Piac – egyház – jelkép

Mostanában sokszor jár családunk egy-egy tagja különböző „magyarok vásárára”. Ezeken a piacokon különleges társadalmi hálóval találkozhatunk. Számos ember igyekszik valamiféle alternatív világot létrehozni. Olyanok is akadnak, akik szinte teljesen önellátó életet élnek, és a szükséges pénzmennyiséget piacolással szerzik be. Ennek a hálónak a lényege az, hogy mindenki ül a „ponyváján”, kiteríti portékáját, általában igyekszik jóban lenni a szomszédjával, és az összes piacolóval. Pontosan tudja azonban mindenki, hogy egy nagyon szűk mezsgye az, amin kommunikálunk, hiszen vannak közös érdekeink, de ellenérdekeink is. Például a piacfelügyelőnek fizetünk! Egy grimaszt vágva mindenki leadja a vámot. Akad, aki külön juttatásokat is nyújt neki, és persze kap is valamiféle előnyt ezért. A mi kis világunkban mindenki más-más hátszéllel szeret utazni. De egy biztos, közös függelem van az eladók és a piacos között. Ennél már csak az tesz minket jobban és együttesen kiszolgáltatottá, ha netán megjelenik valamilyen ellenőrzés. Akkor aztán megindul a susogó hírlánc: Vigyázz, itt az APEH! Mindezek ellenére azért azt mindenki érzi, hogy azok a ponyvák nagyon különbözőek. Valahol a mélyben egymás riválisai vagyunk. Egy kicsit szeretjük egymást, egy kicsit segítjük is a másikat, de alapvetően és lényegileg külön-külön egyéniségek és árusok versenyeznek itt. Hiába igaz az, hogy egy nagyon pozitív és különleges mikro társadalom van jelen ezeken a piacokon, valójában egy széttagolt, egymásra nem figyelő és „független elemekből álló halmaz” ezeknek a „ponyváknak” a világa.

Mindezt azért írtam le, mert ezek a vásárok szerintem egész társadalmunkat jelképezik. Akkor ugyanis, ha az árusok egyszer tényleg összefognának, és a másik oldalon valóban vállvetve állna ki egy-egy közösség azok mellett, akik megtermelik élelmiszerünket, akkor bezárhatnának a multimilliomosok cégei. Akkor valóban ható erők lennénk. Ugyanez igaz az egyházra is. Minden kis gyülekezet a saját berkeiben igyekszik a lehető legjobbat megtenni. Szép és jó ez, csakhogy így soha nem lesz ereje a szónak. Jó ez a magyarok vására is. Az ember végre valami kis oázisra talál, egy kicsit jobban érzi magát, meg aztán értékre bukkan… de mindenki tudja, hogy ezek partizán dolgok. Ugyanígy vagyunk a gyülekezetekben. A magunk ponyváján igyekszünk a lehető legjobbat teljesíteni – jó esetben. De arról a hatalomról, ami Isten Igéjének az ereje, – eleve lemondunk. Már ahogy megszólalunk, azzal a mi kánaáni nyelvünkkel, eleve megteremtjük azoknak a kis mini-társadalmát, akik a ponyván jól elvannak. Ennek a helyzetnek éppen az a drámája, hogy nagyon jó minden „magyarok vására” kezdeményezés, kifejezetten előrevivő és értékes szigetek ezek, és pontosan ugyanígy jók – ha a párhuzamot tovább gondoljuk – egyházi közösségeink. Mégis itt lappang a megfigyelhető folyamatok mélyén a nagy kérdés: Hiszünk-e Isten szavának erejében?

Ez a böjti vasárnap Virágvasárnap, amely úgy mutatja be Jézust, mint aki feltétlen hisz Isten hatalmában. Nem bújuk el, nem egy kis szekta alapítója akar lenni, hanem egész Izrael megváltását, sőt az egész világ megváltását készíti elő. Bevonul Jeruzsálembe, mint király, mint Messiás. Vállalja ezt az ünneplést, jóllehet nyilvánvalóan ez az utolsó csepp a pohárban Izrael akkori vezetői számára. Ezt már nem tűrik.

Jó lenne észrevennünk, hogy a hatalom mai gyakorlói abból élnek, hogy mi önként lemondunk hatalmunkról. Mai korunkra elsősorban nem az igaz, hogy elveszik tőlünk a lehetőségeket, hanem hogy olyan viszonyokat teremtenek, amelyben mi magunk mondunk le mindenről. Ennek az önkéntes lemondó-rendszernek része az egyház is. Lemondunk csodálatos örökségünkről. Lemondunk azokról az eszmékről, amelyek mentén szerveződött a Reformáció. Lemondunk arról, hogy Isten fiai legyünk ebben a teremtett világban, és bármiféle hatásunk lehetne az egész közösségre. Úton-útfélen ezt hallom: csak az én kis gyülekezetemben élek. Semmiféle tisztséget nem vállalok. Engem hagyjanak békén. Őszintén bevallom, nagyjából én is ezt gondolom. De nem jó a lelkiismeretem. Mert ebben a vonatkozásban nem vagyok sajnos Krisztus útján. Virágvasárnap erőt kapott egy szétesett közösség. A sokféle ember, aki akkor Jeruzsálemben tartózkodott együtt elhitte, hogy Jézusban erő van. Éppen benne, akinek a kezében nincs fegyver, aki szamárháton döcög, akinek tizenkét szegény tanítványa van, ő benne van az isteni erő. Lehet, hogy most egy szétesett társadalomban élünk. Lehet, hogy fogalmunk sincs a jövőről. Lehet, hogy kiürültek az egyház szavai. De vajon hiszünk-e abban, hogy Krisztus szava ma is erős szó?