2016-08-03

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az emberrel elő-előfordul, hogy valamit olyan hosszúnak vél, hogy így sóhajt fel: Ez már egy örökkévalóság! Türelmetlenségünk vagy balgaságunk miatt időnként azt hisszük, hogy egy-egy folyamatnak soha nincs vége. Pedig eljön a vég. Az örökélet valami egészen mást jelent, mint amit mi sóhajainkban elmondunk. Erről beszélgettem hitvallásunkról szóló sorozatunk utolsó részében dr. Szűcs Ferenccel. Itt köszönjük meg a sok kedves visszajelzést azoknak, akik megköszönték ezt a hétről hétre elhangzott magyarázatot. Aki a teljes elhangzott anyagot írásban szeretné megkapni, annak szívesen elküldjük szokásos címünkről: reformá[email protected] Most hallgassuk meg Szűcs Ferenc gondolatait.

Szűcs Ferenc: Az Apostoli Hitvallás utolsó szava, nem ráadás, nem valami még ahhoz képest, ami elhangzott, hanem valójában a hit lényegének és következményének az összefoglalása. "Aki hisz, annak örökélete van" – mondja Jézus. Az evangélium dióhéjban az, hogy "Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örökélete legyen." (János 3,16) Valójában itt is az evangélium szívénél vagyunk, mert az evangéliumban az ÉLET-ről van szó, ahogyan néha a költők használják ezt a szót. Valami olyan ajándékról, amelyet a halál ellenére kapunk Krisztus érdeméért. Tulajdonképpen az üdvösség, a megváltás szinonimája is ez a szó. A Biblia első lapjain azt olvassuk, hogy az ember az Édenkert minden fájáról ehetett, így a köztük lévő élet fájáról is. Ez nyilván egy jelképes nevű fa, amely azt jelenti, hogy az ember nem a természeténél, vagy teremtettségénél fogva halhatatlan, hanem úgy, hogy az élet forrásával, Istennel kapcsolatban állva táplálkozhatna az örökéletből. Azonban ezt elveszítettük. A kérubok lángoló kardokkal zárják el az Éden kapuját. Ez a következmény és mindaz, ami a halállal, az elmúlással, az értelmetlenséggel kapcsolatban van. A keresztyén szimbolika Krisztus golgotai keresztjét ábrázolta az Élet fájaként. Jézus azt mondja, hogy aki hisz Őbenne, vagyis aki bízik benne, az átment a halálból az életbe. Ebben az értelemben jelképesen az egész Apostoli Hitvallást úgy láthatjuk, mint egy szakadékon átívelő pallót, amelynek most érkeztünk a túlsó pillérére. Elindultunk a "Hiszek"-től és elérkeztünk a "Hiszem az örökéletet" mondatig, ezzel elértük a túlsó partot, ahol az emberi élet biztosítva van. A hit tehát nem a halál titokzatos falán próbál átlesni, hanem Jézus Krisztus oldaláról néz vissza erre az életre, és ennek fényében lát és értékel mindent. Ugyanakkor a halál nem lesz soha barátunk. Pál apostol azt mondja, hogy az utolsó ellenségként fogja Isten majd eltörölni. Mivel ellenség, bizonyos értelemben természetes a halálfélelem.
Fekete Ágnes: Assisi Szent Ferenc az imájában azt mondja, hogy "Áldott légy a testi halál testvérünkért!", tehát a halál is egy testvér. A testi halál, mégiscsak egy kapu ahhoz, hogy Istennel találkozzunk.
Szűcs Ferenc: Igen. Így van. Addig viszont éppen a végességünk tudata tanít ezt az életet is megbecsülni, mint egy soha vissza nem térő alkalmat. A görög nyelv, így az Újszövetség is két szót használ az életre. Az egyiket a biológia szavunkon keresztül ismerjük. Ez olyan, mint egy kép kerete, vagy mint egy edény, ez az élettartam, amelynek valamivel meg kell telnie. Amikor az örökéletet hisszük, akkor arról a tartalomról beszélünk, amelyről Pál apostol úgy vallott, hogy "nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség". Mert a halálunk után közelebb leszünk Krisztushoz. A halál az emberi kapcsolatainkat szétszakítja ugyan, de a Krisztussal való kapcsolatunkat nem. Egyedül ez a hit tud szabaddá tenni minket a halálfélelem rabságától.
Fekete Ágnes: Nyilván nem véletlen, hogy a hitvallás utolsó mondatában az örökélet, mint cél jelenik meg.
Szűcs Ferenc: Maga az örökélet összefoglalása mindannak, amit Krisztus váltságáról mond a Szentírás.
Fekete Ágnes: Megértheti a véges az örököt? Egyáltalán felfoghatjuk, mi az, hogy örök?
Szűcs Ferenc: Nyilvánvaló, hogy az idő határai között tudunk csak gondolkodni. Itt benn pedig valami olyasmiről van szó, amely ezen túlmutat, de Isten maga is túlmutat ezen. A hitvallás első mondata, hogy a mindenható, teremtő Atyában hiszünk, azt is jelenti, hogy hiszünk az örökéletben. A múló idő ellenére számunkra az örökkévalóság forrása, túl van az idő és a tér korlátain.
Fekete Ágnes: Negatív irányból megfejthetjük ezt?
Szűcs Ferenc: Vannak, akik azt mondják, hogy az ember tudatalattijába be van programozva a végtelenség és az örökkévalóság gondolata. Mi azért alapjában véve nem a halálra számítunk, az életet nem úgy látjuk, mint amelynek múlandónak kell lenni, hanem olyannak, amelynek örökkévaló értéke van.
Fekete Ágnes: Azt mondják, hogy a halál az álomban sosem drámai. Az ember álmában föláll és újból él.
Szűcs Ferenc: Igen, a tudatunkban nyilván megjelenik. A Biblia első lapjain olvassuk, hogy Ádám és Éva a gyermekük halálában szembesülnek a halállal. Az örökéletet valaki így fordította, hogy ez az örökérvényű élet, amely nincs alávetve annak a múlandóságnak, változandóságnak, amelynek ezen a földön minden alá van vetve. A személyiségünk részesedik az egyedül halhatatlan Isten örökkévalóságban. Tőle kapjuk ezt az örökérvényű életet.
Fekete Ágnes: Az embernek meg kell szabadulni attól a gondolattól, hogy az életet mintegy vonalzóval meghosszabbítható végtelen egyenesnek tekinti.
Szűcs Ferenc: Igen. Semmiképp nem ennek az életnek a végtelenítése, de már ebben a földi életben kapuk kóstolót az örökérvényű életből. A hit keskeny palló, amely ezen a hatalmas szakadékon, a halál szakadékán átvezet bennünket. Ez a földi élet egy véges élet, és épp ezért minden múló percnek, minden időnek megvan a maga rendeltetése, amelyet ki kell használnunk. Tehát nem egy végtelenített időben élünk, amelyre azt mondhatjuk, hogy "ej, ráérünk arra még". A Jelenések könyve azt mondja, hogy "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg." A halálban ilyen boldogság is van, hogy az ember megnyugszik a fáradtságától, és cselekedetei követik őt.

Fekete Ágnes: A következő percekben egy kilencvenkét éves lelkésszel, illetve gyorsíróval beszélgetünk. Soós Lászlónak egészen különös életpályája volt. Az ötvenes évek, majd a kádári rendszer árnyékos és derűs oldalát egyszerre élte meg. Életútja kicsit a bibliai Józsefhez hasonlít, mert különleges gyors- és gépíró tudása miatt mindig feljebb és feljebb került az akkori létrán, bár mindvégig lelkésznek tartotta magát. Most, nyugdíjas éveiben pedig kötetek sora hagyta el a kezét. Éppen egyiket, a zsoltárfordításokat nézegettük Soós Lászlóval…

Fekete Ágnes: Ez micsoda?
Soós László: A Szenczi évfordulóra fordítottam le azokat a zsoltárokat, amelyeket nem nagyon énekelünk. A huszonnégy legismertebbet azért nem fordítottam le, mert nem szeretnék Szenczi Molnár Alberttel versenyezni. Hézagpótlónak szántam a verseimet. Szenczi korában nem ritmikusan énekeltek, ezért a zsoltárok sem ritmikusak. Ráadásul neki sietnie kellett a fordítással, hogy mielőbb kiadhassák, és magyar nyelven eljuthasson a gyülekezetekhez. A négyszáz év alatt, már hamarabb ki kellett volna javítani, hogy énekelhetőek legyenek a zsoltárok. A száztizenkettedik zsoltár például teljesen énekelhetetlen Szenczi szövegével. Azt mondják, nem lehet Szenczit megsérteni, de szerintem az a sértés, ha nem javítjuk ki. A verses bibliafordításomban benne vannak a zsoltárok is.
Fekete Ágnes: De jó!
Soós László: Amikor a zsoltárokat lefordítottam, az egyház kiadta Énekek a Bibliában címmel.
Fekete Ágnes: Hogyan indult a pályája?
Soós László: Tizenöt éves koromban volt egy nehéz szívbelhártya gyulladásom. A híres halasi orvosok kezeltek.
Fekete Ágnes: Kiskunhalasi?
Soós László: Igen. Ott a Szent István Kórházban azt mondták, ha a gyógyszereket pontosan szedem, és nagyon kímélem magamat, akár negyvenéves koromig is élhetek. Azonban úgy megerősödtem, hogy biciklibajnok lettem. Mindenhova biciklin jártam, még Csehszlovákiát is kerékpárral jártam be. Első éves teológus koromban kikerültem Rákospalotára, ahol az ostromot is átéltem. Harcoltam a magam harcát. Beszerveztek az ellenállási mozgalomba, ahol a menekültek, bujkáló zsidók, katonaszökevények mentése volt a feladatom. Segédlelkész voltam. A segédlelkészt szinte nem is nézték embernek. Borzasztó állapotok voltak akkor. Később Nagykőrösön egy évig nagyon szépen ment minden. Ott volt egy gyerekmentő szolgálat. Pestről vittünk ki gyerekeket, és tanyákra osztottuk szét őket. Egy alkalommal jött valaki a tanyáról, hogy probléma van a gyerekkel. Akkor biciklire ültem és elmentem Vezsenybe az espereshez, aki egy öreg, tehetetlen ember volt. Amikor benyitottam a parókiára, azt mondta: "Hurrá, hurrá! Itt van Soós Laci. Meg vagyok mentve". Rendbe hoztam két hét alatt a restanciát, és az esperessel együtt vonultam be a közgyűlésre. Utána ajánlották, hogy menjek Nagylókra, ahonnan már hárman is elmentek.
Fekete Ágnes: Mennyi ideig maradt Nagylókon és milyen volt ott?
Soós László: Tizennégy évig. Nagylókon nem volt semmi. Kislók, a hat kilométerre lévő uradalmi major is hozzá tartozott. Kiutaltak a lelkésznek egy lakást a hosszú, nagy cselédház végében lévő gazdatiszti lakásban. A szobát a tanítónőnek adták, a konyhát a lelkésznek. Ez volt a parókia. Pont a trágyadomb előtt volt a bejárat. A feleségemet teherautóval hozták utánam. Amikor meglátták, hogy hol van a lakás, azt ajánlották neki, hogy ingyen visszaviszik, de ne maradjon ott. Drága Irénke ottmaradt, és kitartott mellettem. Így kezdtük az életünket. Templomot, parókiát építettem ott. Vasárnap három istentisztelet volt. Délelőtt, ebéd után és este. Minden este volt bibliaóra valahol, így végül egy erős gyülekezet lett. Aztán hirtelen el kellett jönnöm onnét, utánam rossz lett minden. Egész életemben Ő vezetett, amikor kétségbeestem, hogy nincs tovább, akkor Isten mindig csodásan közbelépett.
Fekete Ágnes: Hogyan lett vége Nagylóknak?
Soós László: Ez sajnos egy nagyon szomorú történet. Az egyházmegyei közgyűlésre mentünk, de akkor reggel engem külön behívott az esperes. Négy lelkész és az esperes volt ott és arra szólítottak fel, hogy ismerjem el, nem jól gazdálkodtam a pénzekkel és hiány keletkezett. Én jól gazdálkodtam a pénzzel és nem keletkezett semmilyen hiány, nem is értettem a helyzetet. A gyűlés végén, este bejelentette: "Soós László testvérünk még akar valamit mondani." Azt mondtam: "Én nem akartam mondani semmit, de ha rá vagyok kényszerítve, ki kell mondanom, az esperes úr elsikkasztotta az egyházunknak kiutalt építési segélyt." Nagy botrány lett belőle. Fél évig ment a "játék". Egyszercsak megállt Nagylókon egy autó, és az Egyházügyi Hivatal vezetője jött be hozzám. Kérte, mondjam el, hogy mi történt. Elmeséltem mindent. Erre azt mondta, hogy minden pontosan így történt, mert ő mindent tud. Majd hozzátette: "Nézze, mi magában teljesen megbízunk. Itt van ez az iratcsomó. Olvassa el az első iratot, sikkasztás a cecei tejszövetkezetnél 1942-ben. A szövetkezet elnöke egy lelkipásztor." Miért engedik? – kérdeztem. "Kérem, nekünk ilyen emberek kellenek, akik úgy táncolnak, ahogy mi fütyülünk." "Nagytiszteletű úr elvállalná helyette az esperességet?" – kérdezte. Mondom: "Nagyon megtisztelő, nagyon köszönöm, de akkor énrólam senki nem mosná le, hogy én fúrtam ki az esperest. Nem tudom elvállalni. De le fogok mondani a nagylóki állásomról."
A következő alkalommal elém tettek egy iratot, amelyben az a négy lelkész nyilatkozott, akik ott voltak akkor az esperessel. Azt írták, hogy én ideges voltam, mert nagy gondokkal küzdöttem, ezért félreértettem az esperes kérését, úgyhogy nem történt semmilyen botrányos eset. Ekkor kértem, hogy helyezzenek el valahova, adjanak egy parókiát. Azt mondták, nem lehet. Jól van, akkor elkezdtem állást keresni. Apróhirdetéseket nézegettem mindenütt, egyszer egy ajtón láttam kiírva, hogy sürgősen gépírónőt keresnek. Gondoltam ez pont jó lesz nekem. Fölmentem. Mondtam, hogy lenne valaki, aki híres versenyző és jó bizonyítványai vannak. Kérdezték, hogy mikor tudnám küldeni? Mondtam, hogy itt áll önök előtt, mert én vagyok az. Próbáljanak ki, diktáljanak valamit. Nevetségesen lassan diktáltak egy szöveget. Az egész iroda ott állt az ajtó előtt, és hallgatták, hogy mi ez a géppuskaropogás. Azonnal föl van véve, mondták. Bár gond volt a számukra, hogy lelkész vagyok, de mivel éppen határidős feladataik voltak és nem bírták a gépelést, hát felvettek. Másnap személyzetis a folyosón járkált, és azt mondogatta: "Mit csináltam? Fölvettem egy papot, ki fognak zárni a pártból."
Fekete Ágnes: Kizárták a pártból?
Soós László: Nem. A végére már vagyonőr lettem az ércbányászatnál.
Fekete Ágnes: Ez egy bányászati cég volt?
Soós László: Igen. Később a Kohó- és Gépipari Minisztériumba kerestek a fordító irodára gépírónőt. Jelentkeztem. Az osztályvezetővel beszélgettem. Milyen gépen tud írni? – kérdezte. Mondtam, hogy magyarul és hollandul jól gépelek és a görög betűs gépet is tudom használni. Megkérdezte, hogy milyen igényeim vannak. Mondtam, hogy amit adnak. Ez nagyon tetszett nekik, csakhogy utána elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy református lelkész voltam. Ekkor kétségbeesett az osztályvezető, hogy végre talált valakit és mégsem tudja fölvenni. Azt mondta, lehet, hogy egy félévbe is beletelik, de akkor is szeretne fölvenni. Fél év múlva értesítettek, hogy mehetek dolgozni a minisztériumba, a fordítóirodába.
Egyszer a miniszter titkárnője beadta újításnak, hogy ne gyorsírással írják a jegyzőkönyvet, hanem vegyék magnóra a hangot, és majd azt legépelik. Elfogadták az újítást, beszerelték a magnót. Egyszer azonban az egyik osztályvezető elfelejtette kikapcsolni a mikrofonját és felvettek olyat is, amit nem akartak. A titkárnők ugyan kihagyták ezt a mondatot a gépelésből, de a miniszter meg akarta hallgatni az eredeti felvételt. Kirúgtak mindenkit, és nem kellett tovább a magnó, maradt a gyorsírás, de nem volt megfelelő emberük. Egy pártértekezleten a főnökömmel beszélgetett a miniszter és mondta, hogy nem tudnak honnan szerezni egy jó gyorsírót. Kérdezte a főnököm, hogy Lacit kérdeztétek már? Így kerültem be a miniszter mellé. A fordítóirodán zárolták az irataimat, lepecsételték, nem szabadott hozzányúlni, mert a miniszter bizalmas embere lettem.
Fekete Ágnes: Mit tudott jobban, gépelni vagy gyorsírni?
Soós László: Mind a kettőt egyformán tudtam. Talán inkább gyorsírást szerettem jobban. Több mint húsz nemzetközi gyorsíró versenyen vettem részt, és mindegyiken nyertem. A gyorsírással és a nyelvekkel mindenhova bejutottam. Sok titkos jegyzőkönyvet kellett készítenem.
Fekete Ágnes: Volt olyan, amely különleges volt? Most is őrzi ezt a titkot?
Soós László: A zsinaton is voltak zárt tárgyalások. Ezekről nem beszélek. Közben egy autóbalesetben összetörtem magam, és Isten másfelé rendelt. Megcsináltam akkor, amit kellett, és ez elég volt. Akkor önállósult ez a budakalászi gyülekezet, utána átmentem Pomázra és Csobánka is. Ameddig tudtam szolgáltam, amíg egyszer össze nem estem a templomban szolgálat közben. Akkor már nem ment tovább.
Fekete Ágnes: Tehát itt Budakalászon segített a gyülekezetben?
Soós László: Több, mint ötven éve prédikálok ebben a három gyülekezetben.
Fekete Ágnes: Hogyan indult a teológiai munka és a költészet?
Soós László: Amikor a betegségek miatt már nem tudtam tovább szolgálni, mert gyenge voltam, akkor kezdtem írni. Most jött el az ideje. Isten így rendelte.
Fekete Ágnes: A kalandjai közül ki tudna emelni olyat, amely nagyon fontos volt?
Soós László: Például azt a két szót, amely az életemet döntötte el. Az ostrom alatt hárman mentünk Kiskunlacházán az állomás közelében, amikor egy német repülő bombákat dobott az állomásra. Ezután a környékről összeszedtek mindenkit az oroszok. A velünk lévő lányt a tiszt szobájába vitték, a másik társunkról semmit nem tudtunk, valószínűleg Szibériába vitték. Rám este tíz óra körül került a sor. A százados az asztalnál ült, elé kellett állni. "Dokument jeszty?" – kérdezte. Többféle igazolványom volt és vigyázni kellett, hogy mikor mit vesz elő az ember. Elővettem a lelkészi igazolványomat. Rám nézett a százados és ezt mondta: "Bog jeszty?", azaz van Isten? Egy vad kommunista volt. Átfutott az agyamon, hogy ha megmondom neki, hogy van Isten, abban a pillanatban vág be a szibériai menetbe. Ha megtagadom Istent? Azt nem tehetem. Inkább Szibéria. "Bog jeszty." – mondtam. Erre leültetett, és elkezdtünk beszélgetni. Hosszan, legalább egy órahosszat beszélgettünk.
Fekete Ágnes: Milyen nyelven?
Soós László: Oroszul. Istenről beszélgettünk. A végén az mondta: "Damoj!" Hazamehet. Kiszólt az őrnek, hogy engedjen el. Az őr nem hallott még ilyet, mert onnan senki nem ment haza. Így menekültem meg. Két szó volt.
Fekete Ágnes: Bog jeszty!
Soós László: Különben Szibériába kerültem volna, de Isten vezetett.

Hírek:
Kálmán Attila ad orgonahangversenyt augusztus 5-én, pénteken 19 órakor Tatán, a Szent Kereszt Plébániatemplomban.

Koreai reformátusok a kárpátaljai cigánymisszió javára szerveznek jótékonysági koncertet augusztus 4-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

A Reformáció 500 évfordulójára készülve Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját számos református templomban bemutatják. Többek között augusztus 6-án, szombaton Gárdonyban.

Tabajdi Ádám orgonaművész ad jótékonysági koncertet a Füredi úti templom tetejének felújításáért augusztus 5-én, pénteken 18 órakor Debrecenben, a Szabadságtelepi református templomban

Kilencedik alkalommal rendezik meg a Sófár Dicsőítő Iskolát augusztus 8. és 14. között Balatonfűzfőn, az Öveges József Szakképző Iskola és Kollégiumban.

Fülöp Sándor festőművész Szülőföldem című kiállításának megnyitója augusztus 3-án, azaz ma 16 órakor lesz a Debreceni Református Kollégium Múzeumában.

Az 50. Nyírbátori Zenei Napok keretében a hangversenyek mellett, plakát és bélyeg kiállítás valamint Simándy Emlékkiállítás is látható a Nyírbátori Kulturális Központban illetve a Báthori István Múzeumban.

Kerékpártúrát szerveznek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei középkori templomok megtekintésére. A túra augusztus 6-án, szombaton reggel fél nyolckor indul Panyoláról és este ugyanoda tér vissza.

Megjelent a Confessio legújabb száma, amelynek témája: Az európai kultúrához való viszony változása a 21. századi ember életében.

Fekete Ágnes áhítata

"És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be; szakadoz vala pedig az ő hálójuk." Lukács 5,6
"Felszálla Simon Péter, és kivoná a hálót a partra, a mely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi vala, nem szakadozik vala a háló." János 21,11

Péter két halászatáról olvasunk a Bibliában. Az egyiket Lukács, a másikat János írta le. Több különbség is van az első halászat és a második között, amelyet már a feltámadás után tett Péter. Az egyik az, hogy először szakadoztak a hálók, mert nem bírták el a sok halat, de a Feltámadott szavára kivetett háló százötvenhárom halat fogott, és elbírta azt. Mintha a paradicsomi ítélet feleslegessége, a munka hiábavalóságának az átka jelent volna meg az első halászat esetében. Nagyonis emberien érthető az első kép: Hiába halásztak egész éjjel, és aztán a hálók meg képtelenek voltak Isten áldását elhordozni. Péter a második halászat idején mintha már más ember lett volna. Mintha saját halász létét már tényleg messziről nézte volna, szabad távolságban.
És valóban a halászat szimbólummá, jellé vált itt. Jézus azt ígérte egykor neki, hogy emberek halászává lesz. Mintha itt értette volna ezt meg. Jelképpé vált, Péter megértette a számok nyelvén, hogy egy új világ új halásza lett. Itt már nem a "tudok halászni, nem tudok halászni", "ki tudom húzni, nem tudom kihúzni", "van erőm, nincs erőm", "sikerül, nem sikerül" kettőssége az, ami meghatározza. Pedig a mi földi világunk, valóban ebben telik el. Valami nagy egység jelenik meg, valami egyesülés, hiszen a szimbólum szónak ez is a jelentése: összedobás, egységesítés. Százötvenhárom halat fogott Péter, megszámolta, és megértett valamit ebből. Nem szakadt el a háló most már, akármilyen sok volt a hal, vége lett e világ szakadozottságának. Péter megértette a beteljesedés szavát.
Mi is ez a százötvenhárom? Amikor régen kavicsokkal szemléltették a számokat, különösen a régi görögök, Püthagorasz tanítványai szerettek ilyenekkel foglalkozni, a százötvenhármat többféleképpen is szabályos sokszög alakba lehet rendezni. A százötvenhárom az első tizenhét szám összege is, de saját számjegyei köbeinek az összege is, valamint tizenhétszer háromszor három. Most nem sorolom fel az összes tulajdonságát, hogy az első öt természetes egész szám faktoriálisainak az összege, meg ehhez hasonlókat, mert nem értek hozzá. De kevés, talán egyetlen más szám sem egyesít ennyi tulajdonságot egyben. Biztos, hogy jelentősége van ennek a megnevezésnek: százötvenhárom hal volt, de nem szakadt a háló. A lényeg mindenképpen valamiféle beteljesedés, egység megtalálása. De hozzá teszem még, az ismétlés által. Az újra megtalált út által, Péter szabadsága által.
Az egyik legfontosabb szám, amire a százötvenhárom utalhat az az Apostolok Cselekedetei második részében van, ahol azt olvassuk, hogy tizenhétféle náció gyűlt egybe akkor Jeruzsálemben. Itt az történt, hogy Péter úgy értette meg a Teremtés, a Megváltás beteljesedését saját küldetésében, hogy az ő prédikációja tizenhétféle nációnak szólt. Az evangéliumot a Szentháromság Isten vezetésével tizenhétféle embernek mondta. Jézus őt, mint valami durva agyagot, a kezében tartotta, és gyúrta-gyúrta, hogy jól formálhatóként végül alkalmas eszköz legyen. Az egykori veszteglő, ellenálló, önváddal teli ember szabaddá vált Isten kezében arra, hogy a teljesség, az Örökkévalóság eszköze legyen. Élete végén így lett képes arra is, hogy Jézusért kereszthalált haljon. A halászember, a kegyelmet emberi módon megélt ember Isten igazi eszközévé vált. Adja Isten, hogy engedjük magunkat formálni, hogy lássuk Isten növekedést adó erejét az egymás és a magunk életében is. Ámen.