2005-12-21

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, a műsor szerkesztőjét, Fekete Ágnest hallják. Ezekben a napokban talán szorongatóbb közelségben érezzük Karácsonyt. Pedig ez az ünnep nem szorongatni, hanem átölelni szeretne bennünket. Következő riportunk ilyen meleg ölelésként szeretne mindenkinek áldott Karácsonyt kívánni. Döbrentei Ildikó meseíró, aki férjével, Levente Péterrel manapság talán az Égből pottyant mesékből ismert a legjobban, a mai mese inkább a földből vezet minket az ég felé, és egyben ízelítő majd szenteste délutánján elhangzó műsorunkból. Döbrentei Ildikó most magáról mesél.

Döbrentei Ildikó: Karácsony estéjének reggelén, tehát szenteste reggelén, Bözsike nagynénémnél, aki a fölöttünk lévő lakásban élt, már fel volt díszítve a fa. Máshol az anyukák még főzték a szaloncukrot. Édesanyám is főzött dióst, kakaóst, kávést, mi pedig egész évben gyűjtöttük a selyempapírokat, mi magunk cifráztuk őket, becsomagoltuk a cukrot, egy tálba raktuk és az ablakba tettük, hogy az angyal elvihesse, Karácsonykor pedig visszahozza. Csodák sorozata karácsony, gyönyörű dolog volt ez a szegénység, ez az igazság. Több az öröm, ha az ember nem dúskál mindenben. A boltban is lehetett kapni szaloncukrokat, rózsaszín, sárga színűeket. Nem tudom, hogy kik vették, mi nem. Bözsike nagynéném minden karácsonyra kapott a keresztapjától egy doboz csokoládés szaloncukrot. Így amikor reggel felmentünk a nagynénémhez, a karácsonyfán már az lógott. A karácsonyfa alatt hosszan énekelgettünk, imádkoztunk, hét unoka gyűlt össze, azután mindenki kapott egy szem csokoládés szaloncukrot. Mi nem csak hogy elégedettek voltunk, hanem úgy éreztük magunkat, mint a gazdag gyerekek, hiszen kaptunk csokoládés szaloncukrot. Mennyi huncutság és csel kötődött a csokoládés szaloncukorhoz… Volt úgy, hogy csentünk a fáról, és a régi asztalok alján található perem alá rejtettük, aztán egy alkalmas pillanatban bebújhattunk az asztal alá. Persze volt, hogy mások megelőztek, és mire én kerestem a cukromat, az már nem volt ott. Valaki már felfedezte.

Fekete Ágnes: A hit szemszögéből biztosan volt csúcs- és mélypont. A gyerekkor ezek szerint egy magasabb pont volt.

Döbrentei Ildikó: Igen. Édesanyám mélyen hívő asszony volt, egy napsugár. Mindig vidám asszony, aki a hitét azáltal tudta sugározni, hogy csak a jót látta meg a világból. Ő volt az, akivel templomba jártam, édesapám ritkán jött velünk, és a nagymamám, akiről nagyon sokat mesélek a gyerekeknek. A nagyanyám körülbelül 12 emberre főzött egész életében. Egy végtelenül egyszerű asszony volt, egyetlen egyszer sem láttam idegesnek. Nem tudom, hogyan csinálta, mert nagyon sok gondja volt. Egyedül vásárolt be ennek a tömérdek embernek, messze volt a piac, egyedül hozta haza a piacról a telerakott táskákat. Amikor főzött mindig dúdolt magában, állandóan mosolygott és arra intett minket, hogy szelídek legyünk. Ha Jézus anyjára, Máriára gondolok, akkor mindig a nagyanyám arcával jelenik meg. Miután egy akaratos, viharos serdülő lett belőlem, úgy szerettem járni templomba, hogy ne legyen ott senki, csak én lehessek ott Jézussal. Csak ilyen gőgösen tudtam megélni a hitet. Aztán, amikor már a főiskolára jártam, jött egy hosszú kanyar: filozófiát tanultunk, és én mindenkinél mindent jobban tudtam, szívtam magamba a különböző tudományokat, de akkor is jártam a templomba, akkor is szerettem, ha egyedül mehettem. 21 éves voltam, amikor megismerkedtem Péterrel. Nagyon fontos volt számomra, hogy hívő legyen, aki életem társa lesz. Ő is éppen a disznóvályúhoz vezető utat járta. Így találkoztunk össze, az Úristen pedig formált minket. Rögtön a házasságunk elején jó sok leckét kaptunk. Nem volt lakásunk és az elsőszülött gyerekünk meghalt. Nem voltunk egyáltalán készek, amikor találkoztunk, nem éltünk szent életet. Aki úgy tud nevelődni, hogy vannak baráti, felnőtt kezek, akik őt tapintatosan tudják vezetgetni, az nagyon szerencsés. Annál fontosabb dolog nincs az életünkben, minthogy a fiatalokat segítsük. A fiataloknak nagyon nagy szükségük van segítségre. Persze nem tudják, én sem tudtam, de szükségük van, hogy több örömet találjanak.

Fekete Ágnes: Amikor ezek a mélypontok voltak, akkor úgy érezted, hogy Isten formál, vagy inkább azt, hogy nagyon messze van? Mondjuk a gyász idején…

Döbrentei Ildikó: Amikor a harmadik gyermekünk, Marci meghalt nem azt éreztem, hogy messze van az Isten, hanem azt, hogy nincs. Kegyetlen időszak volt. Másodszor fordult elő velünk az életben, megrendült a hitem, Péter is megjárta a maga poklát. Arra gondoltam, hogy Isten ezt nem engedné meg. Hatalmas nagy feketeség volt, tompa, rosszullétszerű érzés, fizikailag rosszul is voltam, amiben gondolatnak nem sok helye volt. Azt éreztem, ha kiállnék egy nagyon forgalmas, zajos út közepére és ott úgy tudnék üvölteni, hogy túlharsogjam a zajt, akkor sem tudnám kifejezni azt, ami bennem van. Végtelen fájdalmas időszak volt, nagy vitákkal, mert az első fájdalmas időszak után nagy perlekedések jöttek. Lassacskán észrevettük, hogy van kivel perlekedni, szó sincs arról, hogy nincs. Nehéz élményeink is voltak ezeken felül. Bementünk a Deák téri evangélikus templomba és éppen konfirmáltak a gyerekek. Örömünnep volt, akkor voltunk először a templomban a gyermekünk halála után. Nem bírtuk ki, ki kellett jönni az istentisztelet vége felé. Annyira boldog volt mindenki, hogy ki kellett jönni. Nem jártunk koncertre elég hosszú ideig. Ebből is látszik, hogy mely művészet hol érinti az embert. A zene nagyon mélyen érint, és azt nem bírtuk ki. Ha lehetett, akkor elkerültem, hogy túl vidám dolgokat kelljen írnom, mert ha kellett volna, akkor hazudnom kellett volna. De dolgoztunk. Aztán két év múlva az Úristen megkönyörült rajtam, Péternél is akkoriban kezdett helyére kerülni az ügy. Megtaláltam azt a gondolatot, hogy Marci jó helyen van. Ez egy csodálatos felismerés volt: mert nem hogy jó helyen van, hanem a legjobb helyen van. És akkor pont úgy, ahogy most te mosolyogsz rám, el tudtam mosolyodni. Megtette ezt a pici utat, egy kis időre ránk volt bízva, azután hazatért. Ennyi volt az ő feladata. Hiszen annyi ideig élünk, ameddig a feladatunk szól. Neki az volt a feladat, hogy megértesse velünk azt, hogy az élet nem zárul le ott és akkor, amikor és ahol behunyjuk a szemünket, hanem ez egy továbblépés. Ezt harmadik gyerekünk születésével és halálával értettük meg annyira, hogy Péter magatartáskultúrájában, amit tanít, úgy osztja fel életünket, hogy élet és örökélet. És teljes béke állt be nem sokkal gyermekünk halála után. Mi igazából azóta lettünk hívők. Tényleg úgy látjuk most a bennünket ért formálásokat, hogy nagyon a javunkat szolgálta, a fájdalmát meg visszük. De hát ki ne vinné a sajátját, hiszen mindenkinek van keresztje. Az a csodálatos, amikor meg tudjuk érteni, hogy a kereszt egészen biztosan nem büntetés, nem is egy megpróbáltatás, hanem a kereszt egy feladat. Ez az élet. Ezt megérteni csak úgy lehet, ha az ember megkapja mindehhez azokat a vizsgapontokat, azaz meg tud felelni. Át kell ezeken menni, mert nem abból áll az élet, hogy megtorpanunk és feladjuk, hanem abból áll, hogy továbbmegyünk. Most már könnyű, mert az ember attól kezdve, hogy leteszi életét Jézus Krisztus kezébe, együtt megy vele tovább. Sokszor mondom azt, hogy nem tudom, hogy most hogyan kell tovább menni, és kérem, hogy fogja meg a kezem és vigyen engem, mert nekem az megfelel. Ez most már könnyű.

Fekete Ágnes: Ez a riport ízelítő tehát ahhoz a riporthoz, melyben a Betlehem református óvodába látogatunk el Levente Péterrel, Gryllus Vilmossal december 24-én, délután 4 órakor. Most viszont egy másik mesevilágba hívjuk hallgatóinkat. Egy riasztó oroszlán mered ránk mostanság az utcák egyik plakátjáról, amely jelzi, hogy holnaptól vetítik C.S. Lewis egyik regényének filmváltozatát a Narnia krónikáiból. Nem sokan tudják, hogy egy mélyen hívő, tudós ember a szerző és ez a film is Krisztus életének allegóriája. Műveit Magyarországon többnyire a Harmat Kiadó adja ki, ezért Ferenczy Andrea a Harmat Kiadó szerkesztője ajánlja C.S. Lewis műveit olvasásra.

Ferenczy Andrea: Azt hiszem, hogy még keresztény sem voltam, amikor találkoztam ezzel az idézettel: "Nem is értem, hogy az emberek miért akarnak több embert megismerni, mint akikkel igazán barátságot tudnak kötni." Tökéletesen osztottam ezt a dilemmáját Lewisnak, és arra gondoltam, hogy meg kell ismerkednem ezzel a szerzővel. Megkerestem néhány könyvét, ő tipikus hídember. Kb. 60 különböző műfajú írását tartják számon: irodalomtörténeti, teológiai, filozófiai, bibliaértelmező, fantáziairodalmi műveket, prédikációkat. Egy nagyon érdekes hibrid ez a Lewis. Tudni kell róla, hogy anglikán. Amerikában fundamentalista hivő körök avatták őt ünnepelt szerzővé, még azt is megbocsátották neki, hogy pipázott és borozott. Egy olyan típusú ember volt, aki tényleg hidakat vert le felekezet között, különböző vallásúak között, különböző kultúrájú, különböző nyelvvel rendelkezők között. Részben annak is köszönhető ez, hogy művei egyrészt jó minőségűek stílusukat és gondolatiságukat tekintve is, ugyanakkor nagyon népszerűek. Képesek jótékonyan felbolygatni, felborzolni fixnek vélt identitások határait. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy miért szeretem Lewist. Azt válaszoltam, hogy azért, mert ő akkor is kérdez, amikor mi azt nem tartanánk illendőnek, és akkor is állít, amikor mi még a kérdéssel sem mernénk próbálkozni.

Fekete Ágnes: Hallhatunk erre példát?

Ferenczy Andrea: Mondjuk magyar nyelven nem régen megjelent egy kötete, melynek címe: A bánatról. Ezt felesége hosszú és fájdalmas betegségét követő halála után írta. 58 éves korában talált rá a szerelem és nagyon rövid ideig tartott boldogságuk. Csontvelőrákban veszítette el a feleségét, aki Lewis könyveinek hatására tért keresztény hitre. A gyász terhe alatt fel mert tenni Istennel és a hittel kapcsolatban olyan kérdéseket, amit mi nem tartanánk illendőnek. Arra mutat rá, hogy a hit nem egy végső kikötő, hanem egy olyan partraszállás, amit újabb és újabb mélytengeri utak követnek. Nem túl kényelmes egy nagyobb vihar után újra bemerészkedni a tenger közepébe, de nincs más utunk, mondja Lewis. A hitnek ez a természete. Nagyon jellemző a stílusára, hogy lépésről lépésre építi fel mondanivalóját. Nagyon racionálisan fogalmaz. Pl. amikor a felesége haldoklik, imádkozik. De nem kér és nem gyógyulásért imádkozik, nem azért, mert azt gondolja, hogy ezzel elér valamit Istennél, hanem azért, mert nem tud nem imádkozni.

Lewis: Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz sebezhető vagy. Szeress bármit és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se. Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe. Gondosan kerülj minden kötődést! Zárd be jól önzésed ládikójába vagy koporsójába. De ott a koporsóban, ott a biztonságos, sötét és fülledt éjszakban elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megváltozhatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van, a kárhozat. A mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a pokol.

Ferenczy Andrea: Kb. 10 évvel ezelőtt jelent meg a Csodák c. kötet, amiben azon elmélkedik, hogy elképzelhető-e a kereszténység csodák nélkül, tekintve hogy más vallások például a buddhizmus lényegét nem érinti, ha a hozzá fűződő csodákat legendáknak tekintjük, de a keresztény hit két nagy csodán: a megtestesülésen és a feltámadáson alapul. Azt a kérdést veti fel pl. ebben a könyvében, hogy hihetnek-e értelmes emberek a csodákban.

Fekete Ágnes: Milyen ember volt ő, mit tudunk róla?

Ferenczy Andrea: Irodalmár volt és irodalomtörténész, Oxfordban volt a középkori- és reneszánsz irodalom tanszékének vezetője. A Narnia krónikái c. hétkötetes, gyerekeknek írt sci-fi vagy fantáziasorozata az ötvenes években jelent meg először. Valószínűleg ebben saját félelmeit írja le, nem kifejezetten keresztény történetnek szánta. Vallotta, hogy ez az elem magától jött, amikor az oroszlán hirtelen ugrándozva megjelent. Az oroszlán a Narnia krónikái főszereplője, arra tanítja Narnia lakóit és a hozzá látogató gyerekeket, hogy szenvedélyesen törekedjenek a jó életre, a valóban értelmes élethez szükségük lesz tudásra, erkölcsre, képzelőerőre és erős jellemre. Később lett ezáltal a teremtett világ gyönyörű, erős és hatalmas ura, és valójában ezáltal Krisztus halálának és feltámadásának allegóriájává vált. Ennek az első kötetéből Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. mű filmbemutatója december 22-én lesz. Nagy hatású író volt, és a művei, még ha nem is értettek egyet, hitvédelmi írásaival nagy hatású volt. Volt Angliában egy un. Oxford Movement mozgalom, ők is sokat foglalkoztak Lewis műveivel.

Fekete Ágnes: Mitől lett ő híres, mitől ugrott ki?

Ferenczy Andrea: A keresztény vagyok c. könyvvel. Először a rádióban hangzott el. Vagy a világhírű Csűrcsavar levelei. Lehet, hogy ez hozta meg számára a világsikert. Először a Guardian nevű hetilapban jelent meg folytatásokban.

Fekete Ágnes: Miről szól ez a könyv?

Ferenczy Andrea: Az ember ősi ellenségével szemben a szatíra műfaját alkalmazza.

Fekete Ágnes: Az istenellenes erőt, az ördögöt személyesíti meg.

Ferenczy Andrea: Alulnézetből láttatja a világot, a pokolból. Egy főördög oktatja a tanítványát. Ezeket a leveleket kedves Ürömvölgyi Öcsém megszólítással kezdi:

Lewis: Tudom, hogy élvezetek segítségével már sok lelket nyertünk magunknak. De maga az öröm mégis az ellenség találmánya, nem a miénk. Ő csinálta a gyönyöröket, nekünk szerteágazó kutatásaink ellenére sem sikerült egyet sem előállítani. Csupán annyit tehetünk, hogy az embereket arra ösztökéljük, hogy az ellenség alkotta örömöket általa tiltott időpontban, módon vagy mértékben élvezzék. Arra törekszünk, hogy minden örömet kiszakítsunk természetes feltételeinek talajából és ott gerjesszük fel, ahol legtávolabb esik a természetestől. Legkevésbé emlékeztet a Teremtőre, s a legkevesebb örömet okozza. Aranyszabály: a vágy mind gyötrőbb legyen, a gyönyör mind csekélyebb. Így biztosabb és stílusosabb.

Ferenczy Andrea: Nagyon sok bosszúságot okozott a főördögnek, illetve mesterének, mert mégsem volt olyan könnyű lépre csalni az ellenséget, illetve azokat, akikre az Isten is megpróbált hatást gyakorolni. Ezek a levelek nem szólnak másról, mint arról, hogy a tapasztalt főördög időszerű, XX. századi tanácsokkal látja el a kezdő kísértőt, miként térítse el a jó útról a gondjaira bízott fiatalembert.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Pál apostol Filippibeliekhez írt levele 2. fejezetéből:
"Megüresítette magát, szolgai formát vett fel."

Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Isten úgy beszél szeretetéről, hogy nem vesz fel szolgai formát, nem lesz emberré. Ha tér és idő kötöttsége nélkül, közvetlenül érint minket Isten szeretetének sugárzása, elpárolognánk, mint a víz a napon. Simone Weil gondolata ez. A megtestesüléssel Isten megtisztelte testünket. Meghagyta azt a védőlemezt, amit nekünk kell átütnünk ahhoz, hogy vele találkozzunk. Megengedte, hogy az ő meghajlásába mi is belesimuljunk. Istennek mindenképpen el kellett rejtőznie ebben a világban. Ha nem így lenne, akkor minden Isten volna, akkor nekünk semmilyen cselekedet nem maradt volna. Viszont Ő azt az utat választotta, hogy e világ rejtekébe bújjon. Jézus abban volt igazán Isten, a világ Ura, hogy lejött, hogy végigjárta a földi passió útját. Mi is abban lehetünk igazán valakik, ha lemondunk dolgainkról. Amennyit átadunk, annyink van. Számtalanszor átélhetjük a tanulás, nevelés területén ezt az igazság, a jobbító jobbá lesz. De azt Istennel való kapcsolatunknak még mélyebb igazsága ez. Szeretem azt az éneket, melynek első verse így hangzik: Én Uram, én Istenem vedd el tőlem mindenem, ami gátol feléd. Én Uram, én Istenem, add meg nekem mindenem, ami vezet feléd. Én Uram, én Istenem, fogadd el az életem, hadd legyek egészen a tiéd. Az ember sokszor tudni véli mi vezeti előbbre, mire van szüksége az élethez, és mi az, ami teher. Jézus megtestesülése azt mutatja, hogy Ő éppen abban vált igazán önmagává, hogy a mennyben hagyta azt, amire azt gondolnánk, hogy erő, és magához vette azt, amire azt mondjuk, erőtlenség. Megfordította elképzelésünket az erőről és a hatalomról. Nem tudjuk igazán mitől vagyunk emberek, mi végre vagyunk a földön. Ki kell engednünk kezünkből énünket. Karácsony igazi csodája az, ha képesek vagyunk így kinyújtani kezünket. Hányszor nyúlunk koldusként egymás felé, könyörgő kezek vesznek bennünket körül, és akarva-akaratlan, mi is átvesszük ezeket a mozdulatokat. Most Jézus születése egy másik mozdulatra hív: az önfeledt csecsemő létezésének mozdulatára. Minden tudás és akarat előtti önátadásra.
Ámen