2015-11-25

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ha a gyerekünk elmegy egy szórakozóhelyre, az ember már riadtan néz maga elé, hiszen fogy a biztonság levegője körülöttünk. Most egy olyan lelkésszel, teológiai tanárral beszélgetünk, aki ezt az érzést régen átélte. Ivan Patterson Írországból jött el a Budapesti Református Teológia meghívására. Az ír terrorizmus idejéről is beszélgettünk vele. Ivan Pattersont hallják Varga János segítségével.

Ivan Patterson: Nagyon rég óta érdeklődünkMagyarország iránt. Húsz éve alakult ki ez a baráti kapcsolat. Most itt tanítok a budapesti Református Teológián, de vidéken is tartok előadásokat, Érden angol nyelvű bibliaórát vezetek ezekben a hetekben. Nyugdíjasként töltök itt egy időszakot. A teológián az az előadásom címe: "Az egyház kihívásai a növekvő szekuláris társadalomban".
Fekete Ágnes: Hallhatnánk néhány szót az előadásokból? Mi az egyház kihívása ma?
Ivan Patterson:Én mindig azt mondom, hiába fáradozunk azon, hogy a lehető legjobban prédikáljunk, a liturgiánk a legtökéletesebb legyen, nálunk legyen a legjobb zene, az emberek akkor sem akarják ezt meghallani. Arra van szükség, hogy az emberek elköteleződjenek az egyházban. Ahol vagy, ott legyél igazán keresztyén! Ez a kihívás ma. A lényeg az, hogy megéljük a Lélek gyümölcseit, ahogyan Pál apostol írja, tehát a békét, az irgalmat, a szeretetet… Legyünk só és világosság!
Nyugaton te lehetsz humanista, az elfogadott. Lehetsz ateista, ez is elfogadott. De például egyszer megkérdezték a hitéről Tony Blairt, az előző miniszterelnököt, ő egy gyakorló katolikus ember. És a tanácsadója helyette válaszolta:"mi nem Istennel foglalkozunk."
Amit ma meg kell tanulni, az az önkifejezés szabadsága. Egy olyan világban élünk, amelyben az a fő, hogy mindenki egyenlő legyen. Senki sem érezheti a megkülönböztetést, mindenkivel korrektnek kell lenni. Ez egy erőssége is a társadalmunknak! De van olyan idő, amikor az egy gyengeség. Az anglikán egyház készített tavaly egy reklámfilmet, ezt a mozikban a főfilm előtt mutatták be a karácsonyi időszakban. Úgy kezdődött, hogy Mi Atyánk, egy farmot láttunk, valaki így köszönt, majd odament egy másik emberhez, és minden ember egy-egy sorát mondta el az imának. Ez a film egyfajta megerősítése volt annak, hogy Isten létezik, gondoskodik rólunk, és közeledik hozzánk karácsonykor. De a mozi tulajdonosok azt mondták, hogy ezt nem lehet bemutatni, ez a film falat húz bizonyos emberekkel szemben. Pedig a valóságban azt tapasztalom, hogy a muszlim emberek ezt nem így gondolják. Hinduk is mondták már nekem, úgy látják, hogy itt a keresztyének nem gyakorolhatják igazán a hitüket. Természetesen vannak szélsőségesek, de a nagy többség el tudja fogadni azt, hogy Európában a keresztyének kifejezzék a hitüket. Ez igaz kifelé nézve. De magunk számára azt a kérdést kell feltenni, hogy a hitünknek van-e gyümölcse? Megmutatod-e a hitedet ebben a világban?
Fekete Ágnes: Ha ilyesmi történik, mint ez az eset a moziban, akkor mi a dolga ma a keresztyén embernek?
Ivan Patterson:A Canterbury érseknek volt ezzel kapcsolatban egy megszólalása. De nem az számít, hogy bemutatjuk-e a moziban a Miatyánkot vagy sem. Fordítva kell látnunk: ez az eset annak a jele, hogy a hitünk súlytalanná vált. Ma különösen is igaz az, hogy ki kell fejeznünk a hitünket, de békével! Szilárdnak, rendíthetetlennek, mégis figyelmesnek kell lennünk. Jézusról azt olvassuk, hogy tele volt kegyelemmel és igazsággal. Én azt hiszem, hogy ma kétszer annyi kegyelemre van szükségünk, mint igazságra.
Fekete Ágnes: A keresztyének közötti harc is oka lehet ennek a helyzetnek, amiben vagyunk? Itt Írországra is gondolok.
Ivan Patterson:Azt hiszem, hogy az a harc, ami Írországban volt nem vallási jellegű, hanem politikai. Írországban a katolikusok nemzeti érzelműek, a protestánsok pedig királypártiak. Ha valaki bombát robbant, teljesen mindegy, hogy katolikus vagy protestáns, nem sok köze van Istenhez. Azok, akik ezekben az erőszakos tettekben részt vettek, elsöprő többségükben nem voltak vallásos emberek. Abban a negyven évben, amikor a terrorista akciók mindennaposak voltak, valahogy hozzászoktunk ahhoz, hogy vásárláskor a boltban leellenőriznek, és sokszor megállítanak a rendőrök. Megszoktuk ezt. Ott, ahol én laktam, nem kellett félnie igazán az embernek, ha normális életet élt. Amikor visszamentem Belfastba, a régi iskolámba, ott minden nap kétszer-háromszor bombariadó volt. Sokan mondták azt is, hogy az egyházak nem tettek eleget. De a valóságban rengeteg minden történt. Metodisták, katolikusok, anglikánok, presbiteriánusok együtt imádkoztunk. Én például elköteleződtem egy ifjúsági szervezetben, amely katolikusokat, protestánsokat együtt gondozott. Például Skóciában, Angliában soha nem jöttek létre ilyen katolikus-református csoportok, ez csak Észak-Írországban működött. Belfasttal az a gond, hogy a katolikusok, protestánsok külön városrészekben élnek. Azokban az utcákban, amelyek ezeknek a negyedeknek a határán vannak, ott nehéz volt élni.

Fekete Ágnes: Hogyan lehet egy ilyen helyzetből továbblépni?
Ivan Patterson:Úgy látom egyébként, hogy Észak-Írország és Magyarország között sok a hasonlóság. Mert mind a két országban ott lapul a kérdés az emberi kapcsolatok mögött: Bízhatok benned? Nem voltál terrorista? Nem voltál kommunista? Újra kell építeni a bizalmat. Írországban a fiatal nemzedék hozza el ezt, tapasztalataim szerint. A bizalomhiány nagyon aktuális gond. Belgiumban most éppen óriási hajtóvadászat van, lezárták a metrót. Kiben bízhatunk? Óriási kérdés ez ma. És sajnos a múlt nem segít abban, hogy a bizalom újraépüljön. Ha az apádat megölte egy ír terrorista, hogyan bocsáthatsz meg? A gyülekezetünkben volt három ilyen özvegy. Kettő azt mondta:"nekem élnem kell, és nem akarok a szívemben gyűlölettel tovább élni." De a harmadik még mindig nem tudja megtenni ezt a lépést. Észak Írországban nagyon szép megbocsátás történeteket éltünk át. Egyszer egy háborús emlékműnél robbantottak. Egy apának a lánya a saját kezében halt meg. Ez az apa azt mondta később a rádióban:"nincs gyűlölet a szívemben." Ez az emlékmű a jövőbe vetett remény jelképévé vált. Úgyhogy ez egy lehetséges, de egy nagyon nehéz út.
Fekete Ágnes: Mi ma a politikai helyzet Írországban?
Ivan Patterson: Körülbelül ötven-ötven százalék Northern Irelandben, abban a hat északi megyében, amely Nagy Britanniához tartozik, jelenleg a katolikusok és a protestánsok aránya. Észak-Írország egyedülálló egyébként abból a szempontból, hogy ott még sokan járnak templomba. Talán negyvenkét százalék is megvan. De az ír nemzeti gondolkodás népszerűsége nő. Az én életemben talán még nem, de előbb-utóbb az unionista irány fog győzni, akik egységes Írországot szeretnének. A katolikus családokban több a gyerek, a protestánsok száma csökken. Amit nem tudott megoldani a terrorizmus, azt megoldja a politika.
Fekete Ágnes: Nem szomorú emiatt?
Ivan Patterson:Amit mondok, az nem a tipikus észak-ír gondolkodás. Számomra nagyon fontos az, amit a Jelenések könyve úgy ír le, hogy egyszer a földi királyságok átalakulnak Isten királyságává. Ebben az átalakulási folyamatban alkalmazkodni tudok, és el tudom engedni az Ír uniót is. Én egyébként nagyon brit vagyok. Hiszek ebben a politikai rendszerben, szeretem a királynőt és a parlamenti rendszert. Ez az, amit szeretek. Mégis, egy nagyobb jó,érdekében ezt is el tudom engedni. Nem szavaznék az unió ellen, de ha megtörténik, akkor legyen így. Nem olyan fontos ez, mint az összes ember jólléte.

Fekete Ágnes: Mindenféle feszültségben, különféle érdekek egymásnak feszülésében nehéz élni. Most egy cigány fiatalembert hallhatnak, aki arról beszélt, hogyan lett ő az észak-magyarországi cigánymisszió egyik munkatársa. Zsiga Zsoltot hallják.

Zsiga Zsolt: Négygyermekes családból származom, ahol édesapám és édesanyám is tősgyökeres cigány. Őszintén mondom: gyerekként azt sem tudtam, hogy néz ki a templom belseje. Féltem is bemenni, mert nem tudtam, hogy mi történik ott. Nem tudtam, hogy Isten a saját országában van, vagy itt a földön. Semmit nem tudtam arról, hogy mit és hogyan tett az emberért. Amikor a nagymamám hozzánk költözött, akkor sokszor láttam, hogy összekulcsolja a kezét, becsukja a szemét és imádkozik. Egy idő után megkérdeztem tőle, hogy mit csinál? Akkor leültetett, és elkezdte mondani, hogy kicsoda az Isten, a teremtőnk, aki életet adott, és a mai napig táplál testileg, lelkileg. Megtanított imádkozni, és akkor elkezdtem én is hinni, és közösen imádkoztunk. A szüleimtől nem kaptam annyi szeretetet, mint a nagymamámtól.
Kiss Sándor: Milyen imádságokat tanított?
Zsiga Zsolt: Megtanította a Miatyánkot és az asztali imádságot, hogy meg kell köszönni a mindennapi ételt, a reggelit, ebédet, vacsorát, amit az Úr elénk adott. Ezeket mind megtanította az én kis nagymamám.
Kiss Sándor: Ő honnét hozta a hitét?
Zsiga Zsolt: Két fia ésa nagyapám is korán meghalt. Szerintem, kereste ő is az Urat, és ezt adta tovább. Én pedig fogékonyvoltam. Ezt a picinyke kis magot talán ő ültette a szívembe. Persze, sajnos, nem rögtön csírázott ki, hanem idő kellett hozzá.
Kiss Sándor: Hogyan nő ki egy ilyen mag a szívben?
Zsiga Zsolt: Volt párom, boldog is voltam, és ez a mai napig is így van, de valami mégis hiányzott az életemből, üresnek éreztem a szívemet. Biztos, hogy keresett az Úr, csak még nem voltam nyitott és teljes mértékben fogékony arra, amit akkor mondani akart nekem. Azonban éreztem azt az ürességet és elkezdtem keresni abban a házban, a templomban, amelybe gyerekkoromban még bemenni sem mertem. Egeresi László lelkipásztorral beszélgettem, és ő hívogatott. Olyan jóleső érzés volt, hogy a gyülekezetben lehettem. Kezdtem feltöltődni. Eleinte csak templomba járó ember voltam. Alig vártam, hogy jöjjön a következő vasárnap, mert a templomban boldogság töltött el, ahogy hallottam Isten Igéjét és éreztem, ahogy az Úr Szentlelke áradt. Jó volt, hogy a magyar gyülekezeti tagok elfogadtak, befogadtak, ha kimaradtam, már hiányoztam nekik, és érdeklődtek, hogy nincs-e valami baj. Éreztem, hogy valahova tartozom, fontos vagyok, számítanak rám, együtt lehetek olyan emberekkel, akik nemcsak az Úrban hisznek és bíznak, hanem talán még egymásban is. A példamutatásukon keresztül mutatták meg azt, hogyan éljek. Egymásnak mutatták a jó példát. Nem egyik napról a másikra történt változás az életemben. Régebben nem igazán törődtem a másik emberrel, éltem az életemet, és úgy gondoltam, hogy az a másik ember is éli az életét. Csak a külsőt láttam, hogy ott belül mi lakozik, milyen a szíve, milyen ember valójában, azt nem láttam meg. Ha esetleg valakit megbántottam, nem bántott a lelkiismeret, tudtam nyugodtan aludni.
Egy karácsonyi alkalmat tartott Choi Young koreai missziós lelkipásztor és Szabó Dani bácsi, aki kisbusszal vitt minket. Nemcsak Tiszakarádról voltak ott emberek, hanem Sárospatak, Tiszacsermely és Bodroghalom környékéről is. Egy egész napot lehettünk az Úrral ezen a konferencián, és olyan jó volt találkozni más cigányemberekkel is.

Kiss Sándor: Voltak még cigányok a tiszakarádi gyülekezetbenrajtad kívül is?
Zsiga Zsolt: Nem nagyon volt akkorában még templombajáró közöttük. Ez konferencia nagy lendületet és erőt adott nekem, és azt hiszem akkor kezdett kicsírázni a szívemben az a belém tett kis mag. Akkor még nem volt meg a missziósház, ezért családoknál gyűltünk össze kis házi gyülekezetekben
Kiss Sándor: Mikor indult ez a szolgálat Tiszakarádon?
Zsiga Zsolt: Tizenegy évvel ezelőtt. Minél több tanítást kaptam, annál jobban kezdett bennem tudatosulni, hogy ezt tovább kell adnom. Egyre több embert hívogattunk, egyre több helyen volt már istentisztelet, hiszen elég nagy település Tiszakarád. Kétezer-nyolcszáz lakosa van, amelynek talán több mint hatvan százaléka cigányember. Nemcsak bementünk egymáshoz, köszöntünk, megvolt az alkalom és jöttünk, hanem vártak minket szeretettel, süteményt készítettek, teáztunk, kávéztunk, az alkalmak után beszélgettük. Eleinte csak a rokonokat, barátokat lehetett hívni, mert a cigányember nagyon nehezen fogadja el az evangéliumot. Hisszük Istent Urunknak, ha szükségünk van rá, Hozzá kiáltunk, ha megsegít, akkor nagyon gyorsan elfelejtettük. Persze vannak olyan emberek is, akik kíváncsiságból jönnek be, és akkor megszólítja az Úr őket, a szívüket adják, és akkor a kíváncsiskodó emberből is keresztyén ember lesz.
Kiss Sándor: Hogy élnek Tiszakarádon a cigányemberek?
Zsiga Zsolt: Egyszerű hétköznapi életet élünk. Szinte semmilyen munkalehetőség nincsen, csak az önkormányzaton keresztüli közmunka. Egyszer egy kedves anyukától megkérdeztem, miért szeretsz a templomba járni. Mire ő azt felelte: "Zsolti, sok fájdalommal jövök, de amikor megyek ki, az a fájdalom, az a teher, nincs rajtam." Sok embert ismerek. Olyat is ismertem, nagyon kedves barátom, aki minden vagyonát félredobta volnaegy gyermekért. Nekem van kettő is. Kell ennél nagyobb vagyon? Kell ennél nagyobb áldás? Jelenleg nyugdíjas vagyok, mert két daganatom is volt, így négy órában dolgozhatom. Az Úrnak csak hálát adok, hogy még így is használ, és adott lehetőséget a további életre. Budapesten voltam kórházban. Nincs mitől félni! Felnőtt konfirmációk is voltak a településen, ami egy óriási dolog. Tiszakarádon én voltam az első cigányszármazású presbiter, és a mai napig is az vagyok. Ezt csak köszönni tudom. A közösségi házban dolgozom, amely a feleségemnek is munkahelye. Jól esik, hogy cigányszármazású emberként az össze kulcs nálam lehet. Hatalmas dolog, hogy megbíznak bennem.

Hírek
Az éghajlati igazságosságról szól a Magyarországi Református Egyház Ökogyülekezeti Mozgalmának konferenciája, amelyet november 28-án, szombaton, 10 órától rendeznek meg Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Évek és Fényévek címmel rendez kerekasztal-beszélgetést a Jesenius Központ december elsején 18 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. A beszélgetés résztvevői: dr. Barcza Szabolcs és dr. Both Előd fizikus – csillagász, valamint dr. Béres Tamás és dr. Kodácsy Tamás teológus.

Felment a mennybe címmel tart előadást Barcza Szabolcs csillagász a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében november 28-án, szombaton 15 órakor Budapesten, a Tábornok utca 2. szám alatt.

Harkai Ferenc tart előadást a II. Helvét Hitvallásról a következő presbiterképzésen november 28-án, szombaton 10 órától Kispesten, a Templom tér 19. szám alatti református templomban.

Gulag – Guvpi, a szovjet fogság Európában címmel rendeznek konferenciát ma Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában.

Barátai vagyunk-e Magyarországnak? Erről szól Vizi E. Szilveszter és Szabó Lajos disputája november 26-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Az Isten-kérdés és a világ címmel rendezik meg a Dunántúli Református Akadémia második képzési napját november 28-án, szombaton 10 órától Pápán, a Teológiai Akadémián.

Az adventi időszakban evangélizációs estéket, heteket tartanak szerte az országban. Többek között ezen a héten Újpest-Belsővárosban, Pesterzsébet-Szabótelepen, Pátyon, Boldván, Etén, Dadon és Kálózon.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a toronyóra ünnepélyes átadása alkalmából november 29-én, vasárnap 14 órakor Balatonfőkajáron.

A karácsonyra készülve sokfelé tartanak kézműves foglalkozásokat, játszóházakat a gyermekeknek. Többek között november 28-án, szombaton 10 órától Leányfalun, 15 órától Magyaralmáson, és Csillaghegyen, 29-én vasárnap 10 órától Miskolcon a Belvárosi református templomban, 15 órától pedig Pócsmegyeren.

Pálhegyi Ferenc Csakazértis házasság! című könyvének bemutatóját november 27-én, pénteken 17 órától tartják Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti Bibliás Könyvesboltban. Szintén a Bibliás Könyvesboltban emlékeznek meg a 25 éves Parakletos Könyvesházról könyv és játékbemutatóval november 30-án, hétfőn 17 órától.

Scott B. Rae Erkölcsi döntések – Bevezetés az etikába című könyvének bemutatóját és kerekasztal-beszélgetést tartanak ma 17 órakor Budapesten, a Reviczky utca 4. szám alatt. A beszélgetésben Tomka János, Vassányi Miklós, Zsengellér József és Szűcs Ferenc vesz részt.

A hangszerek mi vagyunk címmel jelenik meg egy könyv a Bolyki Brothers tagjairól, amelynek bemutatója november 29-án vasárnap 19 órakor lesz Budapesten, a Villányi út 5-7. szám alatti Szent Margit Gimnázium dísztermében.

Adventi zenés áhítat lesz Pálúr János orgonajátékával és Hegedűs Béla esperes igei szolgálatával november 29-én, advent első vasárnapján 17 órakor Kecskeméten, a református templomban.

A Debreceni Református Hittudományi Egyetem vegyeskara énekel november 29-én, vasárnap délután 3 órakor a Kántorjánosi Református Templomban.

Szemem a hegyekre vetem címmel énekes-zsoltáros istentiszteletet tartanak a Kálvin Kórus közreműködésével november 26-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Ki vezérelte népét a pusztában; mert örökkévaló az ő kegyelme. Nagy királyokat vert le; mert örökkévaló az ő kegyelme." Zsoltárok 136,16-17

Az idővel állandóan bajlódunk. Nincs olyan ember, aki ne szeretne az élet egy-egy órájánál letáborozni. Jó lenne beletuszkolni az adott időbe minél többet, ahogyan bő inget tűrtek régen a gatyába. De az Isten valahogy az időben tanítja meg nekünk leginkábba türelmet. Mintha Isten szeretné az időt. Mintha az idő lenne az Ő iskolája. Ő nem versenyfutásnak látja az időt, hanem a türelem iskolájának. Valaki egyszer azt mondta, azért szereti az Ószövetséget, szemben az Újszövetséggel, mert a régi történetekben mindig van idő. Az Ószövetség lapjain úgy suhanunk át egy-egy rövid soron, hogy eltelik közben száz év, de észre se vesszük. Nemzedékek váltják egymást, egyre nagyobb a gonoszság, de Isten csak tűr és tűr. Az Újszövetségben viszont mindenki siet. Állandóan azt olvassuk, hogy kevés az idő, jön már az Úr.
Mert Isten ideje ilyen pulzáló jellegű. Ezt fejezi ki nagyon szépen ez a zsoltár. Hirtelen tesz valamit, szétválaszt, lecsap, felemel, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Mintha sok-sok homokórát látnánk egymásra téve, amelyek időnként megfordulnak. Egyszer kitágul az örök kegyelem, egyszer pedig összeszűkül. Az Isten világának ideje nem egy számlapos óra kattogásához hasonlítható. Nem úgy van, hogy 1,2,3,4… és aztán egyszer majd elérkezünk a végtelenhez. Vagy egyszer elvágják a számegyenest, és kezdődik egy másik. Inkább valami nagy tágulás és szűkülés az Ő ideje. És ha ezt látjuk, ha ebben megtanulunk élni, akkor megtanuljuk a türelmet is.
Én sokszor belepörgök egy-egy feladatba. Jár az agyam az elkezdett gondolatmenet szerint, és képtelen vagyok onnan kizökkenni. Mint egy forgóhinta fogantyúját, úgy fogom saját gondolataimat, és ha bárki szól hozzám, azt érzem, hogy kibillent abból, ezért türelmetlen vagyok. Máskor felforr az agyam, mert a családban valaki nem teszi azt, amit megígért, vagy csúnyán beszél, és türelmetlenül követelem tőle a tiszteletet és a megértést. Az ember így is, úgy is önmaga körül kezd el forogni ilyenkor, és pitiáner, kicsinyes, törpe-problémákkal foglalatoskodó emberré válunk, amikor türelmetlenek vagyunk.
Toporgok az orvosi rendelőben, tudom, hogy otthon várnak, és rettenetes ideges leszek, mert nem tudok otthon segíteni a leckében, és nem lesz vacsora sem. Felesleges, elpazarolt időnek érzem a sorbanállást. Néha szeretnénk, ha azok a kis időszeletek, amiket kaptunk a lehető legpontosabban összeállnának úgy, ahogyan a puzzle játékban. Az idő pulzálása viszont arra tanít meg, hogy Isten nem így látja az időt. Nála van reggel, aztán este, és jön egy másik nap, egyszer rámutat az örökkévalóra, másszor pedig az orrunkig sem látunk. Nincs felesleges, nincs jó és rossz idő, hanem hullámok vannak, amik mindent magukkal visznek. Mi azt tapasztaljuk, hogy elmegy a tékozló fiú, Ő viszont ott vár elmenetelkor is a kapuban, és szemével már a hazatérőt is látja. Mi a szenvedő Krisztust látjuk, Ő a Fiát adta értünk. Mi a halált tapasztaljuk, Ő a feltámadást hozza el.
Advent előtt állunk, Krisztus eljön, és mi felé tartunk. Az, ahogyan Isten felé lépéseket teszünk, ahogyan meglátjuk az Ő várakozását, az bennünket türelmessé formál. Ezt adja meg Isten! Ámen.