2004-04-28

Pályázzunk?

Vetődött fel a kérdés sokakban az utóbbi hónapokban, miután március végén körlevélben értesítették a lelkészi hivatalt az egyházkerületek, hogy a Sapart program keretében az egyházközségek is pályázhatnak. Az Európai Unió vidékfejlesztési és mezőgazdasági "projektjén" keresztül így az egyházak is támogatáshoz juthatnak.

Ez a pályázat azonban egyben egy új időszak kezdetét is jelzi érzéseink szerint. Egyházszervezeti szemszögből mindenféle mérlegelést megelőzve, pusztán politikai és gazdasági okokból lassan elcsökevényesedni tűnnek az egyházmegyék. Azok az ügyeket, amiket eddig ezen a szinten intéztek, átcsúsznak kerületi hatáskörbe. Egy érdekes új egyházjogi fogalom jelent meg a Sapart program iratának rubrikái között. Egyházi főhatóság. Ez az egyházkerület. Mit jelent ez? Érdemes lenne tisztázni. Eddig az egyházmegye adott ki egy igazolást a pályázatokhoz arról, hogy a gyülekezet önálló jogi személy. Ma, az egyházkerület vállal kezességet, vesz fel hitelt, értesít, és intézkedik. Különösen azért megszívlelendő ez a folyamat, mert a kis gyülekezetek – akiket elsősorban megcélzott ez a pályázat – egyre jobban ellehetetlenednek. Olyan lelkészi állások, amikből tíz éve még meg lehetett élni, ma nem tudnak eltartani egy családot, tősgyökeres református falvak váltak fizetésképtelenné. Az anyagi függőség pedig nyilvánvalóan még jobban erősíti azt a fent említett tendenciát, hogy a Magyarországi Református Egyház még a szocialista időnél is jobban központosítja – kénytelen-kelletlen – a vezetést, a hatalmat. Egyetlen új tendenciát látok a mostani, spontán alakuló egyházstruktúrában: Míg a régi rendszerben nem lehetett az esperesnek ellene mondani, vagy egyszerűen magát elszigetelni egy-egy lelkésznek, csupán részlegesen, most egyre több lelkész és gyülekezet szinte leválik a református közéletről, és mintegy önálló egyház éli világát. Csupán aki nagyobb pénzösszegekhez szeretne hozzájutni, az nem teheti ezt meg.

Nem csak egyházi, strukturális szempontból jelentenek új korszakot az uniós pályázatok, hanem morálisan is. A mai űrlapokat annyira túlbonyolítják, hogy egy átlagember – állítólag – nem tudja kitölteni. Profik írják a pályázatokat, akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek, és "szakértők". Nem intézményesített korrupció az, hogy egy vidékfejlesztési programból 200 ezer Forint annak a zsebébe kerül, aki az űrlapokat kitölti? Persze csak nyerés esetén – így mi is jól járunk, meg ő is. Ezzel az árral is úszunk. Véget ért az az idő, amikor személyesen megbeszéltük a pályázat kiírójával terveinket, amikor maga a gyülekezet intézkedett. A lelkész begyűjt egy papírhalmazt, aztán felkeres egy irodát, amit a püspöki hivatalban ajánlanak, és várja az eredményt egy olyan szervezettől, amelyet nem is ismer.

Meg kell tanulnunk élni ebben a világban. Meg kell tanulnunk Élni ebben az új világban.

Tudom, hogy a fenti kérdés nagyon kényes, bizonyára részjelenségeket látok csupán, mégis várom leveleiket, akár névtelenül címünkre: [email protected] (szerk.)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Adásunk alatt üzenetet hagyhatnak a következő telefonszámon: 06/30/3331-118. Mai világunk egyik nehézsége, hogy legszebb szavaink lerágott csontokká válnak. Hiszen, ha azt mondom, megbízhatóság, hűség, egy telefon jut az emberek eszébe és nem ezeknek az erényeknek a valódi tartalma. Szóhoz sem jutottam a minap, amikor egy vizes flaska mellett olvastam ezt a feliratot: "Ma se felejts el szeretni!" Micsoda beszéd ez! Azt hiszem, külön fel kell készülnünk arra, hogy a dolgok túlbeszélése, össze-vissza használása ellenében hogyan őrizhetjük meg lelkünk igazi kincseit. Ma egy ilyen lejáratott szóról lesz szó: a felebaráti szeretetről. Sajnos, a legsemmitmondóbb kifejezéssé lett ez az életünk legmélyebb értelmét kifejező érzület. Nem is boncolgatjuk ezt a kifejezést, inkább hallgassunk meg egy életutat. Hiszen, a segítés sohasem úgy hiteles, ha programokba adják, meghirdetett missziók végzik, hanem amikor az egyik ember a másikra bukkan, és mellé áll. Tinó Krisztina állami gondoskodásban felnőtt lány. Ma diplomás, szociális munkás. Életútján újból és újból felbukkantak segítő kezek. Először Kristófné, Emőkét hallják, akit pótmamájának is nevez.

Kristófné, Emőke: Kilenc évvel ezelőtt a Schweizer Otthonban dolgoztam, és ő is ott dolgozott, mint gondozó. Nagyon csöndes, visszafogott lány volt, időnként megkérdeztem tőle, hogy hívják, hogy van, mit csinál. Volt egy csúnya műtétje korábban, nagyon fájt a háta. Együtt elmentünk orvoshoz, elkezdtünk beszélgetni és rájöttem, hogy ez egy nagyon aranyos, kedves lány. Egyszer, karácsony előtt, elmesélte az élete történetét. Ezen annyira megdöbbentem, hogy tulajdonképpen attól kezdve elkezdtem rá jobban figyelni. Nem volt egyenes, sima út az életében és egy család, akihez kötődhetett volna. Én nagyon meglepődtem, mert teljes családban élek, nagyszülők, szülők, gyerekek, mindenki együtt. Kiderült számomra, hogy otthagyta a gimnáziumot másodikban. Próbáltam rávenni, legalább érettségizzen le, de kiderült, nem nagyon szeret rendszeresen eljárni az iskolába. Így folyamatosan azt tettem, hogy kocsiba ültettem és elvittem azokon a napokon, amikor iskolába kellett mennie.

Fekete Ágnes: Ezt elfogadta?

Kristófné, Emőke: Én azt gondolom, hogy ez őrült erőszak volt, amit elkövettem. Később kezdte látni ennek az értelmét. Miután ő az egész cigányságával nem tudott mit kezdeni (én a kimondott szónak vagyok a híve), mondtam, hogy akárki ránéz, az látja, hogy cigány. Szörnyű dolog volt neki, hogy nem nevelkedett cigány környezetben soha, viszont cigánynak néz ki. Ez egy totális identitászavar. Se ide nem tartozik, se oda. Úgy éreztem egy idő után, hogy mellettem olyanfajta biztonságban van, ha én megjelenek vele, akkor mindent jobban tudunk intézni. Ő azután ezt el is mondta egyszer, ha együtt megyünk orvoshoz, és én ott vagyok, akkor mindig kedvesebben beszélnek vele. Fekete Ágnes: A legtöbb hátrányos helyzetű ember így érez, szüksége van egy mankóra, a nélkül nem megy. Ez nem egyedi eset.

Kristófné, Emőke: Igen. Én azért nem értettem az egészet kezdetben, mert azt tudtam Krisztináról, hogy két konkrét mankóval rendelkezett, akik nagyon sok biztonságot jelentettek számára. Ők távol voltak. Krisztinának arra volt szüksége, hogy minden második nap, vagy minden nap valaki elmondja, neked tanulnod kell. Megcsináltad a leckédet? Én a saját gyerekeimnek, ha azt mondtam, hogy tizenkettőkor itt találkozunk, akkor erről nem kellett többet beszélni. Krisztina többször visszakérdezett, biztos, hogy ott leszek-e, biztos, hogy megvárom-e. Olyanfajta érzelmi biztonságot kellett nyújtanunk neki, ami korábban esetleg nem volt meg az életében. Az után egyszer történt egy olyan, hogy a férjemmel együtt elmentünk oda, ahol ő intézetben volt, és megismerkedtünk a nevelő anyukájával. Ezek döbbenetes találkozások voltak. Azt a napot nem nagyon tudjuk a férjemmel együtt elfelejteni. Amikor megjelentünk az intézetben, egy nagyon kedves nő megkérdezte tőle, ugye te voltál a 213-as? Akkor, már felnőtt fejjel végig olvasta, miért került állami gondozásba. Ez elég iszonyatos volt. Nekem két hasonló korú gyermekem van, ők is nagyon megszerették. Kezdetben nem tudtak vele mit kezdeni, mert nem beszélgetett senkivel. Miután a mi családunkban mindenki beszélget, együtt vacsorázunk minden este 6-kor, – ez egy fórum is, mindenki együtt van – ez neki nagyon furcsa volt. Később ezt megszokta és ő is bekapcsolódott. Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy elkezdte a kapcsolatot tartani azzal a nevelőanyjával, aki 16 évesen visszaadta állami gondozásba.

Fekete Ágnes: Miért adta vissza?

Kristófné, Emőke: Azért, mert nem bírt vele. Szemtelen volt, pimasz volt, csavargott. Ez ma már egyáltalán nem jellemző rá. Ezek a dolgok megszűntek. Amikor leérettségizett, az, nagyon nagy sikerélmény volt mindannyiunknak. Ekkor én azt hittem, hogy itt a vége és ez nagyon jó. Sokfelé nézegettünk, mit kellene még tanulnia. Azt is tudomásul kellett vennie, hogy az önfenntartásáról is kell gondoskodnia. Dolgoznia kellett, amellett tanulni is. Akkor a Baptista Teológia szociális munkás szakára felvették, és sikeresen elvégezte. Ma már diplomás nő. A diploma megszerzése után jöttek az újabb nehézségek, mert nem igazán találtunk munkát. Mikor telefonon jelentkezett mindig nagyon kedvesek voltak, amikor megjelent és látták, hogy Krisztina cigány, akkor azt mondták, betelt az állás. Ismeretség révén tudtunk munkát szeretni. A Szilveszter Gimnázium gondnoki állását tölti be. Az, hogy ő ilyen egyéniséggé vált, és ilyen ember lett belőle, azt köszönheti ennek a közösségnek is, akikkel ott együtt vagyunk. Nem mézes-mázos, kedves embert kell elképzelni, hanem nagyon korrekt és emberi hangon beszél a gyerekekkel. Ott semmiféle gátlása nincs.

Fekete Ágnes: Ez egy protestáns gimnázium.

Kristófné, Emőke: Az egész iskola szellemisége olyan, hogy Krisztinát egyetlenegy gyerek sem cigányozta le soha.

Fekete Ágnes: Ez egyébként amúgy is inkább az ismeretlenségben probléma, mint ahogy a legtöbb elutasítás is. Ha egy iskolában valaki integrálódik, egy pozitív szereplő, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy lecigányozza, mert miért?

Kristófné, Emőke: Nagyon fontos lenne, hogy legalább azok a cigányok, akik eljutottak ilyen szintre, tudjanak ezen a területen elhelyezkedni. Neki az volt a vágya, hogy állami gondozott gyerekekkel foglalkozhasson. Ez nem sikerült. Ezt nem adtuk fel, továbbra is próbálkozunk olyan helyet szerezni, ahol meg tudja valósítani az álmait.

Tinó Krisztina: Nevelőszülőknél nevelkedtem. Szüleimmel egyszer találkoztam. Édesapám meghalt. Van még tizenegy testvérem, tizenketten vagyunk.

Fekete Ágnes: Miért adtak be nevelőintézetbe?

Tinó Krisztina: Ezt nem tudom, fogalmam sincs. A kórházban már ott hagytak.

Fekete Ágnes: Milyen érzés erre visszagondolni?

Tinó Krisztina: Igazából most már feldolgoztam – azt hiszem -, hogy ez vagyok, hogy ott hagytak. Most már nincs bennem rossz érzés. Találkozásunk kicsit kínos volt, de nem sokáig tartott.

Fekete Ágnes: Volt, amikor rossz érzés volt benned?

Tinó Krisztina: Igen, persze. Iskolában, a közösségekben egyedül voltam mindig állami gondozott és az elég rossz volt. Nevelőszülőkhöz kerültem Kaposvárra. (Három éves koromtól 15 éves koromig) Kijártam a nyolc általánost, jelentkeztem vendéglátóipariba. Felvettek, de azután egy osztályt sem végeztem el. Elkezdtem csavarogni.

Fekete Ágnes: Miért?

Tinó Krisztina: Rossz társaságba kerültem. Kollégiumban laktam, és ott nem bírtam a szabályokat, csavarogtam. Volt egy nagyon jó barátnőm – a nevére már nem is emlékszem -, mindehová együtt mentünk. Iskola mellé. Elindultunk reggel a kollégiumból, hogy elmegyünk iskolába, de nem jött össze a dolog. Egész nap jártuk a várost, ez Kaposváron volt. Kirúgtak a kollégiumból a csavargások és a dohányzás miatt, ezért nem mentem vissza a nevelőszülőkhöz, hanem Kaposváron a GYIVI-be. Itt is elkezdtem csavarogni, nekimentem egy embernek, mert bezárt egy szobába és azt nem bírtam elviselni. Azért zárt be, hogy ne csavarogjak. Onnan kerültem el Debrecenbe, egy másik intézetbe. 1989-ben jöttem el innen, azóta önellátó vagyok. Azóta kezdtem el tanulni és dolgozni. Fekete Ágnes: A nevelőszülőknél milyen volt?

Tinó Krisztina: Nagyon jól éreztem magam. Három fiú mellett voltam egyedül kislány. Igazából jó volt, csak hát, kamaszodtam elég rendesen.

Fekete Ágnes: Azután hogyan kerültél – mondjuk – a református lelkészek, meg egyház vonzásába?

Tinó Krisztina: Amikor eljöttem Debrecenből, visszavittek Kaposvárra a GYIVI-be.

Fekete Ágnes: Vittek?

Tinó Krisztina: Debrecen az egy javítóintézet volt, zárt intézet. Vittek vissza és másnap megszöktünk, azzal a lánnyal, akivel együtt voltunk Debrecenben. Ő Tabon lakott, oda mentünk. Úgy ismerkedtem meg Sánta Ibolyával és így kerültem a református egyház kötelékébe.

Fekete Ágnes: Hogy volt egész az elején?

Tinó Krisztina: Már nem is tudom, volt pártfogóm, felügyelőm – nem is tudom, hogyan nevezik ezt -, ő nagyon jó barátságban volt Ibolyával, az ő révén ismerkedtünk meg.

Fekete Ágnes: Akkor Sánta Ibolya volt a tabi lelkész éppen?

Tinó Krisztina: Igen. Istentiszteletre nem jártunk, azt tudom. Kialakult egy banda és azokkal mászkáltunk.

Fekete Ágnes: Végül is annyira jóban lettetek, hogy ők befogadtak teljes mértékben?

Tinó Krisztina: Igen. Azután elköltöztünk Bonyhádra. Ott is voltak gubancok, zűrök és így kerültem Ibolyáéktól Eszterékhez. Azóta is ott vagyok hétvégéken, rossz belegondolni, milyen voltam.

Fekete Ágnes: Egy kicsit vitt a dolog nem? Aki abban a miliőben nő fel, – gondolom – az erre van valahogy kárhoztatva?

Tinó Krisztina: Igen, igen. Főleg, ha nincs mellette olyan, aki tényleg segítene. Ha be van zárva egy ember egy környezetbe, akkor ki akar szabadulni. Én ezt szerettem volna mindig is, nem bírtam a bezártságot soha sem.

Fekete Ágnes: A hitedre hatottak ezek az emberek?

Tinó Krisztina: Teljesen megváltoztam. Most már nem is tudom elképzelni, hogy én olyan voltam, amilyen. Ha látok ilyen embereket az utcán, akkor teljesen megdöbbenek, és néha visszagondolok, hogy Istenem, én is ez voltam valamikor. Fekete Ágnes: Hogy alakult ki a hited? Mi volt az, ami hatással volt rád?

Tinó Krisztina: Azt hiszem Ibolyáéknál beszélgettünk, tiltakoztunk ellene. Amikor Eszterékhez kerültem, akkor elmentünk egy táborba. Ott nem volt tiltakozás, de nagy élményem nem volt olyan, hogy jaj, de jó, én most megtértem és megfordult a világ. Ez egy lassú folyamat volt. Amikor felkerültem Pestre tanulni, akkor az utolsó prédikációnál Eszter azt mondta nekem, ne félj, mert Isten biztonságot ad neked. Néha elbizonytalanodom, de azután alakulnak a dolgok. Van egy nagyon kedves házaspár, akik a pótanyámék Eszterék mellett. Nagyon sokat segítettek, rugdostak. Teológiát is ott akartam hagyni. Ha ők nincsenek, – szerintem – akkor ott is hagyom.

Fekete Ágnes: Az, hogy cigányszármazású vagy, ez neked mit jelent?

Tinó Krisztina: Nem is tudom. Igazából nem érzem magam annak, soha nem nevelkedtem ilyen környezetben. Magyar családnál nevelkedtem, a hagyományokat sem tudom. Ez egy felemás dolog. Azt sem tudom, hogy hova tartozom. Néha cigánynak, néha magyarnak érzem magam, nem tudom. Volt egy álláslehetőségem, ott megkérdezték, vállalom-e roma származásomat. Mondtam, vállalom. Utána mégiscsak romát kerestek. Így teljesen elbizonytalanodtam, hogy most igazából mi a helyzet.

Fekete Ágnes: Azt mondták, hogy nem vagy igazi cigány?

Tinó Krisztina: Ezt nem mondták így ki, csak azt, hogy roma származásút akarnak.

Fekete Ágnes: Hátrányod ebből sosem volt?

Tinó Krisztina: Munkakeresés során éreztem. Az a baj, hogy általánosítunk. Ha ők olyanok, akkor az összes olyan.

Fekete Ágnes: Ezt te nem élted meg ezek szerint?

Tinó Krisztina: Egyrészt megéltem, másrészt nem. Amit hallok, hogy mit művelnek Szabolcs megyében, lopnak, csalnak, hazudnak. Ilyenkor megértem a magyar társadalmat, hogy általánosítanak.

Fekete Ágnes: Ott sem teszi mindenki.

Tinó Krisztina: Így van. Nekem ez igazából nem probléma.

Fekete Ágnes: Nem volt olyan terve, hogy valakinek én segítek?

Kristófné, Emőke: Nem. Ez eszembe sem jutott, ez valahogy úgy jött, hogy az egyik nap rakódott a másikra. Egyszerűen mindig újabb és újabb feladatokat kellett Krisztinával kapcsolatban megoldani. Azt gondolom, ha mi korábban találkozunk, akkor valószínűleg örökbe fogadtuk volna. Ilyen idős korban már nem lehet megtenni. Törekszünk arra, hogy ő is ugyanúgy önálló életet tudjon élni, mint a gyermekeim. Amikor megismerkedtem vele, akkor annyira gátlásos volt, hogy magáztuk egymást: – Jó napot Krisztina. – Jó napot Emőke. Így kezdődött. Egyszer, karácsonykor kaptam egy olyan bögrét, amire az volt ráírva, "Két ember között legrövidebb út, egy mosoly." Azt mondták, hogy nem mondhatják meg, kitől kaptam. Egy ideig nyomoztam, aztán úgy döntöttem, hogy ezt kaptam valakitől. Elég hosszú időbe tellett, mikor megtudtam, hogy Krisztinától kaptam. Kedves dolog volt. Az egész kapcsolatunkon áldás van.

Fekete Ágnes: Mindenki várja azt, hogy áldásosan tudjon segíteni.

Tinó Krisztina: Igen, de én erre valahogy nem így készültem. Ez tényleg úgy jött magától. Az ember imádkozik, hogy jó legyen, áldás legyen rajta, azok a dolgok működnek igazán jól, amelyeken áldás van. Az Úr Isten elénk adta Krisztinát, itt van ő, és akkor észrevettük egymást. A hittel kapcsolatban amennyit beszélgettünk, nem voltak soha konkrétak, hogy most üljünk le és beszéljünk a Bibliának erről vagy arról a részéről. Inkább, amikor történtek dolgok, beszélgettünk ezekről, miért történt, miért kellett megtörténnie. Nagyon élveztem, hogy Krisztina ismeri a Bibliát, jól tudott idézni belőle. Ez mondjuk a tanulmányai során teljesen evidens volt, sokat tanultam tőle.

Fekete Ágnes: Mai műsorunkban nem is olvashatnánk fel mást a Bibliából, mint a szeretet nagy parancsolatát, amelyet Harmathy András szigetszentmiklósi lelkész fog magyarázni. Zákeus történetében. Ezt Máté Evangéliuma 22. fejezetének 37. versében találjuk.

"Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első parancsolat. A második hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat."

Harmathy András: Zákeus magányos ember, pedig azt olvassuk róla, hogy tömegben van. Rengeteg ember veszi körül, nem is jut el oda, ahova szeretne. Magányos ember a tömeg kellős közepén. Ha keressük, hogy ki az, aki őt segíti, akkor egyetlenegy élő kapcsolatot látunk. Bármilyen nevetséges is, ez egy fa. Egyetlen élőlény, akivel kapcsolata van Zákeusnak a fa, amelyik megengedi, hogy fölmásszon rá, és amelyik tartja,- mert kicsi emberről van szó-, hogy lássa azt, akit látni szeretne. Élő kapcsolatot nem látunk egyébként Zákeus életében. Tárgyat azt igen, ez a pénz. Fővámszedő, nagyon gazdag ember. Mindenki neki fizeti azt az adót, amit beszedett, meg még azt a többet, amit ő megkér azoktól, akik még többet szednek be azoktól, akiknek be kell fizetni az adót. Van nagyon sok halott kapcsolata: tárgyak, eszközök – körül van véve. Én vagyok, és ez elég. Nekem ez jár, ez az enyém. Katonasággal be tudja hajtatni. Nincs szükségem segítségre. Mindegy, hogy önmaga a bálványa, mindegy, hogy a pénz az Istene – hamis. Ez egy magányos élet, amely egy kitaszított élet. Se családja nincsen, se hazája nincsen, a honfitársait megveti, az elnyomót szolgálja, se Istene nincsen, mert tisztátalan. Az életvitele miatt nem mehet be a templomba sem. Gazdag élet, mégis halott élet, magányos élet. Vele szemben ott áll Jézus Krisztus, akiről azt látjuk, hogy meglátja Zákeust, fölnéz, és ő látja, és nemcsak benyomásai vannak arról a pici emberről, akit ugyan miért nem enged maga elé a sokaság, akinek miért kell fára másznia ahhoz, hogy valamit lásson. Biztos vannak benyomásai, de nemcsak ezt látjuk, hogy ő meglátja őt, hanem azt is, hogy beszélgetni kezd vele. Megszólítja, kimondja a nevét. Azt is látjuk, hogy cselekszik. – Nálad kell ma megszállnom, gyere le hamar, megyek hozzád, hogy ott aludjak. Jézus látja, beszél vele és cselekszik. Önmagát adja. A cselekedete nem abból áll itt, ezen a helyen, hogy valami tárgyat odanyom a kezébe, azután fut tovább. Nem, mert igazán látja Zákeust, mert ismeri őt, mert beszél vele, és önmagát is föltárja. A cselekvése azt jelenti, hogy elfogadja és vállalja őt. A cselekvése azt jelenti, hogy figyelmet szentel neki, és vállalja, hogy a környezete megveti ezért az emberért. A sokaság mind egyszerre megelevenedik, akikkel eddig halott volt Zákeus kapcsolata. Nagyon élővé válik és rögtön fújolni kezd: – Micsoda? Jézus hozzá megy be? Egy ilyen bűnös emberhez? Jézus vállalja mindazt, hogy őt érik rágalmak és szidások, szembe megy a tömeggel a saját kárára is. És, nem csodálkozunk azon, ahogy ez a történet folytatódik, mert a szeretetnek valahol ilyen ereje van, az ember egyszer csak bimbózni kezd, örömmel leszáll a fáról, azután virágba borul, befogadja Jézust, és mindjárt gyümölcsöt is terem. Azt mondja Jézusnak: – Megyek, szétosztom a vagyonom felét, visszaadom, amit elvettem, négyszeresét fizettem a zsarolásaimnak. Ez az ember egyszerre termővé válik. Ez az ember egyszerre megelevenedik. Ez az ember, akinek halottak a kapcsolatai, csak a fával van élő kapcsolata, ő maga lesz ilyen termőággá, és megy az emberekhez, mert már látja a szegény szegénységét, és megy, hogy segítsen rajta a maga pénzével. Most már látja önmagát és látja azt, amit rosszul tett, megy, hogy rendezze. Szóba áll azokkal, akik nem voltak hajlandók vele szóba állni. Rendezi a múltját, megy és cselekszik. Megélte, mit jelent, hogy szeretlek, mint társamat, hogy érted vagyok. Ha jól hallgattuk mindezt, akkor azt remélem, hogy ott van bennünk a lelkesedés: -De jó! De szeretném én is ezt megélni! De jó lenne így cselekednem nekem is! Éppen ezért hadd mondjam az óvást: a segítés nem erény. Egoizmusunk, önzésünk rettenetesen alattomos. Ha vereséget szenved ott, hogy nem tudok despota kényúr lenni, aki átgázolok a másikon, olyan rafinált, hogy átvált az ellenkezőre és hallatlanul alázatos lesz, és elkezd segíteni. "Látod, segítek neked. Ugye hálás vagy? Ugye érzed, hogy hálásnak kell lenned? Ugye tudod, hogy én most mit tettem veled?" Én erre egyetlenegy gyógymódot látok. Azt, amit Jézus ad elénk egy példázatban: Lukács Evangéliuma 17. fejezetében olvassuk: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor a szántás és legeltetés után megjön a mezőről: – Jöjj ide hamar, és ülj ide az asztalomhoz. Nem azt mondja inkább neki: – Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom! Te majd azután egyél és igyál. Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy teljesítette azt, amit parancsolt neki. Azért, tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt, haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." Az, hogy én elfogadtam Jézust, nem ugyanilyen erénnyé vált, amit Isten majd jutalmaz nekem az örök élettel? Az én döntésemet Isten majd megfizeti? – Haszontalan és rest szolga vagyok. – Nincs megfizetés, nincs érdem, nincs semmi, amit föl tudnék mutatni Isten előtt. Isten ajándéka, hogy még mindig az ő gyermeke vagyok, és hogy nem enged el engem. Nincs mivel odaállnom Isten elé és azt mondanom, Uram, fizess, látod én mit tettem! Ami van, az nem jutalom, hanem az kegyelem. Haszontalan és rest szolgák voltunk. Lehet-e valaki boldogabb, mint aki azt éli, hogy nem érdemeltem meg és az Isten rám öntötte a szeretetét. Csak az, aki tudja, hogy kegyelemből él, azt gondolom, az tudja szeretni a másikat, mert tudja, hogy önmagában végtelenül kevés. Önmagamban nem állok meg. Szeretem a másikat, hogy végre én is ember legyek. Fordítsuk meg ezt a kérdést: szerethetjük-e igazán a másikat, ha magunkat nem szeretjük? Ha magamat nem vállalom, ha magamat megtagadom, háttérbe szorítom, nem szeretem, akkor fogok igazán kiszolgálni mindenkit. Azért, mert ez így jó nekem. Ebben az összefüggésben merem azt mondani, hogy Jézus Krisztus számunkra nem példa. Az, ahogy ő él a másik emberért, azt egyedül ő tudja megtenni. Az, ahogy ő fogad el, az, ahogy ő cselekszik a másikért, az nem az enyém, én arra képtelen vagyok. Ha mégis ezzel áltatom magamat, hogy én másokért élek, hogy az én életem szolgálat, hogy én mindig másokért teszek mindent, akkor az, leginkább menekülés magam elől, menekülés a felelősség alól, önmagam elől. Testvérek, nem élhetjük egymás életét. Én nem tudok a te helyedre állni, te nem tudsz az én helyemre állni. A magunk életéről magunknak kell számot adni. Senki más nem állhat oda Jézus Krisztuson kívül. Ő megteheti, mi nem. Ami a mi életünk, azt nekünk kell végig élni. Ami a mi döntésünk, azt nekünk kell meghozni, nem tolhatom oda neked, hogy majd én szolgálok és majd emiatt te eldöntöd, hogy én hogyan éljek. Nem szolgálhatlak ki téged. Nem oldhatom meg helyetted az életedet. Egyedül Jézus tudja megtenni, hogy a helyünkre áll. A mi utunk, az a segítségadás: meglátlak téged, mint embertársamat, hogy szóba állok veled és megértem, hogy mire van szükséged, és meghallom a te kérésedet, hogy jöjj és légy nekem segítségül. Miközben a magam életét élem, aközben fölveszem a te gondodat az én életem részévé. Nem véletlenül toljuk oda magunkat szolgaként a másik elé: – Dirigálj te fölöttem. Mondd meg te, mi az én véleményem. Mondd meg te, hogy nekem mit kell tennem. Egyszerre minimum és maximum a segítés. Ha nem így van, ha ezen túllépünk, vagy ezt alul múljuk, akkor olyanok vagyunk, mint a vízben fuldokló ember, aki tudja, hogy segítségre van szüksége, életveszélyben van, és azt, aki jön, hogy segítse olyan, szívesen öleli át, hogy le is húzza. Ezt látjuk Zákeus életében is. Ha mi lettünk volna ott Jézus helyében, ha magunkat nem szeretjük és úgy állunk ott, akkor képtelenek lettünk volna arra, amit Jézus megtesz, hogy vállalja a tömeg fújolását. Mindazzal szembe mer menni, nem számít neki, hogy minek mondják, és úgy szereti Zákeust a többiek ellenére. Tehát, aki magát nem szereti, az nem áll magában, azt mások tartják, koldus, mindenkitől szeretetet kér. Látom a gyerekeken. Van, akit nem szeretnek, ismeretlenül odajön hozzám, bemutatkozik, megsimogat, odabújik. Döbbenten állok, mi van ezzel a kisgyerekkel? Kiderül, hogy otthon nem szeretik – koldus. Akkor nem vagyok képes jól szeretni a másikat sem, akkor nem tudok érte vállalni fújolást, akkor nem tudok kiállni érte. Ahhoz, hogy Zákeus visszataláljon a közösségbe, arra egy emberre volt szüksége, aki azt mondta: – Nem, én vállallak téged, te is Isten népéhez tartozol. És, látjuk, hogy borul virágba az az ember és gyümölcsöt terem. Az Úr Isten nagyon szeret. Ő azt mondja, hogy én vagyok. Amikor ezt mondja, akkor mindenét neked adja. Lásd, az az Isten, akinek nincs szüksége a teremtett világra, az belép az életedbe, az a helyedre áll, megtisztít a bűneidtől. Zákeus méltó volt erre? – Dehogy! De, a mi Istenünk nem ilyen. Akkor tudunk igazán szeretni, ha magunkat is szeretjük, mert az Úr Isten szeret bennünket.
Ámen

Énekajánló ajánló – Jubilate vasárnap

Jubilate vasárnapjának kezdőéneke a 66. zsoltár 1-2. verse: Jubilate Deo omnis terra, psalmum dicite nomini ejus… Örvendezz Istennek, ó te egész föld. Énekeljétek az ő nevének dicsőségét; dicsőítsétek az ő dicséretét! Mondjátok Istennek: Mily csudálatosak a te műveid: a te hatalmad nagy volta miatt hízelegnek néked ellenségeid. A zsoltárt énekelve Istennek elsősorban arra a csodálatos nagy művére gondolhatunk, amelyet ő Húsvét ünnepben adott – hisz "ez volt a legtöbb, nékem ezt szánta (ld. 321. dics. 5. vers vége). A dicsérő zsoltárok és húsvéti dicséretek mellett érdemes most az evangélium kijelölt szövegére figyelnünk, mely ezen és a rákövetkező két vasárnapon – tehát éppen Pünkösdig – János evangéliuma 16. fejezetéből, Jézus búcsúbeszédéből vétetett. A Jubilate vasárnapjára kijelölt versek (16-23a) látszólag teljes ellentétben állnak a győzelmes húsvéti örömmel és hálaadással, amit a 66. zsoltárban látunk: arról olvasunk, hogy Jézus egy ideig a tanítványaival lesz, majd eltűnik és újból visszajön, örömről és szomorúságról olvasunk, amit a tanítványoknak meg kell tapasztalniuk, de végül minden szomorúság és fájdalom örömre fordul. Az epistola-ige (1. Pt. 2,11- 20.) is az evangéliumi rész 20. verséhez kapcsolódik, Jézus mindenkori tanítványainak küzdelmes életére mutat. Öröm és szomorúság, harc és győzelem kettősségét, a diadalba vetett hit győztes bizonyosságát fogalmazza meg nekünk a vasárnap üzenete és ez az üzenet nyert zenei megfogalmazást J. S. Bach egyik leghíresebb, erre a vasárnapra írt, 12. számú, Weinen, Klagen – kezdetű kantátájában is. Ez a mű nemcsak azért híres, mert a 2. tétel félhangonként ereszkedő témája a h moll mise Crucifixus-tételében is felbukkan (mellesleg ez a csodálatos zenei kapcsolat azt az üzenetet is hordozza, hogy a tanítvány is részt mestere szenvedéséből, vö. Fil. 1,29.), de Liszt Ferenc leányának halálakor ugyancsak innen vette a vigasztalást, bizonyság erre a bachi témára írt, hasonló című variációsorozata. Énekválasztásunkban a zsoltár és a húsvéti énekek mellett az evangéliumi szakasz üzenetéből következőleg is megjelenhetnek a Szentlélekért könyörgő énekek.

Énekek Jubilate vasárnapjára (Húsvét utáni 3. vasárnap): Fennálló ének: 66,1. Örvendj egész föld az Istennek Fő (derekas) ének: 357. Jézus, én bizodalmam Igehirdetés előtt: 185. Krisztus feltámadott, vagy 371,1-2. Jézus Krisztus, egy Mesterünk Ráfelelő ének: 370,3. Ó, mi édes Vigasztalónk vagy 372,2-3. Ó Szentlélek, árváknak kegyelmes Atyja (vagy más hasonló könyörgés) Záró ének: 353. Krisztus feltámada igazságunkra vagy más húsvéti dicséretek, elsősorban 350-354, 356-357.