2002-11-20

Fekete Ágnes: Szeretettel köszöntöm a hallgatókat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Az elmúlt héten találkoztam egy asszonnyal, akiből szinte dőlt a keserűség. Bármire tereltük a beszélgetést, mindenről valami rossz jutott az eszébe. Beteg volt és reménytelen. Milyen sokan vannak így. Egy haláleset vagy műtétek sora vagy valami más nyomorúság szinte lebéníthat minket és önrontó körök indulhatnak el lelkünkben. Minden egyre sötétebb lesz. Már képtelenek vagyunk jót adni. Egy bajból sokszoros bánat lesz.
Persze, ez a leírás szépen hangzik, de mit tegyen az, aki valami feneketlen mélységben érzi magát? Lehet tenni valamit akkor, amikor úgy látjuk, még a nap sem süt a helyén? Most erre a kérdésre keressük a választ. Egyházunk kórházmissziója szeretne segíteni a bajbajutottakon. Debrecenben járva nagyon szép példáját láthattam szolgálatuknak. Beszélgettem egy pszichiáter főorvossal, Dr. Kiss Sándor Árpáddal, majd egy beteggel Pekárovics Zoltánnal, végül Gál Judit kórházlelkészt fogják hallani.

Dr. Kiss Sándor Árpád: Alapvető emberi szükséglet, hogy beteg emberek a lelkésszel kapcsolatba kerülhessenek. Az nem működik jól, hogy a gyülekezeteknek a lelkészei keressék fel a kórházban a gyülekezeti tagokat. Messze vannak a falvak. Egy csomó emberben ébred szükséglet, igény arra, hogy megjelenhessen bibliaórákon, istentiszteleteken. Azt gondolom, nagyon gazdag programot nyújtanak itt.

Fekete Ágnes: Személyesen, az orvoslásában mennyire fontos Önnek az, hogy hisz?

Dr. Kiss Sándor Árpád: Olyankor, amikor az embereknek hitkérdéseik vannak és összekapcsolódnak a lelki problémáik hitbeli kérdésekkel, olyankor nyilvánvaló, hogy ezzel lehet és tudok foglalkozni. Nyilván, az életszemléletemben benne van és abban megjelenik. Csomó olyan történés van az életemben, amit én úgy értelmezek, hogy az az Isten kegyelméből történt így és nagyon pozitívan – nem biztos, hogy én erről a nagy nyilvánosság előtt tudok beszélni.

Fekete Ágnes: Családból hozta egyébként? Tehát, a hit az evidencia volt otthon?

Dr. Kiss Sándor Árpád: Hoztam, mert lelkészcsaládból származom, de a háború utáni nagy ébredési mozgalomból jöttem. Onnan ered, az akkori konferenciák idejéből.

Fekete Ágnes: A régi rendszerben, a régi világban ez nem volt evidens, hogy egyáltalán van lélek.

Dr. Kiss Sándor Árpád: Igen. Akkor a hívő emberek egy része úgymond illegalitásba vonult és akkor azért a kis közösségek működtek. Nem volt lehetősége az egyháznak felvállalni azt, hogy a hívő emberek lelki gondozását végezze. Maga a pszichiátria is inkább csak az organikus, tehát a szervi idegrendszer tudománya volt. Még abban az időben legtöbb helyen az ideggyógyászat és az elmegyógyászat egyben működött.

Fekete Ágnes: Igen, ez mindig egy dilemma, amennyire hallom, hogy csak a gyógyszerek felírása, az organikus problémák megoldása vezet előre, vagy pedig pontosan az a lelki vonulat, amiről mi tudnánk itt beszélni.

Dr. Kiss Sándor Árpád: Igen. Különösen a mélylélektani irányzatok illegalitásban éltek. Az 1970-es évek közepétől kezdett a pszichiátriában is megmozdulni a pszichológiai érdeklődés. A súlyos pszichiátriai zavarokban ma nagyon komoly segítséget jelentenek a gyógyszerek azoknak az embereknek a számára és nagyon sokat jelenthet az, hogy ha meg tudják beszélni, megpróbálják feldolgozni a különböző élményeiket. Van valaki, akivel beszélhetnek erről. Ez azért ma már sokfelé elterjedt, a gyógyszerrel sok mindent el lehet intézni. Tényleg lehet sok minden elintézni, de nyilván nem mindent.

Fekete Ágnes: Hogy élik meg a kollégák, hogy integrálódik a kórházban ez, hogy kórházi lelkiség van itt?

Dr. Kiss Sándor Árpád: Nyilvánvalóan ez nagyon vegyes érzéseket kelt, mert vannak, akik nagyon távol állnak vagy esetleg szemben állnak a lelkészi munkával. Én úgy tudom, hogy nem mindenhova egyformán sikerül eljuttatni ezt a munkát. De, én azt látom, hogy ma talán nem akadályozzák azok sem. Elfogadják, hogy ez nagyon sok embernek az igénye. Az elmúlt tíz évben megélhettük azt, hogy második lelkész is kerülhetett a kórházba. Most, ami fontos, hogy főállású görög katolikus lelkész is került ide. Eddig kintről látták el a nem reformátusokat. Nagyon sok alkalmat biztosítanak és nagyon sok egyéni lelki gondozói munkát. Nagyon sokan azzal kezdik a napjukat, hogy a fél kilenckor kezdődő Istentiszteleten jelenjenek meg és ez egy nagyon dolog. Minden nap lehet reggeli áhítattal kezdeni.

Pekárovics Zoltán: Hat éve történt a következő: Amikor bekerültem a pszichiátriára egy nagyon súlyos depressziós rohamnak is nevezhető állapot volt. Több alkalommal rosszul lettem és mindig vissza-visszajöttem segítségért, és utána érintve éreztem magam, hogy én is segítsek másokon. Lehetőségem nyílott, hogy kántorkodjam Hat éve szolgálom az orgona mellett a hitet, Judit mellett.

Fekete Ágnes: Hogyan ismerte meg, milyen tapasztalata van az itteni lelkészségről?

Dr. Kiss Sándor Árpád: Amikor én megismertem, akkor éppen a Széchényi utcai imateremben kapott alkalmat, hogy ott beszámoljon én meg szájtátva hallgattam, hogy lélekben lehet valaki ilyen kiteljesedett, ilyen örömteli, ilyen sugárzó. Én romokban hevertem, éppen lábadoztam, rettenetes állapotban voltam. Előtte sem voltam hitetlen, de ez a kisugárzása, ami belőle áradt, ez annyira megfogott, hogy csodálatos valakinek tartom.

Fekete Ágnes: Hogyan került depresszióba, mi volt az, ami ennyire elkeserítette?

Pekárovics Zoltán: Akkor még nem volt válás, de összeomlott hirtelen a családi életem, a vállalkozás, szép apránként egymás után, de sűrű egymás utánban, úgy hogy én ottmaradtam kenyér és kereset nélkül, család nélkül. A lényeg az, hogy minden nélkül ottmaradtam. Azért nem lettem végül hajléktalan, mert volt nekem egy tanyám a Debrecen közeli erdőben és azt nem sikerült a házasság alatt eladni, tehát így maradt fedél a fejem felett. Az viszont egy komfort nélküli tanya volt, ott tíz körömmel kellett kikaparni mindent, hogy legyen valami. Ott nem volt világítás, csak gyertya. Nem volt víz, kútból kellett húzni. Ha befagyott, akkor az sem volt. Nem tudom hány századdal ezelőtti állapotokat kellett megélni, és nap mint nap rettenetes fizikai erőfeszítéssel kellett mindent megoldani. Ha én mindent elmesélnék, akkor nem hinnék el az emberek, hogy ilyen van. Azért is nem lázadozom ez ellen, hogy megtörtént, mert most így visszagondolva, úgy éltem meg az egészet, hogy az ember mind! enképpen meg tud élni. Ha megvan a hite, ha nem tántorodik meg, ha bízik abban, hogy amihez hozzáfog a jó Isten segítségével, az sikerül. Ellopták a fűrészemet. Akkor is kellett fát vágni. Én ezt négy évig csináltam. Szinte félévenként kirabolták azt a tanyát és kisöpörték, maradt három alumínium kanalam, meg egy ételhordós edényem és abban kellett főzni. Eszméletlen, hogy milyen állapotok voltak. Megtanultam, hogy a jég hátán, mindenhol meg lehet élni.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült ezután ebből kilábalni?

Pekárovics Zoltán: Nekem rengeteget segített az itteni lelki szolgálat, a gyülekezeti tagok, felebarátok. Lehet, hogy furcsán hangzik a mostani füleknek, de tényleg felebarátság ez. Szépen, fokozatosan az embernek megerősödik a lelke, hogy ha szétnéz a környezetében és látja, hogy ő is jó szívvel van hozzám, rá is lehet számítani, akkor már könnyebb. A másiknak el lehet panaszkodni. Nagyon fontos dolog, hogy legyen valaki, akinek el lehet mondani valamit, mert, ha nincs, örökké teljesen egyedül lenni az képtelenség. Az ember nem úgy van kitalálva. Én elég zárkózott voltam világ életemben. Azt gondoltam, nagy kaland! Én remekül el leszek egyedül. Igen, jó néhány hónapig ez ment, de utána nagyon nem ment már. Utána ordított minden idegszálam azért, hogy legyen valaki. Még azt sem bántam volna, hogy csak ordibáljunk egymással, vagy valami. Ott az erdő közepén nem volt semmi és senki. Az ember társas lény, tudomásul kell venni. Viszont, azt is tudomásul kell venni, hogy jóban ke! ll lenni a többiekkel.

Fekete Ágnes: Végül, hogy került ide be a kórházba?

Pekárovics Zoltán: Amikor rosszul éreztem magam, akkor szépen összepakoltam és beballagtam. Az erdőn keresztül, jó néhány kilométert kellett a buszvégállomásig gyalogolni, szépen bebuszoztam és jelentkeztem, hogy rettenetesen érzem magam, segítségre van szükségem. Akkor itt ki kellett pakolni, el kellett mondani, hogy mi az, ami szerintem rettenetes: állandóan fóbiák gyötörnek, hogy félek mindenféle rezdülésre, soha nem tudom, hogy mire megyek haza. Fel van-e törve a házam, vagy nincs? Maradt-e valami, nem maradt? Kezdeni elölről. Kezdetben kaptam 11.500,- Ft rokkantsági nyugdíjat. Mivel a vállalkozás megbukott és nem volt hosszú éveken keresztül befizetve a nyugdíjjárulék, ezért hiába volt ledolgozva 28 évem, ki kellett pótolni, hogy a minimumot megkapjam. Az éhenhaláshoz rengeteg volt, de megélni belőle abszolút nem lehetett. Szépen, apránként emelték és most már eljutottam odáig, hogy 22.000,- Ft nyugdíjam van és most már "könnyedén" vagyok ahhoz képest.

Fekete Ágnes: Ténylegesen hogyan segítenek, miből tud megélni?

Pekárovics Zoltán: Ezek alatt az évek alatt meg kellett tanulnom rengeteg mindenhez érteni. Mit lehet kertészkedni, mit lehet begyűjteni kint az erdőben. Pl., ha éppen gombaszezon volt, akkor gombát ettem és vittem a piacra eladni (őzláb gombát), szedtem vadsóskát és abból főztem sóskaszószt, krumplipürével. Nekem csak alapanyagokat kellett venni, ezekből lehetett varázsolni. Lisztből rengeteg mindent lehet csinálni, nokedlitől kezdve a palacsintáig, csak legyen hozzá valami, hol tejföl, hol lekvár. Rákényszerültem, hogy kiügyeskedjem. Ez a mai napig is így van. Amikor megkapom a nyugdíjat, akkor az az első, hogy az alapanyagokat megveszem. Tudom, hogy hol lehet nagyon olcsón száraztésztát venni, hol érdemesebb lisztet venni. Szép apránként hazaviszem és akkor sztrapacskát csinálok. Megreszelem a krumplit, liszttel összegyúrom és akkor úgy, mint a nokedlit kiszaggatom. Kevés szalonnát pirítok rá és az ember füle kétfelé áll, úgy jól lehet tőle lakni.

Fekete Ágnes: Itt a kápolnában található egy kép, amelyet – úgy hallottam, hogy – ön rajzolt.

Pekárovics Zoltán: Igen. Tehát reklámgrafikus voltam. Amikor lerobbantam, akkor az égvilágon semmihez nem volt kedvem. A nap sem a helyén sütött, romokban hevert a lelkem és eszembe nem jutott ceruzát vagy tollat a kezembe fogni. Azután, ahogy szépen erősödtem és gömbölyödött a lelkem, akkor tért vissza ez a készség is és elkezdtem firkálgatni. Bibliából történeteket és ami éppen eszembe jutott. Először József története, azután Jób. Végül, amikor ezek készen voltak és visszalapozgattam, akkor valahol mindig visszaköszöntek ezek a képek – egy-egy mozzanata az én sorsomnak. Amikor ez történt velem, akkor én jártam, mint Jób, amikor ez történt velem, akkor szinte olyan helyzetben voltam, mint József annak idején. Most van készülőben egy Jónás.

Fekete Ágnes: Hogy született ez a Kereszt?

Pekárovics Zoltán: Egy ige szakasz, hogy az élő víz forrása Krisztus és Mária, akitől vizet kér Krisztus a forrásnál. Tehát nincs merőedénye. Először fölhánytorgatja az asszony neki, hogy lehet, hogy Te zsidó létedre tőlem szamaritánustól kérsz vizet. Krisztus pedig egyre-másra mondja ennek az asszonynak a történetét, szinte átlát rajta. És akkor rohan haza, hogy hoz egy merítő edényt és a faluban elkiabálja, hogy itt a Messiás, itt ül! Mindent elmondott rólam, pedig semmit nem beszéltem neki. No, így. Adva van a szimbólum a Kereszt. Mindig Krisztusnak a kínhalálát jelenti. Őt, magát nem kellett megeleveníteni. Az asszony pedig jön az életadó vízért, egy egész korsóval, most már csak simogatni lehet a Keresztet.

Gál Judit vagyok, a Kenézi Gyula Kórháznak egyik református lelkésze. Debrecenben, tíz évvel ezelőtt kezdtem a szolgálatot itt a kórházban. Ez alatt a tíz év alatt nagyon sokféle szakasza volt a személyes lelkészi identitásomnak és a szolgálat megélésének a kórházon belül. Az első években el kellett fogadtatni, hogy igen, van helye a lelkésznek a betegágy mellett. Azután jött egy időszak, amikor arról kellett meggyőzni szinte a betegeket, egészségügyi személyzetet, hogy a lelki gondozás az nemcsak egy vallásos segítségnyújtás, hanem bármilyen felekezetre, hitre való tekintet nélkül bárki mellett lehet segíteni egyszerűen azzal, hogy a teljes emberre nézve melléállunk. És most, az utóbbi időben érzem újra, hogy a hit szerepe újra felerősödik. Természetesen ezek csak hangsúlyeltolódások. Van egy új munkatársunk, egy görögkatolikus lelkész, aki a papi hivatást megjeleníti közöttünk és ekkor tudatosult, az ő megjelenésével, közös szolgálatunkkal, hogy mennyire lelkigondozókká ig! yekeztünk válni. Talán azért is, mert szerettük volna meggyőzni erről a munkatársainkat, hogy szükség van a lelki gondozásra, a lelkész irányú gondozásra.

Fekete Ágnes: Azért érdekes a kórházi lelkiség, mert itt a testi és lelki bajok együtt jelennek meg. Az emberek hajlamosak arra, hogy kettéválasszák az életet. Van a lelkünk, azt a templomban intézzük el és van a testünk…

Gál Judit: Sőt, tulajdonképpen itt egy hármasság is rejlik. A test-lélek egységére azért az utóbbi időben odafigyelnek, de a lélek kimondottan a pszichét jelenti, aminek a vallásos működés egy része. Valóban szétszakadtak a dolgok és sokszor a lelki gyógyítást így várják pszichológusoktól, pszichiáterektől és ezzel még mindig nem kap helyet a lelkész. Mert van egy olyan spirituális részünk is a nagy egységben, – hiszen nem lehet ezeket szétválasztani – ahol valóban az Istenhez való tartozás, Isten által nyújtott értékrend kap helyet. Mindaz, amit az a gyökér ad, ami a vele való kapcsolatunkban rejlik. Ezt a területet járja át teljesen, és ez tör be a lélek megnyilvánulásaiba és hiszem, hogy hatása van a test folyamataira is.

Fekete Ágnes: Ez a gyakorlati munkában azt jelenti, hogy ha egy betegágynál meg kell állni, akkor gondolom, nemcsak lelki dolgokról van szó.

Gál Judit: Nem. Természetesen mindig azzal kezdődik, hogy ki is ő, hogyan került a kórházba és hogy merre folytatódik, milyen irányban megy tovább a beszélgetés, ez a betegtől függ. Hiszen, ha beteg a test, akkor az egész ember beteg, akkor minden beteg. Ha valakinek fájdalma van, akkor nem érdekli a legszebb szó sem, akkor az érdekli, hogy valaki enyhítse a fájdalmát. Ugyanakkor, lehet, hogy a teste rendben van, éppen semmi fájdalmat nem érez vagy a gyógyszerek hatására már elcsendesedett, de a lelke nagyon háborog. Akkor beszélni akar a félelmeiről, a kétségbeeséséről és még mindig nem a hitéről. Csak azokról a pszichés folyamatokról. Vannak olyanok is, akik átélik azt, hogy eljutottam a határaimig, szükségem van arra a valakire, aki a határaimon túlmutat. Jöjjön és imádkozzon, olvasson valamit a Szentírásból. Az, hogy merre fejlődik egy kapcsolat, ezt előre soha nem lehet tudni. Hiszem, hogy az Isten szeretete attól elkezdve megjelenik, hogy odalép valaki a másik emberhez! akár lelkészként, akár nem lelkészként.

Fekete Ágnes: Itt az előbb elhangzott Pekárovics Zoltántól, hogy rá nagyon nagy hatással volt az a lelkész, aki erőt adott. Nem lehet mindig könnyű találkozni azzal, hogy mélypont van, hallani kell kritikákat, miért engedte az Isten…?

Gál Judit: Amikor én már kórházi szolgálatra készültem még egyetemi hallgatóként, és az egyik professzorom megtudta, hogy kórházba készülök, akkor az életemnek egy nagyon nehéz időszakát éltem át. Tudom, hogy nagyon sokszor látott sírva, nagyon sokszor látott elkeseredve, és amikor megkérdezte, hogy: Maga hová készül a végzés után? – és mondtam, hogy kórházba, akkor rám nézett és ezt mondta: Ezzel az ábrázattal? Hát jobban el fognak keseredni a betegek! Nagyon felháborodtam, nagyon dühös voltam rá. Sokszor eszembe jut, amikor belépek a kórházba, hogy a saját terheimet nem hozhatom. Azt igenis, kívül kell hagyni. Olyan jó átélni azt, hogy lehet, hogy egy kis erőltetett mosollyal indul és egy idő után ez már nem erőltetett. Jó mosolyogva lépni a beteg emberek közé, mert egy olyan erőforrásunk van, aki a legreménytelenebb helyzetben is áttöri a felhőket és igenis sugarat hoz. A másik része valóban nehéz, hiszen a kórházban rengeteg hívő, hitetlen, csalódott emberrel találkozom. Ráadásul pont azzal a generációval, akik most már ötven-hatvan évesen bekerülnek sokféle problémával és esetleg az ő életükből kimaradt a hitoktatás. Kimaradtak olyan egyházi élmények, amelyek kapaszkodót jelentenének, de maradtak lelkészképek, maradt az egyház sebeinek a megtapasztalása. Bizony, nagyon sokszor elhangzik, hogy köszönöm szépen, hagyjon engem békén. A papok már itt is?! Ilyenkor meg lehet vallani, hogy igen, a papok is emberek, igen az egyházban is nagyon sok minden emberi, de hiszem, hogy az emberen túlmutató szeretetével jöttem. Természetesen, ha valaki elzárkózik, akkor ott soha nem lehet ezt erőltetni. Örök kérdés: miért én, miért most, miért így, pedig én sokkal jobb vagyok, másabb vagyok. Azt gondolom, hogy ez egyrészt természetes, hogy felmerül az emberben ez a kérdés, hiszen mindennek keresi az értelmét. Mi a betegsége, miért szenvedek, van egyáltalá! n értelme, hogy szenvedek? Ez bennünk van ösztönösen, minden emberben. Ha már nem találom a közvetlen okát, akkor egy magasabb hatalomhoz kell fordulni, hogy ugyan, mondja már meg ő, hogy miért? Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy ezek fontos kérdések és nagyon örülök, hogy föltette, de nem biztos, hogy tőlem kell megkérdeznie. Hiszem, hogy megkérdezhetjük együtt az Úrtól. Lehet, hogy kap rá közvetlen választ, és lehet, hogy nem, de aki nagyon kérdezi az Urat, választ kap. Nem biztos, hogy olyat és akkor, amilyet ő vár, de kap választ, mert Isten szól hozzánk, Isten üzen számunkra, Isten beszélni akar velünk. Akiben ez a nyitottság ott van, hogy én tudni akarom a Te szavad, hallani akarom a Te szavad, az meg fogja hallani az Isten szavát.

Fekete Ágnes: Kobzos Kiss Tamás éneke előtt Dr. Kiss Sándor Árpád pszichiáter főorvost, Pekárovics Zoltán beteget és Gál Judit lelkészt hallották.

Egyházunkban van egy mozgalom, mely fiatalokat is arra hív, segítsenek a rászorulókon. Szánj egy évet az életedből másoknak. Ez a jelszava az Önkéntes Diakonia Évnek. Vezetőjükkel Závodi Emesével beszélgetett Farkas Orsolya.

Závodi Emese: 1997-ben léptünk be és jelenleg 14 ország tagja ennek az Európai Diakoniai Év hálózatnak. Elsősorban a protestáns egyházaknak a keretén belül működik.

Farkas Orsolya: Milyen területen dolgoznak ezek a fiatalok?

Závodi Emese: Drogosokkal, hajléktalanokkal, kórházban, van, aki gyülekezetben van, illetve Kárpátalján az ottani Cigánymisszióban is vannak önkéntesek egész nagy számmal. Most fejeződött be az éves konferencia, ahol minden partnerszervezet képviseltette magát. Nagyon sikeres volt. Minden országnak a képviselője beszámolt arról, hogy milyen nehézségekkel küszködtünk ebben az évben. Például Magyarországon az idén fordult elő először, hogy a magyar fiatalok, akik Hollandiába mentek, nem kapták meg időben a vízumot és gyakorlatilag több, mint hat hónapot kellett várniuk. Ez abból adódik egyébként, hogy az önkéntes szolgálat még sok országban, nemcsak Magyarországon ismeretlen. Ha valaki ki akar menni, akkor azt kérdezik először, hogy: Munkavállaló? – Nem.- Diák? – Nem. – Akkor micsoda? – Önkéntes. Nagyon sokáig kell magyarázkodni, hogy gyakorlatilag mi is az az önkéntes szolgálat.

Farkas Orsolya: Milyen problémák kerültek elő?

Závodi Emese: A legtöbben, akik jelentkeznek, nem rendelkeznek semmilyen szakvégzettséggel, be kell, hogy illeszkedjenek egy új csoportba a munkatársak közé. Rendesen napi nyolc órát dolgoznak. Hozzá kell szokni a korán keléshez, a felelősségvállalásához, de ez is egy része ennek a programnak, hogy megtanulják.

Farkas Orsolya: Valami többlet tartalmat ad az, hogy ezek a segítők keresztyének.

Závodi Emese: Az önkéntesek legnagyobb része keresztyén háttérrel jön, tehát olyan motivációval, hogy segíteni szeretne, hogy egy évet áldoz az életéből. Nem mindenki. Vannak olyan fiatalok is, akik azért jönnek, mert szeretnék valamilyen szinten kipróbálni saját magukat, tapasztalatot szerezni, a világot megismerni. Nyitottak arra, hogy egyfajta párbeszédbe kerüljenek keresztyén emberekkel, a keresztyénséggel és ez által a párbeszéd által mi is talán tudunk segíteni, hogy választ kapjanak az ő kérdéseikre.

Farkas Orsolya: Kaptok-e visszajelzéseket?

Závodi Emese: Van egy, ami megragadott. Volt egy fiatalember, aki Németországba jelentkezett. Azt vállalta, hogy szeretne sérültekkel foglalkozni. Egy nagy otthont javasoltak neki a külföldi partnerek és egyszer csak a szülőktől kapok egy telefonhívást, hogy ez a lehető legrosszabb szolgálati hely, amit az ő fiuknak el tudnak képzelni, mert nagyon nehéz a munka. Nem is ismeri és a sérültek olyan problematikusak és igazából ez egy külön világ. Van-e lehetőség a cserére? Sajnos nem volt lehetőség a cserére, de a fiatalember így is elvállalta a szolgálatot. Kiment, végigcsinálta az évet és egy évvel később ugyanaz a szülő telefonált nekem, hogy ennél jobb szolgálati helyet el sem tudott volna képzelni és elnézést kért azért, hogy egy évvel korábban hogyan viselkedett. Valóban egy olyan fiút kaptak vissza, aki sokkal több lett, mint korábban és megköszönte ezt az egy évet.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Máté Evangéliuma II. fejezetéből.

”Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás, Ráhel siratta gyermekeit és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.”

Az elmúlt héten kisfiam óvodájában egy szörnyű betegségben meghalt egy hat éves kislány. Mindenki dermedten állt. Egy anyuka mondta: Én nem bírnám ki. Azt hiszem, nem volt ott olyan szülő, aki nem érzett valami óriási tükröt maga előtt. Mit szólhatok, mit tehetek, miért? Mi otthon mindennap imádkoztunk érte és most azt érezzük, hiába. Meghalt egy kicsi gyerek, aki még szinte semmiről nem tehet e világ gazságai közül. Hiába tudjuk, hogy a kórokozók ilyen elszaporodásának az emberiség az oka. Hiába tudunk a sok szennyezésről, mindarról, aminek a következménye a vírusok iszonyatos mennyisége. Most miért kellett ennek így történnie? Hiszem azt, hogy Isten nem várja tőlünk, hogy szent magyarázatokat adjunk a szörnyűségekre azért, hogy az ő igazsága feltétlenül győzzön. Isten mellett védőbeszédet mondani éppoly gyarlóság, mint vádbeszédet mondani. A Biblia úgy beszél Heródes gyerekgyilkosságáról, hogy nem magyarázgat, nem védekezik, de nem is takargat. Ez történt.

Egy különös különbség van e között és egyéb történetek kommentálása között. Itt nem azt olvassuk, amit sok helyen Máté Evangéliumában. Ez azért történt, hogy beteljesedjék az ige, hanem csak tényszerűen. Ekkor teljesedett be az ige. Ráhel siratja gyermekeit. Isten arra kér, hogy sírjunk a sírókkal, még akkor is, ha látszólag ennek semmi értelme nincsen. Mi annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk Jézust észrevenni a szenvedéseinkben. Máté evangélista éppen azt akarta könyvével egy zsidó gyülekezetnek leírni, hogy a Messiás nem az, aki kiemel a világból, ő nem az, aki elvarázsol, aki elfeledteti veled az élet terhét, glóriát tesz a fejedre. Ő az, aki veled vándorol a kietlen pusztában. Ő az, aki fogságba megy veled. Ő az, aki veled éli a történetedet. Ő az, aki veled szenved. A Szentírás annyit tesz, hogy Ráhel vigasztalhatatlanságát Isten elé viszi. Nem akar önmaga vigasztalódni. Merjünk mi is felnézni a Keresztre. Arra a helyre, ahol nem nekünk fáj, hanem Isten nagy fájdalma láth! ató, ahol ő szenvedett. Nézzünk oda és ha kell, üvöltsünk, ha kell, sírjunk vagy kiabáljunk, de neki öntsük ki szívünket. Ő azért vállalta a Keresztet, mert a Mennyei Atya velünk szeretne lenni mindenütt, még a halálban is. Ott is, ahol nem bírjuk ki, hogy velünk lehessen a feltámadásban is.
Ámen