2015-09-30

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Időről időre belecsenünk az egyházi tudósítások folyamába egy-egy portrét, amikor valaki hosszabban beszél életéről. Azért tartom ezt fontosnak, mert szerintem a legtöbbet ezekből a tanúságokból lehet megtudni. Ha címet kellene adni a következő beszélgetésnek, ezt adnám: Ne féljetek! Hallhatjuk majd azt is, ahogyan, Kállay Ferencné Tóth Eglantine Krisztina, Tubi néni kedves történetként elmeséli, amikor Szabó Magda szinte kiabálva mondta neki háromszor: "Ne félj! Ne félj! Ne félj!" A beszélgetés egyik aktualitása az, hogy most újították fel a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának Szabó Magda Szobáját. A 86 éves Tubi néni először debreceni, gyerekkori emlékeit meséli el.

Kállay Ferencné: Tízéves voltam, amikor meghalt édesapám. Édesanyám gyakran sírt éjszaka, amikor azt hitte, hogy már alszom, de soha nem sajnáltatta magát. A nagypapám teológiai tanár volt, és én is szívesen mentem volna teológiára, de akkor még nem volt szokásos, hogy nők tanuljanak ott. Azonban ha valamilyen kérdés fölmerül bennem, kikeresem a dogmatika jegyzetekből és elolvasom.
Fekete Ágnes: Ki volt a nagyapja?
Kállay Ferencné: Csánki Benjámin. Öt nyelvet tanult meg könyvből, és amikor nyugdíjba vonult, lefordította héberből a zsoltárokat.
Fekete Ágnes: Az édesapja ki volt?
Kállay Ferencné: Tóth Lajos. Debrecenben volt jogprofesszor, a református egyházban főjegyző és a városházán is volt valami tisztsége. Az egyetem küldötteként a felsőház tagja volt. Így nagyon keveset volt otthon. A nagybátyám, Csánki Benjámin szintén református lelkész volt. Kenderesen szolgált. A gyerekeit sokat vegzálták, hogy édesapjuk a "Horthy papja", pedig nem a Horthy papja volt, csupán ha a kormányzó vasárnap otthon volt, akkor elment a templomba, mint mindenki más.
A Dóczyba jártam iskolába, ahol többek között Szabó Magda írónő is tanított. Nagyon szerettünk mindnyájan. Az osztályunk azóta is minden hónapban valahol összejön. Időnként ő is eljött ezekre a találkozókra. Sajnos most október 9-én nem tudok elmenni, mert csak harminc lépést tudok tenni itt benn a járókerettel.
Fekete Ágnes: Milyen tanár volt Szabó Magda?
Kállay Ferencné: Latint tanított, és remek tanár volt. Nagyszerűen tanított. Tulajdonképpen azt kellett volna neki csinálnia, de mást választott. Nagyhírű ember akart lenni, és ezt el is érte. Az Abigél című regényét egy kicsit eltúlozta. Ugyanis sosem ordítottak velünk a tanáraink, és mindenkit a keresztnevén szólítottak és nem a vezetéknevén, ahogy a regényben olvassuk, hogy Vitai, Kiss vagy Nagy.
Fekete Ágnes: Talán ő mondta is, hogy az Abigél nem a Dóczyról szól.
Kállay Ferencné: Részben a Dóczyról szól, részben Hódmezővásárhelyről, ahová tőlünk ment. Nagyszerű tanár volt. Az óráin olyan csend volt, hogy a levél rezdülését is meg lehetett hallani. Lenyűgöző tudása volt, és mindig halkan beszélt. Ha jól ment az óra, akkor mesélt nekünk, de ha nem tudtunk valamit, akkor elmaradt a mese. Ezért egymást korrepetáltuk, csakhogy mindenki jól feleljen, és legyen mese Rómáról. Mindenkivel személyes kapcsolatban is volt. Én voltam náluk háromszor is. Amikor édesanyámnak combnyaktörése volt, akkor felhívott és azt mondta: "Én anyut felápoltam, neked is sikerülni fog. Ne félj! Ne félj! Ne félj!" Háromszor is ezt ordította nekem a telefonba.
Bennünket a város is nevelt, mert ahogy az utcán mentünk, mindenki tudta, hogy kik vagyunk és hogyan viselkedünk. Én nagyon szerettem iskolába járni. Lenn voltam egyszer Debrecenben, ahol van egy Szabó Magda Emlékszoba. Egy ottani tanárnő, Perla Erzsébet körülvezetett engem, és azóta is levelezünk. Sokakkal vagyok még most is kapcsolatban.

Fekete Ágnes: Ezekből a régi történetekből az derül ki számomra, hogy akkor, ott Debrecenben nagyon komoly kultúra volt az egyházban és az iskolában.
Kállay Ferencné: Így van! Szabó Magda például szervezett latin ünnepélyt is, ahol latinul is szerepeltünk. Előadtuk szavalókórusban a Danaidákat, valamint hárman Plautus Captivi című darabját.
A fiam nem is akarta elhinni, hogy a szünetekben hármas sorokban sétáltunk körbe. Középen állt egy tanár a diákok meg körben sétáltak. Ezt egész jól visszaadja az Abigél.
Fekete Ágnes: Igen, de a regényben úgy tűnik, mintha ez valami kényszer lett volna.
Kállay Ferencné: Ez egyáltalán nem volt kényszer. Ez magától volt. Nagyon szerettük az iskolát. Tulajdonképpen az osztályunkról írt Szabó Magda, mert mi voltunk az az osztály, amelyiknek előrehozott érettségije volt. Bejöttek a németek, és mi május elsején már érettségiztünk. Az apósom, Kállay Kálmán a debreceni teológia ószövetségese volt az érettségin az elnök.
Fekete Ágnes: Hogyan vészelték át a háborút?
Kállay Ferencné: Nyáron már mindenki azt mondta, hogy a Tiszánál megállítják az oroszokat. Aki csak tehette feljött Pestre, és már alig voltak ismerősök Debrecenben. A testvérem Pesten járt egyetemre, ezért úgy döntöttünk édesanyámmal és a nagymamámmal, hogy mi is feljövünk. és akkor azt mondtam édesanyámnak, jöjjünk föl mi is. Autóstoppal jöttünk. Tizenkét koffert hoztunk, mert abban zsírt, lisztet és más ennivalót is hoztunk magunkkal. Itt a Svábhegyen volt az Isteni Szeretet Leányai Rendnek egy kolostora, ahová befogadtak minket. A svéd vöröskereszt oltalma alatt állt a zárda, de karácsony másodnapján mégis bejöttek az oroszok. Akik ott voltunk, mindnyájan lementünk a növendékek ebédlőjébe. Ott összetologattuk az asztalokat, és azon aludtunk. Hála Istennek, a nővérek valahogy tompították az oroszok túllépéseit. Egy generális volt beszállásolva oda, aki azt mondta, hogy ha bármi probléma van, ő itt van. Amikor egy orosz katona erőszakoskodni próbált egy nővel, azt egyszerűen lelőtte. Előre megmondta, hogy aki ilyet tesz, az halál fia. A katonák nem bántottak bennünket. Ott minden reggel kaptunk levest, délben valami borsót vagy babot. Vacsorára hozott valaki hozzánk az utolsó előtti nap két kiló kenyeret, és az kitartott az egész ostrom alatt. Egy bácsi, aki látta, hogy édesanyám sír, mert nem tudott a testvéremnek ajándékot adni a születésnapján, adott egy üveg lekvárt, hogy mégis legyen valami ajándék. Uzsonnára mindig azt ettük: a kenyeret és a lekvárt. Az ételmegszaporításra nekem ez tökéletes példa volt. Fantasztikus volt! Az ember hitét ezek a dolgok megerősítik. Szinte folyamatosan ment a mise, és állandóan égett egy kis mécses a szomszéd szobában. Nagyon szerettem énekelni, és boldog voltam, hogy énekelhettem a kórusban is. Voltak ugyan konfliktusok, de távol tartottuk magunkat azoktól.
Fekete Ágnes: Mi történt a háború után?
Kállay Ferencné: 1944-ben érettségiztem, és októberben elkezdtem az egyetemet. Otthon háztartást vezettem, és jártam az egyetemre. Most már, hogy jól sikerült ez a dolog, nagyon szép, de akkor nem volt könnyű. Nem féltem, mert mindig úgy éreztem, hogy védelem alatt vagyok és nem lesz semmi bajom. Egyszer, amikor jöttem hazafelé, Rákosrendezőnél holtvágányra tették a vonatot. Nagyon hideg volt. Ahogy a mozdony mellett el akartam haladni a mozdonyvezető megkérdezte, hogy nem fázom-e? Azt válaszoltam, hogy nagyon fázom. Erre mondta, hogy menjek fel, ott van egy padka, ahol lefekhetek. Ő meg letakart. Akkor jött egy orosz katona és "magyarszki zsenát" keresett. A mozdonyvezető az életét kockáztatva azt mondta, hogy ott nincs senki. Elhitték neki, mert a mozdonyon nem nagyon szoktak nők utazni. Mikor Szolnokra értünk azt mondta, hogy hoz nekem a felesége vacsorát. Micsoda védelem alatt álltam!
Fekete Ágnes: Milyen egyetemre tetszett járni?
Kállay Ferencné: Magyar-francia szakos voltam, de közben nyáron indítottak egy tanítóképző tanfolyamot, és azt is elvégeztem, hogy ha anyagilag nem bírnánk azt, hogy befejezzem az egyetemet, akkor is legyen valami végzettségem. Így tanítónői diplomám is van. De szépen végigjártam az egyetemet. Ott azonban fűtésre már nem telt. Akkoriban korpás kenyeret és lekvárt ettünk, mert a szalongarnitúrát elcseréltük egy mázsa szilvalekvárra, és azt ettük ebédre. De olyan jókedvünk volt, és boldogok voltunk, hogy lehetett egyetemre járni. Nagyon jó professzoraink voltak: Bárczy tanár úr, Hankiss tanár úr, Országh László. Az apósom szervezte meg, hogy az egyetem után az utolsó pillanatban egy évre kimehessek Svájcba, az Ökumenikus Intézetbe. Annyira boldog voltam, és azt mondtam: ha ezt jutalmul kaptam, akkor nekem is adni kell valamit az életemből. Ezért egy évig bibliaiskolákat, evangélizációkat, családlátogatásokat tartottam vidéken, ahol ezt igényelték.
Fekete Ágnes: Ezt a konventi missziói osztály szervezte?
Kállay Ferencné: Igen. A tanítói munkaág. Szabó Sándor volt a vezetője, aki komoly hívő és nagyon okos ember volt, de korán meghalt. Amikor megszűnt az állásom a Református Konventnél utána 1951. szeptember 16-án házasodtunk össze. Megjöttünk ebbe a lakásba, ami a férjem keresztszüleié volt, és akkor jöttünk rá, hogy valamit vacsorázni kellene. Tejbegrízt akartam csinálni, de véletlenül zsemlemorzsát szórtam a tejbe, és ehetetlen volt. A férjem csak nevetett. Végül egy szardíniás dobozt találtunk a spájzban, és azt ettük meg. A jókedv és remény nem hagyott el bennünket.

Fekete Ágnes: Milyen volt kint Bossey-ban, az Ökumenikus Intézetben?
Kállay Ferencné: Remek! Olyan barátokra tettem szert, akikkel még ma is levelezgetek, sírtunk, amikor el kellett válnunk. Minden reggel volt áhítat, amelyet, hol az egyik, hol a másik fiatal tartott. Nagyon jó volt.
Fekete Ágnes: Fiatalokat gyűjtöttek ott össze, hogy megfigyeljék, hogyan tudnak az ökumené szellemében együtt élni?
Kállay Ferencné: Igen, így van. Többnyire lutheránusok voltak, de voltak anglikánok is. A reformátusokat én képviseltem és volt egy katolikus is megfigyelőként.
Fekete Ágnes: Ez az Intézet akkortájt alakult?
Kállay Ferencné: Igen. Suzanne Dittrich volt az egyik alapítója, aki egy csodálatos teológa volt. Rendkívül érdekes volt az ott töltött idő. Minden nap tanultunk, este pedig vég nélküli beszélgetések voltak.
Fekete Ágnes: Egymástól lehetett tanulni, hogy ki mit hisz pontosan?
Kállay Ferencné: Azt is, és előadások voltak, hogy a laikusok hogyan segíthetnek az egyházban. Bossey nagyon modern volt. Amikor hazajöttem, meghívtam az okos barátaimat a keresztmamám tanyájára, ahol külföldi könyvekből adtam elő fordításokat. Az Intézetben mindenki hívő volt, és okosak is voltak, ami nekem nagyon fontos volt akkor. A nehézségek ellenére annyi jóval voltam körülvéve.
Fekete Ágnes: Ez melyik évben volt?
Kállay Ferencné: 1948-49-ben.
Fekete Ágnes: Akkoriban a legtöbben nem is jöttek haza.
Kállay Ferencné: Nekem is levélben tanácsolta a professzorom, hogy "ha tüdőbajom van, gondoztassam". Ez virágnyelven azt jelentette, hogy maradjak kinn. Azonban az édesanyámat és a nagymamámat nem hagytam volna el, és Feri is itt volt, aki eleve félt tőle, hogy nem jövök haza. Ő is kijött volna szívesen, de ő sem akarta a szüleit itt hagyni. Azt mondtuk: "Ha nem lesz enni, akkor nem lesz enni." Mi azonosítjuk magunkat a hazánkkal, mert ilyen hazafiaknak voltunk nevelve, és azok is vagyunk. Szeptember 16-án férjhez mentem, de nem volt állásom. Debrecenből eljöttem, és itt beálltam egy telefonfülkébe és felhívtam sorban az oktatási osztályokat, hogy nincs-e szükség egy magyartanárra? Rövidesen megkaptam a kinevezésemet a Dob utcai Általános Iskolába. Ott is nagyon helyes gyerekek voltak. A fővárosi tanítónők nagyon jók voltak. Viszont annak az osztálynak nem volt osztályfőnöke októberig, akiket megkaptam. Nem volt könnyű őket kordában tartani. De azt is kibírtam. Azután az Idegen Nyelvek Főiskolájára mentem tanítani. Akkor lett volna az első kisbabám, aki sajnos halva született. Az is egy borzalom volt.
Fekete Ágnes: Rendesen időre született?
Kállay Ferencné: Igen, időre született, de toxémiám volt, amit nem tudott az orvos. Hamarabb kellett volna megindítani a szülést. Az orvos szerint örülhetek, hogy én életben maradtam. Azt mondták, hogy nem lehet gyerekünk. Sokáig magas vérnyomásom volt, vakbélgyulladást is kaptam. A férjem annyira kedves és türelmes volt, amikor már századszorra is azt kérdeztem: "Miért történik ez velünk?", ő azt mondta: "Nem tudjuk. Talán majd egyszer megtudjuk, de most tartsunk ki!" Később elmentem kivizsgálásra és ott azt mondták nincs akadálya annak, hogy gyermekünk legyen. Egy másik orvosnál megszületett 1957-ben az első gyerekem és 1959-ben a második. Sajnos az elsőt elvesztettük nyolcéves korában, amikor enkefalitiszt, agyvelőgyulladást kapott. Ő egy angyal volt, nem közibénk való. Hirtelen elvesztette az eszméletét, bevittük a kórházba éjszaka, és rövidesen jött a hír, hogy meghalt a gyerek. A férjem azt mondta: "Tudod, eddig csak jó volt hozzánk a Jóisten. Ez is biztos jó valahol, csak nekünk elviselhetetlen." Egy gyerek nem gyerek – ezt merem mondani. Ezen a kihúzható ágyon feküdtünk, Feri az egyik oldalon, én a másik oldalon és fogtuk a gyerek kezét, így vészeltük át a nehéz időket. Nagyon jó gyerekem volt, és most is az.
Fekete Ágnes: Hit nélkül talán nem is lehetett volna elviselni, hogy két gyermeke is meghalt.
Kállay Ferencné: Nem! Akkor azt mondtam: "Istenem, el kell, higgyem, hogy ez is jó lesz valahol."
Fekete Ágnes: Az ébredés időszaka nagyon érdekes, mert sok mindent hall az ember és nem tudja, mi az igazság.
Kállay Ferencné: Voltak olyan papok, akik nagyszerűen, lendülettel beszéltek, és tényleg megtértek emberek. A hit mindenen átragyog, még ha régimódi is. Voltak olyanok is, akik nem valami jól csinálták, és nagyon kegyesek voltak. Azt én nem bírtam.
Fekete Ágnes: Azért úgy tudom nem ez volt az uralkodó, de ilyenek is voltak.
Kállay Ferencné: Így van! Az "ébredés" nagyszerű dolog volt. Azt mondták, azért kaptuk a háborút, mert nagyon elaludt az egyház, és most itt a lehetőség, hogy megtérjen. A testvérem ott volt Konkoly Iván evangélizációján, ahol a végén fel kellett állni annak, aki megtért. Ő is feltartotta a kezét, mert szerinte olyan magával ragadó volt. Én az ilyet nem tudnám, bár lehet, hogy tudtam volna. Nem is tudom. Akkor volt, aki azt mondta, hogy ha ondolálva van a hajad, az már nem jó.
Fekete Ágnes: Kétféle ifjúsági mozgalom is volt. A Soli Deo Gloriában is ez volt a stílus? Nemcsak a Bethániában?
Kállay Ferencné: Egy kicsit. Az SDG és a Bethánia akkor nagyon át volt szőve-fonva.
Fekete Ágnes: Igen?
Kállay Ferencné: Ez 1948-ban volt. Egyszer, amikor sírtam, szembe jött velem egy nagyon helyes ősz hajú ember, Hegyaljai Gyurka. Megkérdezte, hogy mi bajom van? Erre elmondtam, hogy engem itt nem szívesen látnak, mert a Svájcban tanult dolgokat emlegettem. Ő leült velem beszélgetni és mellém állt.
Fekete Ágnes: Ez Szárszón történt?
Kállay Ferencné: Igen, Szárszón. Mert Svájcban szabadság volt, és ki-ki maga döntötte el, hogy meddig óhajt elmenni és hogyan? A Bethániában be kellett fonni a hajat, meg fekete harisnyát kellett hordani, mert ahol hit volt, ott ilyenek voltak, vagy pedig nem volt hit. Szóval nehéz helyzet volt akkor. De most már ennek vége.
Fekete Ágnes: Tubi néni sose gondolta, hogy ezt az egész egyházat ott kellene hagyni, hogyha ilyen?
Kállay Ferencné: Soha nem gondoltam ezt, soha! Mert számomra a hűség nagyon fontos. Azt gondoltam: ha ő olyan, én nem olyan leszek, és a gyerekeimet nem úgy fogom nevelni. Édesapám azt mondta, a hazádhoz és az egyházadhoz minden körülmények között maradj hűséges!
Fekete Ágnes: Hol tetszett tanítani?
Kállay Ferencné: Az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanítottam addig, amíg meg nem szüntették. Ugyanis, amikor a Szovjetunióban megszűnt az ilyen iskola, itt sem maradhatott tovább. Utána a Smetana utcában lévő általános iskolába kerültem, amely most Lenhossék utca. Közben pedig ledoktoráltam.
Fekete Ágnes: Jó sok kereszt volt az életében.
Kállay Ferencné: Én már minden reggel csodálkozom, hogy felébredek. Feri bácsi vár a mennyországban. Nem kis dolog, hogy az embernek legyen egy kis humora, mert a gyerekemet nem akarom kétségbe ejteni. Mindig mondja, hogy milyen jó hangulatban vagyok. Csak tudná mitől?
Fekete Ágnes: Mitől?
Kállay Ferencné: Attól, hogy szüntelen imádkozom. Esténként eléneklem a kedvenc zsoltáraimat: Az Úr énnékem őriző pásztorom, Mint a szép híves patakra, Szívemet hozzád emelem, Ó seregeknek Istene… Aztán jönnek a dicséretek: Ki Istenének átad mindent.
Fekete Ágnes: Csak így hangtalanul?
Kállay Ferencné: Általában, de olykor még el is dünnyögöm. Olyan jó igavonó voltam valamikor, most meg csak fekszem. Ez sem könnyű, de most már beletörődtem. Olyan igaz az az ének, hogy aki Istenének átad mindent és mindent szent kezébe tett, az fövenyre épített. Mind a négy versszaka teljesen igaz és érvényes. Mindent az Ő kezébe kell tenni. Még azt is, hogy másnap fel tudok-e ülni? Ha nem, azt is el kell fogadni. Ezt halálos komolyan kell venni, mert különben nem megy a dolog.

Hírek:
Október a Reformáció Hónapja című programsorozat megnyitó zenés istentiszteletét Szabó István igehirdetésével október elsején, csütörtökön 18 órakor tartják Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. Az istentiszteleten a református, az evangélikus, a baptista, a metodista és a pünkösdi egyház egy-egy főpásztora valamint kórusa szolgál.

E héten csütörtökön, azaz október 1-én a Magyar Tudósok Körútja 3. szám alatt lehet csatlakozni egy szakaszra Budapesten ahhoz a kerékpáros zarándoklathoz, amely Párizsba vezet, és az éghajlati igazságosságra szeretné felhívni a figyelmet. A találkozó időpontja reggel 9 óra.

A Szövetség a Családok Lelki Egészségéért Egyesület bemutatkozó konferenciát tart október elsején, csütörtökön 10 órától Budapesten, a Tüzér utca 33-35. szám alatt.

A Károli Egyetem Nagykőrösi Főiskolai Karának Karácsony Sándor Színpada az egykori tagokkal bemutatja a Tiszaladányi Jeremiád című művet október 3-án, szombaton 17 órakor Nagykőrösön a főiskola földszinti előadótermében.

A Trianon előtti Békés-Bánáti Református Egyházmegye területén élő öt egyházmegye gyülekezeteinek III. találkozóját tartják, október 3-án, 10 órától Békésen, a református templomban Halász Béla, Fekete Károly és Csűry István püspökök szolgálatával.

Vesperát, azaz esti énekes istentiszteletet tartanak október 3-án, szombaton 18 órakor a budafoki református templomban.

Nem vagy te tévedésben? – címmel tartanak evangélizációs estéket Horváth Géza pasaréti lelkipásztor szolgálatával október 5. és 9. között Budapesten, a Nagyváradtéri református templomban, esténként 18 órai kezdettel.

A Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes Zsoltárt zengek Istenemnek című cd-jének bemutatója lesz október 4-én, vasárnap 17 órakor Szekszárdon, az evangélikus templomban.

A Samodai József Zuglói Helytörténeti Műhely a debreceni gályarab emlékmű 120 éves évfordulójára emlékezve kamarakiállítást szervez "A protestáns gályarabok, de Ruyter admirális és II. János Pál pápa emlékezete" címmel Budapesten a Hermina út 3. szám alatti Lipták Villában. A tárlat október elsejétől október 26-ig látogatható.

Második alkalommal rendezik meg a Reménysugár Kupát október 3-án, szombaton 9 órától Debrecenben, a Déli soron lévő futballpályán, ahol a Reménysugár Hajléktalanok Nappali Melegedője a perifériára szorult emberek megsegítésére szeretné felhívni a figyelmet a barátságos focimérkőzéssel.

Fekete Ágnes áhítata:

"Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt." Filippi 4,6

Vasárnap egy különös istentiszteleten voltunk, a legelején a jelenlevők mind elmondhatták, miért szeretnének ma hálát adni vagy könyörögni. Mit viszünk most Isten elé? Utána arra kértek minket, hogy amit most kimondtunk, azt engedjük el. Mert gyakran úgy imádkozunk emberekért, ügyekért, hogy valójában nem hisszük, hogy ha Isten kezébe tettük, akkor ott jó helyen van. Sőt, általában valamiféle mantraként mondjuk, mondjuk a vágyainkat Istennek. Arra gondolunk, ha sokszor ismételgetjük, egyszer csak megérti a Jó Isten! Az imádság igazi, mély kérdése, hogy el tudjuk-e fogadni Isten válaszát? Oda tudjuk-e tenni magunkat elé? El tudjuk-e hinni, hogy Isten jó, és amit ő tesz, az jó? Persze ez nem könnyű.
Mostanában elég sok megalázó helyzetben voltam, tele voltam indulattal és keserűséggel. Szerettem volna kipanaszkodni magam Istennek. Csak mondtam a magamét, amikor végre egy kicsit csendben lehettem, és elmeséltem imádságomban Istennek mindazt, ami fáj, amiben kudarcot vallottam. Csak úgy dőlt belőlem: Hogy az egyház, hogy a család.! Nagyon régen történt meg velem az, ami most, hogy szinte a fülemmel hallottam a választ. És az ez volt: De Ágnes, nem csinálod rosszul. Nézd meg, micsoda változások történtek benned is, és általad is. Ne arra várj, hogy valami felforgató erejű nagy dolog történjen körülötted, hanem vedd észre azokat a már szemmel látható elmozdulásokat, amik azokban a kapcsolatokban vannak, amelyekben élsz. Tényleg egészen különös élmény volt. Azt éltem meg, hogy Isten feltett a szememre egy pozitív, egy látó szemüveget.
Egyébként az ember úgy éli az életét, hogy a gyanú árnyéka szinte mindenre rávetül. Nemrég, amikor valaki nem tartotta be az ígéretét, a barátomnak elmesélve, ezzel vigasztalt: "De hát ilyenek az emberek. Nem tudtad?" Igen, a szívünk mélyén ott sötétlik egy gomolyag: valójában semmi sem jó, eltekintve a ritka kivételektől. Minden gyanús. A megoldásra is azt mondjuk, hogy gyanítjuk, de már magában a szóban is benne lapul valami szürke árnyék. Valami gyanánt tűnik egy dolog, de ezek a hasonlító szavak is a romlást sejtetik. Gyanakodunk, ami azt jelenti, hogy most ugyan nem tudjuk, de az biztos, hogy nem lesz jó.
És amikor Istenhez beszélünk, akkor is a legnagyobb jó, amit elvárhatunk, az a remény: Most ugyan rossz, meg én is elrontottam mindent, de majd talán, Isten kegyelméből megjavul. Mintha egy jó-rossz skálán állandóan azon fáradoznánk, hogy valahogy a jó irányba lökjük életünk pontjait. De Isten nem ilyennek látja a világot! Egyszerűen nincs "jó-rossz" tengely! Hanem "én-te" tengely van, és az az igazi kérdés, hogy képesek vagyunk kilépni önmagunkból, képesek vagyunk kinyílni egymás számára, képesek vagyunk-e az egónkról lemondani, vagy örökké magunk körül akarunk forogni. Tárjátok fel magatokat! Tegyétek le Isten elé azt, amitek van, és higgyétek el, hogy akkor jó helyen lesz. Isten mindannyiunknak ugyanazt mondja: de hát nem csinálod te rosszul, nézd, mennyi jó hagyta el már a kezed, nézd, micsoda csodák történtek a te szereteted által, már kicsit kinyílt valami. Csak így tovább! Nem furkósbottal jön, nem követelésekkel áll elénk, hanem vigasszal és biztatással: ne aggódj, hanem tárd ki magad az Istennek. Megéri. Ámen.