2002-03-12

Áldás békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a felelős szerkesztőt hallják.

Vajon mit számít a mai világban családunk múltja? Azt gondolnánk, hogy a plakátok alatt elmagányosodó ember számára semmit. Valójában úgy tűnik, hogy nagyon fontos az emberek számára az, hogy hova is tartoznak. Az elmúlt évi népszámlálás vallási mutatói is ezt igazolják. Mai műsorunkat ennek a nagyon fontos kérdésnek szenteljük. Vajon hányan vagyunk, kik vagyunk mi reformátusok? Mi a teendő, és hol vannak a hiányosságok?

Szeretettel köszöntöm a stúdióban Tőkéczky László történészt, Peterdi Dániel pécsi református lelkészt és Zalatnay Istvánt ez erdélyi gyülekezet lelkészét, akikkel ezekről a kérdésekről beszélgetünk. A kerekasztalbeszélgetés végén még egy népszámlálási biztos tapasztalatait is meghallgathatjuk. Mindezek előtt azonban hangozzanak el az egyszerű tények, Czibulka Zoltán a Központi Statisztikai Hivatal népszámlálásért felelős osztályvezetője hadd tájékoztasson minket a népszámlálás eddig feldolgozott vallási adatairól.

Czibulka Zoltán vagyok, a Központi Statisztikai Hivatalnál a népszámlálási főosztályt vezetem. Magyarországon 1949 óta ilyen jellegű felmérés nem történt, az államot és az egyházat szétválasztották. A vallás egy lelkiismereti kérdés, nem is regisztrálható, az adatvédelmi törvény a különleges adatok közé sorolja, és szigorú feltételek mellett lehet ilyen adatot gyűjteni. Ettől függetlenül nagyon fontosnak tartották azok, akik a népszámlálást előkészítették, hogy a vallásról kérdezzenek, és az, hogy most Ön eljött, és erről kérdez, mutatja, hogy igenis létjogosultsága van ennek a kérdésnek Magyarországon. Elég súlyos évtizedek vannak mögöttünk. Ennek ellenére az, hogy a népesség 80-85 %-a vállalt valamilyen vallást, az azért azt mutatja, hogy ma már ezt mégis meg lehetett kérdezni. 14 % körül volt azoknak az aránya, akik nem tartoznak egyházhoz, 10 % pedig az, aki nem kívánt válaszolni erre a kérdésre. A vallás szerinti megoszlásban a népesség több mint fele, a vallást vállalóknak pedig több mint 60 %-a a római katolikus egyházhoz tartozik. 16 %, 1,6 millió az, aki a református egyházhoz tartozónak vallotta magát, 300 ezer az evangélikusok száma, 408 ezren jelölték meg más egyházfelekezet tagjaként magukat. A görög katolikusokat nem tudtuk a mintából kimutatni, pedig valószínűleg 100 ezret meghaladó az ő számuk is. Az ország keleti, észak-keleti régiójában élnek. Mivel országosan reprezentatív a minta, ezért nem lehetett felszorozni a mintába került görög katolikusokat, hiszen nagyon torz adatokat kaptunk volna.

Peterdi Dániel, református lelkész vagyok Pécsett.

Tőkéczky László történész vagyok.

Zalatnay István református lelkész vagyok, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze Budapesten.

Tőkéczky László: Magyarországon lehet két hozzávetőleges törvényszerűséget megfogalmazni: mennél közelebb van például egy terület Bécshez, annál kevesebb a református, és ennek a megfordítottja is igaz, mennél távolabb van Bécstől, annál több a református. Ahogy haladunk észak felé, nő a reformátusok száma, és ahogy haladunk dél felé, úgy csökken, hiszen a török által elpusztított területek benépesítésében hosszú ideig törvényesen tiltva volt a protestánsoknak a részvétele, csak azokon a területeken, amelyek az Erdélyi Fejedelemség részei, ott jelentősebb a reformátusok aránya. Egészében azt lehet mondani, hogy a református népesség az ország keleti és északkeleti részén jelent jelentős létszámot, illetve bizonyos régiókban abszolút többséget elérő, míg aztán az ország közepe táján beáll arra az országos átlagra, amely a trianoni területeken 20-22 %-ot jelentett, a történeti Magyarország tekintetében pedig 13-14 %- ot jelentett. A reformátusokat az ellenreformáció kiszorította a városokból, főleg a szabad királyi városokból. Pestre vagy Budára nem is telepedhettek le, a céhes valláskényszer miatt az iparosok egyáltalán nem érvényesülhettek, és így a városias jellegű településeken a reformátusok másodlagos bevándorlók, és legtöbb helyen csak egy gyülekezet, egy templom van, ellentétben a korábban említett alföldi mezővárosokkal vagy északkeleti, erdélyi városokkal.

Zalatnay István: Ennek, amit mondott Tőkéczki László, van egy elég fontos következménye. Magyarországon számottevően alacsonyabb a reformátusok aránya, mint az összmagyarságon belül.

Tőkéczky László: Van azonban ennek a kérdésnek egy vertikális része is, a reformátusok és az evangélikusok leginkább a középrétegekben maradhattak meg, mert valami jogi kiváltság ezt lehetővé tette. Kisnemesek, középnemesek, hajdúk, székelyek stb., kisnemesi községekben lehetett az erőszakos ellenreformációt túlélni. A korábbi társadalmi összefüggésekben ez középrétegeket jelentett, például igaz ez a politikában. Ha megnézzük a modern magyar, XX. századi politikának a szereplőit, akkor ott a reformátusok arányszáma általában kétszer akkora, mint az országos illetve népességbeli arányszáma. Ez megint azzal függ össze, hogy a nemesség – főleg a kisnemesség – körében lehet, hogy bizonyos helyeken abszolút református többség van, és a nemes ember politizál, így a politikának ez a fajta formája meghatározó. De ugyanígy például a klasszikus ügyvédség vagy jogászság körében a reformátusság aránya nagy; itt nagyon érdekes, hogy az evangélikusok mondjuk az orvosok viszonylatában szerepeltek ugyanolyan jól, mint a reformátusok az ügyvédeknél.

Fekete Ágnes: Itt említsünk egy másik kort, az elmúlt 40 vagy 50 évet, ahol viszont éppen ez a réteg volt szintén a legnegatívabban érintve.

Tőkéczky László: Ez a rendszer a reformátusságot többszörösen sújtotta. Éppen azért, mert azokat a klasszikus csoportokat tette tönkre – főleg a középparasztságot illetve a jómódú birtokosrétegeket, a klasszikus értelmiségi foglalkozások képviselőit -, amelyek a magyar református egyháznak a gerincét alkották.

Fekete Ágnes: Idefelé jövet felvettem egy bácsit az autómba, egy hartai embert. Elmondta, hogyan jöttek fel Hartáról azért, mert elvették mindenüket. Aztán nekik már csak egy gyerekük lett, a gyereknek már nincs családja, mondjuk ez egy hartai család, amelyik a nulla felé tendált. Azt hiszem, Baranyára mindez nagyon igaz.

Peterdi Dániel: Igen, a baranyai adatok azért érdekesek, mert Baranyának van egy tradicionális református része, az Ormányság, amely elhíresült az egykézés kapcsán, és ez már megindított jó 200 éven keresztül egy olyan folyamatot, ami az elfogyó szabad paraszt polgárt sújtotta. Ezekből a papírokból, ami itt előttünk van, az is kiolvasható, hogy ma Magyarországon azért a munkaképes népesség elsősorban az iparban jelenik meg, és az előbb elhangzott, hogy a paraszt-polgár nagyon fontos része volt a mi református egyházunknak. Az Ormányság határszéli helyzetben élt, és ráadásul paraszti réteg volt, tehát sokféle politikai nyomásnak volt kitéve az 50-es években, amikor a téeszesítések voltak, a kuláklistázások voltak. Beszédesek ezek a számok arról is, hogy vannak leszakadó területek az országban, mindenki beszél róla. Nagyon sokan beözönlöttek ebből a reformátusságból nagyvárosokba, itt Pécs jelentős szereppel bír, mert bányái mindenkit befogadtak. Én ennek tudom be azt, hogy ha összehasonlítást végzünk, az 1941-es vallási felmérés akkortájt a megyében – Péccsel együtt – kb. 35-36 ezer embert tartott nyilván, reformátust. A mostani felmérés pedig 37 ezer fölötti számról tud. Megnyugodhatnánk, hogy nem fogyott a reformátusság, de átrendeződött, ez világos, hiszen még az utóbbi időben is rengeteg ember jött a délvidéki háborúk miatt, aki hozzánk tartozott, és az erdélyi változások miatt is sokan megjelentek nagyvárosainkban. A bemenekültekkel tartottuk a létszámot. Az is jellemző azonban, hogy a 37 ezer, magát reformátusnak valló közül a mi belső, egyházi nyilvántartásaink 20 és fél ezerről tudnak, a választói névjegyzékbe, ahol pedig az egyház terheit hordozók szerepelnek, felnőtt tagok, 11 ezer körüli létszámról tud a baranyai statisztika. Egyharmadát tartjuk a gyülekezet terheit hordozó rétegnek, a valós létszámnak kb. 10-12 %-a az, amely rendszeresen a templomlátogatásban is részt vesz nálunk, Baranyában.

Zalatnay István: Nagyon nagy vonalakban a 60 évvel ezelőtti, 1941-es népszámlálásnak az arányai, mondom, nagyon nagy vonalakban megmaradtak. Arra érdekes talán gondolni, hogy hogyan néz ki ez nemzetközi összehasonlításban. Ott van keletre Románia, ahol 99 %-az, amely valamilyen egyházhoz tartozónak vallja magát, ugyanakkor a másik oldalon, a volt NDK-nak a lakosságának a 2/3-a az egyházon kívülinek tekinti magát, és ez pedig akkor is megdöbbentő, hogyha tudjuk, hogy ott az egyházhoz tartozás azt jelenti, hogy fizeti az egyházadót. Az a 7 és fél millió ember, aki Magyarországon valamilyen egyházhoz tartozónak vallotta magát, reformátusok esetében több mint 1 millió 6oo ezer ember, az valamilyen módon saját magát odatartozónak tekinti, tehát van egy megszólíthatósága, és ezért lesz megdöbbentő az, hogy ha az egyes régiókra nézve, egyes megyékre nézve megnézzük ezeket az adatokat.

Tőkéczky László: Itt talán szociológiailag kell pontosítani, amit Zalatnai István mondott, hogy 1 millió 630 ezer ember körül van olyan Magyarországon, akiknél identitáselemként ott van, hogy az illető református. A két póluson ott van Lengyelország 95 %-os adattal, de a másik oldalon ott van a mindössze 43 %-ot felmutató Csehország. Tehát itt, ugye Magyarország alapvetően középen áll, nagy meglepetésre leginkább Szlovákiával hasonlítható össze. Ez számomra meglepetés volt. Van még egy érdekes mutató, mind Magyarországon, mind Szlovákiában az evangélikusok arányszámának csökkenése a legdrasztikusabb. Nálunk még szerintem evangélikus testvéreinknek majd meg kell találni a magyarázatot. A kommunizmus egyneműsítő hatásai ellenére is a magyarországi reformátusság vallási életének az intenzitás különbsége történetileg kimutatható, tehát az alföldi magyar reformátusság soha nem tűnt ki például különösebben a templomba járással. Ugyanakkor például az északkelet-magyarországi, az erdélyi típusú reformátusság, vagy a dunántúli szórvány reformátusság sokkal intenzívebb a templomba járásban. Az Alföldön 15-20-25 ezer ember egyetlen templomot épített és egyetlen egyházközséget tartott fent szinte egészen máig. Miközben az északkelet- magyarországi és dunántúli kisfalvas térségekben élő református gyülekezetekben 200-300-400 ember már fenntartott egy templomot, gyülekezetet, iskolát, lelkészi állást, tanítói állást stb. stb.

Zalatnay István: Ezek sokszor kisrégiókként változnak. Mint például a reformátusság legjobban magát Szabolcs-Szatmárban és Borsod-Abaúj- Zemplémben tartotta, legrosszabbul pedig Békésben és Jász-Nagykun- Szolnokban. Ez egy nagyon nagy különbséget jelent, miközben azt gondolhatnánk, hogy a szekularizáció nyilván a nagyvárosban az erősebb, tehát biztosan Budapesten vannak a legnagyobb arányban azok, akik nem egyházhoz tartozók, kiderül, hogy nem így van. Ez két kategóriának az összevonását jelenti, a "nem tartozik egyházhoz, felekezethez", illetve a "nem kíván válaszolni" kategóriának az összevonását. Ez Budapest esetében 35 % körül van, és ennél még magasabb az arány Békés megye és Jász-Nagykun- Szolnok esetében. De a legmegdöbbentőbb adat, hogy ha összehasonlítjuk az 1941-es népszámlálással, ahol kis különbséggel 1/3-1/3-1/3 aránya volt az evangélikus-református-katolikus felekezetnek, de ilyen sorrendben, most azt látjuk, hogy a 13 %-ot sem éri el az evangélikusok aránya, 17 % a reformátusoké és 26 %-a katolikusoké. Ennek a magyarázata kiderül abból, amit még a 80-as évek végi egyházi-népmozgalmi adatokból láthatunk. Békés megyében 20 %-a volt az elhunytaknak a református egyházban eltemetve, a keresztelteknek pedig mindössze 11,5 %-a. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek 2/3 részét nem keresztelték meg a 80-as évek vége felé. Ugyanez az arány viszont Szabolcs-Szatmár esetében majdnem 100 %, és nem sokkal marad alatta a borsod-abaúj-zempléni adat sem, ahol az iparosítás stb. stb. miatt azt gondolhatnánk, hogy biztos ott nagy volt a szekularizáció. És nem ezt látjuk.

Tőkéczky László: Statisztikailag kimutatható 150 év óta az, hogy Magyarországnak van egy sajátos mozgása keletről nyugat felé. Tehát nem mindig keleten vesztek el – idézőjelben – a református hívek, hanem adott esetben éppen a szórványban, amikor elmentek mondjuk Szentgotthárdra, ahol – hála Istennek – most épült már templom. Itt soha nem volt, semmiféle formában az ellenreformáció óta gyülekezeti élet. Tehát ezt igazolja, hogy főleg Budapesten az egész lakosságból 12 % fölött, az egyházhoz tartozók között majdnem 20 %-kal szerepelnek a reformátusok.

Fekete Ágnes: Mi történt ezekben a megyékben? Úgy tűnik, hogy néhány megye itt nagyon érintett volt a kommunizmus által. Gondoljunk a Viharsarokra.

Tőkéczky László: Ez az alföldi rész szekularizációja, egyben a politikai identifikálódásnak egy másik irányára, az egyházzal egy minimum közömbös, de nagyon sokszor az elmúlt évtizedekben ellenséges irányú identitás alakult ki. Nem az egyház jelentette adott esetben a lelki identifikálódásnak a bázisát, hanem egy másféle politikai, ideológiai irányzat.

Fekete Ágnes: Biztos, hogy kellett, hogy valami oka legyen.

Tőkéczky László: Na jó, hát az egyházaink ebből a szempontból kollektív bűnvallásukban igencsak megvallhatnák azt a bűnt, hogy bizony az AVH verőlegényeinek igen nagy része Békés megyei református és evangélikus szegény parasztokból került ki.

Zalatnay István: Ezzel együtt veszélyes lenne mindenáron megpróbálni ilyen nagyon egzakt módon megmagyarázni ezeket az adatokat mind. Tehát, nem dőltek el kérdések. Nem egészen egyértelmű például az, hogy a szekularizáció az úgyis az emberek 90-95 %-át elszakítja, és akkor az egyháznak azon kell gondolkoznia, hogy azzal a pár ottmaradttal mit tud kezdeni. Vagy nem feltétlenül dőlt el az, hogy a protestantizmus mindenütt háttérbe szoruljon, ami általában Európában így van. Attól függ, hogy az egyház mire képes, hogyan, mennyire tud az emberek között hitelesen megjelenni és megragadni őket. Igen, egy nagy csata van a lelkekért ideológiák, emberi gondolatok, hitek között, és egyáltalában nem szükségszerű az, hogy ennek mi a végeredménye.

Fekete Ágnes: Van itt egy érdekes adat. A gyerekek aránya sokkal nagyobb, mint a társadalom egészének az aránya a nem válaszolók között.

Tőkéczky László: A szülők bizonyos fajta nagyvonalúságból azt mondták, hogy hát a gyerekek megmondják, míg a többieket egyszerűen beírták automatikusan a szülők kívánsága szerint ilyennek, olyannak, amolyannak. Ennek a fajta szabad döntésnek az eredménye nagyon sok esetben látszólag az egyház ellen szólt, de ez nem szól semmiről. Ez éppen a legnyitottabb kérdés, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, és igazából azt látjuk, hogy az egyházi megújulás e tekintetben a fiatalok körében éppen az iskolázottabbakat, szellemileg legmozgékonyabbakat éri el. Azt is lehetne mondani, hogy a magyar kereszténység egy U alakú görbe szerint megy, hogy a legmagasabb képzettségűek között az átlagnál magasabb a keresztyén hívők száma, és ugyanakkor a legalacsonyabb iskolázottságúak között is. Az U görbe mutatja, hogy nagyon sajátosan a középiskolai és szakiskolai és egyéb végzettségűeknél van egy olyan jelen pillanatbani helyzet, amelyik jól mutatja, hogy egy folyamatnak a közepén vagyunk.

Peterdi Dániel: Ennek az U-nak a középső, mélypontos része, mint gyakorló lelkipásztornak nekem is gondom, hiszen legnehezebben valóban a szakiskolás gyerekeket szólítjuk meg. De volna ennek egy másik olvasata is talán: az élőszó közvetlensége -annak is van egy nagyon fontos hatása. Nekem van egy nagyon aranyos élményem még a rendszerváltás előtti utolsó ÁEH-s beszélgetések idejéből. Külföldi ösztöndíjról hazajővén beinvitáltak bennünket az ÁEH-ba, és megkérdeztem az osztályvezetőt, hogy mondja már meg, miért olyan fontos neki az, hogy egy vidéki – akkor éppen egy kis faluban voltam, Baranya és Somogy határán lelkipásztor -, egy ilyen határszéli lelkipásztor véleménye, mire azt mondta az ÁEH-s főosztályvezető, hogy ne becsüljük le a lelki hatalmat. Csodálkoztam nagyokat. Hát akkor most én is visszhangzom, ne becsüljük le az élőszó erejét, a lelki megközelíthetőség erejét, van annak szerepe, amikor az elektronikus média is megközelíti az embert, az élőszó azért még mindig egy nagyon fontos rész.

Fekete Ágnes: Az az ember, aki ott volt az istentiszteleten, hazamegy és továbbadja, tehát nem csak azt a néhány embert kell számolni.

Peterdi Dániel: Úgy van. Mérjük fel, hogy ez mit jelent.

Zalatnay István: A szekularizációs folyamat az ország lakosságának 1/4 részénél végigment. Az a kérdés, hogy ennek igazából mi az oka? Nagyon pontosan kell az egyháznak tudnia azt, hogy milyen irányból létezik az a veszély, amivel szembe kell néznie.

Tőkéczky László: Ez egy nagy vizsgálat tárgya lehetne, de én azt hiszem, hogy Magyarországon annak a hatásával, ami tehát az erőszakos vallásellenes szekularizációt jellemezte, fiatalabb rétegekben nem kell számolni. Éppen az a sajátos, hogy az erőszakos szekularizációnak a képviselői most halottként megjelennek, de élőként sohasem voltak ott. Most már tényleg a nyugati típusú szekularizációval kell szembesülni, csak hát az a baj, hogy igazából ez nem történt meg. Sem ’89 előtt, már akkor is megtörténhetett volna. Szigorúan teológiai, szigorúan belső, a gyülekezet-építési szempontból, de sajnos ’90 után sem történt meg, és inkább ez a szomorú.

Zalatnay István: Fél évszázadig volt egy hihetetlenül agresszív társadalmi rendszer a világnak egy régiójában, amelyiknek az eredménye ebből a szempontból szinte semmi nem volt. Hogy NDK-ban és Csehországban is a lakosság nagy része szekularizálódott, és a hasonló társadalmi rendszerben fél évszázadot eltöltött, más társadalmak esetében pedig szinte semmi eredménye nem volt, az arra utal, hogy az a szintje az emberi életnek és tudatnak, aminek a felszínét kapargatják ezek az adatok, az nem volt igazán hozzáférhető. Nem szabad túlzottan a felszínen maradni.

Tőkéczky László: Számomra egy meghökkentő adat bukkant elő. Nem olyan régen mutatták meg nekem a szlovákiai népszámlálás eredményeit. Valami döbbenetes. Miközben a felvidéki magyarság 50 ezerrel csökkent, az ottani református egyház majd 25 ezer fővel nőtt. Hogyan lehetséges egy általános lemorzsolódás közepette igen kifejezett pozitív változás a másik oldalon?

Peterdi Dániel: Ha már a lelkiséget meg a mély rétegeket érintettük, benne van szerintem azért a magyar léleknek a kurucságra alkalmas volta, mert ellenállni – valljuk meg – azért tudtunk. Meg is tanultuk. Én ezért is tartom a mostani helyzetet veszélyesebbnek.

Tőkéczky László: Ha most azt az amerikai szekularizációs modellt vesszük, amely legtipikusabban ezt a konzumkultúrát magával hozza, hogy az ilyen típusú szekularizációs kihívásokra a válasz nem egy ilyen eljellegtelenedő és elmaszatolódott identitású valami, hanem éppen, hogy a fundamentalizmus.

Fekete Ágnes: A fundamentalizmust állítsuk elő?

Tőkéczky László: Én nem azt mondtam, hogy ezt kell előállítani, de ez ténykérdés, hogy így van, ez is egy olyan fajta dac dolog, amit viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Zalatnay István: Ezek az adatok mit mutatnak? Egyik faluban norma maradt az, hogy a gyerekeket igenis, elmegyünk és megkereszteltetjük. És nem sokkal messzebb ez a norma, ez nem, hogy a nagyvárosban, de a faluban sem maradt meg. Most, hogy megváltozott a helyzet, sokkal inkább lehetősége van az egyháznak arra, hogy abban a normaformálásban részt vegyen, ami az embereknek az életalakításában szerepet játszik.

Peterdi Dániel: Van még egy érdekes adatsor itt előttünk. Három régió, a Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország illetve Észak-alföld vezet abban a számadatsorban, amely 10 éves és annál idősebbek közül az általános iskola első évfolyamát sem végezte el címmel rendelkezik. Ezekben a megyékben nagyon sok határszéli terület van, és ezekben a megyékben valóban vannak gazdasági és demográfiai gondok, azt mutatják, hogy igenis jó döntés volt – és most hazabeszélek talán a pécsi dolgainkra – az a felfogása, hogy vállaljuk az iskolarendszert, esetleg egy terhes, de fontos örökségként is, és megjelenünk iskolákkal olyan helyeken is, ahol nem biztos, hogy tradicionálisan református környezet volt. Egyre több és több gyereket hoznak a városból is, miután általános iskolát is létesítettünk. Nagy az igény a református oktatásügyre. Ezt újra kell tanulni. Nyilván kimaradtak generációk. Ez rettenetesen fontos része a tanulási folyamatunknak. — Fekete Ágnes: Ez az a pont, amiben tényleg ezt a kettős nyomást látom, leginkább a diktatoriális módszerek és a lassú, puha kommunizmus együtt. Tehát egyszerűen az egyházban nincsenek olyan emberek, akik igazán taníthatnának. Borzasztó nehéz most újból építkezni.

Tőkéczky László: Nagyon sok mélyen hívő ember sem érti meg az iskolák autonóm jelentőségét. Nem lehet máshol elkezdeni, mint az, hogy kultúrát adni. Tehát nem a hitre neveléssel kell rögtön elkezdeni. Nem azért, mert nem ez lenne a feladatunk, hanem, ha kultúrát adunk, megteremtjük egyáltalán a hallás lehetőségét. Az a világ, ami elmúlt, az olyan mértékig lebontotta azt, ami a klasszikus keresztyénség, hogy egyszerűen rengeteg embernek már nincsen hallószerve, mert nincsen nyelve sem, szimbólumrendszere stb. stb. Egyszerűen egy értékkötött kultúrával megteremteni a keresztény beszédnek a modernkori lehetőségét..ezt nem lehet direktben megtenni. Ez a szektáknak vagy a fundamentalizmusnak a módja, istenkísértés, mert persze Isten bármikor adhat ébredést, hozhat hitet. Sokakat megbotránkoztatóan kedvenc példám: persze, ha az Úristen akarja, a kapanyél is elsül, de ettől egyetlen hívő ember sem mehet el a kapanyéllel vadászni, mert majd az Úristen természetesen csodát tesz. Nem így van, hanem arról van szó, hogy emberileg kell most újjáteremteni egy olyan csomó dolgot, de nem lehet úgy, hogy mi direktbe azt hisszük, hogy meg lehet kerülni az elpusztult alapok rendbetételét.

Peterdi Dániel: Minden egyháznak van egy üzenete, amit szóval is mond, meg tettekkel is kifejez, és a kettő fedi egymást. Hát akkor szedjük össze az erőinket, ki ne hunyjon a tűz, ahogy Eliot mondja, vasat kovácsoljunk, dolgozzunk, itt nagyon sok apró munkára van és nagyon sok irányba szükség ahhoz, hogy a romokból kiszedve a téglákat elkezdjünk újra falakat építeni.

Nevem Polyákné Dobos Márta. Általános iskolai tanár vagyok.

Fekete Ágnes: Népszámlálási biztos voltál. Milyen tapasztalataid voltak?

Polyákné Dobos Márta: Nagyon érdekes élményem volt, bekerülni házak belsejébe, megérezni egy atmoszférát. Az úgynevezett nem kötelezően megválaszolandó kérdéseknél szinte mindenki szívesen, húzódozás nélkül válaszolt. Az a várt dolog, hogy nem szívesen válaszolnak, az nem ennél a kérdésnél került elő tehát, a munkahellyel kapcsolatos kérdések sokkal több ellenállást váltottak ki. Attól féltek, hogy adóügyben zaklathatják az embereket. Szinte mindenki valamilyen felekezethez tartozónak mondta magát. Minden lakásnak volt egy atmoszférája, megkérdezés nélkül szinte biztos voltam itt-ott, hogy templomba jár, hívő ember, akármilyen felekezetű is. Az meg megdöbbentő volt, amikor sugárzott az emberből és a közegből az erkölcstelenség vagy a lumpenség, a modorából, a válaszaiból, és mégis, mikor ehhez a kérdéshez értünk, azt vártam, hogy majd mondja, hogy semmilyen, de büszkén és bátran vállalta az illető, hogy katolikus. Környékünkön volt ez a felmérés, figyeltem a magukat reformátusnak valló embereket a templomban feltűnni. Egy-kettőt láttam. Tehát úgy tűnt ez az egész kérdés, mint hogyha egy örökségről kellene számot adni: tudom, hogy mit örököltem.

Fekete Ágnes: Neked személyesen mennyire fontos ez a hagyomány?

Polyákné Dobos Márta: Egy igazi tősgyökeres, református, papi családból származom. Mindkét nagyszülőm református lelkész, elég közismert személyiség Dobos Károly. Az, hogy református egyház, nekem olyan, mint: melyik családból származol? A családomra büszke vagyok, a református egyház szégyenei pedig rettenetesen fájnak. Példaképeim lehetnek az őseim, és ez erőt ad nekem, olyankor felelősséget is, nem mindegy az, hogy élek és hogy fogok élni.

”Miért, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a ti tanítványaitok pedig nem?
Jézus így válaszolt, vajon szomorkodhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?
Máté 9,14
”

E böjti héten nemzeti ünnepünket fogjuk tartani néhány nap múlva. Tradíciók sora az, ami bennünket az időben, mint valami lüktetésben vezet előre. Az evangéliumokat lapozva az avatatlan olvasónak mégis úgy tűnhet Jézus nem szerette ezeket a kötöttségeket. Mintha mindenestől ki akarta volna gyomlálni a farizeusok képmutató vallásosságát, és az ezt toldozgató keresztelőjánosi magatartást. Valójában, ha figyelmesen olvasunk, megláthatjuk, hogy Jézus legtöbb szavát a farizeusoknak mondta. A vámszedővel úgy beszélget, hogy ezt lássák és elgondolkodjanak. A betegeket direkt a szemük láttára szombaton gyógyítja meg, amikor pedig az várhatott volna egy napot. Tehát ő kifejezetten és radikálisan a meglevő de eldeformálódott tradíciót akarta megújítani. Alapíthatott volna egy szektát, vagy filozófiát például az akkori divatos gnózis szerint. Ő inkább leült vitatkozni a farizeusokkal. Nem adta fel. Abban a tradícióban akart megmaradni. Örömünnepre hívta őket, táncolni vígadni szeretett volna Isten örömében azokkal, akik természet szerint hivatalosak hozzá. Inkább vállalja azt, hogy szinte provokálja nem böjtölésével a vallásosokat, minthogy otthagyva őket szektává váljon. Ez az evangéliumi üzenet. Isten beleállított egy kultúrába, elvezetett egy templomba, és azt kéri ne szomorkodjunk ott, ne izzadsággal foltozzunk, vagy minden erőnkkel takargassuk a bajokat, hanem örüljünk. Vígadjunk Vele, aki a legbensőségesebben szeret minket. Jézus szeretete soha sem kivezet, hanem mindig egyre beljebb, egyre felelősebben, egyre önfeláldozóbb módon mutat a Golgotára, ahol Ő mindenét letette értünk. Ezért azt kívánom minden kedves hallgatónknak, hogy ezzel a felelősséggel szeressük egymást, ne fáradjunk bele, hogy Jézus példájával az új borhoz megkeressük a megfelelő tömlőt. Az új korban keressük az új szót, a jézusit, a megújítót.
Ámen