2004-08-04

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Jól emlékszünk arra az időre, amikor kötelezően ránk volt szabva a "testvériség" és a különböző színű és fajtájú emberek kézenfogták egymást, mi pedig énekeltük az internacionálét. Egy ilyen korszak után nehéz hitelesen beszélni arról, hogy "testvériség, hogy nem számít az, hogy ki milyen bőrű, rendű és rangú ember. A keresztyén közösségek talán azok a helyek, ahol ezeket a nehéz szellemi töréseket képesek áthidalni az emberek. Ezeknek a lejáratott szavaknak talán képesek lehetünk hiteles értelmet adni. Következő beszélgetésünk egy olyan távoli szigetre vezet el bennünket, ahol a legkülönbözőbb színű és származású emberek együtt imádkoznak. A Magyar Református Egyház két lelkésze Douwe Boelens és Csákány Tünde néhány éve Curacao szigetén szolgál.

Csákány Tünde: Három és féléve mentünk ki Curacaora – ez a sziget Közép-Amerikában van a Karib térségben, Venezuelához egész közel -, és egy nagyon szép helyre érkeztünk. Gyönyörű a sziget, különösen a tenger – türkizkék, a halakat szabad szemmel is lehet látni. De nem ez az, ami igazából odavitt minket, hiszen nem nyaralni mentünk. Douwe-t az Emmakerk-be választották meg lelkésznek. Óriási örömünkre és meglepetésünkre ez a gyülekezet nagyon melegszívű és családias légkörű. Főleg surinamiakból, antilliaiakból, hollandokból és egyéb más szigetekről érkezett tagokból áll.

Fekete Ágnes: Kik ezek a népek?

Douwe Boelens: A szigetről azt kell tudni, hogy bár kicsi, de nagyon sokféle ember él rajta, és.különböző nyelveket használnak. Az antilliai emberek, az úgynevezett papjamentoi nyelvet beszélik, a hollandok inkább a hollandot, de sok kolumbiai bevándorló is van a szigeten, ők spanyolul beszélnek.

Fekete Ágnes: Hogy működik ez: több nyelven élni, beszélni? Itt mi megszoktuk, hogy egy nyelv van ebben az országban?

Douwe Boelens: Meglepő, hogy ez valahogy sikerült, bár valóban különböző nyelveket beszélnek.

Csákány Tünde: Az emberek abban nőnek fel, az a természetes, hogy három nyelvet, akár négyet is beszélnek, már aki egy kicsit is tanultabb.

Fekete Ágnes: A boltban vagy más közös helységekben hogyan folyik a beszélgetés?

Douwe Boelens: Ha feltételezhetően az illető tud hollandul is, nem biztos, hogy hajlandó lesz hollandul megszólalni, úgy érzi, hogy Curacaon illik papjamentóul beszélni.

Fekete Ágnes: Akkor a holland kénytelen váltani nyelvet?

Douwe Boelens: Igen, és mindig talál olyan szavakat, amelyekkel meg tudja oldani a helyzetet.

Csákány Tünde: Nemcsak a nyelvek keverednek, hanem sokféle árnyalata van a bőrszíneknek is. Van, akinek egész sötét színű a bőre, vannak a fehérek, közte a kreol és a világos tejcsokitól a sötét tejcsokiig minden, amit viszonylag elfogadó szeretet hidal át. Mégis a háttere ennek – az, hogy nagyon sokan rabszolgaként jöttek Afrikából – előbb- utóbb begyűrűzik az átlag köztudatba. A nagyszüleik még rabszolgák voltak, ezek olyan sérelmeket és olyan fájdalmakat jelentenek a múltjukban és a személyes tudatukban is a családi történetek alapján, amit egy tudatos változtatás, illetve a hit tud a legjobban áthidalni. Az ebből fakadó indulatok felkorbácsolása igen gyakran előjön, különösen az elmúlt években a kormányváltásnál fordult elő. Viszont lehet azt mondani, hogy egyházi illetve lelki téren – és ez az, amit mi tapasztalunk a protestáns egyházon belül – ott van az a tudatosítás, hogy készeknek kell lennünk egymást elfogadni, erre törekszenek és ennek a szép példáit láthatjuk.

Fekete Ágnes: Mesélnek régi történeteket, hogy ez hogy volt, mint volt?

Douwe Boelens: A mindennapi életben azt vesszük észre, hogy bizonyos meglepő dolgok visszautalnak a rabszolgaságra. Például nagyon sok fehér holland ember azt veszi észre, hogy nagyon barátságosak hozzá, mosolyognak rá és nagyon udvariasak. Hamar azt gondolja, hogy nagyon szeretik őt. Arra nem gondol, hogy a rabszolgaság idején a rabszolgák akarták, hogy a rabszolgatartó jókedvű legyen, mert ha nem volt az, akkor esetleg veszélyes volt számukra. Egészen másképp beszéltek róla, ha egymás között voltak, mint amikor ő jelen volt. Amikor ott volt, akkor nagy barátjuk volt, amikor nem, akkor egészen más dolgokat beszéltek róla. A makamba szó egyébként jó barátot jelent. Ő volt a jó barát, mert nagyon akarták, hogy ez így nézzen ki. A politikai életben hirtelen nagyon negatív és szélsőséges vélemények hangzanak el a hollandokról és ők nem értik, miért, hiszen olyan jó kapcsolatban vagyunk az antilliai emberekkel. Erre a háttérre nem gondolnak. Gyülekezetünk legnagyobb része surinami emberekből áll, ők nem rabszolgaságban éltek. Önkéntesen jöttek Surinamba dolgozni, több generációval ezelőtt, onnan Curacaora szintén önkéntesen érkeztek. Képzettek voltak, állásokat tölthettek be a Shell Olajfinomítónál. Curacao szigetén lehet úgy nevezett salinját látni, ami gátakból áll, ahol sót lehetett nyerni a tengerből. Ezen a rabszolgák dolgoztak, ez volt a legkeményebb munka, mert mezítláb álltak a sós vízben egész nap és teljesen tönkrement a bőrük. Kis kunyhókban, egész nap, szörnyű körülmények között kellett a sóban dolgozniuk. Ez a salinja név még nagyon sok helyen szerepel Curacaon.

Fekete Ágnes: A kereszténység milyen helyzetben van? Hogyan lettek ezek az emberek keresztyének?

Douwe Boelens: Ebben a római katolikusok sokkal aktívabbak voltak, mint a protestánsok. A protestánsok évszázadokon keresztül azt gondolták, ez inkább a fehér holland nép vallása, nem fontos, hogy ezzel másvalaki megismerkedjen. A római katolikus egyház nem így látta, missziót végzett. Manapság az antilliai nép legnagyobb része római katolikus. A protestáns templomokban leginkább hollandul és angolul beszélnek. A római katolikus templomokban szinte mindenütt papjamentóul. Ehhez jön még, hogy manapság az antilliai emberek nagyon hamar a pünkösdista egyházra cserélik a protestáns vagy a római katolikus egyházat. Nagyon gyorsan növekednek ezek a pünkösdista egyházak és azt szokták mondani, hogy az antilliai nép jelleméhez jobban passzol, mint a holland, kálvinista jellegű vallásosság. Holott, a protestáns egyház itt már egészen másként működik, mint mondjuk a Magyrországi Református Egyház vagy a hollandiai.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy egészen másként működik?

Douwe Boelens: Vidámabbak, sokszor felállva, hosszabban szeretnek énekelni.

Csákány Tünde: Tapsolnak, mozognak, nem nagy táncot lejtve, de táncos jellegű mozdulatokkal, ami teljesen természetes.

Douwe Boelens: Többen vesznek részt az istentisztelet megtartásában. Furcsa lenne, ha egyedül én végezném az egész szertartást, többen imádkoznak, a gyerekek énekelnek a többieknek, valaki mesélni akar valamit, megünnepeljük az emberek születésnapját. Több nyelven énekelünk, spanyolul, angolul, papjamentóul, hollandul. Az elején zsoltárokat énekeltettem az istentiszteleten, akkor mindig éreztették velem: tiszteletes úr ezek szépek, de egy istentiszteletre egy zsoltár elég.

Fekete Ágnes: Ezek a genfi zsoltárok.

Douwe Boelens: Igen, ápolom ezt, valóban minden istentiszteleten énekelünk egy zsoltárt, mert azt gondolom, hogy a kultúránknak ez is része, de többet biztos hogy nem énekelünk, mert a gyülekezet erre kicsit idegenül reagál: ez nem a miénk, ez a tiétek.

Csákány Tünde: Ugyanakkor érdekes felfedezés volt, hogy a hallelujás énekek közül elég sokat ismernek és papjamentói nyelvre le is vannak fordítva. Grandita bofildet – Hűséged végtelen, Grandi bota – Mily nagy vagy Te; ezek gyönyörű énekek, de más stílusban éneklik. Nagyon nagy lelkesedéssel, kicsit nyújtottabban talán, teljes szívüket beleteszik.

Douwe Boelens: Az antilliai énekléshez jobban illik a zongora, mint az orgona. Erre is gyakran mondták, az orgona szép-szép, de hagyjuk.

Fekete Ágnes: Nehéz lehet, mert így bizonyos távolság is kialakul a gyülekezeti tagokkal, ők óhatatlanul eljátsszák a lelkésszel, hogy barát, de mégse.

Douwe Boelens: Ez jó kérdés, igen, ez valóban így van. Ehhez jön még az is, hogy bizonyos funkciókért jönnek ide az emberek Hollandiából vagy más országból, azután elmennek, mint mi is. Mi azt gondoljuk, hogy pár év alatt a legjobbat kell kihozni a viszonyokból, a gyülekezeti életből. Ők viszont ezt már többször átélték, és tudják, ez az ember is el fog menni előbb vagy utóbb. De ezt át tudjuk hidalni, nyitottak és őszinték vagyunk hozzájuk.

Fekete Ágnes: Ezt értékelik?

Douwe Boelens: Igen.

Csákány Tünde: Én azt hiszem, hogy mindig vannak olyanok, akiknek valamiért hirtelen segítségre van szüksége, családi gondokban, egyéni életút kérdésekkel kapcsolatban, vagy hitbeli keresésben vannak. Ilyen helyzetekben eljönnek az emberek.

Fekete Ágnes: Meséltétek, hogy a közbiztonság nagyon rossz. Ez nagyon nehéz pontja lehet az ottlétnek.

Csákány Tünde: Nem olyan tragikus, mint esetleg másutt, ahol az utcán lepuffantanak embereket, csak úgy. Történik ugyan ilyesmi, de tudjuk, azok általában a drogkereskedelemben vettek részt. Mindenütt rácsok vannak, a templomablakokon is. Viszont, nem mindenütt vannak ablaküvegek és kutya van a legtöbb háznál. Mi nagyon szeretjük, hogy a parókia a templom mellett van. Azt nem mondom, hogy ez plusz védettséget jelent, mert az előző lelkészt kirabolták. Hozzánk is besurrannak néha, könnyebben elérhetők vagyunk az embereknek, természetesebb odajönni.

Douwe Boelens: A lakosság összetétele nagyon egészségtelen. Nagyon nagy különbségek vannak a gazdagok és szegények között.

Csákány Tünde: Az, hogy gazdag valaki, azt úgy lehet elképzelni, hogy "rizortokban" élnek, ahol a lakásokat vagy házakat gyönyörű park veszi körül, kerítés, éjjel-nappal biztonsági őr engedi be a érkezőket.

Fekete Ágnes: Vannak ilyen gyülekezeti tagok?

Csákány Tünde: Vannak.

Douwe Boelens: Sok ember turistaként jön Curacaora. A turista életnek van egy nagyon pazarló jellege. Aki ott él, az tudja magáról, hogy ezt nem engedheti meg magának. Persze nem is vagyunk turisták.

Csákány Tünde: A gyerekek azt látják, vannak náluk sokkal gazdagabbak, akik sokkal több mindent megengedhetnek maguknak, akkor mi miért nem. Persze elmondja az ember, hogy vannak náluk sokkal szegényebbek is, csak nézzünk körül. A következő nap jön két birthday-party-ra meghívó, két ilyen-amolyan szuper helyekre és nehéz őket visszafogni ebben a helyzetben. A gazdagság és a szegénység közötti feszültséget az ott élőknek nehezebb feldolgozni. Jönnek kéregetők, főleg élelmet adunk. Az egyházunkban levő diakóniai szolgálat rendszeresen, havonta igen sok családot támogat élelmiszercsomagokkal és ez személyes kapcsolatokat is jelent.

Fekete Ágnes: Magyarok vannak arrafelé? Gondolom, olyan sok nem.

Csákány Tünde: Időnként arravetődnek túristák, vagy a nagy Cruz hajónak a munkatársaival összefutunk a városban. Szenzációs, amikor kedves, becsületes magyarokat ismerünk meg a világ másik felén. Egy magyar család fagyizót vezet, jó barátaink. Többször kiderült, hogy azért jöttek magyar fiatalok a szigetre, mert Magyarországon megismertek olyan embereket, akik azt mondták, gyere el Hollandiába, ott nagy pénzt tudsz két hét alatt keresni. Azután Hollandiában azt mondták, tulajdonképpen még el kéne repülni egy szuper szigetre. Mi intézzük a repülőjegyet, ott lesz igazából a munka. Hogy számukra ebből mennyire derült ki, miből is áll ez a munka, azt sosem tudjuk. De azt egyértelműen éreztük, behúzták őket a csőbe, mert mindenki, akit így megismertünk, bár nem bűnözőnek tűnt, de sajnos börtönben kötött ki. Elég sok szigorítás van Curacaon a drogkereskedelem miatt a repülőtéren és egyáltalán, úgyhogy hamar lefülelik őket. Kemény a börtönélet, ami az óriási melegben és az ottani börtönviszonyok között egyáltalán nem olyan, mint a hazai. Két éven át jártunk be magyarokhoz, különböző emberekhez. Sajnos két kismama is került oda, akiknek a szigeten születtek a gyermekeik. Ezzel óva intenénk minden fiatalt, akinek nagy pénzt ajánlanak viszonylag könnyű munkáért, hogy ne menjenek bele a csőbe. Mindig megnyugtatják őket, hogy csak valami szívességre megkérünk benneteket, de a visszaindulás előtt elkérik a táskájukat, beleteszik a drogot. Már csak a reptéren kapják meg az útlevéllel együtt. Mert persze az útlevelet közben elkérték tőlük, tehát tehetetlenek, nem tudnak semmilyen hivatalos helyen jelentkezni, segítséget kérni. Amikor a drog már a táskájukban van, és indulni kell befelé a repülőre, akkor nincs kiút.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy sok esetben magyarok esnek áldozatául a kábítószer kereskedelemnek. Úgy tűnik, mi nagyon hajlékonyan viszonyulunk mindenféle szenvedély irányában. Következő riportunkban egy asszony beszél, akinek a férje vált szenvedélybeteggé. Együtt próbáltak elindulni az alkoholból való szabadulás útján. A mai állapot még a várakozásé.

Tukacs Gitta: Tukacs Gitta vagyok, Budapesten lakom, a Református Iszákosmentő Missziónál és a Magyar Kékkereszt Egyesületnél dolgozom. Református családban születtem, a konfirmáció után szabadjára engedtek – ma már azt mondom, sajnos. Megkaptam a szabadságot, eldönthettem, járok-e templomba vagy nem. Én a kor szellemének megfelelően az utóbbit választottam és így 35 évig bolyongtam a világban, amikor bekövetkezett ez a nyomorúság az életemben

Fekete Ágnes: Ez a férje alkoholizmusa volt?

Tukacs Gitta: Igen. Ez a férjem alkoholizmusa. Orvoshoz futottam segítségért, aki megmondta, hogy nincs segítség, ő nem tud segíteni. Akkor nagyon összetörtem, gyorsan pörgött az agyam, hogy mégis nem létezik, hogy nincs segítség. Akkor eszembe jutott a misszió, amiről 1991-ben hallottam. Három évvel ezelőtt felvettem a telefont, felhívtam őket, mondták, szeretettel várnak. Elmentem az Aradi térre egy pénteki alkalomra. Rövid beszélgetés után nagy megnyugvás keletkezett a lelkemben, mert azt mondták nekem, hogy van segítség. Nagyon megkönnyebbültem. Adtak nekem néhány tájékoztató lapot, amit a misszióban használunk, próbáljam meg, vigyem el a férjemnek. Előtte még arra kértek, maradjak ott ezen a délutáni alkalmon. Kicsit rosszul éreztem magam, nem azért, mert nem volt jó, de az a mérhetetlen szégyenérzet, ami bennem volt, hogy elhagytam az Istent, és most mégis hozzá kiáltok segítségért, ez gombócokat okozott a gyomromban. Elvittem a tájékoztató papírokat, odaadtam neki, olvassa el. Délután, miután hazamentem a munkából, megkérdeztem tőle, mit szól hozzá. Azt mondta, érdekli. A következő pénteken már együtt mentünk az Alagi térre, ez 2001. májusában volt. Júliusban felkerültünk Dömösre, gyógyító hétre.

Fekete Ágnes: Dömösön van egy telepe az Iszákosmentő Missziónak.

Tukacs Gitta: Ez egy alkohológiai szakintézet, itt folyik a misszió, és a Kékkereszt Egyesületen belül a gyógyítás. Nagyon szép környezetben lévő, valamikori szakszervezeti üdülőt vásárolt meg a Kékkereszt Egyesület. Minden évben 12 turnus van, ezen kívül vannak családi alkalmak, utógondozó, hitmélyítő alkalmak, országos találkozók – nagyon mozgalmas élet folyik Dömösön. Így kerültünk mi is oda.

Fekete Ágnes: Mit szólt először a férje? Gondolom, furcsa dolog lehetett. Szívesen ment?

Tukacs Gitta: Érdekes módon szívesen és önként jött. Nagyon jól indult az egész, mert bemutatkozással kezdődik és mindenki kap egy Igét. Az én Igém az volt: "Boldogok, akik sírnak, mert megvígasztaltatnak". Abban az időben valóban nagyon-nagyon sokat sírtam. Annyira nekem szólt, hogy jaj, ebből is ki lehet jönni, ebből a sok sírásból, mert valahogy akkor nem láttam annak a végét. Az alkalmak úgy vannak, hogy minden nap délelőtt van egy gondolatébresztő, egy Ige. Rettenetesen koncentráltam az Igére, és arra, hogy jaj, de jó! Ez is a férjemnek szól, az énekek is, minden, minden a férjemnek szólt és mintha nekem nem is szólt volna semmi. Voltak kiscsoportos foglalkozások, ott is imádságok, beszélgetések, ki-ki feltárhatja az életét. Eljött egy házaspár és amikor a feleség bizonyságot tett, akkor nagyon megdöbbentem, mert magamra ismertem. Ez az asszony elmondta, hogy ő milyen tökéletes volt, milyen tökéletesen irányította a család sorsát, a férje helyett is minden ügyet elintézett. A legszebb kert az övé volt az utcában, a legtökéletesebb rend az ő házában, és az utolsó szó is természetesen mindig az övé kellett, hogy legyen. Egy kicsit uralkodott a férjén. Egy pillanatra megdöbbentem, és rájöttem, hogy ezt akár én is elmondhatnám magamról. Ki vagyok én? Ezen elgondolkodtam. Vasárnap délután levetítettek egy filmet a tékozló fiúról. Rá kellett döbbenni, hogy nemcsak tékozló fiúk, hanem tékozló lányok is vannak. Mi Isten nélkül éltük az életünket, otthon a házasságunkban Istenről nem volt szó, Bibliánk nem volt, megszületett a gyermekünk, nem lett megkeresztelve. Nagyon-nagyon ellenálltam, pedig anyukám nagyon forszírozta, mondtam: ez teljesen fölösleges dolog, hagyjon engem békén!

Fekete Ágnes: De miért volt ez, hiszen annyira negatív emlékek – talán – nem voltak?

Tukacs Gitta: Fölösleges dolognak éreztem. Ha tőlem kérdezték volna, hogy miért tagadom az Istent, akkor azt mondtam volna, én nem tagadom. Nincs rá magyarázat, hogy miért. Az 1980-as évek végén, amikor az iskolákban beindult a hittanoktatás, a kisfiam úgy jött haza, ő szeretne hittanra járni. Itt volt az első áttörés, mert neki nem mondtam nemet. Év végén, hazajött, odaállt az apja elé, és azt mondta: – Apu, mondd, én lehetnék katedrális? Akkor az apja ránézett és azt kérdezte: – Mi szeretnél lenni, te gyerek? – Hát, Apu, Apu! Hát tudod, az a vallás. – Ja, hát a katolikusra gondolsz? Édesanyám villámgyorsan elintézte a keresztelőt, és a névnapján lett a fiam megkeresztelve nyolc éves korában. No, hát így történt Dömösön, ezt követően megváltozott az életem. Egy hangos imádságot is csak erőfeszítések árán tudtam kimondani, mindig nagyon-nagyon a torkomban dobogott a szivem és nem tudtam megszólalni. Egyszer összeszedtem minden bátorságomat és a három mondatos kis imádságomat csak el tudtam mondani. A párom élete másképpen alakult, mert eljött a gyógyító időszak vége és ott fel kellett volna vállalni egy életen át tartó absztinenciát, magyarán: belépni a Kékkereszt Egyesületbe. Akkor ő sajnos nem vállalta, hogy egyetlen pohárral sem iszik, még szilveszterkor sem. A szilveszter nálunk nagyon hamar elkövetkezett, mert jött az augusztusi nagy meleg, akkor újból pohárhoz nyúlt, és sajnos egyre lejjebb csúszik és nem szabadult meg.

Fekete Ágnes: Azután volt még újabb és újabb próbálkozás. Gondolom, ez mindig egy visszatérő erőpróba.

Tukacs Gitta: Innentől indult be a küzdelem. Persze, én hívtam, és persze, hogy én nagyon szerettem volna, hogy megszabaduljon. Nekem abból kellett megszabadulnom, hogy tudjam őt elengedni.

Fekete Ágnes: Fontos ez tényleg? Nem az segít, ha valaki nagyon akarja, hogy a férje meggyógyuljon?

Tukacs Gitta: Én nagyon akarom, hogy a férjem meggyógyuljon, imádságban ma már. Addig is hordoztam én imádságban, de azért természetesen emberileg is mindent megtettem. No, most az a helyzet, nem lehet erőszakolni. Vissza kell vonulni, és hagyni kell. Szabadult alkoholista testvéreimtől hallom, hogy mindenkinek meg kell járnia a saját mélységét. Ameddig nem éri el azt a mélységet, ahonnan csak Istenhez tud kiáltani – ezt csak ő tudja megtenni, én nem tudom helyette. Ez volt a nagy rádöbbenés Dömösön, hogy nem én vagyok a megváltó. Nekem ezt kellett elfogadnom.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez nehéz dolog, hiszen mindenki azért megy oda, szinte sikolt, mert szeretné megoldani az életét.

Tukacs Gitta: Igen. Igen. Nekünk családtagoknak oda kell eljutni, hogy elengedjük és, hogy mindent megtegyünk imádságon keresztül azért, hogy az Úr vezesse őt. Hiszem azt, hogy az én párom is meg fog szabadulni. Korábban szinte erénynek tekintettem, hogy én türelmetlen vagyok, és mindent gyorsan szeretnék, és magam is mindent gyorsan meg tudok csinálni. Ma már belátom, hogy ez nem így működik. Türelemmel kell lenni, ugyanolyan türelemmel, ahogy rám várt az Úr 35 évig, és ki kell nekem is várni ennek a végét. Persze nagyon nehéz volt. A párom sokszor mond olyan dolgokat, hogy jó lenne, ha a Biblia közé csuknád a fejed, és ezek eleinte nagyon-nagyon fájtak. Ma már ilyenkor imádkozom, és nem tud megsebezni vele. Mivel ő is érzi, hogy nem ugrok rá, elhagyja szépen ezeket a dolgokat. Az én párom már akkor is alkoholista volt, amikor 25 évvel ezelőtt házasságot kötöttünk és ez is most derült ki.

Fekete Ágnes: Nem tűnt föl?

Tukacs Gitta: Nem.

Fekete Ágnes: Ez hogy lehet?

Tukacs Gitta: Az alkoholizmus nem úgy kezdődik, hogy valaki nagy mennyiséget iszik. Van egy űr, egy Isten alakú űr bennünk, amit ki-ki a saját szenvedélyével tölt be, ha Isten nincs jelen az életében. No, most az alkoholistáknak roppant rossz a problémamegoldó képessége. Például az én párom is feszültség csökkentésre itta az alkoholt, és az, aki feszültség csökkentésre alkoholt fogyaszt, az előbb-utóbb alkoholista lesz. Persze, erre még én is biztos rátettem a viselkedésemmel. Nem vétlen abban – szerintem – egyetlenegy feleség sem, hogy a férje végül is itt köt ki. Most hozzá szeretnék járulni ahhoz, hogy ezt a helyzetet javítsam.

Fekete Ágnes: Ezt hogy lehet? Sikerül több teret adni neki?

Tukacs Gitta: Lehetőség szerint kerülöm a konfliktushelyzeteket, nem oktatom ki, vagy nem magyarázom meg neki. Nem is nagyon tud valójában ezzel a helyzettel mit kezdeni. El tudtam jutni odáig, hogy nincs utolsó szó, próbálok békességben élni vele. Ha a templom környékén valami munka adódik, azt nagyon szívesen vállalja mind a mai napig. Néhányszor eljött velem istentiszteletre is, de most, az utóbbi időben nem. De én nem unszolom őt Tudja, hogy kinél van a segítség és meg fogja találni és meg fogja kapni. Én hiszem ez.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál Apostol Római levelének 8. fejezetéből:

"Hisz, hogyne ajándékozna Jézus Krisztussal együtt mindent minekünk!"

A szabadságról gondolkodunk hetek óra. Eljutottunk oda, hogy ugyanazon a helyen kell keresnünk a szabadság forrását, ahol a rabság van. Csak valamely önként vállalt kötöttségben találhatjuk meg azt a tágasságot, amit a szabadság érzésének nevezünk. A természet különböző elemeiből készített és készít az ember bálványt. Amikor alkotó nélkül gondolkodunk az alkotásról, elveszünk a tárgyak, az elemek, növények, állatok – ennek az egész mindenségnek – a kuszaságában. Augustinus írja le szépen vallomásaiban mennyi csömör és összekuszáltság volt benne, amikor habzsolni akarta ezt a világot. Később pedig azt olvassuk: Ő az én belsőbb emberem fénye, dallama, illata, eledele, ölelése. Tehát, társsá, segítséggé lett az a sok minden, ami eddig szétszórta őt. Az érzékek, amik addig csábítottak, most Istenre vezetnek és Őt dícsérik. A testi érzékeimre ható valóság, ha Isten alkotásaként látom, testvéremmé lesz. Nem rabtartóként próbálnak az ízek és illatok, színek és fények hatalmuk alá keríteni, hanem felismerhetem, hogy ezek a dolgok öntudatlanul is Istent dícsérik bennem és körülöttem. Krisztusban, szabad emberként az enyém lehet a végtelen. Mivel életem központja rajtam kívül esik, egész lelkem kifelé irányul. Enyém lesz a világ, mert vele együtt ölelt át Isten. A természetnek, ennek a világnak szeretete nélkül nincs keresztyén élet. Hiszen, ha Isten szeretetét átélem, akkor ebbe a szeretetbe szükségképpen bevonódik minden, ami az Övé. Egyszerre megszűnik a részekre szakadt világ és Őbenne eggyé válik. A tékozló fiú hazatér, és egyszerre rácsodálkozik mindenre: a béresek jó sorára, a csillagok rendjére, a növények, hegyek, halmok szépségére, amit eddig észre sem vett. Az újra felfedezett otthon, a világ csodákat tartogat. A szabadságról a zsoltárok úgy beszélnek, hogy bevezetnek minket abba, ahogyan a világ dícséri Istent. Dícsérjétek az Urat a Földön, vízi szörnyek és mély vizek mind. Tűz és jégeső, hó és köd, szélvihar, amelyek az Ő rendezését cselekszik. Dícsérjétek az Úrnak nevét, mert az Ő neve dicső egyedül, az Ő dicsősége égre-földre kihat.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni kilencedik vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap egy kilenc hetes témasorozat lezárása. Isten üdvtervének megvalósulásával és az egyház megszületésével az evangélium üzenete az egész világra kiterjedt, ezt az üzenetet közvetítette az egyházi év első fele Szentháromság ünnepéig. Az ezt követő kilenc vasárnap átfogó értelemben arról szólt, hogy Isten mindannyiunkat hív. A 9. vasárnap üzenete (Lukács 6,1-9. és 1. Korinthus 10,1-13.) ennek lezárásaként a kegyelmet nyert ember felelősségére mutat rá: mindazért, amit Istentől ajándékképpen kapott (mind a kegyelem által nyert lelki javakért, mind a földi életben kire-kire reábízott javakért és feladatokért), felelősséggel tartozik.

A fennálló énekként ajánlott 95. zsoltár mellett (mely a levélrészletben említett ószövetségi történetre utal) a főénekről szólunk még. A 476. dicséret a 70. zsoltár parafrázisaként egy régi énekajánlásban is szerepel. A híres 18. századi Öreg Debreceni énekeskönyvben e dicséretnél szerepel az a további két dallamutalás, melynek alapján az ének ismeretlenebb (és valljuk be, kevéssé tetszetős) melódiája helyett két másik, ismertebb dicséret dallama közül választhatunk. Hasonló, történetileg és stílusát tekintve is átgondolt dallamcserével több régi, dallamát tekintve kevésbé szerencsés, de szövegében tartalmas dicséretünk kaphat esélyt a továbbélésre.

Énekrend a Szentháromság utáni 9. vasárnap igéihez: Fennálló ének: 95,1,4. Jertek, örvendjünk mindnyájan/Mert ő Istenünk és Urunk

Derekas (fő) ének: 476,1-3 és 9-11. Siess nagy Úr Isten (a 256. vagy 380. dics. dallamára is énekelhető) vagy 119. Az oly emberek nyilván boldogok válogatott versei (pl. 1-4. vagy 37-40.)

Igehirdetés előtti ének: 246,1. Adj Úr Isten nékünk Szentlelket vagy más alkalmas ének

Ráfelelő ének: 338,1.Lelki próbáimban Jézus légy velem vagy 50,1,9. Az erős Isten uraknak Ura, esetleg más alkalmas ének

Záró ének: 67. Úr Isten, áldj meg jóvoltodból

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)