2010-09-22

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Itt az ősz, elkezdődött a tanév. Az óvodától az egyetemig minden iskola megnyitotta kapuit. A legtöbben szeptember elejétől már tanulással töltik az idő, de a Pápai Református Theológia hallgatói szerencsésebbek voltak. Számukra csak az elmúlt héten kezdődött a munka. Mi is ott jártunk az évnyitón és az elhangzott beszédek kapcsán arról beszélgettünk diákokkal, hogy milyen a teológián tanulni? Vörös Virág beszélget majd Horváth Petrával, Hegedűs Annával és Gyöngyösi Dáviddal. De először Vladár Gábor rektort hallhatják.

Vladár Gábor: Van nekem egy presbiterem, aki néha az orrom alá dörgöli ezt a mondatot: "Nekem semmi bajom az Istennel, de a földi személyzetével annál több." Itt kérem szépen, akik itt vannak, különösen az elsőévesek, ebbe a földi személyzetbe szeretnének beletartozni. Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon mit szól az Úristen ahhoz, amit mi csinálunk, akár itt Pápán, akár Debrecenben, akár Sárospatakon? A teológus, a foglalkozásának meghatározásában hordozza az Isten nevét. Nekünk mindig Istenről kell gondolkodnunk, a foglalkozásunkból kiindulva. Ezt az Istenről való gondolkodást az emberek között állandóan ébren kell tartani.
Horváth Petra: Teológussá válni, az Isten szolgájává válni, az Isten képet elhelyezni a saját életemben, a világban, mindamellett hogy, bonyolult tantárgyakat tanulunk, nagyon nehéz.
Vörös Virág: S te hogy birkóztál meg ezzel?
Horváth Petra: Nekem nagyon sokat segített az, hogy voltak a tanárok között olyanok, akikre mindig lehetett számítani. A családias légkörhöz hozzátartozik, hogy míg egy nagyobb egyetemen nevek és számok a diákok, és még a teológián sem biztos, hogy személyesen ismerik a tanárok a diákokat, itt viszont személyes kapcsolatokat alakítottak ki folyamatosan figyelik az életünket. Ez volt az egyik segítség, hogy folyamatosan figyelemmel kísértek, és nógattak. Teológiát tanulni, egy már meglévő tapasztalatban kellene. Az az élménymag, amit a teológia magába sűrít, a kétezer éves hagyományával, az egy nagyon tömör élményanyag, és ha az embernek ehhez saját élménymagja nincs, akkor lehet, hogy elveszik a nagy egészben.

Vörös Virág: Ezek után te, hogy vágsz neki az itt eltöltendő hat évnek?
Gyöngyösi Dávid: Részint nagy elvárásokkal indulok, elsősorban magammal szemben, de az a biztos tudat, hogy ha őszintén kérem, akkor az Úristen mind a lelkiségi, mind a tanulmányi kérdésekben segíteni fog. Az a másik biztos tudat, hogy mind a teológia tanáraihoz, mind a diáktársaimhoz mindkét területet érintő kérdésben bátran és bizalommal fordulhatok, ez nagyon sok erőt ad nekem ahhoz, hogy elkezdjem ezt az egészet. És igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, hogy fölnőjek a lelkészi szolgálathoz.
Vörös Virág: Tudtok-e arról mesélni, hogy miért szeretnétek lelkésznek lenni?
Hegedűs Anna: Én nagyon szeretem azt a dalszöveget, hogy "valaki mondja meg, hogyan kell élni" Azt hiszem a világ részéről, meg a dalszöveg részéről is nagyon sok alternatíva van arra, hogy az ember hogyan éljen. Hol húzza meg a határait? Mire mondjon igent vagy nemet? A Biblia tanítása a Jézusi vezérfonal az, hogy így érdemes élni. Azt értem az elhívatás fogalma alatt, hogy ezt megéljem, hogy az életem legyen a példa, amire azt tudom mondani, hogy nézd, én így élek, és ezek a hibáim, ezek azok, amik sikerültek. Ezt a vezérfonalat követem, ez persze bármely keresztyénre igaz eddig. A saját részemről azt érzem feladatnak, hogy a valóban sóvárgó világfiaknak ezt a vezérfonalat megmutassam, és segítsem és támogassam őket. Ehhez kell itt x évet eltölteni, hogy az ember megtanuljon és átéljen dolgokat, hogy aztán tovább tudja őket adni.
Horváth Petra: Annak idején, amikor jelentkezni kellett, akkor én elég sokat vacilláltam az orvosi egyetem és a teológia között. A mai napig nem tudnám megmondani, hogy miért pont a teológia lett a nyerő. Hála Istennek, viszonylag megtépázott életem volt egészen addig, amíg választanom kellett. Betegségek és minden egyéb más olyan élmény ért, amiben megtapasztalhattam, az Ő szószerint ölelő szeretetét. Azt, hogy Ő tényleg van. És ezt én a személyes életemben száz százalékig tapasztalhatom. Ezek után megfogalmazódott bennem a vágy, hogy ezt tovább is tudjam adni. Ennek ugye, keretei vannak. Ahhoz, hogy az ember ne csak laikusként tudja ezt továbbadni, tanulni is kell. Manapság, Magyarországon ez a hivatalos módja, hogy az ember lelkipásztor legyen. Így én is nagy szeretettel és reménységgel várom azt, hogy egyszer én is lelkipásztor lehessek.
Vörös Virág: Azért mondod, hogy "hála Istennek megtépázott életed volt" előtte, mert így az a bizonyos élménymag, amiről már korábban beszéltél, megszülethetett?
Horváth Petra: Hát ez teljes egészében még nem születhetett meg, mert ahhoz még mindig fiatal vagyok, hogy egy kiforrott istenképem legyen. Azért tudom most már kimondani, hogy hála Isten, megtépázott életem volt, mert ha ezek a bizonyos dolgok nem történtek volna meg, akkor biztos vagyok benne, hogy teljesen más irányt vett volna az életem. Valószínűleg mostanában annyira divatos foglalkozást választottam volna, mint amire a szüleim is szántak, közgazdász vagy jogász lettem volna. Viszont ezek az élmények arra sarkalltak, hogy azt mutassam meg, akivé engem az Isten formált és az egész életemmel megpróbáljak Rá mutatni. Azok az úgymond sértettségek, amik engem értek, azok egy picit példák lehessenek mások számára. A szüleimmel való nehézségek, egy alkoholizmussal küzdő édesapa, valamint a megnemértettség, ami manapság egyre több családban előfordul. Kisgyermekként én a világ leghatalmasabb és egyedi problémájaként éltem ezt meg. Lyme-kóros voltam. Fél évig tolókocsiban éltem az életet. Ezt az oldalát is megtapasztaltam az életnek és több olyan komolyabb betegségem volt, amiből hála Istennek kigyógyultam. Sok olyan egészségügyi problémám volt, ami arra késztethetett volna, hogy föladjam az életet és volt olyan időszak, amikor ezt szerettem is volna. Elég nehéz volt megküzdeni gyermekként a betegségekkel, amikor az ember nem érti, hogy mi miért történik vele. S aztán egyszercsak egyik pillanatról a másikra rátaláltam Istenre, pont a betegségek közepette. Ez egy olyan élmény, amit senki nem tud magában tartani.
Vörös Virág: Ez hogy történt?
Hegedűs Anna: Én ezt nem tudnám megmondani. Bennem ez egy folyamat volt. Elkezdett megváltozni az élethez való viszonyom. Hála Istennek négy éves korom óta közöm volt a református egyházhoz, pedig a szüleim nem templomba járó emberek. Bár reformátusnak kereszteltek meg. Tehát a lehetőség adva volt. Az óvoda melletti gyülekezetbe már négyévesen el kezdtem járni. A lelkipásztorom egy minta volt és a mai napig nagy példakép a számomra. Ő volt az, aki ezekben a helyzetekben kézen ragadott. Volt már egy tudatosabb része is, de ez a rátalálás pont a kórházi ágyon egy álom volt, amikor azt álmodtam, hogy félek, egyedül vagyok, egy erdőben rohanok, szaladok valami elől és egyszercsak egy hatalmas nagy tenyér volt ott az erdő közepén, én abba belemásztam és ő fölemelt az elől a valami elől, ami üldözött. Hiszen azt, hogy ez az álom nem valami gyermeteg butaság volt, hanem valóban az én személyes, Istenre való rátalálásom.
Gyöngyösi Dávid: Én is megtapasztaltam az életem során, hogy az Úristen a legmélyebb szituációkból is ki tudja vezetni az embert. Bennem is megfogalmazódott az az érzés, ami Petráékban, hogy ezt a csodát, amit én átéltem azt tovább szeretném adni. Még hozzá jött nagyon sok közösség- és Istenélmény, az istentiszteletektől kezdve a hittantáborokon át az egyéb alkalmakig. Azon példák, amiket láttam hittantanáraimban, lelkészemben, ezek is nagyban megerősítettek a hivatás iránti elkötelezettségemben. Egyfajta morális válságba kerültem fiatalabb koromban. Tanulmányi gondjaim adódtak, mégis, amikor Istenhez tudtam fordulni, megtapasztaltam azt, hogy választ ad a problémáimra és az életem minden szegmensére tud adni egy olyan töltést, ami fölfelé vezet.
Hegedűs Anna: Ember feletti és fölfelé mutató, hogy tudjuk ezt egyáltalán vállalni. Nem az a legnehezebb, hogy a szószéken ne essek el a lépcsőn fölfelé, hanem hogy nálam sokkal tapasztaltabb embereknek kell az evangéliumot hirdetni úgy, hogy nem tompítani és nem kiélezni kedvenc vagy nem kedvelt témákra. A felnövésben az a nehézség, hogy minden képlékeny itt még és példát kell adni. De abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy egy jó sémába kerülünk bele. Nem áll fenn az a veszély, hogy bármelyik világi egyetem embertelen körülményei között kell kialakítanom egy túlélési technikát és akkor majd el fog telni tíz év és lehet, hogy olyan gyülekezetbe kerülök, ahol valaki valamit mond, és azon elkezdek gondolkodni. Tizennyolc évesen a Jézusi tanításoknak és az egész teológiának a világképét sajátíthatom el. Alapvetően a képlékeny voltomat egy biztos és jó sémába önthetem. Ezt én nagyon jónak tartom, mert egyébként annyi módozata van annak, hogy az ember hogyan nő fel és hogy mit tanul meg.

Vörös Virág: Ha arra gondoltok, hogy hogyan léptetek be ezen a kapun x évvel ezelőtt, és hogy vagytok most, láttok-e különbséget?
Hegedűs Anna: Amit jó volt megtanulni az az, hogy ez nem egy önálló szám, nem a saját produkciómra van bízva, hanem egy egyházi hagyományba léphetek be. Az egyházi hagyományon azt a kétezer évet és az az előtti évszázadok korát értem. Egyszerre megborzongtató és felemelő érzés, hogy az ember beléphet a világtörténelem, az egyháztörténelem folyásába. Nem feltétlenül úgy, hogy majd az én nevem is föl lesz írva a sok könyvben, hanem úgy, hogy részese vagyok egy folyamatnak. Ezt én most negyedéves teológusként mondom, de azzal a biztos tudással, hogy ez nem a teológusoknak a szent kiváltsága, hanem minden Jézust követő embernek sajátja lehet.
Amikor idejöttem, akkor feketén és fehéren láttam a világot. Kijőve a gimnáziumból, a nagy kamaszkori problémákkal megküzdve, az érettségi izgalmai után az embernek nagyon homályos a képe a világról, legfőképpen a saját életéről és arról, hogy mit szeretne és azt, hogyan szeretné. Ez a képlet alakult ki bennem az elmúlt négy év alatt, hogy nem fekete és fehér, hanem színes a világ és nincs feltétlenül olyan mértékben kezdet és vég, ahogy azt az ember nagyon sokszor gondolja. Különösen az élet és a hit nagy mélységeiben, hanem egy folyamat van. Ez az, amit a leginkább megtanultam.
Zene
Fekete Ágnes: Az évnyitó egyben egy csendesnap is volt, aminek a főtémája az egyik vendégelőadó Fekete Károly előadása volt. A Debreceni Teológia tanára egy olyan munkacsoportnak a liturgiai bizottságnak is a tagja, aminek a célkitűzése az istentiszteleti rend megújítása. Az új liturgiai formák kereséséről beszélgetett vele és a Pápai Teológia rektor-helyettesével Zalatnay Istvánnal Vörös Virág.

Fekete Károly: Két végletet látok. Van egy száraz, megcsontosodott, tradicionális istentiszteleti forma és istentiszteletre járás, amelyik mindent szeretne abban a formában megőrizni, ahogy a szülők, nagyszülők, ősszülők valamikor átadták. Mások meg annyira szeretnének hasonulni, idomulni a világi elvárásokhoz, ahhoz, hogy "én érezzem jól magam az istentiszteleten" gondolathoz, hogy elfelejtődik az, hogy az Úristen szeretne megszólítani bennünket. Nemcsak a régi formákon keresztül, és nem a nagyon modern formákon keresztül. Van ennek egy olyan középutas megoldása, ahol nem feledjük el a múltunkat és azt, hogy mi református módon gyakoroljuk az istentiszteletet és így akarunk találkozni az Úristennel. Ugyanakkor nem zárjuk ki azt, hogy a lélek az egy olyan spirituális töltést tud adni, amelyik áthatja, olykor felforgatja azokat a tradicionális formákat, amelyekbe mi bele tudunk merevedni. A Generális Konvent Liturgiai Bizottságában mi mindannyian elhittük, hogy ez a bizonyos középút létezik. Mégpedig nem azon az áron, hogy mindenkinek megadjuk azt, amit meg lehet adni és akkor majd konszenzusra jutunk, hanem elkezdtünk visszamenni azokhoz a mérőpontokhoz, amelyek a saját egyháztörténetünkben, a reformáció óta, sőt a keresztyénség történetében újra és újra meg tudták újítani az istentiszteletet és ezzel korszerűvé is tették. Azonban nem a korszerűség volt a cél, hanem az, hogy az Isten Igéje hatalmasabban tudjon megszólalni. Azt mondtam az előadásomban a hallgatóknak, hogy az istentiszteleten mindennek az Ige rezonátorterévé kell válnia, hogy fölerősödjön és az összes rárakódott információ, a köretek, amik lehet, hogy kánaáni nyelven szólnak, de elterelik a lényegről a figyelmünket, azoknak kell megújulni. Ehhez az énekeink, az imádságaink, az istentisztelet logikájának, fölépítésének nagyon tudatosnak kell lennie. Olykor a templomfalak között is megjelenik a formális imádság, amiben lehet, hogy szép szavak és szóvirágok hangzanak el, de a töltése hiányzik. Lehet, hogy abban a hangnemben énekeljük és még az orgona is tisztán szól, de az ének nem lélekből fakad, hanem csak úgy "ledaráljuk", és a Miatyánkkal is meg tudjuk ezt tenni. Minden elemről tudjuk, hogy mit szolgál, miért van, hova illik? Ennek a tudatossága, amit meg lehet tanulni, számon lehet tartani, de nem elég az, hogy mindig újítunk, meg is kell őrizni! Hogy legyenek kötött és szabad elemek, régi és új formák. Ezeknek az egyensúlya nem borulhat föl! Mai istentiszteleti útkeresésünkben ennek az egyensúlynak a megtalálása a legfontosabb. Ha ezt megtaláljuk, akkor egészen másként fogjuk magunkat érezni az istentiszteleten.

Azért készült a Reformátusok a kegyelem trónusánál című néhány alapelvet tartalmazó füzet, amiket az esperesi hivatalok segítségével szétosztottunk a lelkipásztoroknak és szeretnénk, ha a nőszövetségben, a presbitériumokban, ifjúsági körökben minél szélesebb körben megvitatnák azt, hogy mi alatt mit értsünk! Mert a tudatos istentiszteletre készülés lehet az egység bölcsője. Ami gondolkodásban, tanulási folyamatban nem jut le a gyülekezetekig, nem lehet rá reflektálni, hanem "ez lesz és kész" gondolkodásmóddal alakul, az nem is lehet a gyülekezetek sajátjává. Mi most megfordítottuk ezt a folyamatot. Nem egy kész, fekete keménykötésű kötetet adunk, hanem a sok-sok minta alapján, amely Hollandiától Svájcig körbevesz bennünket a testvéregyházakban, ahol mindig ezt csinálták, hogy először az alapelveket egyeztették és utána annak alapján született egy liturgikus könyv. Mi is ezt az utat kezdtük el járni. Most vagyunk ebben a fázisban, hogy ezek az alapelvek az egyházi közbeszéd tárgyává kell, hogy legyenek. December 15-ig várjuk a visszajelzéseket, minden füzetben benne van, hogy hová. Ezt összegyűjtve a liturgiai bizottság újra megfontolja ezeket az ötleteket, tanácsokat a megerősítést is, mert az is fontos, hogy ne csak kritika legyen, hanem fejezzük ki azt is, amivel egyetértünk, hogy vállaljuk, szeretjük, akarjuk, csináljuk. És azután állítjuk össze azt a liturgiai példatárat, amelyikkel szeretnénk tényleg kedvet csinálni az istentisztelethez, hogy ez ne egy kipipálandó feladat legyen, hanem a szívünk, lelkünk, egész életünk benne legyen és én hiszem azt, hogy ez meg is fogja újítani az egyházunk közösségét.

Zalatnay István: A Pápai Teológiának vannak bizonyos sajátosságai. Méreteinél fogva és abból fakadóan, hogy az ország nyugati részén van, sok minden kérdés, probléma hamarabb jelentkezik, mint az ország keletibb részein. És ez lehetőségeket is rejt magában. Új dolgok kipróbálása, új problémákkal való szembesülés talán természetesebben, vagy könnyebben tud itt megtörténni, mint ott, ahol nagyon mélyen gyökerező, biztos oszlopok vannak. Ennek egyik része az, ami az istentiszteleti élet megújításával kapcsolatos. Nagyon érdekes, hogy amiről Fekete Károly professzor úr beszélt, négy nappal ezelőtt ugyanerről a kérdésről beszélt egy gyulafehérvári illetve kolozsvári római katolikus teológus a Zeneakadémia egyházzenei tanszékének a jubileumi szimpóziumán. Tehát azt mondhatjuk, hogy a huszonegyedik századi embernek az istenkeresése és az ehhez való forma keresése az, ami nagyon széles körben érzékelhető. Hát ezért éreztük fontosnak azt, hogy ebben az évben a csendesnapnak ez legyen a témája. Itt a pápai teológián, hetente kétszer olyan liturgikus áhítatokat tartunk, amelyek alapvetően a XVI-XVII. századi ún. óprotestáns istentisztelet által ihletettek. Ezeknek az az érdekessége, hogy ha ezt mai füllel hallja egy magyar református, akkor elsőre azt gondolja, hogy ez micsoda dolog! Mert katolikus jellegű dolgokat, a gregorián éneket, vagy a válaszolgatós zsoltárolvasást hall. Nagyon kevés ember az, aki egyáltalán tud arról, hogy azok a református őseink, akik a legkomolyabban vették a hitüket, akik meghaltak a hitükért, azok ilyen formájú istentiszteleteket tartottak. Ezen szeretnénk egy kicsit gondolkozni, egy ilyennek a továbbépítésén, finomításán, különösen az imádságos rész olyan alakításán, hogy abban meg tudjon jelenni a közösség élete. Ezeken a pici kis reggeli áhítatokon legalább négy külön szereplő van. Van az, aki elmondja azt a párperces igemagyarázatot, igehirdetést, van az énekvezér, régi kifejezéssel a kántor, aki énekel és vezeti a liturgia többi részét. Van egy orgonista, aki csak az áhítat előtt játszik, amikor ráhangolódnak az istentiszteletre. És van a gyertyagyújtó. Az is feladatot jelent, azt a mozdulatot, amikor odamegy, meggyújtja a gyertyát és azzal kezdődik el az áhítat és a végén ugyanez zárja le. Szinte semmiség, olyan pici kis mozdulatok, de mégis jelentősége tud lenni és gyönyörűen megmutatja azt, hogy nem én vagyok a középpontban, nem az én személyemről van szó. Azt a szörnyűséget el kéne felejteni, hogy xy-nak az áhítata, így fogalmazunk még ma is, hogy "jössz Jóska áhítatára?" Micsoda istengyalázás ez? Ez nem a Kovács János áhítata, hanem adott esetben Kovács János az, aki az igehirdető feladatát látja el. Aztán majd egy következő héten ő lesz a gyertyagyújtó vagy esetleg az, aki a termet elrendezi az áhítat kezdete előtt.
Vörös Virág: Úgy érzékelem, mintha kísérleti jellege lenne a dolognak.
Zalatnay István: Az embernek az a dolga, hogy amit maga előtt lát, amit úgy érez, hogy erre út nyílik, az a kötelessége, hogy azt csinálja. Most van egy ilyen lehetőség. Ezen gondolkozunk, ezzel foglalkozunk. Talán lehetne mondani, hogy az utóbbi két-három évben ezen volt elég nagy hangsúly. Több embert meghívtunk előadónak. Több helyen érzékelhető ebben az irányban való útkeresés. Minden korban és minden körülmények között az egyház életének a központja, kiindulópontja és alapja az istentiszteleti élete. Ha ez a központ meggyengül, akkor ugyan még egy jó ideig történhet sok minden, életjelenségeket produkálhat az egyház, de az egy kicsit olyan, mint amikor a halottnak tovább nő a haja a koporsóban. Előbb-utóbb kiderül, hogy már nincs az az igazi valóság, az a közvetlen érintkezés a legszentebb valósággal, annak a mély és friss élménye, aminek aztán meg kellene teremni a maga kincseit.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság a romák integrálásának egyházi szerepéről tart konferenciát szeptember 25-én, szombaton 9 órától Budapesten, a Szentkirályi utca 28-30. alatt.

A Lepramisszió szeretettel várja támogatóit és az érdeklődőket a szeptember 27-én, hétfőn délelőtt 10 órakor tartandó csendesnapjára a Budapesti Missziói Központba, az Alag utca 3. szám alá.

Zsögödi Nagy Imre erdélyi festőművész kiállítása lesz a Tatai Református Gimnáziumban. A kiállítás megnyitóját szeptember 24-én, pénteken 12 órakor tartják.

Evangélizációs hét lesz Szarvason Cseri Kálmán szolgálatával szeptember 27. és október 3. között minden este 5 órakor.

Ökumenikus nyitóistentisztelettel kezdődik a Teremtésvédelem hete szeptember 26-án délután 4 órakor, Budapesten a Villányi út 25. szám alatt található Szent Imre templomban.

A Kistarcsai Református Egyházközség Gyülekezeti Napján mutatják be Webber: József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musicaljét 65 gyülekezeti tag előadásában, szeptember 26-án, vasárnap délután 5 órakor a Kistarcsai Művelődési házban.

Jubileumi koncertet tart a Tabulatúra régizene együttes szeptember 25-én este 19 órakor Budapesten a Marcibányi téri Művelődési Központban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Lukács evangéliuma 11. fejezetéből.

"Amikor az erős fegyveres őrzi a maga palotáját, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, tékozol." "Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken bolyong nyugalmat keresve, és amikor nem talál, akkor így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem." (Lukács 11:21-24.)
A világ tele van félmegoldásokkal. Időlegesen befoltozzák a nadrágot. Átmenetileg elhelyezünk valakit. "Valahogy túléljük ezt a korszakot" – mondogatjuk. Jézus teljes megoldást hoz. Ő nem csak egy időre szabadít meg.
Példázatunk elénk állítja, hogy milyen a gonosz. Abban az időben nem elvont fogalmakkal beszélgettek az emberek, mint ma, hanem képekben. Amikor az emberi gonoszságról beszéltek, azt mondták, gonosz lélek. Ennek a léleknek nincs nyugalma, bolyong a pusztában. Azt olvassuk, hogy addig van hatalma, amíg egy erősebbel nem találkozik. Jelképes beszéd. Egyrészt azt mondja el, hogy a gonosz mindig relatív, viszonylagos. Csak az Isten abszolút és szeretet. A Biblia nem a gonosz és jó erők harcára tanít, mintha azok egyenrangú félként vetélkednének a világban. Isten a teljesség. A gonosz nem hordozza az egészet. Ha egy kicsit kevésbé engedjük be a rosszat, akkor az addig lesz érvényes, amíg egy még nagyobb erő nem érkezik. A gonoszság körül mindig méricskélés van. Minden attól függ. Amíg el nem tűnik egészen addig csak erőviszonyok kérdése, hogy mikor mit döntünk? Most így, máskor úgy.
Azt is elmondja ez a kép, hogy a gonoszságban soha nincs nyugalom. Amíg csak erőviszonyok kérdése, hogy ki győz, addig nincs nyugalom. Hiába ürítjük ki a házat, a szívet, többszörös erővel tér vissza, mert állandóan jelen van. Éppen relativitása miatt örökké kérdőjelet helyez jelentéseink végére. Teret keres magának, mint a víz az áradáskor. Nincs olyan emberi erő, amely megállíthatná. Gyengébbek vagyunk, a vizet sem tudjuk testünkkel megállítani. Mit lehet akkor tenni? Emlékszem, több évvel ezelőtt olvashattunk egy egészen fals kábítószeres misszióról, amikor sok-sok drogos megtért, majd tömegével lettek öngyilkosok. Kiürült belőlük valami, de valójában nem került a helyére semmi. Igaz lett az életükre, hogy rosszabb lett a sorsuk. Érzelmi felindulásból nagy dolgokra képes az ember. De ettől még csak üres lesz a ház. Ha minden energiánkat az tölti be, hogy ne rosszat tegyünk, akkor gyakran lefele visz a nehézkedés. A tagadás még nem állítás. Isten minden felkelő nappal egy tiszta lapot tár elénk. Vajon nem azért mocskolódik be gyakran, mert üres marad?
Ne azon fáradozzunk tehát, hogy a fekete és fehér világban kiismerjük magunkat! Ne gyártsunk ilyen világot, ez nem is valós és csak ideig-óráig segít. Krisztust keressük! "Aki velem nem gyűjt, az tékozol" Jézus arra hív mindannyiónkat, hogy napról napra keressük Őt! Zörgessünk! Kutakodjunk az Ő kincsei után! Ámen