2004-06-02

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. A reformáció és a könyvnyomtatás összefüggése közismert tény. Most, a Könyvhét ünnepe előtt egy nappal, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon egyházunk mennyire képes az Internet korában a megfelelő eszközök egyensúlyos használatára ösztönözni az embereket. Semmi nem pótolja azt az érzést, amikor egy szép könyvet forgatunk. Következő riportunkban Naszádi Krisztina, a Harmat Kiadó szerkesztője fog beszélni újonnan megjelent Bibliájukról, valamint az egyházi humorról.

Naszádi Krisztina: Sokféle gyermek-biblia van, ennek a szövege is egyszer már megjelent magyarul, de most új illusztrációkat készítettek hozzá, mégpedig a nagyhírű Lyon Kiadónál. Ez közös nemzetközi kiadás, ilyenkor elég olcsón hozzá lehet jutni nyomtatási lehetőséghez. Teljesen illusztrált ez a Biblia, minden oldalon képek vannak, a modern ízlésnek megfelelő.

Fekete Ágnes: Mi az, amit ma elvárunk egy gyermek-bibliától? Milyen az az ízlésvilág, aminek – nyilván – meg kell felelni, és mi az, aminek, esetleg nem kell megfelelni?

Naszádi Krisztina: Talán, most nem olyan harsányak a színek, kicsit pasztell és van benne mesés jelleg. A gyerekek nagyon várják, hogy illusztrált legyen, sokszor a szöveg is az illusztrációra van nyomva, amit a gyerekek most – szerintem – elfogadhatónak, de ugyanakkor nem túl harsánynak tartanak.

Fekete Ágnes: Van esetleg rossz gyermek-biblia?

Naszádi Krisztina: Remélem, hogy azért rossz gyermek-biblia nincsen. Szerintem, azt kell elvárni, hogy az alapvető történetek a gyerekek nyelvén benne legyenek. Tudjuk, milyen fontos az, hogy a gyerekek kis korban kifejlesszék azt az érzékszervüket, amit hitnek nevezünk. Nemcsak a látható világ létezik, hanem van egy másik szereplő, aki vigyáz ránk, aki a világot teremtette. Azt tudjuk, hogy a kis gyermekek öt éves korig felteszik az élet legfontosabb kérdéseit, ki teremtette ezt a virágot, mi lesz majd velünk, hova mennek azok az emberek, akik meghalnak? Ezekre a kérdésekre történetekben tudunk nekik válaszolni. El tudjuk nekik mondani azokat a történeteket, amelyek a Bibliában vannak, és amelyek által keretbe fogják a világot helyezni.

Fekete Ágnes: A gyerekek általában nagyon fontosnak tartják a keretet. Sokszor úgy rajzolnak képet, hogy fölül egy kék csík, alul egy zöld. Ezzel rögtön a papírlap is be van keretezve, és nyilván az egész világ is.

Naszádi Krisztina: Igen, nagyon érdekes, hogy ezek a történetek mennyire meghatározzák majd később a gondolkodásmódjukat. Most gondolkodtam el ezen, mikor egy kislánynak meséltem a Biblia történetét, aki még nem hallotta őket. Szinte itta az összes történetet, jött, mondta, meséljünk neki valamit. Nálunk a mesekönyvek már lent vannak a pincében, mert az én gyerekeim nagyobbak és gondolkodtam, hogy hirtelen milyen jó történetet tudnék mesélni. Elkezdtem a bibliai történeteket. Először elmeséltem a teremtés történetét, azután ahogy sorban eszembe jutott Noé története, Ábrahám története… Mondta, hogy csak meséljek, meséljek. Egy órán keresztül meséltem neki, akkor felhívtam az egyik lányomat, mondtam, hogy én már nem bírom tovább. Úgy ment el, hogy ugye legközelebb megint mesélünk? Nagyon elgondolkodtatott, hogy vajon bibliai történetek nélkül a gyerekek hogy tudják az életüket értelmezni. Vajon ez a kislány, eddig hogy gondolkodott, milyen bizalma volt arról, hogy gondoskodik-e róla valaki a szülein kívül.

Fekete Ágnes: A másik érdekes terület, amit a Harmat Kiadó mostanában felvállalt, a humor. Nagyon ritkán beszélünk arról, hogy az egyházzal is lehet viccelődni, sőt nagyon sokan fel is háborodnak, ha esetleg egy lelkész egy viccet el mesél.

Naszádi Krisztina: Én, személy szerint egyre jobban látom a humor hasznát. Most olvastam egy tanulmányt, hogy milyen humoros a teremtés könyve, nevezetesen, hogy amikor Isten letekint a Bábeli toronyra, – mert az eredeti babiloni mítoszok szerint azt istenek építették – a szentíró pedig azt írja, hogy Istennek le kellett jönni, hogy egyáltalán észrevegye, hogy itt valami történt. Nagyon is bibliai dolog a humor, csak sokszor a kegyesség elfedi. A Diák Szövetségnek, a MEKDSZ-nek a diákjai rátaláltak egy humoros naplóra, Adrian Plass "Egy kegyes kétbalkezes naplója" című könyvére. Ezt a Harmat Kiadó adta ki, nagyon nagy sikere volt. Egy keresztyén ember botladozásairól szól. Nagyon-nagyon jónak találom ebben a humorban, hogy a feszültségeket feloldja. Olyan dolgokat tudunk magunkról beismerni, amit humor nélkül nem szívesen tennénk, de így, humorral együtt valahogy elviselhető, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt, hogy a szent apukák sem olyan tökéletesek, mint ahogy elő szeretnék adni. Azt, hogy bizony a gyülekezet vezetőinek is vannak hibái, hogy a gyülekezetekben is nagyon sok furcsaság van. Az egyikben így, a másikban úgy van, a harmadikban amúgy. Adrian Plassnak az a fő mondanivalója, hogy legjobb, ha bevalljuk, milyenek vagyunk. Isten előtt nyugodtan vállalhatjuk a tökéletlenségeinket. Tudjunk magunkon nevetni.

Fekete Ágnes: Most egy újabb Adrian Plass kötet jelent meg?

Naszádi Krisztina: Most jelent meg az ötödik kötet. Az "Irány a gumivár!" címűt talán már többen is ismerik – ezek rövidebb karcolatok, írások -, ennek a folytatása a "Káposztát a királynak" című könyv. A káposzta azt jelenti, hogy a zöldségesek a zöldségeket árulják a tőlük telhető legjobb módon, és azzal dicsőítik az Istent – Ő, pedig írni tud, ezt kínálja az olvasóinak. Ezért lett ez a címe, de van is benne egy humoros karcolat egy zöldségesről. Sokszor van bennünk egy kommunikációs-gát; azt ami tőlünk eltérő vélemény, vagy megzavarná a mi kis világunkat, nem szívesen fogadjuk el. A humor átszakítja ezt a gátat. Teremt egy közös közeget, mivel a keresztyének, a kívül állók szemében sokszor túl tökéletesnek akarnak látszani. Itt látszik, hogy ők is sebezhetőek, ők is ugyanúgy félnek a fogorvostól. Ugyanakkor megjelenik az is, hogy hogy bíznak az Istenben. Van egy nagyon-nagyon jó írás, amelyben leírja, hogy meghívják egy konferenciára, ahol gyermeknevelésről kell előadást tartania. Az a bökkenő, hogy a családját is magával kell vinnie. Megígérteti a gyerekekkel, hogy jók lesznek, de persze elszabadul a pokol már az autóban, mert nem találják, hogy merre kell menni – azt hiszem ez közös élményünk. A konferencián rájön arra, hogy a legjobb dolog, nem prédikálni az embereknek, hanem bevallani, hogy én miben vallottam kudarcot és az Isten hogyan segített meg engem. Vannak benne bizonyságtételei is, hogy nagy dolog a család, meg milyen jó, hogy együtt vannak, milyen jó, hogy az Isten együtt tartja őket. Ez közös nyelvvé válik olyanokkal, akik a prédikációkat esetleg nem hallgatnák meg.

Fekete Ágnes: Van rossz humor is. Azt azért elmondhatjuk, hogy manapság különösen nagy divatja van a kicsit ízetlen és néha színvonaltalan röhögtetéseknek, kacagtatásoknak – nem is tudom, hogy mondjam?

Naszádi Krisztina: Igen, ki hol húzza meg a határt a humorban. Szerintem, ha a másik megalázásának vagy leértékelésének az eszközévé válik, az nagyon rosszul használt humor. Minden stíluseszközzel meg lehet tenni, hogy olyan cél szolgálatába állítjuk, amit nem tartunk etikusnak. Ilyenkor rosszul érezzük magunkat. A jó humor olyan, mint egy tisztítófolyadék – az igazi arany megtisztul. Persze ha nem arany volt, azt szétmarja. Szerintem az igazi humor felmutatja a valódi értékeket.

Fekete Ágnes: Egy könyvet tartok a kezemben "Európa keresztútjai, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 33 éve". Az Egyesület Önképző Műhely és Kiadó több mint három évtizedes, töretlen pályájáról szól. Szöllősy Pált, aki Svájcból elnökölte sokáig ezt a szervezetet, abból az alkalomból hallhatják, hogy néhány napja befejeződött idei konferenciájuk Berekfürdőn.

Szöllősy Pál: Ezt az éves konferenciát, amit minden évben megtartottunk 1971 óta, Akadémiai Napoknak hívjuk. Elvünk, hogy mindig más helyre megyünk.

Fekete Ágnes: Össze tudná foglalni? Nagyon sok előadás volt és nagyon színes volt a téma. Mi volt a legérdekesebb?

Szöllősy Pál: A téma fő címe: "Fordulatok évei", az alcím: "Küzdelem a demokráciáért". Az 1945-től 1948-49-ig terjedő időszakról szól, hogy miért nem sikerült akkor Magyarországon megvalósítani a demokráciát. Ugyan tudjuk miért, a szovjet beavatkozás volt az ok, de ennek a hátterét akartuk megbeszélni, az akkori törekvéseket, és addig tegyük ezt, amíg a kor néhány fontos tanúja él. Sajnos így kell ezt mondani, mert így is van. Csicsery-Rónai István történész, aki 86 éves, személyes élményekkel tarkított előadást tartott. Horváth János, aki a Parasztszövetségnek volt az egyik vezetője és a Kisgazdapárt vezető politikusa, a mai magyar Országgyűlés korelnöke, ő is 80-on felül van és Török Bálint, aki jogász, de történész is, kiadványunknak a szerzője. Érdekes volt és nagyon szépen sikerült, hogy két – nemcsak Nyugaton tanult és felnőtt, hanem Nyugaton született – fiatal magyar, másodgenerációs magyarok kérdezték az öregeket, hogy hogyan történt ez, hogy volt az – mondják el. Tudjuk, a párt találta ki, nevezte ki 1948-at a fordulat évének. A fordulatok 1944-1945, 1956 voltak, és 2004-et is ilyen fordulatnak tartjuk. Miért? Azért, mert beléptünk az EU-ba.

Fekete Ágnes: A szabadegyetem, most már, hogy nem a Nyugaton élő magyar diaszpóra összefogásáról van szó, – hiszen megnyíltak a határok, ráadásul már az Európai Unióban "együtt élünk" – milyen célt tűz ki maga elé?

Szöllősy Pál: A kérdés nagyon jogos és meg kell mondanom, hogy ez foglalkoztat bennünket a rendszerváltozás óta. Vitázunk is, hogy mi a helyes megoldás. Próbálunk egy protestáns, de toleráns protestáns alapra helyezkedni, amikor azt is, aki más véleményen van, nyugodtan meghallgatjuk és aki más politikai nézetet vall, azt nem tekintjük feltétlenül ellenségnek. Kizárjuk magunk közül a szélsőségeket, természetesen. Egyébként a kapu széles, szeretnénk egy dialógus kultúrát, egy vitakultúrát kialakítani. Miért? Nem öncél, hogy most beszélgessünk, csevegjünk, hanem próbáljunk olyan megoldásokhoz, felismerésekhez jutni, ami a magyarságot előbbre viszi, ami ezt a hazát felemeli. Ez a célkitűzésünk lényegében nem változott. Most a kérdés az volt, hogy csináljuk külön nyugatiaknak és külön magyarországiaknak? A nagy többség ezt rögtön leszavazta. Azt mondta, hogy nálatok pont az az érdekes, hogy együtt vannak Nyugat-Európában élő magyarok és magyarországi magyarok és eljönnek határon túli, tehát erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyarok is, most már felvidékiek is. Kevés ilyen szervezet van, pláne nyugati gyökerű, ahol 34-35 évig együtt tudott maradni a lényeges alapítóknak és a tovább vivőknek a köre. A célt is és az irányt is megtartották.

Fekete Ágnes: Így van, ez nem kis teljesítmény.

Szöllősy Pál: Igen.

Fekete Ágnes: Most hogy látja Magyarországot?

Szöllősy Pál: Ez nagyon nehéz kérdés. 1973-ban, amikor először voltam itt, mint svájci állampolgár, kiutasítottak. 1989-90 óta tudok rendszeresen Magyarországra járni és ha csak azt nézem, hogy hogy nézett ki Budapest… A feleségem, aki svájci, örömmel konstatálta, milyenek az erdélyi magyarok; persze nehéz a sorsuk, sok jogos panaszuk van, de ma már más – van bennük bizakodás. Nem lehet őket megkülönböztetni az utcán és nem az a megfélemlített, lerongyolódott és kihasznált embertömeg.

Fekete Ágnes: Hogyan került ki Svájcba és mit csinált?

Szöllősy Pál: Jogot tanultam a budapesti Pázmány Péter, majd Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 1950-ben végeztem. Gondoltam, megpróbálom ügyvédként, csakhogy miután nem voltam párttag, Budapestre nem adtak működési engedélyt. Azt mondták, tessék vidékre menni. A Veszprémi Kisipari Szövetkezetek jogi képviseletét tudtam ellátni. Ott megismerkedtem Brusznyai Árpád tanárral, aki később a Veszprémi Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke lett. Megkért, hogy jogi tanácsadóként vegyek részt a munkájukban, ezt tettem a forradalom alatt. November 4-én borzasztó volt az ébredés. Húgommal, sógorommal, hárman nekivágtunk a határnak. Sikerült továbbjutnunk Svájcba, 1964 óta Zürichben élek. A Svájci Viszontbiztosító Társaság egyik jogásza voltam, később a Károsztály vezetője. Tíz éve nyugdíjas vagyok, 33 éve az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségének tagja, 2001-ig elnöke voltam. Majdnem azt kell mondanom, hogy ez egy ötven százalékos állásnak felelt meg. Azzal a különbséggel, hogy fizetést nem kaptam érte, sőt inkább nekem került pénzbe. De, rengeteg ajándékot, lelki ajándékot kaptam ettől a munkától. Azáltal is, hogy közben a svájci magyar protestáns gyülekezeteket kellett megszerveznünk. Megalakítottuk a Svájci Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségét. Örülünk annak, hogy Svájcban van magyar igehirdetés körülbelül tíz városban és a svájci magyaroknak az a része, aki tartja a protestáns vallását, magyar nyelven hallgathatja az Igét.

Fekete Ágnes: Ezek szerint a szíve teljesen magyar maradt?

Szöllősy Pál: Ez azért egy kényes kérdés – azt mondta, hogy teljesen. Én azt mondom, hogy a szívem nagyrészt magyar maradt – talán így jó. Azért meg kell vallanom, hogy 40 év nem múlik el nyomtalanul.

Fekete Ágnes: Mondta, hogy 1973-ban nem engedték be az országba. Miért?

Szöllősy Pál: 1973 tavaszán kaptam meg a svájci állampolgárságot, ami nem könnyű dolog. Vízumot kellett kérni, a Magyar Követségtől minden nehézség nélkül megkaptam két-három nap alatt. Első utunk Tihanyba vezetett, mint említettem, a Veszprémi Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács jogásza voltam, ezt nyilván tudták. A Brusznyai perről szóló könyvben az én nevem is többször szerepelt. Mit sem sejtve elmentünk kirándulni. Jöttünk vissza és az unokatestvérem felesége azzal fogadott, hogy holnap be kell mennem a Veszprémi KEOH (Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal) Kirendeltségére valami adategyeztetés miatt. Kellemetlen és kínos óra volt. Azzal kezdte, hogy elkérte az útlevelemet, kihúzta a fiókot, amiben egy revolver is volt. Azt mondta, várjak kint. Nagy kiabálás volt a telefonban – gondolom Budapestre telefonált. Lényeg, hogy utána közölte velem, hogy holnap éjfélig tartozom az országot elhagyni. Azt kérdeztem: – Mi okból? A válasz ez volt: – Ez a mi szuverén jogunk, nem tartozunk Önnek magyarázattal. Utána azt kérdeztem: – Milyen jogorvoslat van ez ellen? Azt mondta: Reklamálhat majd a Berni Magyar Követségen. Itt nincs jogorvoslat. Megkérdeztem még, hogy ez vonatkozik-e a családomra is, azt mondta: – Nem, a felesége, gyermekei maradhatnak, csak magának kell elmenni. Mondtam: – Aligha lesz kedvük hozzá.

Fekete Ágnes: Gondolom, nem mert egy darabig újból jönni?

Szöllősy Pál: Nem, hogy nem mertem, nem engedtek be. Még 1986-ban is ez volt a helyzet, 1988-tól tudtam utazni nehézség nélkül, akkor újra megpróbáltam és megkaptam minden további nélkül az engedélyt.

Fekete Ágnes: Nyilván a szülei reformátusok?

Szöllősy Pál: Apám református, anyám katolikus volt. Vegyes házasság volt, soha semmi probléma nem volt. Követtük a régi magyar törvényt, a húgom katolikus lett én, pedig református.

Fekete Ágnes: Most úgy tűnik, nagyon reformátusnak gondolja magát, nyilván ökumenikus szellemmel, de ez nagyon fontos.

Szöllősy Pál: Hit nélkül nehéz élni. Akkor is, ha az ember néha kétkedik, ha kétségei vannak, ha néha elcsügged, akkor is, ha látja, hogy az egyházon belül mi történik. Azt kell mondanom, az életben annyi kritikus helyzetben voltam és később mindig az jött ki belőle, hogy a jó Isten volt okosabb, mint én, mert jóra fordult, mert jobb lett. 1950-ben hónapokig állás nélkül voltam. Valaki mondta, az Építésügyi Minisztériumba keresnek statisztikust. El kell fogadni, nem lehet finnyáskodni, hogy csak jogi munkára megyek. Jelentkeztem, egy személyzeti vezetőnő faggatott. Egyszercsak megkérdezte: – A elvtárs vasárnap mit csinál? Rögtön tudtam, mire megy ki ez a kérdés. Azt válaszoltam, a vasárnap a családé. Mi szeretjük egymást, együtt ülünk asztalhoz, sokszor teszünk kirándulást. Tovább kérdezett: – No, és reggel templomba jár? Azt mondtam magamban, most nem fogok hazudni; – Igen, járok templomba. Mire ő: – Az Elvtárs olyan haladónak tűnik, hogy lehet ez? Válaszoltam neki: – Kérem szépen, meg kell mondanom, hogy én vallásos vagyok és hiszek Istenben, járok templomba. Nem kaptam meg az állást. Két hónappal később kaptam mégis állást egy kis, vacak vállalatnál, de jogászi állás volt, örülhettem neki. Akkor is, ha úgy éreztem, hogy kompromisszummal, megalkuvással, alattomossággal többre lehetne jutni, kiderült, ha az ember állhatatos, akkor az a jobb, az a helyesebb.

Fekete Ágnes: Pünkösd hétvégéjén volt az első Református Zenei Fesztivál. Farkas Orsolya látogatott el a rendezvényre.

Farkas Orsolya: Látom, hogy már egy ideje itt álltok és beszélgettek a Református Kálvin Kiadó előtt. Milyen könyvet kerestetek?

XY (fiú): Most egy idősek otthonában vagyok gyakorlaton. Idősekkel foglalkozó könyvet keresek, találtam is.

XY (lány): Orgonákról, templomokról nézek valami könyvet, mivel kántor szakos vagyok.

Farkas Orsolya: Mint református egyetemre járó, mi a véleményed erről a kiállításról?

XY (lány): Szerintem nagyon jó, mert ha az ember hallja a rádióban, vagy a tévében, esetleg kedvet kap ahhoz, hogy kijöjjön és körülnézzen és lehet, hogy talál valami olyan könyvet, amivel közelebb kerül az egyházhoz, valláshoz.

XY (fiú): Fantasztikus érzés, hogy van ilyen is Budapesten, jó kezdeményezésnek tartottam az egészet.

Farkas Orsolya: Elnézést, megszólíthatom? Milyen könyvet keres?

XY (idős hölgy): A szomszéd asszonyomnak gondoltam valamit, szeretném megajándékozni, ha már hallottam a rádióban, hogy itt van ez a lehetőség. Katolikus vagyok, de attól függetlenül engem az ilyen nem zavar.

Farkas Orsolya: Később lesz népdalkör is, itt tetszik marad ni?

XY (idős hölgy): Mikor lesz, attól függ?

Farkas Orsolya: Egy óra múlva.

XY (idős hölgy): Akkor lehet, hogy még itt csavargok valamerre.

Farkas Orsolya: Mit szeretnének venni?

XY (anyuka): Dorka, mit szeretnél venni?

Farkas Orsolya: Ez színező könyv?

XY (kisgyerek): Igen, lehet színezni. Egy fiú meg egy lány oroszlán van benne. Farkas Orsolya: Hová valósiak?

XY (anyuka): Szentendréről jöttünk. A Csipkefát fogjuk meghallgatni – a nagylányomról van szó.

Farkas Orsolya: Mik az első benyomásai?

XY (anyuka): Fontosnak tartom, hogy az emberek összejönnek, valami közös ügyért, dologért.

Farkas Orsolya: Akkor, jó szórakozást kívánok.

Aranka nővér: Aranka nővér vagyok, az Angol Kisasszonyok Rendjének vagyok tagja 12 éve. Itt szeretettel várjuk mindazokat, akik csak bepillantást szeretnének nyerni az életünkbe.

Farkas Orsolya: Eddig kik keresték fel a sátrukat?

Aranka nővér: Nagyon sokan. Pénteken voltam itt legelőször és nagyon színes a paletta; egy édesanya ment haza hittanról és itt megállt és egy nagyon kedves beszélgetésben érdeklődött, hogy miért vagyunk mi itt kint, hiszen ez egy Református Zenei Fesztivál. Úgy gondolom, nagyon kedves, kellemes meghívás, hogy ennek a keretében a katolikus egyház is jelen lehet. Nagyon köszönjük a lehetőséget, hogy helyet kaphat a sátrunk.

Népdalkör énekel: "Teli kertem zsályával…"

Farkas Orsolya: A Csipkefa Népdalkör műsora után vagyunk – nagyon sikeres fellépés volt. Csak népdalokat énekeltek vagy más énekeket is?

XY (lány): Népdalokat és zsoltárokat.

Farkas Orsolya: Hogyan jönnek ezek össze: zsoltárok és a szerelemről szóló dalok?

XY (lány): Van amiben egyeznek. A zsoltár meg a népdal – lehet, hogy nem úgy mondják ki, de a mondanivalójuk egyezik.

Farkas Orsolya: Miért jó ebbe a népdalkörbe járni?

XY: Talán azért, mert az éneklés boldogítja az embert.

Lázár Enikő: Lázár Enikő vagyok, a Szentendrei Református Gimnázium énektanára. A nagyapám állandóan énekelt, és ő oltotta belém valahol tudat alatt -, mert azt gyermekkoromban nem tudtam, hogy ilyen nagy kincset hagyott rám. Amikor már tudatos felnőtt lettem, akkor kezdtem ezt kibontani. A lányok, akik énekeltek, táncolnak is, és azt hiszem, hogy mindenki tudja, a tánc és az ének az együtt jár. Ők érzik belülről ezt a ritmust, ezt a lüktetést.

Farkas Orsolya: A sikert már most lehet érezni, hiszen ezek a gyerekek olyan lelkesedéssel énekeltek, amely egyre több embert vonzott a színpad elé is.

Lázár Enikő: Igen. A színpad elé is – láttam -, de nekem külön örömem, hogy négyen indultunk ezelőtt öt évvel és minden évben szóltak a tanítványok, hogy: – Lehet még jelentkezni? – Lehet. Hát persze, ez egy feneketlen zsák és azt hiszem, az a legnagyobb kincs, hogy ők ezt akarják. Ez a népdal ereje, az éneklés öröme és a hit, ami azt hiszem, az énekléssel együtt jár. Hit nélkül nincs éneklés, igazi szép éneklés. Én azt gondolom, hogy a szívéből énekel az ember.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté Evangéliumából:

"Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek." (Mt 5,43-44)

Nincs ember a Földön, aki ne érezné Jézus szavainak az abszurditását. Megvalósíthatatlan és igazságtalan mondatoknak tűnnek ezek. Könnyebb mindenkit szeretni, mint az ellenségemet. Könnyebb általánosságban prédikálni és akár érezni a szeretet kellemes ölelését, mint megnevezni ellenségünket és szeretni. Őszintén megvallom, innen nézve, én is úgy érzem, leverem ezt a lécet. Vagy talán mégsem lécről volna itt szó? Nem arra hívna Jézus, hogy valami nagy szeretet teljesítményt tegyünk le az oltárra? Azt hiszem, valóban nem. Hiszen az első dolog, ami rögtön nagyon eltér mai gondolkodásunktól, hogy Jézus meri ellenségnek nevezni azt, aki szemben áll velem. Mi mindig ki akarjuk békíteni a dolgokat. Másságnak hívjuk azt, amikor valaki eltér a társadalmi normától. Azt halljuk mindenünnen: Fogadd el, a másságot! Azután rögtön jön a másik tábor, aki azt mondja: Nem, soha! Élcelődő, egyre durvább módon kifejezi, hogy nincs elfogadás. Jézus szava táborok kiabálásába szól bele: az ellenséget nem átkeresztelni, hanem szeretni kell. Nem kell úgy tenni, mintha nem volna, nem kell óriási lelki erőkkel elnyomni rossz érzéseinket. Nem kell mindenkit egyformának minősíteni és a másság tejszínhabjával egy nagy tortává tenni. A dolgokat a nevén lehet nevezni. De más az, amikor nem szeretem a gyűlölködést, megint más az, amikor magát a gyűlölködő embert nézem. Az átkozódást és a háborgást meg lehet vetni anélkül, hogy a háborgó embert megvetném. Jézus arra tanít itt, hogy az embert és tettét feltétlen válasszuk szét. Hiszen, Isten is ezt teszi – mondja Jézus. Mi lenne, ha csak azokra sütne a nap, akik jók, és csak ott esne az eső, ahol megérdemlik? Isten gondviselése, hogy mindenki élvezheti a teremtés szépségét – felette áll minden igazságnak. Akkor a mi szeretetünk is felette állhat a mi nagyon rövidlátó és emberi igazságunknak.

Fellapoztam az Ószövetséget, hol is van megírva ez: Gyűlöljétek ellenségeiteket! Nem találtam sehol. Csak az a mondat szerepel az idézett Mózes II. Könyve 23. részében, hogy: "Szeresd felebarátodat" Érdekes, hogy Jézus itt egy fals idézetet mond, mintha ezzel is fokozná mondása erejét. Mózes törvénye nem buzdított gyűlöletre. Sőt, megdöbbentő, mennyire kevés helyen szerepel ez a szó: ellenség. Legtöbbnyire csak a zsoltárokban, ahol Istennek panaszkodnak az emberek imádkozva és nem kardozva. Mintha azt mondaná Jézus: Hallottátok, mennyire összevissza beszélnek a régi dolgokról. De, menjetek vissza a forráshoz! Azt az ősit mondom nektek: Szentek, számomra különválasztottak legyetek, mint ahogyan én is ebben a világban jelen vagyok, áldást adok a nappal és az esővel, mégis e világ fölött vagyok, más vagyok. Isten adja, hogy képesek legyünk az Ő útján járni, szeretni ebben a világban.
Ámen

Bódiss Tamás énekajánlója – Szentháromság vasárnapja

Szentháromság ünnepének evangéliumi szakasza (János 3, 1-15.) Jézus és Nikodémus beszélgetésén keresztül a Szentlélektől születésről szólva szinte beletorkollik a János 3,16-ba, mely Pünkösd-hétfőn olvastatott fel. A másik ige (Róma 11,33-36.) Isten megváltási művének dicsőítése, melyet ő évenként az üdvtörténeti ünnepek sorában elénk tár és amely Pünkösd csodájával beteljesülve ezen a vasárnapon ünnepélyes lezárást kap. Az ünnep fő gondolata tehát a dicsőítés, hálaadás zsoltárokkal, a Szentháromságot magasztaló dicséretekkel és a Te Deummal, ezzel a IV. században született ősi magasztaló himnusszal.

Énekek Szentháromság vasárnapjára:

Fennálló ének: 8,1. Ó felséges Úr Fő (derekas) ének: 242. Téged Úr Isten Igehirdetés előtt: 246,4. Ó Szentlélek, kérünk tégedet Ráfelelő ének: 241. Szent vagy örökké Záró ének: 245. Dicséret a Szentháromságnak