2010-01-27

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Ritkán van az embernek olyan érzése, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyen és a megfelelő méltatásban részesül. A legtöbb esetben a kisördög mondatja bennünk, miért éppen ő, miért ennyit, miért most. Az elmúlt hétvégén egy ilyen jó érzésem volt, amikor a harkányi lelkésznő, Bereczky Ildikó megkapta a Dizseri-díjat. A díjátadó ünnepségen beszélgettem vele.

Bereczky Ildikó: A Dizseri Tamáshoz kötődő élményeim jönnek elő most, és ezekben még mindig van egy nagy adag fájdalom. Ő olyan személy, aki azokat szimbolizálja a világban és az egyházban, akik nem csak a szakmai tudásukat, idejüket, pénzüket, fáradtságukat adják oda a másik emberért, hanem az a jézusi mondás van bennük, hogy önmagukat is képesek feladni, feláldozni. Ezért úgy gondolom, hogy annak, aki a róla elnevezett díjat megkapja, azokat kell képviselnie, akik készek magukat odaadni nem csak egy ügyért, hanem a másik emberért. Amikor Jézus elmondta az irgalmas samaritánus példázatát, alapvető helyzetként kezelte, hogy veszélyes úton járunk. Azt is alapvetőnek tartotta, hogy ezeken az utakon olyanokkal is találkozunk, akiket meggyötört az élet, akik nyomorúságban élnek, szenvednek. Ezek az emberek nem keresték ezeket a helyzeteket, hanem a helyzet találta meg őket. Valamiféle választ kell adni ezeknek az embereknek az életére.

Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy ez a díj nem csupán neked szól.

Bereczky Ildikó: Mindenkinek szól, akik léptek egy lépést a végek felé, az emberek felé, és akkor is ott maradtak, amikor szembesültek azzal, hogy ez mekkora felelősség, munka, küzdelem, áldozat. Azoknak a lelkésznőknek is szól, akik a ’80-as, ’90-es években olyan helyekre kerültek, ahova férfiak nem nagyon mentek volna el. Azoknak is szól, akik hiányt pótolnak, és akiknek az a válaszuk az egyházban és világban megtapasztalható nyomorúságokra, hogy van segítség. Ez cáfolata annak, hogy már mindennek vége, és már semmit nem lehet tenni. Amíg az egyik ember a másikhoz tud fordulni, le tud hajolni hozzá, és be tudja kötözni a sebeit, addig van remény, hiszen ez jézusi magatartás. Mindenkiben, akiben a hajlandóság, a szándék, a készség megvan arra, hogy ilyen szeretettel forduljon a másik emberhez, az a szeretet mellett dönt, és ez olyan mértékben határozza meg az életét, hogy odaadja magát a másiknak, és elfogadja, befogadja a másikat. Azoknak szól ez a díj az én látásom szerint, akik vállalnak egy olyan küzdelmet, ami nem csak az egyháznak, hanem a társadalomnak is a végein zajlik. Itt néha mindent elölről kell kezdeni.
Számomra legjobban ezt Böjte Csaba fogalmazta meg, amikor elmesélte, hogy amikor az egyetem után kiment az első szolgálati helyére, nagy erőbevetéssel készült az első igehirdetésére, mert nagyot akart mondani. Három néni ment el az alkalomra, és ő nagyon csalódott volt, és bár térden állva, de számon kérte az Istent mondván, ezért tanult ennyit?! Isten pedig azt a választ adta neki, hogy neki ezt az áldozatot kellett meghoznia ezekért az emberekért, Ő pedig meghalt értük. A történet végén Csaba testvér hozzátette: akkor értette meg, hogy Isten a pásztor, mi pedig csak pulikutyák vagyunk.
Azt szoktuk mondani Baranyában, hogy nálunk egy év kettőt ér. Olyanok is élnek közöttünk, akik a hűségükkel, szelídlelkűségükkel csöndben állnak helyt, nem kapnak díjat. Hadd említsem meg Végh Barna Szabolcsot, aki tavaly januárban halt meg rákban. Ő szelídlelkűen, hűségesen, tisztességgel, becsülettel végezte a munkáját akkor is, amikor ezt mások nem látták, nem értékelték. Világít az élete és az emléke.

Fekete Ágnes: Lelkészi szolgálatod érdekessége, hogy egyszer eljöttél Harkányból, de aztán visszamentél pár év múlva.

Bereczky Ildikó: Igen, ehhez az is hozzátartozik, hogy mit jelent a végeken nőként egyedül dolgozni. Egy idő után úgy éreztem, hogy már nem bírom a saját tempómat, és szabad elmenekülnöm. Egy hat évig tartó vargabetű kezdődött ezzel az életemben, ami alatt tanítottam. Sok haszna volt ennek az időnek, rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, de aztán visszakanyarodott az életem Harkányba. Visszahívott az a gyülekezet, amely korábban egy aranygyűrűvel engedett el, most is ezt viselem. Amikor hat év után visszahívtak és megválasztottak, bevallottam, hogy nem vagyok biztos abban, hogy el kellett mennem. Persze ezek a kanyarok az ember életében mindig alakulnak valahogy, mert az Isten a rosszból is tud jót kihozni. El nem rejthetjük, és nem takarhatjuk el a meggyújtott gyertyát, mert a végén felgyullad a ház. Ott kell világítania, ahová Isten helyezte. Ez a díj elsősorban azoké, akik között élek.

Fekete Ágnes: Hadd idézzem fel egy közös emlékünket! Nálad ültünk a konyhában, és éppen a délvidéki menekültek megsegítésén fáradoztál. Nagy történet volt.

Bereczky Ildikó: Igen, ezek azok az állapotok, amelyekre az ember előre nem tud felkészülni, mert nem lehet kiszámítani őket. Ezekben nem én keresem a szolgálatot, hanem megtalál a szükség. A menekültek sorsa hallatlanul döbbenetes. Olyan embereket vezetett Isten Harkányba, akik előtte elveszítették a szeretteiket, az otthonukat. Bele kellett botolniuk a parókiába. Van egy nagyon kedves lelkészismerősöm, aki már meghalt, Dobri Jánosnak hívták, Kolozsváron volt lelkész. Azt mondta, hogy hagyni kell az embereket jót cselekedni. Ez bennem mindig ott van magamra nézve is. Hagynom kell, hogy ezek a helyzetek megtaláljanak, és el is kell fogadnom őket, hiszen más választási lehetőségem is van: papként és lévitaként, intézményként el is lehet menni a rászoruló emberek mellett. Abban a helyzetben szinte nem is gondolkodtam, mert annyira egyértelmű volt, hogy ezt Isten adta, hogy nem lehetett mást tenni, mint befogadni őket. Enni adtunk nekik, szállást, útravalót, amikor továbbmentek. Így vált a kilencvenes évek elején a harkányi parókia a menekültek központjává. Ezért voltunk ott akkor, délen. Haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt csináljuk, ami a kötelességünk.

Ez az ünnepség a Németajkú Egyházközségben volt, ahol Balog Zoltán volt korábban a lelkész, amíg nem vállalt politikai szereplést. Az elmúlt héten egy konferencián ő beszélt arról, mit is jelent identitásunk szempontjából az, hogy keresztyének és magyarok vagyunk. Vörös Virág beszélgetett Balog Zoltánnal.

Balog Zoltán: Az identitás szó azt jelenti, hogy önazonosság. Legegyszerűbben úgy fogalmaznám meg: tudni, ki is vagyok én és azok az emberek, akik körülvesznek. Nincs értelme egyedüli emberként azt a választ adni, hogy magyar vagyok, mert akkor már nincs összetartozás mással, pedig ez összetartozást fejez ki. Gyerekkoromban, a korosztályomban én voltam az egyetlen, aki a magyar mellé, sőt elé tettem, hogy keresztyén. Én úgy vagyok keresztyén, hogy magyar vagyok, a keresztyénségem hordozza a magyarságomat. Az identitások, az önazonosságok küzdelmében, az elveszettségében, a versenyében az igazi fundamentum az, ha mindenféle identitásunkat – férj, feleség, gyermek mivoltunkat, értelmiségi voltunkat – a keresztyénségre építjük. Így egy olyan forrás nyílik meg, amitől jobbak leszünk. Ezt a forrást újra fel kell fedeznünk Magyarországon.

Vörös Virág: Mondana egy olyan konkrét szituációt, amelyben jelentősége volt annak, hogy ön keresztyén magyar?

Balog Zoltán: Először inkább egy történelmi helyzetet mondanék. Amikor a reformáció megragadta a magyarságot, a nép 90 %-a református lett. A török hódoltságban élet-halál kérdése volt, hogy megmaradunk-e, és ha nem lett volna Károli Gáspár, Szenci Molnár Albert, Méliusz Juhász Péter, akkor nem maradtunk volna meg. A hit megtartotta a nemzeti identitást is.

Az életem első felét a kommunizmusban töltöttem, mint ahogyan bizonyára sokan a hallgatók közül. Amikor megkérdeztek arról, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen, fiatalemberként, lelkészgyerekként sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy kimondtam, református magyar vagyok, és hihetetlenül jó érzés járt át, holott viszonyulásom konfliktusos volt ezzel az identitással. Ha egy idegen közegben, amelyben támadtak és csúfoltak, volt bátorságom kimondani, hogy én igenis odatartozom, és nem szégyellem, akkor ez számomra erőforrássá vált. Ha eltakarjuk, szégyelljük, hazudunk róla, magánügynek tekintjük, bezárkózunk ebbe, akkor elgyengül az identitás.
A keresztyén hit református formája olyan, mint a kenyér. Sok kifinomult konyha van már, egyik jobb, mint a másik, de a magyar kenyér, az magyar kenyér. Egy olyan korban élünk, amikor a történeti gyökerű identitást, amiben az ember megmarad, amit örökölt, kicikizik, kinevetik. Érdekes módon közben pedig a kereskedelmen és a reklámokon keresztül mindenfajta identitásokat kínálnak fel nekünk. "Legyél te az, aki ezeket a kozmetikumokat használja!" "Legyél te az, aki azokhoz a síelőkhöz tartozik!" Legyél minden, csak önmagad ne legyél! Sokféle érték van a világban, csak tudnunk kell, hova tartozunk, és onnan kiindulva minden értékké válik. Ha nem tudjuk, hova tartozunk, el fogunk veszni, és bele fogunk fulladni a kínálat tengerébe, mert nem lesz olyan vezérfonalunk, ami segít kiválogatni azt, ami erősít, és elvetni azt, ami gyengít.

Vörös Virág: Tulajdonképpen nem a vallás az egyetlen, ami ennek a nagyon is kicsavart helyzetnek az áldozatául esett?

Balog Zoltán: Nem, minden öröklött identitásra igaz az, amiket az előbb elmondtam. Ezek az ember leginkább a szüleitől, nagyszüleitől kapja, bár nagyon sokan vannak, akik felnőtt korukban ébrednek rá, hogy mekkora szükségük van például a keresztyén hitre. Minden hagyományos identitás veszélyben van, mert ez a felgyorsult világ, ami bennünket a fogyasztásra akar kényszeríteni, elveszi tőlünk ezeket. A nemzeti identitás is komoly veszélynek van kitéve. Az a veszély, hogy zárvánnyá teszik: "maradi, kicsit bolond, ostoba" emberek identitásává, akik jobbat nem találtak. Néhány Bocskaiban járó, régi magyar harcművészetet gyakorló őrült hobbija a magyarság. Nem szabad hagyni, hogy a keresztyénség vagy a magyarság ilyen részidentitássá váljanak, hanem ahhoz kell ragaszkodni, hogy az, ami az egész nemzetet összefogja, az a mi identitásunk.

Vörös Virág: Azt mondta az előadásában, hogy a keresztyén identitás átformál.

Balog Zoltán: Pontosan, ez a keresztyén hit lényegéből következik: átformál, átalakít, megújít, az identitásomból üzenetet formál. Bármely keresztyén felekezettel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem az a lényeg, hogy egymáshoz közeledjünk, hogy egymással kibéküljünk, hanem hogy minél közelebb kerüljünk a keresztyén hit lényegéhez, mert így kerülünk közelebb egymáshoz. Ezt egy képpel szeretném szemléltetni: ha egy körben helyezkedünk el bizonyos távolságra a középponttól, és megindulunk egymás felé, akkor a kör szélén mozgunk, de ha a középpont felé indulunk el, a lényeghez is és egymáshoz is közelebb jutunk. Akkor vagyok támogatója a keresztyénség egységéért folytatott imahétnek, ha az Krisztus felé visz bennünket. Ha annyiban maradunk, hogy alkudozunk egymással, akkor az ökumené diplomáciává degradálódik. Pedig nem diplomácia, hanem a hitben való elmélyedés kell, hogy jellemezze. A keresztyén hit ma azt az üzenetet közvetíti, hogy egyszerre konzerváljunk, őrizzük meg mindazt, ami az anyáinknak, az apáinknak a hite, másrészt újítsuk meg, reformáljunk. Konzerváció és reformáció!

Vörös Virág: Foglaljuk egységbe azt, ami jó! Ennyi az egész, jól értem?

Balog Zoltán: A református keresztyénnek mindig szabadsága van arra, hogy a saját tradícióit is kritikusan vizsgálja, és krisztusi szabadságában változtassa meg azt, ami már nem Krisztusra emlékezteti, és tartsa meg mindazt, ami érték benne, ami szép. Akkor valóban egyfelé fogunk haladni, hiszen az egész világ végéről az a képünk, hogy egyszer majd mindenki ugyanaz lesz. Ezt meg is próbáltam elmondani az előadásomban. Isten és ember egységben lesznek. Most még nagyon messze vagyunk ettől, de az isteni szándék ez a mi életünkkel kapcsolatban. Meg fogjuk találni azt a helyet, ahol teljes egységben tudunk lenni.

Fekete Ágnes: Az identitásunk, önazonosságunk minél biztosabb, annál kevésbé veszélyeztethetik mások. Manapság éppen a bizonytalanságok miatt szükséges állandóan hangsúlyoznia némelyeknek, hogy ők hova tartoznak. Az elmúlt hét az ökumenikus, azaz egyetemes imahét volt. Engem is meghívtak Pest-Hidegkútra egy ilyen estére. Az istentisztelet után beszélgettem az ottani katolikus, református és evangélikus lelkészekkel, presbiterekkel.
Hallják majd Dobó Györgyöt és feleségét, Fodor Viktort, Gyetván Gábort és Kovács Gergelyt.

Dobó György: Idejöttem, szóltam, jöttek – ez a története a pest-hidegkúti ökumenének. A személyes háttérből hozzátartozik ehhez, hogy tíz éven át kórházlelkészként szolgáltam, és mindenhol ökumenikus formában végeztük a munkát. Ezt a hagyományt itt felélesztettük, és megerősítettük. A négy katolikus plébánia, a református és az evangélikus egyházközség tíz év óta gyakorolja az ökumenét formálódó, alakuló rendszerrel. A hétfői alkalmat mindig az evangélikus templomban tartjuk, zenei áhítaton vagyunk együtt, mivel oda idős emberek és fogyatékkal élők is tartoznak, kedden, szerdán és csütörtökön a környező plébániákon imádkozunk együtt, pénteken az Ófaluban Taize-alkalomra gyűlünk össze, szombaton pedig a Szociális Testvéreknél a szerzetesrendek és az evangélikus diakonisszák találkoznak. A kezdő- és a záróalkalom az ökumenikus iskolában kerül megrendezésre, és ezeknek megszervezését már három éve az iskola szülői munkaközössége vette kézbe. Hidegkútnak falusias jellege van, összetartunk, szeretjük egymást.

Fekete Ágnes: Miért jó együtt dolgozni, együtt istentiszteletet tartani?

Kovács Gergely: Mert megismerjük egymást, és ez mindenkinek nagy élmény. A gyülekezeti tagok aztán megismernek bennünket, ránk köszönnek más gyülekezetekből is, és ez nagyon jó érzés.

Gyetván Gábor: Az emberekkel, akikkel hétköznap a boltban, iskolában, utcán találkozunk, legtöbbször nincs időnk lelki kérdésekről beszélgetni, ilyenkor azt is lehet.

Fekete Ágnes: Itt az ökumenikus iskola még ad egy többletet, tehát a közös szolgálat nem csak egy évben egy hétre szól.

Gyetván Gábor: Az evangélikus kolléga találta ki, hogy évente még két alkalommal találkozzunk egy nagyon szép, régi kápolnában, ami hozzánk tartozik. Így találkozni szoktunk Pünkösdkor és szeptemberben is.

Fodor Viktor: Az én gyermekeim valamennyien az ökumenikus iskolába jártak. Amikor ideköltöztünk, nagyon megörültem annak, hogy találtam egy ilyen iskolát. Az ünnepkörökben a különböző felekezetek templomi közösségébe mennek el a diákok. Hozzátartozik a napi ritmusukhoz, hogy részt vegyenek, és ezáltal megtanulják a másik felekezet liturgiáját, közösségi gyakorlatát, és ez teljesen természetessé válik számukra. A gyermekeim már felnőttek, a legkisebb is egyetemista. A közös imádság számomra az utóbbi időben mégis egyre fontosabbá vált. Az ökumenikus imahét arra ad alkalmat, hogy imádságban váljunk egy közösséggé. Ez egy olyan fantasztikus lehetőség, amit érdemes jól szervezni, érdemes erre energiát fordítani, az embereket motiválni.

Fekete Ágnes: Tehát azáltal válunk eggyé, hogy együtt imádkozunk.
Mind a ketten evangélikusok?

Dobó Györgyné: Én katolikusnak születtem, így ez nem olyan egyértelmű, de evangélikus vagyok, mivel a katolikusságom névleges volt csupán. A szüleim megkereszteltettek. Amikor Gyurit és a családját megismertem, értettem meg, hogy valami hiányzik az életemből. Rájöttem, hogy Isten hiányzik, és mivel Gyurival kezdtem gyülekezeti közösségbe járni, evangélikusnak éreztem magam.
Ahogyan őt hallgattam, eszembe jutott, hogy miért olyan fontos számára az ökumené. Már 25 éve járunk egy Karika Közösség nevezetű ökumenikus csoportba, és ez mindkettőnknek sokat jelent. Hat család alkotja, és vannak közöttük református, evangélikus, római és görögkeleti katolikus felekezetűek. Nagyon jól érezzük magunkat együtt, és a gyakorlatban is megtapasztaljuk, mennyire jó együtt imádkozni. Én általában magamban imádkozom, legtöbbször nem mondom ki hangosan azt, amit érzek. De már többször megtapasztaltam, hogy ha van a lelkemben valami, ami forrong, és kimondom, meglepődöm rajta: azt akarja Isten, hogy ezt érezzem, gondoljam, mondjam? Sokszor csak akkor jövök erre rá, ha kimondom.

Kovács Gergely: Az imádkozás kultúrája nagyon gyenge, pedig hihetetlen erőforrás és gazdagság.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Kálvin hagyománya – református kulturális örökség a Duna mentén című kiállítás anyagából készült katalógust február 1-jén, 14 órakor mutatja be Békési Sándor, dékán és Marosi Ernő, akadémikus a kiállítás helyszínén, a Budapesti Történeti Múzeumban. A bemutató után a kurátorok szakvezetést tartanak több csoportban. A kiállítás február 15-ig tekinthető meg.

Kálvin egy napja címmel rendez ifjúsági találkozót a Dunamelléki Református Egyházkerület február 13-ra. A részletekről a parokia.hu internetes oldalon olvashatnak.

Két olyan képzésre szeretnénk felhívni a figyelmüket, amelyeket a Református Diakóniai Felnőttképzési Intézmény a Református Családsegítővel és a Zsinat Ifjúsági Irodájával közösen indít.

20 és 35 év közötti fiatalok jelentkezését várják arra a harminc órás kurzusra, amely a keresztyén házasság alapjaihoz ad szempontokat. A tanfolyam március 4-én kezdődik, és február 22-ig lehet jelentkezni.

120 órás családikör-vezető képzés indul március 5-én, amelyre február 20-ig lehet jelentkezni.

(További információ: www.redifi.hu; [email protected], mobil: 30-639-5373.)

Simonyi Gyula közgazdász-teológus tart előadást a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság következő alkalmán, február 1-jén, 18 órakor Vajon hány emberre tervezte a Teremtő a Földet? címmel Budapesten, a Ferenciek tere 7-8. szám alatt.

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség téli táborát február 4-e és 7-e között rendezik meg az egri Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközép- és Szakképzőiskolában. A hétvége fő témája Jónás könyve lesz. A konferencia főelőadója Nikola Galevski, a macedón MEKDSZ alapítója.

A Leprások Világnapjának központi rendezvényét január 31-én, vasárnap délután 4 órakor az Újpest – belsővárosi református templomban tartja a Lepramisszió. Ez egyben tisztújító nagygyűlés is lesz. A műsorban képes összeállítással mutatják be a Lepramisszió bangladesi szolgálatát.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát, az 56. zsoltár 10. és 11. versét!

Meghátrálnak majd ellenségeim, mikor kiáltok; így tudom meg, hogy velem van az Isten. Dicsérem Istent, az ő ígéretéért, dicsérem az Urat az ő ígéretéért. (Zsolt 56:10-11)

Iskolai ünnepség volt, és egy vetítést is lehetett látni, ezt olvashatták szülők és gyerekek óriás betűkkel, "ahol szenvedni jó." – tudniillik Magyarország. Nyilván egy dal mai módú látható és egyben hallható változata volt ez, azonban mégiscsak döbbenetes ez a világlátás: ahol szenvedni jó. Én nem hiszem, hogy jó közös identitás, azonosságtudat az, hogy itt együtt szenvedünk. Persze, a dolgok árnyoldalát is el kell vállalnunk, az élet nem habos torta, de azért mégsem az éhezés a jó. Kell tudnunk koplalni – ez biztos. Robin Hood, amikor két halat fogott, még azt mondta, holnap nem kell horgásznom, és nem ette meg teli hasra az egészet.

De az élet alappillére mégiscsak az öröm, és a megelégedettség abban, amit Istentől ajándékba kaptunk. Aki ezt a világot megteremtette, nem azért tette, hogy elvegyen, hanem hogy adjon. Éppen ezen a ponton van egy látásbeli gondunk, mert a szemünk nem a kapást, hanem az elvételt érzékeli jobban. Ha valakit Isten kiragad ebből a világból, akkor sem azt mondjuk, hála érte, hogy velünk lehetett, hála, hogy ismerhettük, hanem, hogy miért vette el. Ez a természetes mondat, szinte furcsa, ha valaki nem sopánkodik. Isten képes csak arra, hogy egy másik szemüveget adjon, amelyik éppen a rosszban is meglátja a jót.

Mostanában alakítanak nagyvárosokban panaszkórust. Az emberek minden bújukat bánatukat kipanaszkodhatják, és megkönnyebbülnek. A kalauz, a villamos, a szemét és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amik napról napra bosszantanak engem is. Biztosan hasznos egy ilyen panaszkórus, de mégiscsak beugrik az embernek, hogy a Bibliában dicsőítő kórusról hallhatunk. Eszünkbe juthat a három ifjú éneke, akik Dániel könyvében a tüzes kemencében dicsőítették Istent. Az egy egészen más látást ad, ha hálával tudjuk elmesélni az életünk dolgait – a hullámhegyeket és hullámvölgyeket egyaránt.

Mi segíthet bennünket abban, hogy hálával tudjuk szemlélni életünket?

Például a gyerekek. Ha igazán megnézünk akár egy gyerekrajzot is, valami nagyon mély hála és biztonság sugárzik természetesen belőle. Sok minden megtörténhet. Ledőlhet a ház, vihar támad, befeketedik az ég, de a Nap akkor is ott süt az égen teljes pompájában. Pillangók röpdösnek, virágok nyílnak, az állatok megtalálják fészküket, ez a gyerekek világa. Nagyon segít nekünk, ha dühöngéseinkben oda tudunk hajolni, hiszen Jézus is ezt tette, egy-egy gyerekhez, és belekukucskálunk őszintén a lelkébe. De az is segít, ha egy-egy gyötrődő ember mellé odaállunk. Nem fogunk életünk felől panaszkodni, ha meglátjuk a még panaszosabbakat.

A sportolók nagy baja az, ha nem azt látják, hogy 100-ból a 10. lettem, hanem hogy ennyi kellett volna, és a kilencedik legyek.

Érdemes hálával hátrafele is nézni. Érdemes a görcseinket kiengedni, és megköszönni azt, ami van. Érdemes erre időt szánni, és nem elfutni a szemétdombok mellett magunkban dünnyögve, és a lelkünket is szemetessé téve. Weöres Sándor ismert sora minket, magyarokat nagyon igazán talál el, vigyázz, hogy világosat gondolsz, avagy sötétet, mert amit gondolsz, azt megteremtetted. Ha elnézzük a tiszta havas tájat, keressük a tiszta gondolatokat, akkor bizonyára nem a szenvedés és a fájdalom lesz az, amiben megtaláljuk közös önazonosságunkat. Isten adja, hogy hálát tudjunk adni nem csak azért, amit már megtett, hanem az ígéreteiért is! Ámen