogány asszony, akinek lányában tisztátalan lélek volt, Jézus lábaihoz borult. Kérte, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Jézus pedig ezt mondta:
"…Engedd, hogy először a fiak kapjanak. Nem jó a fiak kenyerét elvenni és a kutyácskáknak adni. Ő pedig így felelt: Igen Uram, de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyerekek morzsalékaiból."

Kisfiunk, amikor merítünk a tálból, mindig sokat kér. Szereti látni a jól megpúpozott tányért. Aztán megy a vita, hogy mikor eszi meg a maradékot. Lassan sikerül nevelgetni arra, hogy a kevés is lehet sok. De valljuk be, a magunk szintjén mindannyiunkat kísért az, amikor valamiből "sokat " látunk. Erre az érzésünkre alapoznak az áruházak nagy kipakolásai. A kánaánita asszony azzal győzte meg Jézust hitéről, hogy neki bőven elég az a morzsa, ami az asztalról a kutyuskáknak leesik. Jézus mellett ott álltak a rosszalló tanítványok, mint akik az asztalnál ülő fiakat jelképezték. Mit keres itt ez az asszony! Ők mindennap hallották Jézust. Lelkük megtelhetett volna Jézus szeretetével, ők mégis vézna szeretettel nézik ezt a szerencsétlen pogány asszonyt. Ő viszont bár valószínűleg sosem látta Jézust, csak hallomásai lehettek, hangmorzsákból is többet értett meg az evangéliumból, mint a tanítványok. Mi a sok és mi a kevés? Amikor valaki lázas, minden folyadék kevés, az ember csak iszik, mert a betegség kíván benne. Ha eltűnt a láz, eltűnik a szomjúság is. Vajon nem valamiféle láz szül kívánságot bennünk sokszor? Azt tapasztalom, hogy tudatosan beteggé akarnak tenni bennünket bizonyos tendenciák. Egyik plakáton olvasom: egy amerikai film, amely sokakat rabbá tett. Szomjazni valamire, amiről előre tudom, hogy rabbá tesz? Ez egy nagyon nem egészséges világról tesz tanúságot. De ezt éljük meg magunk körül, néha ilyen világosan megfogalmazva, néha úgy, hogy átejtenek minket. A kiút egyértelműen abban található, ha képesek vagyunk lemondani. Nem a gazdagok ideológia rendszere kedvéért. Nem úgy, hogy mi fújjuk a füstöt, és gyerekeinktől eltiltjuk, hanem egy olyan belső indíttatásból, amit ez a pogány asszony hite fejez ki. Én szeretném megtanulni azt a szót, hogy elég. Jó. Az én helyzetem nem a fiak kenyérrel telt asztala. Nem kiáltozom ezért, nem vádaskodom jogaim tiprásáért. Nem is dugom a homokba a fejem, szégyenemben nem megyek világgá, hanem kérem morzsányi jussomat. Abban a kevésben, amit kapok, megízlelem a Mennyország kenyerét. Egyetlen jó szóban Jézus teljes kegyelmét kapom. Mindennél jobban meg kell tanulnunk, hogy a kevés sokszor több. Jézus morzsái többet érnek a világ megrakott asztalánál.
Ámen