2015-12-30

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Blais Pascal híres mondata, hogy egy Isten-alakú űr van bennünk. Van bennünk egy olyan fajta hiány, ami nem a gyomrunk éhsége, nem a szeretetvágyunk, hanem valakire úgy várunk, mint aki fölöttünk van, aki meghatároz minket. A szenvedélybeteg emberek különösen is érzik ezt az űrt, és sokan úgy gondolják, hogy ez a fajta léthiány az, ami őket az alkohol a drog vagy akár a kapcsolatfüggőség felé sodorja. Most egy házaspár vallomását fogjuk hallani, akik elmesélik, miképp sodródtak bele a függésbe, és mit jelent számukra az, hogy most szabadok. Bóka László és Bókáné Varga Ilona beszélnek.

Bóka László: Teljesen normális gyerekkorom volt úgy nyolc-kilencéves koromig. Nem volt semmi gond. Apám nagyon sokat dolgozott, és mindig az anyámmal voltam. De egyre többször előfordult, hogy hétvégén magatehetetlenségig leitta magát. Volt egy nagy szatyrunk, amelybe belefért tíz sör és a "kétdekás". Nyolcévesen már azzal jártam a boltba. Emlékszem, négy-hetvenbe került, a "kétdekás" meg negyvenkét forintba. Gyerekként próbáltam fenntartani a látszatot: ágyat húztam, takarítottam, elmosogattam, ami az anyám dolga lett volna, de megfőzni nem tudtam.
Fekete Ágnes: Benned volt a vágy, hogy a család látszatát fenntartsd?
Bóka László: Úgy éreztem, helyénvaló az, hogy megcsinálom anyám helyett azt, amit kell. Az apám hazajött és látta, hogy mi a helyzet, amely egyre csak súlyosbodott. Egyszer, amikor biciklizés közben fölmentem inni egy pohár vizet, azt láttam, hogy veszekedtek a szüleim. A jeges félelem összeszorította a gyomromat, mert én azt hittem, hogy ők szeretik egymást. Voltak ilyen jelek, de próbáltam megmagyarázni azokat. A gyerekek általában a hétvégét várják. Én a hétfőt vártam, mert akkor visszabillent minden a rendes kerékvágásba. Előfordult olyan is, hogy szombat délután Újpestről, ahol a laktunk, zuhogó esőben elmentem a nagymamámhoz Angyalföldre, pedig tudtam, hogy Hévízen vannak. Ez egy másfél órás út volt csak oda, és ugyanannyi vissza, de legalább relatíve nyugalomban telt el a szombat délutánom. Egyszer aztán tizenhat éves koromban, amikor mentem haza az iskolából, anyám ott állt egy bőrönddel az ajtó előtt, hogy ő most új életet kezd. Keresztapámnak volt akkor csak kocsija, ő vitte el. Kisétáltak az ajtón, én meg néztem a becsukott ajtót, és arra gondoltam, hogy most mi lesz ezután? Mert, az anyám volt az egyetlen, akihez igazán kötődtem. Aztán elmentem a nagyanyámhoz, és ott laktam egy darabig. Nem keveredtem rossz társaságba. Tulajdonképpen megőrzött az Isten. Az apám hozott egy új asszonyt a házhoz, aki több mint tíz évvel fiatalabb volt nála, aztán hamar el is váltak, és akkor lett nyilvánvaló az apám alkoholizmusa is. Az apám szintivó volt. Szinte soha nem láttam tántorgós részegen. Neki ez volt az alapállapot. Az adagja egy üveg Napóleon konyak volt naponta. Amikor a lejtő aljára leért, már nem nagyon maradt meg benne. Már nem tudott ülve utazni, mert a mája nem fért el. Akkor elhatározta, hogy nem iszik töményet, csak bort. De abból meg nagyon sok kellett. Egy rekesz bor, amelyben tizenhat üveg van, három napig tartott. Volt kocsija, de nem vezetett, mert mindig ivott, ezért én hordtam neki rekeszszámra a bort.
Fekete Ágnes: Apukád miért ivott?
Bóka László: Az emberek, azért isznak, mert valamit pótolni akarnak. Valamitől függeni kell. Merthogy valami borzasztóan hiányzott neki. Igazából én erre Dömösön döbbentem rá, mikor nagynehezen lementem. Volt ott például egy idős bácsika, aki meg akarta mutatni nekem az unokái fényképét. Leültünk, hogy megnézzem a képeket, de azt láttam, hogy nagyon nehezen veszi a levegőt. A haja is olyan pelyhes volt, valószínűleg a kemó után akkor kezdett nőni. Kérdeztem, hogy mi van vele? Akkor azt mondta: "Tudod, a fél tüdőm le van zárva, a másik felében van egy pár daganat, de most ne erről beszéljünk. hanem nézd, hogy milyen édesek az unokáim!" Tisztára kiakadtam, hogy itt van egy ember, akinek tulajdonképpen minden lélegzetvételért meg kell küzdenie, és jól érzi magát. És ott vagyok én, van egy gyönyörű szép feleségem. Gyerekkorom óta buszvezető akartam lenni. Az vagyok. Van egy fiam és egy lányom. Van lakásom. Minden adva van ahhoz, hogy boldog legyek. És nem vagyok boldog. Lehet, hogy ő jár a jó úton! Merem állítani, hogy az összes függőség abból származik, hogy az Istennel való függőségre vagyunk teremtve. És ha ez nincs, akkor van helyette más. Hogy valaki egy személytől vagy egy szenvedélytől függ, az csak pótlék. Nem lehet olyan, mint az igazi. Ha erre rádöbben az ember, akkor jön el a változás. Én most már 2007 márciusa óta nem iszom.

Fekete Ágnes: Az emberek a bennük lévő feszültséget próbálják az alkohollal oldani, és egy idő után ez állandósul. Nálad is így volt?
Bóka László: Hogyan sodródtam bele? A buszvezetés elég stresszes munka. Amikor kint van negyven fok, akkor a fülkében egy kicsit több is van. Akkoriban szerencsétlenségemre mindig délutános voltam, a műszak végén,éjfélkor a kollégákkal Újpesten a remiznél lévő kis éjjel-nappali közértnél megálltunk, meginni egy sört. Semmi rossz nincsen ebben. De aztán jött a második sör. Nagyon jól esett, aztán tettünk bele egy kis "bélést" is, valami töményet. Volt úgy, hogy hajnali fél ötig ott züllöttünk, így viszonylag hamar, két év alatt kialakult nálam a függőség. Később már nem kellett az iváshoz se munka, se kollega. Az a becsapós ebben az egészben, hogy eleinte nem szembesül az ember a következménnyel. Nincs egy vészcsengő, hogy ha ezt megiszod, akkor kialakul a függőség.
Fekete Ágnes: Az a gond, hogy nincs egy ilyen vészcsengős pont?
Bóka László: Angolul van egy kifejezés: point of no return, amely azt a pontot jelöli, ahonnan az óceán fölött haladó repülőgép már nem fordulhat vissza úgy, hogy elérje a partot. Az alkoholizmusban sincs előtte figyelmeztetés, hogy most még megállhatsz, mert különben eljutsz arra a pontra, hol már nem te irányítod a dolgokat, hanem a dolgok fognak téged irányítani. Ezt a határt észrevétlenül léped át. Sajnos,ezt senki nem hiszi el.
Fekete Ágnes: Az élet minden területén így van ez.
Bóka László: Nyilván, nem lehet azt mondani egy alkoholistának, hogy neked nem az a legnagyobb problémád, hogy iszol. Hát, dehogynem! Négyszáz négykézlábon verhetetlen a faluban. Neki ez a problémája. Igazából mégsem ez. Mert ha ott lenne az életében Isten, akkor nem inna. A tízparancsolat sem úgy van, hogy ne ölj, meg ne lopj, hanem: Ha én leszek az Istened, nem fogsz ölni és lopni. Tulajdonképpen ez semmi más, mint függőségcsere. Bármilyen hihetetlen: Isten elől, csak Istenhez lehet menekülni. Paradoxon, de így van.
Fekete Ágnes: Amíg nem ismeri valaki az Istent, egy "pótistenhez" menekül?
Bóka László: Így van! A pót, az soha nem olyan, mint az igazi. Aki hisz, az látja az Istent, és számol az Isten cselekedeteivel, jelenlétével. A kicsi gyerekeknek van egy játéka, ahol a megfelelő formákat csak a megfelelő lyukakba lehet beletenni. Például a háromszögbe csak a háromszöget. Persze bele lehet verni, mondjuk, a négyzetet a háromszögformába kalapáccsal valami úton-módon, de akkor tönkremegy. A mi életünk is így megy tönkre. Isten adott nekünk egy használati útmutatót magunkhoz is. Az ember nem arra lett megalkotva, hogy nagyon sokat dolgozzon, és ne pihenjen, nagyon sokat igyon, és úgy próbálja meg a stresszt oldani. Joó Sándor azt mondja, hogy a keresztyén élet érdekes és nagyszerű. Attól érdekes, hogy lehetetlenségek sorozata, és attól nagyszerű, hogy Jézussal ezek a lehetetlenségek mégis valahogy megoldódnak. Ha végiggondolom, csak az elmúlt öt évünket, tényleg így van! Itt van az udvaron egy összetört autó. A fiam egy háromszáz kilós szarvasbikával ütközött nemrégiben. Kérdeztem tőle, hogy mit lehetett ebből megtanulni? "Nem kell olyan gyorsan menni" – volt a válasz. Igen. Mindig mondtam, hogy nem gyorsan menni a kunszt, hanem gyorsan megállni. De mit tanultál még ebből? Azt mondta: Azt, hogy ez csak egy autó. Azt, hogy új nyakat, meg új gerincet nem lehet vásárolni, az csak egy van, amit az Isten adott. A megtérése után két héttel történt vele ez. És nem azt mondja, hogy miért engedte az Isten? Hanem látja, hogy ott volt vele Isten. Tudja, hogy nem vádolni kell az Istent, hanem hálát adni neki.
Fekete Ágnes: Amikor összeházasodtatok, úgy tűnt, hogy minden rendben van?
Bókáné Varga Ilona: Igen, nem volt vele semmi gond. Nagyon őszinte ember a férjem.
Fekete Ágnes: Az nem volt ijesztő, hogy a szülei alkoholisták?
Bókáné Varga Ilona: Nem, mert ő nem volt az. Aztán csöbörből vödörbe kerültem, mert nálunk az édesapám volt alkoholista. Ráadásul ő nem ez a csendes alkoholista volt, hanem egy nagyon agresszív, aki tört-zúzott, verekedett, kiabált.
Fekete Ágnes: Kocsmában ivott?
Bókáné Varga Ilona: Igen.

Bóka László: A kocsma az becsületsüllyesztő, nem véletlenül hívják úgy. Az alkoholista számára kétfajta ember létezik: az egyik, aki támogatja a szenvedélyét, akit meg lehet hívni, aki, ha nincs pénze, őt hívja meg. Ez a jó ember. És van, aki a szenvedélyében korlátozni próbálja. Ez a család. Tulajdonképpen a család válik az ellenséggé. Nem érti, hogy miért nem működik ez az egész? Szeretni akarja őket. Mindenki csak mondja a magáét, és sajnos, mindenkinek igaza van. Én nagyon sokszor megígértem, hogy nem fogok inni. Emlékszem, ott ültem azon a széken a konyhában. Potyogtak a könnyeim, pedig nem vagyok egy elérzékenyülős fajta. Megígértem délután kettőkor, hogy nem iszom többet. A feleségem simogatta a fejemet: "Szeretlek téged, csak amit csinálsz, azt nem". Hatkor zárt a sarkon a kisközért. Háromnegyed hatkor nekem mennem kellett. Hiába volt az ígéret. Akkor szembesültem vele, hogy rab vagyok, és nem azt csinálom, amit akarok. Tulajdonképpen ez adta meg az első lökést, meg ez a mondat, hatolt át a ködön: "Téged nagyon szeretlek, csak amit csinálsz, azt nem." Merthogy én mindig az embert a bűnével azonosítottam. Magyarul, aki rálépett a lábamra a villamoson, annak jól a veséjébe könyököltem, hogy "érezze a törődést". Én így gondolkodtam. A feleségem mondata volt az első, ami áthatolt a ködön, és megértettem, hogy én már nem azt csinálok, amit akarok. Anyám 1991-ben visszajött Dömösről, hogy ő már nem iszik, mert Jézus megszabadította. Mondtam neki: ez igazán kedves Jézustól. Nem igazán hozott ez lázba, mert olyan rossz volt a viszonyunk. De az unoka miatt elkezdett az anyám följárogatni hozzánk, és látta, hogy az apám milyen állapotban van. Volt úgy ötvenegy kiló, ült a hamutartó, meg a marmonkanna között. Nem volt más élete. Valahogy elcsalta magával Dömösre, és 1993-ban visszajött az apám, hogy én sem iszom már. Kemény alkoholisták voltak. Azért ezen elgondolkodtam. Ráadásul azt mondták, hogy "fiam, menj el Dömösre, mert te alkoholista vagy." Én meg mondtam, hogy ha nekem lesz tizenkét napom egyben, azt nem az alkoholisták között fogom eltölteni. Hét évig imádkozott az anyám. 1998-ban mentem oda először, akkor is egyből hitmélyítő hétre, mert az csak ötnapos, és nem tizenkettő. Ott nyílt ki aztán a szemem. Aztán, milyen az ember! Megpróbáltam: jártam a Kékkeresztbe, olvastam a Bibliát, és maradt minden a régi a haverokkal, meg a kollegákkal. Ilyenkor velem is az történt, hogy sajnos visszajött a rossz. És aki visszaesik, az sokkal rosszabb állapotba kerül, mint amiben előtte volt.
Fekete Ágnes: Honnan volt erőd erre a mondatra, hogy "Téged szeretlek, csak amit csinálsz, azt nem"?
Bókáné Varga Ilona: Én egy olyan családban nőttem fel, ahol a nagyapám, Varga József lelkész volt a baranyai Drávaiványiban, egy nagyon kis faluban. Mindig is büszke voltam erre. Egész kiskorom óta Isten egy valóságos valaki volt az életemben. Nem is emlékszem olyanra, hogy én ne ráfigyelve tettem volna valamit. Az édesapám egyáltalán nem élt hívő életet, mégis mély meggyőződéssel hitt az Istenben. Annak ellenére, hogy ő agresszív ember volt,- van, aki nem is hiszi el – hogy én nagyon szerettem őt. Pedig nagyon kemény dolgok voltak azért otthon.
Fekete Ágnes: Verte anyukádat?
Bókáné Varga Ilona: Igen. Ahogy mélyült az alkoholizmusa, úgy mélyült az agressziója. Rettenetes egy gyereknek azt látni, hogy az édesapja üti az anyját. Csak ott álltam és nem tudtam semmit tenni. Tele voltam rémülettel és szorongással. Én voltam a legidősebb, és tudtam, hogy a testvéreimet is védenem kellene valahogyan. Azt kellett átélnem, hogy akkor nem bántja az édesanyámat, ha én ott vagyok. A gyerek jelenléte valamennyire visszafogó erő volt. De az volt a gond vele, hogy egész egyszerűen belehergelte magát. Tehát elkezdte mondani a magáét, és egyszerűen nem tudott leállni, végül már nem lehetett tudni, hogy mire lehet este számítani, hogy mikor kell szaladni a szobába. Ennek ellenére én nagyon szerettem őt. Persze nem ezt az agresszív, dühöngő embert, hanem azt a jóképű, jó humorú, intelligens, művelt, mindig mosolygó embert, aki akkor volt, amikor nem ivott. Már itt elkezdődött ez nálam, ami a férjemnél működött, hogy külön tudtam választani az embert és a tetteit, mintegy az Isten szemével tudtam nézni az apámat, hogy igazából ki lehetne ő? Arra nagyon megtanított bennünket, hogy nem szabad hazudni. Ha rajtakapott, hogy hazudtunk, akkor kaptunk. Jól elvert minket. De megmondta, ha megmondjuk az igazat, akkor nem lesz különösebb következménye. Ezt megtanultam. Ez a gyerekkori imádság, amire tanított, az nekem elegendő volt ahhoz, hogy megmaradjak ezen az úton.
Fekete Ágnes: Mi volt ez az imádság?
Bókáné Varga Ilona: Az "Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…" De számomra Isten olyan valóságos volt, hogy Neki mondtam ezt az imát és nemcsak a levegőbe.Ez azt jelentette, hogy minden nap megszólítottam Istent, és ez nem múlt el nálam. Az első hat évemet Drávaiványiban töltöttem. Emlékszem a csipkebogyóra az ablakban, az ibolyákra a kertben, az őzikékre, az erdőre, és a templom előtti gólyafészekre, ahová minden évben visszatértek a gólyák. Ezek az emlékeim sokkal erősebbek, mint bármi a későbbi életemből. Ott volt szemben a templom, ahová bármikor bemehettem. Mindig is ez volt az a hely, ahol jól éreztem magam. Kamasz koromban aztán elkezdtem ezzel egyre jobban foglalkozni Istennel, elkezdtem olvasni a Bibliát, és a kispesti református templomba járni. Egy kicsit apu kedvéért is. Viszonylag hamar, tizenkilenc éves koromban ismertem meg a férjemet. Addigra már nagyon eldurvult otthon a helyzet és a férjem úgy döntött, hogy elhoz otthonról. Mikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, két dolgot kértem a férjemtől. Az egyik az volt, hogy templomba esküdjünk, a másik az, hogy ha majd lesznek gyerekeink, keresztyén szellemben neveljük őket.Nagyon szerettem őt, de ha akkor azt mondta volna, hogy nem, akkor nem mentem volna hozzá. Szívesen hallgatta, amikor beszéltem neki az Istennek a dolgairól, és ez engem jó reménységgel töltött el.
Fekete Ágnes: Összeházasodtatok, és először minden szép és jó volt?
Bókáné Varga Ilona: Eleinte igen, de nem tartott sokáig. Azzal kellett szembesülnöm, hogy megvan a két gyerek, és élhetnénk egyébként szépen, mert teljesen jó életünk volt. A házasságunk lelki része nagyon jól működött. Mindent meg tudtunk beszélni, és együtt akartunk maradni, mert nekünk a házasság, az egy életre szólt. Egyébként nagyon sok erőt adott ebben a nehéz időszakban az, hogy az Isten az áldását adja a házasságra, mert azt láttam magam körül, hogy egy csomó házasság nem jó, vagy egyáltalán nem működik, és elválnak. Én ott a templomban nemcsak a férjemnek tettem fogadalmat, hanem az Istennek, Neki fogadtam meg azt, hogy kitartok a férjem mellett jóban-rosszban, egészségben, betegségben, és hogy semmiféle bajában el nem hagyom.
Fekete Ágnes: Egyébként nehéz volt? Gondolkodtál azon, hogy jó lenne abbahagyni?
Bókáné Varga Ilona: Amikor már a harmadik gyerek is megvolt, és ebbe a házba költöztünk, akkor csúcsosodott ki ez a dolog. Tizenhét év, azért az sok idő. Eljutottam egy olyan pontra, amikor már elfogyott az erőm. A férjem gyakorlatilag soha nemvolt itthon, mintha egyedül éltem volna. Hiányzott az a férfi, aki rendet tart a családban, például amikor a három gyerek veszekszik, és egymásnak ugrik. Ráadásul akkor még itt volt a Dédike, és mondta, hogy még ezt csináld meg, és milyen jók a gyerekek az anyósodnál! Ez sok volt. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy most mi lenne, ha összepakolnék és elmennék? Akkor mindig eszembe jutott, hogy nem tehetem, mert az Istennek megígértem, hogy nem hagyom itt. Ez volt az egyik. A másik nagyon fontos dolog, hogy én tudtam, hogy őt otthagyta az anyukája. Volt már egy olyan ember az életében, akiben ő nagyon bízott és elment, magára hagyta, és én ezt nem tehetem meg még egyszer vele, mert ha én megteszem, akkor mi lesz vele? Mi lesz belőle? Azt gondolom, hogy akkor tényleg elindult volna nagyon a lejtőn.
Fekete Ágnes: Mikor vetted észre, hogy alkoholista?
Bókáné Varga Ilona: Nekem volt egy kiindulópontom, hogy ki az alkoholista: az apám. A férjem azonban nem olyan volt. Tehát eleinte úgy gondoltam, hogy csak jól érzi magát a haverokkal, és ahhoz hozzátartozik az is, hogy igyanak. De amikor ez már mindennapos lett, akkor tudtam, hogy baj van. Előfordult, hogy fölhívtam, és kérdeztem tőle, hogy mikor jön, azt felelte egy óra múlva. Azonban egy óra múlva is ugyanez volt a válasz, és éjfél vagy hajnali öt is olt, mikorra hazaért. Én naivan mindig elhittem, amit mondott, hogy mikor jön majd. De kiderült a számomra, hogy már nem azt csinálja, amit szeretne. Isten sem az embert utálja, hanem a bűnét. Külön kell ezt a két dolgot választani. Ekkor értettem meg a függőség lényegét, hogy ő nem azért jár a kocsmába, mert nem szeret itthon lenni, hanem azért, mert nem tud mást tenni. Meg tudtam ezt érteni, hogy az ember és a cselekedete az nem teljesen ugyanaz. Neki nyilván van egy stílusa, egy elég erős hangú, férfias, kicsit nyers modorú ember. Azt gondolom, hogy csak én ismerem őt igazán. Van, aki nem is érti, hogy miért vagyok még vele?
Fekete Ágnes: A szívét is látod?
Bókáné Varga Ilona: Igen. Gondolom ez volt az is, ami miatt hozzámentem. Láttam, hogy ő ki lesz majd egyszer.
Fekete Ágnes: Jó volt, hogy nem erőltették, hogy Dömösre menj?
Bóka László: Igen. Végül egy olyan emberrel mentem el, aki tizenegyszer volt elvonón, akkor eldöntöttem, hogy jó, akkor legyen az Isten útja. Bár soha nem voltam istentagadó. Kétfajta ateista létezik: az egyik, az elméleti, aki azt mondja, hogy nincs Isten, és van a gyakorlati, – ez voltam én -aki nem foglalkozik ezzel a problémával. Engem nem érdekelt, hogy van-e? De ott, akkor elhatároztam,megpróbálom az Isten útját. Én mennyiségi ivó voltam, amíg volt, addig ittam. Tönkrement a gyomrom, refluxos lettem, ami azt jelenti, hogy nem zár a gyomorszáj. Aztán megint lementem Dömösre 2007 márciusában. Egyedül voltam a szobában. Akkor már kilenc éve olvastam a Bibliát, de ott az első este odatérdeltem Jézus elé, hogy ha valóban azért jött, hogy szabadon bocsássa a megkötözötteket, akkor itt vagyok, tegye! A technikai részleteket nem tudtam, hogy hogyan fogja csinálni, de azt kértem, hogy segítsen, hogy ne igyak, és ne dohányozzak, vagy ott pusztítson el. Annyira elegem volt ebből az életből, hogy ezt így tovább nem akartam. Másnap,kedden reggel arra ébredtem, hogy huszonöt év dohányzás és tizenöt év alkoholizmus megszakadt. Nem volt soha elvonási tünetem, nem ültettek be semmit, nem is hiányzott sosem. Mindennap rácsodálkozom, hogy ez így van.

Fekete Ágnes: Kérted, hogy szabadítson meg, és el is határoztad, hogy nem iszol?
Bóka László: A végletekig elmentem. Az Istennél az nem kategória, hogy jó lenne nem inni. Én életre, halálra kértem ezt, teljesen komolyan gondoltam, hogy tovább így nem akarom élniaz életemet. Teljesen elegem lett.
2009-ben konfirmáltam. Szeretem a keresztény élet gyakorlati oldalát megélni, illetve a gyakorlati problémákkal foglalkozni. Isten mindig adott egy-egy olyan problémát, amit megpróbáltam emberi módon feldolgozni, de aztán odaadtam az Istennek. A buszvezetés egy nagy szerelem hároméves korom óta, és ezt nem nőttem ki. Egyszer volt olyan nyolc hónap, amikor nem buszvezetőként dolgoztam, és nagyon hiányzott. Imádkoztam, hogy"Uram, én azért szeretnék még buszt vezetni!" Pont felvételt hirdetett a BKV. Beadtam a jelentkezésemet, de nem vettek föl. Teljesen el voltam kenődve. Fölmentem Dömösre, fűnyíró-traktorozni, hogy ne itthon üljek. Mondtam az Istennek: Rendben, ha ez van, elfogadom. Másnap kaptam egy sms-t a BKV-tól, hogy ha még aktuális, menjek be hozzájuk. Még négy embert behívtak, és így mentem vissza. Soha nem vezettem csuklósbuszt. Azt is úgy mondtam Istennek: "Uram, olyan jó lenne!" És akkor közölték, hogy ekkor van csuklós tanfolyam. Vezethetek most más csuklóst is. Isten úgy adja ezeket a dolgokat. Aki az Isten iskolájába beiratkozik, annak az elsajátított anyagból vizsgázni kell, és a sikeres vizsga után léphet följebb. Amikor mész hazafele egy havas tájon a házadhoz egy domboldalon, és hazaérve hátranézel, látod a nyomaidat, hogy honnét jöttél. Ami nekem a hátrányom volt, hogy alkoholista voltam, az az előnyömre fordult, mert most ki tudok állni az alkoholisták elé, és el tudom mondani, hogy ilyen voltam, ez történt velem, ilyen lettem. Tulajdonképpen a börtönöm rácsai izmusokból voltak: például egoizmus, alkoholizmus… Amíg a rácsokba nem ütköztem, nekem hiába mondta az anyám, hogy "menj el Dömösre, mert alkoholista vagy!" Én nem érzékeltem, hogy rab vagyok. Azonban, amikor beleütköztem a rácsokba, Jézus semmi mást nem csinált, mint kinyitotta az ajtót. Annyira egyszerű, hogy tulajdonképpen csak ki kell jönni. Olyasmi ez, mint amikor a kanárinak kinyitják a kalicka ajtaját, de nem jön ki. Mert itt jön a probléma:hogy mit kezdesz a szabadsággal? Én is kijöttem, futottam két-három kört, mint a kiscsikó. Mentem a haverokhoz, hogy én már nem iszom két hónapja, vagy fél éve. De ők nem nagyon aléltak el a gyönyörűségtől, hogy már nem iszom velük. Akkor jött ez a probléma, hogy akkor most mi legyen? A rab mit csináljon? Menjen vissza a börtönbe, amit utált? Nem! Mást meg nem ismer. Valahogy akkor jött el a szívembe a követés gondolata. Mintha az Isten megüzente volna, hogy ha volt hatalma arra, hogy onnét kiszabadítson, akkor érdemes követni Őt.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mária pedig mind ez igéket megtartja, és szívében forgatja vala." Lukács 2,19

Mária a karácsonyi történetek egyik legfontosabb szereplője. Számunkra, protestánsok számára persze Mária személye egy kicsit mindig kérdés marad. Mégis, ahogyan elolvassuk a karácsonyi történetet, kibomlik egy olyan személyiség, amelyik valóban,- emberileg szólva -méltó volt erre a feladatra. Nyilván az isteni kiválasztás találta meg őt. Nem volt különb bármelyikünknél, – egyfelől. Másfelől viszont meg kell látnunk, hogy nem véletlenül választotta őt Isten. Nem egy bordélyházban született, ahogyan némelyek szeretik szélsőséges, romantikus módon bemutatni a Megváltó földre jöttét. Nem így van! Nem örömlány, de nem is királylány volt az, aki befogadta földi testében a Messiást, hanem éppen egy tiszta szívű, egyszerű leányka.
Ezzel pontos utat is jelölt Isten minden idők befogadói számára: Nekünk, akik ma nyitjuk ki számára az életünket. A tisztaszívűség állapota úgy jött el, hogy Mária megtalálta az önelégültség és az önvádlás között az egyensúlyt. Valamiféle harmóniára talált. Ha képet kellene találni a bűnre, az egyensúlytalanságot mondanám. A bűn az, amikor elvész a harmónia, és minden billeg. Azt érzem, hogy bizonytalan vagyok, vádolom magam, lekicsinylem magam. Néha valamiféle lelki páncélt növesztek: jaj, nem vagyok jó – mondogatom magamban. Aztán történik valami, és anélkül hogy észrevenném, máris az ellenkező végletbe esem: beszólok a másiknak, azt hiszem, hogy jobban tudom a dolgokat, mint ő, és gőgössé válok. Vagy azt mondjuk: Én vagyok valaki, persze hogy méltó vagyok a legnagyobb hivatásra. Vagy pedig azt mondjuk: Ó Uram, nem vagyok semmire méltó, eredj el tőlem, mert ennél rosszabb embert még lámpával se találnál. Ez a billegés, ez az egyensúlytalanság a bűn igazi lényege. Mintha egy tűhegyen kellene megállnunk, de ez képtelenség. Annyira billenékeny az a valami, amin állunk, hogy állandóan kicsúszik alólunk a talaj, vagy az egyik, vagy a másik irányba huppanunk.
Isten megváltása úgy jött el karácsonykor, hogy megállította ezt a billegést. Jézusban, akit Mária teste hordozott pontosan azt a harmóniát láthatjuk meg, amire annyira vágyunk. Se az egyik, se a másik lelki végletbe nem került Mária bele. Magabiztos szegények és alázatos gazdagok jöttek el hozzá. Határozott, de tiszta szívű Mária fogadta be őt. Mintha már Máriával elkezdődött volna ez a visszabillenés, ez az egyensúly. Az emberiesség és a kegyelem találkozott benne.
Mi is lehetünk Máriához hasonló érdeklődő, nyitott emberek, akik kérik az Urat: teremts tiszta szívet bennem, hadd legyek egészen nyitott a Te üzeneted számára. Még akkor is ezt kérjük, amikor nem értjük. Kétszer is olvassuk Lukács evangéliuma elején, hogy Mária valamit a szívében forgatott, amit nem tudott felfogni. Mit jelent forgatni? Ha magunk körül forgunk, akkor azt látjuk, hogy a valóság közepén állunk, és a dolgok egyszer eltűnnek, aztán újra visszajönnek, hiszen egyszerre csak egyirányba nézhetünk. Ez az önző ember műve, ami nem a megértés, hanem a téveszmék útja.
A szívben forgatás pedig azt jelenti, hogy a dolgokat néha eltávolítom a szívemtől, néha pedig közel engedem. Néha messziről vizsgálom, máskor pedig egészen azonosulok velük. A forgatásban benne van az eltávolodás és a közeledés ritmusa. Így érthetjük meg Istent. Mert ő nem azonos itt a földön még a szívünkkel. Számtalan esetben nem értjük azt, amit tesz. De ezek a dolgok is lehetnek a szívünkben, és engedhetjük, hogy hassanak ránk, és majd a maga idején megértjük őket. Mária volt az első, aki Jézust valójában a szíve alatt hordozta, akinek testi módon is néha kicsit eltávolodott, néha közeledett az Isten a szívéhez. Elindította az emberek sorát, akik mind ugyanígy hordozhatjuk Istent a lelkünkben. Ámen.