2014-01-22

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnes vagyok.
Ez a hét az Egyetemes Imahét, amikor a különböző felekezetek együtt imádkoznak. Egy katolikus teológussal, esztétával, Heidl Györggyel beszélgetünk ebből az alkalomból. A blogján találtam egy nagyon szép bejegyzést "Miért szül gyűlöletet az igazság?" címmel. Heidl Györgyöt először erről a bejegyzésről faggattam.

Heidl György: Amióta divatba jött az interneten a kommentelés, a névtelen hozzászólás, amely lehetőséget ad bárkinek, hogy elmondja a véleményét az is szinte szokássá vált, hogy az egyik ember nem hallgatja meg a másikat, nem olvassa el a szöveget rendesen, amihez hozzászól. Számtalanszor tapasztaltam, hogy ott van az írásban az a mondat, amit hiányol. Azonban rögtön ledorongolja a másikat. Forrnak az indulatok. Ilyenkor mindig eszembe jut az, amit Szent Ágostonnál olvastam, hogy nem tudjuk teljesen világossá tenni azt, ami bennünk van. Nem tudom a másik lelke számára láthatóvá tenni az én lelkemet, csak úgy, hogy beszélek, gesztikulálok, grimaszolok és mindenféle testi jelzésekkel próbálom megismertetni azt, ami bennem van. A megértés egész folyamatának semmi más mozgató ereje nem lehet, mint az, hogy kinyílok a másik felé, elhiszem, hogy ő valamit őszintén akar mondani. Nagyon ritkán tapasztalható ebben a divatossá vált internetes hozzászólásvilágban, hogy valaki nem megsemmisíteni akarja a másikat, és nem arra akar rámutatni, hogy milyen ostobaságokat mond vagy tanít. Pedig semmi más alapunk nem lehet a megértésre való törekvésünkben, mint az, hogy elfogadjuk a másikról azt, hogy valóban az igazságot keresi és őszintén állítja azt, amit állít. Ez olyan evidensen tartozik hozzá a megértés természetéhez, hogy nincs is más lehetőségünk. Ha én elmondom katolikusként, hogy valami nem tetszik a református egyház szentírásmagyarázati tradíciójában, akkor ez vitát gerjeszt. Valószínűleg élvezetes és hasznos is lehet a vita, különösen egy olyan nem egészen konfliktuskerülő embernek, mint amilyen én vagyok. De valójában nem jutok ezzel messzire. A leginkább akkor sikerült megvalósítani ökumenikus törekvéseket, amikor azzal a nyitottsággal beszélgetek református vagy evangélikus barátaimmal ilyen dolgokról, hogy látom a másik hiteles életét. Előfordulhat, hogy nem értünk meg valamit a másik egyház gyakorlatából, mégis ebben a párbeszédben az evangélium alapüzenete válik érvényessé, amely nem más, mint a szeretet.
Fekete Ágnes: Azt írta: Nem mutatja meg magát az igazság, amikor magát az igazságot keressük.
Heidl György: Így van. Ágostoni azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy mindenki mondja a maga igazságát és elkezdi gyűlölni a másikat miatta? Azt emeli ki, hogy mindannyian valamiképpen boldogok akarunk lenni. Van egy egyetemes boldogságvágy bennünk. Lehet, hogy valaki attól boldog, ha katona lesz. Miközben másiknak lúdbőrzik a háta a gondolattól, hogy fegyvert fogjon a kezébe. De abban a pillanatban, ahogy elkezdem a másikat gyűlölni, elbújik előlem a saját boldogságom igazsága, mert nem látom a másik igazságát és leragadok valamilyen szinten, ami boldogtalanná is tehet. Az igazság azzal bünteti a gyűlölőket, – mondja Ágoston – hogy elrejtőzik előlük.
Az oikomené, a lakott föld, a sokféleségben élő egység. A megértés legalapvetőbb belső sajátossága ez a sokféleség, amely nem valamiféle tolerancia, hogy legyünk jóban egymással és simogassuk meg egymás púpjait. Az ökumené perspektívája a szeretetnövekedés. Amikor valami mellett elköteleződünk annak ellenére, hogy az, amit igazságnak tartunk, az nem igazság, akkor azért szeretjük azt a valamit, mert mégis igazság gyanánt szeretjük, mondhatnám azt, hogy az igazság helyett, igazságként szeretjük azt a dolgot, amihez ragaszkodunk.
Fekete Ágnes: Tulajdonképpen saját boldogságunkat keressük ebben is?
Heidl György: Igen. Igazság gyanánt ragaszkodunk a hamis dologhoz is, mert valami egyetemes igazságvágy van bennünk. Vagyis egy személyek közötti viszonyrendszerről van szó. Nemcsak arról, hogy én is megyek a magam módján az igazság felé, ő is megy a maga módján, és akkor egymás mellett megyünk valami isteni nagy gyönyörűség felé. Nem. Az igazságot a viszonyainkban értjük meg, ott válik nyilvánvalóvá, abban éljük meg. Tehát nem egy vertikális, alulról fölfele emelkedés a megértés útja, hanem egy horizontális egymásmellettiség. Az oikomené olyan, mint a házak közössége, egymás mellett vannak a házak, egymással vannak kapcsolatban ezek az otthonok.
Fekete Ágnes: Tehát hiába keresem a magam igazságát, nem fogom tudni megérteni, amíg nem ilyen hálózatosan gondolkodom? Ez elég modern fogalmazás!
Heidl György: Igen. Igen.

Heidl György: Láttam az In to the Wild, "Út a vadonba" című filmet, amelyet egy megtörtént eset alapján készítettek. Egy fiatalember sok mindennel elégedetlen, ezért ki akar vonulni a társadalomból, és elmegy Alaszkába. Ott talál egy buszt és abban éldegél egy darabig, de aztán valamilyen rejtélyes okból meghal. A film azt mondja, hogy növényeket kevert össze, gyakorlatilag megmérgezte magát. Naplót is írt, és belekarcolta az asztalba, hogy "az igazi boldogság az, amit megosztunk". Tehát nincs individuális boldogság. Erről számos vicc szól, hogy a Mennyországban kik milyen falak között élvezik a saját üdvösségüket, mert azt hiszik, hogy a többiek nem jutottak oda be, nem látják, hogy ott vannak. Azt el kell fogadni, hogy az egyház megosztott. Nem mehetünk vissza ötszáz évet, hogy visszapörgessük az egész ügyet.
Fekete Ágnes: Van, aki mégis azt gondolja, hogy ez lehetséges.
Heidl György: Azt gondoljuk, hogy az értelmi belátás elég ahhoz, hogy akár egy felekezetet váltsunk. Van tapasztalatom ebben a kérdésben. Nagyon erőteljesen hatottak rám a görög atyák, a görög liturgia iránt is fogékony vagyok. Az egész ortodox tradíció nagyon közel áll a szívemhez. És vannak ortodox barátaim. Egyszerűen azt voltam kénytelen megfogalmazni, hogy ezek a döntések nem a könyvtárban születnek meg. Persze, el tudom mondani, hogy mi a különbség az ortodox szentháromságtan és a katolikus szentháromság felfogás között, de ez nem érinti a teljes személyiségemet. Az hogy én hova születtem, melyik az a vallás, felekezet, amiben a keresztséget megkaptam, az Isten gondviselésének szerves része. Emberek közé kerültünk, őseinknek a bűneit, hibáit, erényeit hordozzuk. Örököltünk sok mindent, nem tabula rasa-ként érkeztünk, hanem egy adott világba, tradícióba beágyazódva.
Fekete Ágnes: Számomra a felekezetiség egy kicsit olyan, mint az anyanyelv.
Heidl György: Valaki egyszer ezzel a képpel írta le az ökumenét: neki a szülei elváltak. Ezzel az elvált szülők gyereke – helyzettel kell nekünk valamit kezdenünk. Nagyon régen egységes egyház volt. Nem közelíthetek úgy ehhez a kérdéshez, hogy nálam van az igazság, és a másik pedig egy tévút. A történelem is tanít!
Fekete Ágnes: Gondolkoztál azon, hogy át kellene térni ortodoxnak?
Heidl György: Igen. A görög patrisztikus hagyomány tényleg mélyen befolyásol. Sokkal termékenyebbnek tartom egyébként, mint a szívemhez nagyon közel álló latin tradíciót. Amin most dolgozom, az fantasztikus megtapasztalása annak, hogy a tradíciók, hogyan termékenyítik meg egymást. A nyugat elkezdte azokat a szövegeket is elemezni, kiadni, amelyek a keleti egyház számára élő hagyomány voltak, és nem reflektáltak rá tudományosan. A nyugat hangyaszorgalmú tudósai egy csomó, nagyon értékes gondolatra, szövegre mutattak rá, és ez segített az ortodox teológia kibontakozásában. De van egy egészen új tapasztalatom erről a kölcsönhatásról, azt vizsgálom, hogy a házasságfelfogás hogyan változik nyugaton? Fontossá vált egy párhuzam, egy analógia a család, a házasság és a Szentháromság között. Nyugaton ezt korábban Szent Ágoston, Szent Tamás tiltotta. Azt mondták, hogy ilyen analógiát nem hozhatunk.
Fekete Ágnes: Attól féltek, hogy túlságosan profanizálja ez a Szentháromságról való felfogásunkat?
Heidl György: Igen, és hogy a Szentháromságba visz be új viszonyokat, az anyaságot vagy a női és férfi princípiumot… Miközben a keleti egyházatyák minden további nélkül használják ezt a hasonlatot: a család a Szentháromság képmása lehet. A nyugat fölfedezi a tizenkilencedik században ezt a keleti hagyományt, pár évtized múlva elkezd hatni a kortárs keleti keresztény teológiában és filozófiában. A nyugat odafigyel a másik egyház tradíciójára, ami egyébként a sajátja is, csak kevésbé volt hangsúlyos, azt beépíti a gondolkodásába és a kelet visszakapja tőlünk. Ez így nagyon-nagyon szép oda-visszahatás és nyilván sokan el tudnák mondani olyanok, akik Barthot kutatják katolikusként vagy fordítva, hogy mi az, amit egymástól kapunk? Egyébként Karl Barth-ra is hat a házasság teológia katolikus megújulása. Az ökumené kapcsán mindig elmondjuk, hogy nem adjuk föl magunkat, de elfogadjuk a másikat. Ez a házastársi szeretet lényege: teljesen átadom magam, miközben magam maradok. Az a gondolat egy kicsit jogszabállyá merevedett, hogy félünk bármit is feladni abból, ami mi vagyunk. A szeretet lényegéhez tartozik az, hogy nem adom föl saját magam, de a másiktól sem várom, hogy föladja magát, hogy megszüntesse azt, amitől ő ő, hanem úgy fogadom el, ahogy van. Én másban nem is tudok létrejönni, mint ebben a másikkal való kapcsolatban.
Fekete Ágnes: Mondtad, hogy nem az vagyok én, amit én magam itt ebben a székben magamról állítok, hanem a kapcsolatban vagyok "én".
Heidl György: Ha nem merészkedek el odáig, hogy a másikkal találkozzam, mert félek, hogy ez a találkozás veszélyeztet engem, teljes tévedésben vagyok, mert én nem jöttem létre a találkozás előtt. Az egy megrögzülés. Akkor jövök létre, amikor találkozom. Ha nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy ez egy sokszínű világ, amiben találkozások történnek, akkor igaziból én magam, a saját személyiségem nem bomlik ki, nem fejlődhet ki.

Fekete Ágnes: Ahogyan hallottuk, abban nyerem el létezésemet, ha kapcsolatba kerülök. Ez még kultúránkra is igaz. Ma van a Magyar Kultúra Napja. Megdöbbentő, mennyire kulturális kölcsönhatásokban született meg mindaz, amit magyarnak nevezünk. A Pápai Református Gyűjtemények múzeumába látogatunk el, ahol S. Lackovits Emőkével a református úrasztali terítőkről beszélgetünk.

S. Lackovits Emőke: Ez az 1647-ben készült úrasztali terítő a kedvencem. Szinte hihetetlen, hogy már ekkor megjelennek a napraforgók ezen a hímzésen. Gyönyörű ez a reneszánsz megfogalmazás! Egy tőből nő ki öt napraforgó. Az egész terítőn tizenkét ilyen bokor van, amely a tizenkét tanítványt jelképezi, és ott van a középen Jézus Krisztus. A terítőn ez olvasható: "Istennek Báránya, ki elveszed ez világnak bűneit, irgalmazz minékünk! Bika Ferenc 1647." A napraforgó a 16. században érkezett Amerikából. Ábrázolása 1587-ben jelent meg Európában, és 1647-ben, – amikor még ki sem verték a törököt – már itt van nálunk. Egy csoda, hogy ez megmaradt!
Fekete Ágnes: Napraforgó nem volt még ekkor Magyarországon.
S. Lackovits Emőke: Először holland kertekben jelent meg dísznövényként a napraforgó. Később mintakönyvekben is, mint dísznövényt ábrázolták. A boldogabb nyugati részeken terjedt a kultusza. Ezért különleges, hogy 1647-ben egy magyar úrasztali terítőn jelenik meg.
Fekete Ágnes: Mi lehet ennek az oka?
S. Lackovits Emőke: Valószínűleg egy lelkész vagy mesterlegény járt kint, tanult Hollandiában. Ott találkozhatott vele, és elhozta.
A terítők és kendők díszítésének legtöbbje törökös magyar hímzés. A törökök sok perzsa motívumot is átvettek. A magyar úri hímzés a reneszánsz és a keleti motívumok keveredéséből egy sajátos megfogalmazás, amely egyedülálló Európában. Ezeknek a díszítményei mindig a sarkokban, a szélközepeken helyezkednek el. A középső részbe a korai időben beírták: "Istennek Báránya, ki elveszed a világnak bűneit…" Meggyőződésem, hogy az úrasztali terítő, tulajdonképpen a paradicsomi kertet, az Édenkertet jelképezi, ahova visszavágyik az ember. Ez az Édenkert Krisztus váltsághalálával valósul meg számunkra. Az úrasztali terítő a hajdani középkori kolostorkertre emlékeztet, ahol szintén különböző növények vettek körül egy bizonyos teret, amely mindig kiragadott a profán világból. Az úrasztali textíliát is kiragadják a profán használatból. A kolostorkertekben középen mindig valami különleges dolog volt, ami Krisztusra emlékeztetett. Ezt az úrasztali terítőkön is gyönyörűen meg lehet figyelni. Nálunk nincs emberábrázolás, így a növényi ábrázolások fejeznek ki mindent, amivel ugyanúgy el tudjuk mondani, amit akarunk. Csak a jelképekben tudni kell olvasni!

Fekete Ágnes: Itt is a tizenkét virág a tizenkét apostolt juttatja eszünkbe.
S. Lackovits Emőke: Igen. "Én vagyok az igaz szőlőtő…" erre emlékeztet a négy sarokban lévő minta, ezen a pápai úrasztali terítőn. Ez egy különleges adománynak számított. A legrégebbi pápai úrasztali terítőt is szeretném megmutatni! Nagyon érdekes, hogy szálszámolásos technikával, az úgynevezett sűrű keresztszemmel készült. Az ezerötszázas években, tehát a reformáció kezdetéről való ez az úrasztali terítő. Még latinul szerepel az "Istennek Báránya, aki elveszed a világnak bűneit…", és ott középen pedig maga a zászlósbárány, az Isten Báránya, ami egy református jelkép. Látszik, hogy ez már restaurált, mert szépen alá van bélelve.

Fekete Ágnes: Miserere nobis. Vajon mi lehet a KMNB?
S. Lackovits Emőke: Valószínű a készíttetőnek vagy a készítőnek a monogramja. Nagyon sokszor az ajándékozókról sokkal több adatunk van, mint a készítőkről.
Itt egy másik csodálatosan szép, pápai úrasztali terítő. Középen az Isten Bárányára utaló szőlő, Krisztus-jelkép és a négy sarkában a fiait önnön vérével tápláló pelikán.
Fekete Ágnes: Ez a motívum úgy látszik, általános volt. Középen egy szív van.
S. Lackovits Emőke: Igen. Középen a szív és a körbetekerődző szőlő. A szentföldi növényekkel is összevetettem és nagyon sok hasonlóságot találtam. Megdöbbentő, hogy mennyi párhuzamot lehet vonni! Nyilvánvalóan nem a természetből vették közvetlen ezeket a mintákat. Azt mondom, hogy ez nem lehet teljesen véletlen.

S. Lackovits Emőke: Technikailag is nagyon érdekesek ezek a terítők. Az árnyalást egy azonos motívumon belül különböző öltéstípusokkal érték el. Csodálatos az árnyalása ennek a tulipánnak, vagy annak az akantuszlevélnek.
Fekete Ágnes: A tulipán mikor jelenik meg?
S. Lackovits Emőke: A hollandok vitték termesztését és ábrázolását is magas színvonalra, de a mi hímzéseinken a keleti típusú megformázás a nagyon gyakori, ez a lant alakú török tulipán. Ezen a Szigeti Erzsike által adományozott keszkenőn már egy nyugati típusú tulipán látható, de még mindig az önmagába visszaforduló ábrázolással. Ez egy teljesen törökös motívum, ahol több növényi elem van jelen, többféle virág egy központi minta körül, teljesen visszakanyarodik önmagába.
Fekete Ágnes: Tehát akkor lehet mondani, hogy az úrasztali terítők legősibb eredete a törökös hímzés volt?
S. Lackovits Emőke: Török motívumok a magyar gondolkodás szűrőjén átengedve.

Itt van ez a két nagyon izgalmas terítő.
Fekete Ágnes: Ezeknek nemcsak a négy sarka hímzett, hanem tele vannak hímezve.
S. Lackovits Emőke: Igen. Ez ugyanis török turbántakaró volt. A végvári katonák szinte mind reformátusok voltak. Ők, ha zsákmányoltak valamit, akkor kótyavetyét tartottak, és az elárverezett textíliák ára közcélra ment. Később sokan az így vásárolt terítőt a megmenekülésért hálából odaajándékozták az egyháznak.
Ez a másik terítő pedig török jegykendő volt, amelyen török felirat is található. Székelyvajában is egy török terítőt ajándékozott egy végvári katona, aki megmenekült a csatában, és még azt is ráírta, hogy "ez az én vérem ára". Azért került ide Balassi Bálint, mert ezek az úrasztali terítők irodalmi szinten a Balassi versekkel rokoníthatók. Nekem kedvenc költőm Balassi Bálint. A versei azt a légkört, azt a miliőt villantják fel, amelyben annyi minden megszületett, annyi nehézség, annyi támadás, annyi életveszély volt, és mégis virágzott a református egyházművészet. Hát ez maga a csoda!
El kell mondanunk, hogy bizony a legkeményebb, legnehezebb időszakban sokkal több adományozás történt. Érezték, hogy ezt az egyházat, ezeket a közösségeket meg kell tartani.
Fekete Ágnes: A törökös hímzés sokkal bujább. Nálunk ez leegyszerűsödött?
S. Lackovits Emőke: Átszűrték, hogy a magyar ízlésnek megfelelő legyen. Egységes hímzéskultúra volt, még a három részre szakadt országban is. Ez volt az ellenállás és az összetartozás tudatának ébrentartása.

Fekete Ágnes: Tehát a szimbólumok tartották egybe az ország szellemiségét voltaképpen.
S. Lackovits Emőke: Ezen a terítőn a keleti hímzésekre jellemző kiemelt közép, úgynevezett felhő motívum látható. Itt van egy gyönyörű csavartrózsa is, amely szintén keleti minta. Lükő Gábor külön tanulmányban foglalkozott a csavartrózsával, amely napszimbólum. És mint ilyen, Krisztusszimbólum is.
Ezen a terítőn összefonódó virágok vannak, amelyek nem egyfelé hajlanak, mint a reneszánszban. Eredetileg ez egy kontyolókendő volt.
Fekete Ágnes: Az mit jelent?
S. Lackovits Emőke: Ezt a pápai kontyolókendőt a házasságkötés utáni lakodalomban használták. Éjfélkor a menyasszonytánc után fölkontyolták a menyasszonyt. Tehát asszony lett a menyasszonyból. Ezt a kendőt később az illető az egyháznak ajándékozta. Kivették a profán használatból, attól kezdve már csak szent célokra használták, tehát megszentelődött ezáltal.
Az 1860-as években egy háromfelekezetű faluban, (református, evangélikus, római katolikus) Szentantalfán a húsvét előtti nagyhéten betörtek a parókiára és elvittek mindent. A teljes eklézsialádát kifosztották. Az embereknek az volt a kérdésük, hogy "Mi lesz húsvétkor?" "Mivel terítjük meg az úrasztalát?" A régi írásokban szerepel, hogy "némely kegyes asszonyságok, hogy az Úrnak asztala puszta ne legyen, ezért a következő adományokat tették:…" Nemcsak a reformátusok, hanem a többiek is bevitték a saját selyem fejkendőiket, vállkendőiket. Megint csak kivették a profán használatból, odaszentelték. Ezekből két fejkendőt a parókia palásán a nyolcvanas években megtaláltam.
Fekete Ágnes: Ez egyfajta lehetőség is volt az adományozása. Nem gyakorlati haszon céljából adták, hiszen nagyon sok helyen több terítő is van az úrasztalán.
S. Lackovits Emőke: Valóban. Kalotaszegen például telerakták az úrasztalát az ajándékba kapott terítőkkel. A bánffyhunyadi templomban a falak is tele vannak. Lehet, hogy kapcsolatban van ez a középkori offertóriumokkal (a misében később "felajánlássá" alakult részével). Mindig volt indíttatás az emberekben, hogy a saját egyházuknak tárgyakat adományozzanak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg a következő hét református eseményeket, híreinket!
A Leprások 60. Világnapján ünnepi rendezvényt tart a 40 éves Lepramisszió január 26-án, vasárnap 16 órakor Budapesten, az újpesti baptista imaházban, a Kassai utca 26. szám alatt.

A III. Keresztény-Zsidó imaórát tartják az ökumenikus imahét lezárásaként január 26-án, vasárnap 17 órakor Budapesten, a Nagymező és a Király utca sarkán található római katolikus templomban.

A Csillaghegyi Esték keretében Zsoltárparafrázisok Kecskeméti Vég Mihálytól Szenczi Molnár Albertig címmel tart előadást Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész, Kobzos Kiss Tamás közreműködésével január 22-én, azaz ma este 18 órakor Budapesten, a III. kerületi Vörösmarty utca 2. szám alatt.

Miklósy Zsolt és Judit tart előadást fiatalok részére Párkeresés tabuk nélkül címmel, január 24-én, pénteken 18 óra 30 perctől Szigetszentmiklóson, a Kálvin tér 3. szám alatt.

A Tabulatúra Régizene Klub vendége a Kecskés Együttes lesz január 27-én, hétfőn, 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Az Ökumenikus Imahét keretében Kéry Bálint Bence evangélikus képzőművész tanítványainak képeiből nyílik kiállítás január 23-án, csütörtökön 17 óra 30 perckor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Jelenések könyve 22. fejezetéből!

"És a folyóvízen innen és túl életnek fája volt, mely tizenkét gyümölcsöt termett, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók." (Jel 22,2)

A tizenkettes számnál tartunk a sorozatban. Már több számról is azt mondtuk, hogy a teljesség jelképe. A hármas is, a hetes számjegy is, és most a tizenkettes is. Hogyan lehetséges ez? Többféle teljesség is van? Ha valami teljes, lehet még teljesebb? Talán furcsa, de igen. A földi életben, ha tele van egy pohár, akkor nem lehet még teljesebb. Az már túlcsordul. Mégis szoktuk mondani, nincs az az asztal, ahol ha öten elférnek, ne férnének el hatan is, vagy minden szekérre fér még egy szalmaszál. Tehát vannak dolgok, amik lehetnek még teljesebbek. A kisgyerek is egy teljes világot él át, amikor az apát és anyát királyoknak képzeli. De ha ez a fajta teljesség nem tud továbbfejlődni, ha megreked valaki ebben az életszakaszban, akkor azt mondjuk, fogyatékkal él.
Valahogy így élünk mi fogyatékkal, ha az Isten által elénk tett teljességláncolatban elakadunk. Ha például csak a földi életet látjuk teljességnek, vagy ha csak a magunk világát látjuk egésznek. Hamvas Béla éppen a tizenkettes szám kapcsán ezt írja:
"A legnagyobb erő ahhoz kell, hogy az ember saját egoitását hatályon kívül tudja helyezni. A vallás nyelvén ez az áldozat. Ez a valami, ami az ember előtt mindig nyitva áll. Itt korlátlanul gyakorolhatja szabadságát. Mert az önfeláldozás a legszabadabb aktus."
Mintha az életünk korábbi teljeségei mind előkészítenék a valóban igazit, és ez az önfeláldozó élet. Amíg csak magunk körül forgunk, nem tudjuk igazán, mi a teljesség. Erre a legszebb példa a Jelenések könyve. János képeiben sorra megjelenik a tizenkettes szám. Tizenkét alapja van annak a városnak, tizenkét kapuja van, tizenkét angyal őrzi, a falai tizenkét drágakőből állnak, és így tovább. De a végén azt olvassuk, az élet fája tizenkét gyümölcsöt terem, és levelei a pogányok gyógyítására valók. Nem megdöbbentő? Az utolsó fejezet az egész Bibliában. Eljutottunk a teljesség teljességére. Ott a tizenkét gyümölcs, amivel végre szentül élhet az ember, és nem lopva szakítja le, mint egykor. És ezt mondja: levelei a pogányok gyógyítására valók. Itt már nincs betegség, és mégis, akik nincsenek itt, akik valami miatt nem jutottak el a szent városba, azokat akarja gyógyítani. Most már nem a gyümölcsöt szakítja le Éva azért, hogy megmutassa, ő a valaki, a bátor, aki szembeszáll Istennel, hanem a levelet szakítja le, és a gyógyításért.
Ez a tizenkettő, a beteljesedés igazi jelképe. Egyetemes Imahét van. Hányszor gondoltuk úgy, hogy mi vagyunk az igazi tizenkettő, mi vagyunk az igazak. Pedig minden kiválasztás voltaképpen részesedés. Egyik kezem elfogad, a másik továbbad. Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra hatályon kívül helyezett minden egoizmust, és még a Mennyországban is azokat gyógyítja, akik nincsenek ott. Ámen.