A hatalom és a cselédség és az ellensúlyok az egyházban

Az egyházról jót vagy semmit, – gondoljuk anélkül, hogy kimondanánk. Minek bolygatni az álló vizet? Ha jót nem tudok szólni, maradjak csöndben! – gondolom én is. Ez az álláspont azonban nem segíti elő a változást, a fejlődést, a javulást. Ezért most ujjhegyre szedem saját tapasztalataim alapján mindazt, amit az egyházi hatalom gyakorlásáról megértettem. Ez a szemüveg ugyanúgy nem objektív, mint egyetlen másik sem hiszen egyéni tapasztalásokon alapul. Kérem, hogy ezt a személyességet engedje meg a kedves olvasó!

Az egyház minden korban tükörképe a társadalmi viszonyoknak. Nem tudott soha kibújni ebből a tükröző szerepből. Ez részben fájdalmas következménye annak, hogy elsősorban nem Krisztus követői vagyunk. Elsősorban nem a legvégső igazságért égünk, hanem a végső előtti és töredékes, földi dolgok birtokosaiként ugyanabban a kiszolgáltatottságban élünk, mint bárki más a földet túrva, vagy emberekkel bajlódva. De a helyzetnek van egy másik oldala is. Láthatjuk ugyanezt a valóságot természetesnek is. Hiszen az egyház itt, a földi viszonyok között él. Pontosan leképezi azt a világot, amelyikben él.

Reflexióm arra vonatkozik, ahogyan a hatalom az egyházi intézmény működési mechanizmusait élteti, tehát inkább a természetrajzát igyekszem leírni úgy, ahogyan tapasztalom.

Magas léc

Az egyház világának egyik nagy gondja, hogy akár belülről, akár kívülről nézzük, nagyon magasra kerül az a léc, amely elvárásainkat jelképezi. Mivel itt valami nagyon jó üzenetet közvetítenek, itt nagyon jó embereknek kell élniük. Miközben mennyei távlatokat ad, a földi viszonyrendszerben gyakran az átlagnál is lejjebb csúszik. Az egyház üzenete olyan, hogy ha lejjebb tesszük a lécet, akkor nem tudunk megfelelni a magunk által gyártott elvárásoknak. Ez indít be egyfajta ördögi kört.

Ez a helyzet még a nem vallásos és vallásos emberek közös kapcsolatrendszerét is érinti. Sokszor megdöbbentem azon, milyen magasra rakják az erkölcsi lécet a papok számára azok az emberek, akiknek ez a közösség egyébként semmit sem jelent. Van valamiféle tudatalatti elvárásrendszer az egyházzal kapcsolatban, amit nem is fogalmazunk meg.

Hasonlít ez családi életünk ünnepeire. Inkább a szőnyeg alá söprünk, vagy félreteszünk megoldatlan kérdéseket, de nem akarjuk elrontani azt a szép időszigetet, ahol azt reméljük, hogy egy kicsit megpihenhetünk. Számos ember mondta nekem: a templomba nem azért megyek, hogy ott is gond legyen! Ide töltekezni jön az ember, és nem kíváncsi a viszályokra, az emberi gyarlóságokra. Ez mindenki számára érthető magatartás, mégis különös módon éppen ez az attitűd válik az alapjává annak, hogy az egyházi kommunikáció olyan akadálytalanul kerül a manipuláció csapdájába. Legmegdöbbentőbb tapasztalatom, hogy a legokosabb emberek is készek végighallgatni nyilvánvaló hazugságokat, és nem szólalnak fel. Valahogy képtelen az ember ezekben a helyzetekben kilépni abból a vágyából, hogy ez szent hely, itt a jót akarom látni. Eltűnik az önreflexiónk, és vakfoltjaink kezdik működtetni viselkedésünket. Azok az emberek, akik otthon kerülik a konfliktusokat, itt valami még erősebb, talán maguk elől is menekülő, rejtőzködő magatartásformát alakítanak ki.

 

A manipuláció táptalaja

A római katolikus egyházban sokszor hallom különféle csoportokban, hogy „milyen jó nektek, protestánsoknak, nálatok demokratikus úton választják a tisztviselőket, közösségi döntések születnek”. A valóság azonban az, hogy ez az úgynevezett demokratikus helyzet még inkább táptalaja annak, hogy ne nyíltan kommunikáljunk, hanem a sorok és szavak mögötti üzenettel befolyásoljunk. A gond nem abból ered, hogy milyen hatalom gyakorlási technikát alkalmaznak egy-egy közösségben. Ha a püspök a józan eszét használja, felméri, hogy merre van szükség papra, és egyenként beszélget paptársaival, akkor nagyobb valószínűséggel hoz majd jó döntést, mint egy olyan egyháztanács, amelyben a többség látókörében csak a helyi érdekek vannak. Rengeteg történetet olvashatunk a lelkészválasztásokról. Hogy Mikszáth Kálmánt idézzem: „Tetszetős a lohinai (luteránus) pap, csinos horgas orrú, kék szemű ember volt, magas, daliás termettel. Akire azt szokás mondani: Ezt az asszonyok választották.” (A lohinai fű, elbeszélés, 1885.) Nagyon ritka eset az, amikor a helyi érdek meglátja a nagyobb közösség érdekeit, és képes magát abba belehelyezni.

A református egyházban a presbitérium az a testület, amelyiket a katolikus világban egyháztanácsnak hívnak, azzal a különbséggel, hogy itt választás útján kapnak felhatalmazást. Többnyire azok lesznek itt tagok, akik elég ambiciózusak. Presbiterként általában elsősorban az a céljuk, hogy magukat pozícionálják: „márpedig itt mi döntünk.” Mert sokan gondolják úgy, hogy a demokratikus döntés lényege az, hogy mindenki mindenbe beleszólhat. De miért szólna bele valaki olyasmibe, amire nincs ideje, ami nem az ő szakterülete, ami az ő szempontjából esetleg mellékes kérdés. Valahogy a legapróbb ügyek is belefolynak a kompetenciaharc folyójába, mint abban a családban, ahol a testvérek folyton rivalizálnak, és ez minden kérdést felülír. Véleményem szerint lehet és kell is a közösség ügyeiről sokat beszélgetni, és amit lehet, közösségi döntéssel jó eldönteni. De vannak olyan esetek, amikor gyorsan kell dönteni, és olyan helyzetek, amikor bár naponkénti testületi egyeztetésre lenne szükség, de ez teljesen lehetetlen. Ezért fontos lenne, hogy az döntsön, aki kompetens és felelős az adott ügyben. Ennek az egyik nagy gátja, hogy nincs tere az egyházban a konfliktusok megbeszélésének, tisztázásának, a megromlott kapcsolatok helyreállításának. Mintha attól teljesen függetlenül, hogy melyik tisztségbe kerül az ember, közös és furcsa vágy hajtaná a közösséget: Éljünk túl! Mindent inkább a szőnyeg alá!

A lelkészek túlélési technikája gyakran az, hogy kialakítanak valamilyen manipulációs technikát azokkal szemben, akik az „én fontos vagyok, és elmondom” elv alapján működnek. Ezért a presbiterek és presbitériumok sokszor érezhetik úgy, hogy nincs valóságos eszköz a kezükben arra, hogy egy helyzetben képviseljék az álláspontjukat. Azt érzékelik, hogy a végső döntést valójában a lelkész hozza meg.

A presbiteri gyűléseken lényegtelen kérdésekről végtelen hosszan beszélgetnek, és lényeges kérdések vagy nem is kerülnek szóba, vagy nehezen jutnak döntésre ezekben. Pénzügyi- vagy egyházközségi tervek vonatkozásában sokszor hiába tesznek kezdeményezéseket presbiterek, gondnokok, javaslataik gyakran nem valósultak meg.  Nagyon különös tapasztalat ez. Ezeknek a nehézségeknek a gyökere a tisztázatlan viszonyokról szólt.

Voltaképpen nem azért történnek meg ezek a tragikus ütközések, mert a lelkész túlságosan autoriter, vagy nem elég demokratikus az egyház, hanem azért, mert rendkívül nehéz valóságos felelősségi köröket működtetni az egyházban.

Még a cölibátus kérdését sem emelném ki, pedig az a katolikus egyházban kiemelt fontosságú. Úgy látom, hogy az egyházi szervezet működésének gondjai a vallásos struktúrák és a modern, illetve posztmodern világ találkozásából adódnak inkább. Nincs kevesebb gond a cölibátusból sem, mint a lelkészek válásából. A magyar átlag fölött van a széttört lelkészcsaládok aránya. A lelkészi életmodell beszorítottsága, az elvárt szerepjáték, a férfiak és nők esélyegyenlőtlensége, a túlhajszoltság és függés mind-mind okai ennek a helyzetnek.

 

Tisztázatlan jogviszony

Az egyházban találkozik egy családias és egy érdek alapú viszonyrendszer. Testvéreknek hívjuk egymást, atyák és anyák vannak itt, és mégis nyilvánvalóan érdekek vezetik az egész intézményt a fennmaradás érdekében. Igy van ez minden intézményben: ezért építkezünk, ezért hozunk létre hivatalokat. Úgy látom, hogy általában a családias kötelékek vonzzák ide az embereket, és amikor szép lassan szembesülnek az érdek alapú rendszerrel, akkor kezdődik a meghasonlás, amit alkatunk szerint más és más módon oldunk meg. Az azonban valószínű, hogy azzal a ponttal kellene foglalkozni, ott kellene az egyház gyógyulásának az útját keresni, ahol ez a két típusú kapcsolati rendszer találkozik. Az egyházi hatalom gyakorlásának ez az összekavarodása jól látható abban is, ahogyan a protestáns egyházakban a lelkészgyerekek, lelkész családok egyfajta külön státusban élnek. Az a gyermek, aki lelkészcsaládban szocializálódott, sokkal erősebb elköteleződésben van jelen a hierachiában. A lelkészgyerekkel szemben ezért sokkal kíméletesebb az egyházvezetés, amennyiben esetleges fegyelmi ügyre kerül sor. Az ő esetükben a legerősebb a társadalmi érdekek és a családi viszonyrendszer összekapcsolódása.

Három jelentős kapcsolódási síkot fedeztem fel eddig az egyházban: a feudalizmus, a kapitalista munkaviszony és a katonai parancsuralmi viszony.

Egyrészt jelen van a feudalizmus. Lelkésznek, papnak lenni azt jelenti, hogy egy viszonyrendszerbe bele kell simulni. Igazán, mélyen nem a pénz számít köztünk, hanem a státus. Ez nem azt jelenti, hogy a magasabb státusú ember meghatározza az alacsonyabb státusú életét, hanem azt, hogy mindenki mindenkinek a meghatározottja. A hűbéri rendszer furcsasága volt az, hogy ugyanaz az ember lehetett egyszerre élet és halál ura, ugyanakkor mindenkinek a kiszolgáltatottja.

A katonai rendszer úgy van jelen, hogy minden lelkész és pap kirendelt katona. Ott van, ahova rendelik. Nem állása van, hanem szolgálati viszonya.

A kapitalista munkaviszony síkja talán a katolikus egyházban kevéssé van jelen, bár az intézményekben szolgáló papok esetében már ott is megjelenik: Az egyház pályáztat, kérdéseket tesz fel, komoly munkafeltételeket szab. Azt üzenik a jelentkező lelkésznek az „állásadók”, hogy majd meglátjuk, jó vagy-e valamire.

Teljesen lehetetlen ebben a hármas hatalmi viszonyrendszerben jól működni.

Ebből következik az is, hogy itt a tagok felelősségi körei nem tisztázottak, ezeket ugyanis nem lehet megosztani, ahogyan a közös ló és a túrós hát esetéről ezt tudjuk. A presbiterek (egyháztanácstagok) és a lelkészek között különösen lehetetlen a felelősségbeli kapcsolódás. A hatalom megosztásának alap feltétele lenne, hogy az anyagi eszközök, a számon kérhetőség és a döntési potenciál azonos mértékben legyen jelen azoknál, akik gyakorolják a hatalmat. Az egyházban azonban csupán a klerikus elemek számon kérhetőek. Viszont – különösen faluhelyen – a világiak érzik igazán sajátjuknak az egyház vagyontárgyait, mert azok nemzedékeken átívelve is az övéik. Ezzel szemben az egyház sajátos tevékenysége pedig úgy zajlik, hogy a laikusoknak nincs valós felelősségük, ha kedvük úgy adja, elmennek, megsértődnek, egyházat váltanak. De a pap a rendszer része marad, és felel a pénzért, felel mindenért, ami ott történik. Ritkán kérik őket számon a valóságban, mégis ez a tisztázatlan viszony adja azt a teret, amelyben a hatalom gyakorlása kicsúszik mind a lelkész, mint a világi vezetők kezéből.

Külön érdekes következménye a tisztázatlanságoknak az a tapasztalat, hogy az egyházban számtalan rosszindulatú pletykálkodás zajlik. Számos egyházközségben a pletykának egy szabályos intézményrendszere alakult ki, amellyel máshol még nem találkoztam. Komoly döntéseket alapoznak arra, hogy „mit beszélnek az emberek”.

 

A függőség és az alázat összekavarodása

Az egyházi intézmények üzenetükből következően hierarchikusak: értékmegőrző-értékátadó rendet képviselnek. Talán éppen ezért a fennmaradás esélyének a vesztét érzékelik az egyházi hatalmat gyakorlók akkor is, amikor valamilyen változás szükségessége megjelenik. Még amikor a külső tényezők erre kényszerítik is, valahogy a korábbi szokások ereje mindent leural, és a legtöbbször visszájára fordul a megújítás szándéka. Ráadásul többnyire olyan embereket vonz az egyház, akik számára a biztonság a legfőbb szükséglet, és még az átlagnál is inkább szeretnék megerősíteni az élet kereteit. Ezért gyorsan megjelenik az egyházi gondolkodásban a szervilizmus, mint a fenti vágyra adott közösségi válasz. Ilyenkor megszűnnek az érvek, éppen ezért a gondolkodás igénye is megkopik az emberben.

Catherine Ducommun, Böszörményi-Nagy Iván özvegye Lojalitás – erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít című könyvében (Kolozsvár, Exit Kiadó 2014) a lojalitás és lojalizmus különbségtételéről ír. „A lojalitás az ember egyenességét jelzi. Arra a képességre utal, hogy hű maradjon elköteleződéséhez, és igazodjék a becsületesség és egyenesség szabályaihoz. Aki lojalitást kér, az egy olyan felelős melléállást kíván, amely a bizalomra épül: megbízom abban, hogy például a vezető akkor is a javamat akarja, amikor ezt nem értem. A legtöbb ember képes megérteni azt, hogy látószöge sokkal kisebb, mint egy egész közösségé. Aki a hatalomban kis részesedéssel él, kevesebbet lát. Catherine Ducommun azt írja, hogy csak széles összefüggésekben, kapcsolati hálóban lehet segíteni az embereknek. Hiszen, ha megsebeztek minket, akkor ösztönösen belekerülünk egy követelés-bosszú körforgásba. Ez a körforgás általában nemzedékről nemzedékre továbbadódik. A lojalitás eszméje itt úgy jelenik meg, mint az egész kiterjedt család egymás iránti elköteleződése. A szervilizmus viszont az alulmaradottság szorongását viszi tovább. Úgy gondolom, a szervilizmus és a lojalitás megkülönböztetése jó lehetőség arra, hogy egyrészt leírjuk az egyházban zajló hatalomgyakorlás nehézségét, másrészt kiutat is mutassunk.

A másik jó példa ugyanerre a cselédség kialakulása, és a társadalomba való felemás beilleszkedésének a története. Magyarországon a cselédek példája talán a legalkalmasabb arra, hogy meglássuk, miért alakít át egy emberi viszonyt a tisztázatlan jogi helyzet. Bibó István ír erről: „E pillanatban nem tudok erre jobb példát, mint egy, a szó legszorosabb értelmében vett kulináris, vagyis konyhai példát, amely azonban eléggé közelről érzékelhetővé teszi ezt az egész közösségi helyzetet. A példa az az összeszervezési mód s az a közös helyzet, amelyik a feudális társadalmi hierarchia és az osztály nélküli egyenlő társadalom közötti átmenet alatt, a polgári társadalomban a háziasszonyt és a háztartási alkalmazottat szervezi egymással össze. Semmi sem valóságosabb, mint a háziasszonyok sorozatos tapasztalata a háztartási alkalmazottak lustaságáról, konokságáról, jóakarathiányáról, megbízhatatlanságáról. Semmi sem valóságosabb, mint a háztartási alkalmazott tapasztalata a nagyságák szeszélyességéről, kiszámíthatatlanságáról, embertelenségéről és ridegségéről. Mégis e sok valóságos tapasztalat mellett egyiknek sincs igazi képe a másik egész valóságáról, mert úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve, hogy egymásról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak: rosszat tapasztalnak akkor is, ha véletlenül a másik típus legjobb egyedeivel állnak szemben. Miért van ez? Azoknak a társadalomszervezési feltételeknek a hamis és ellentmondó volta miatt, amelyekben egymással szemben állanak. Az egész viszony az átmenet állapotában van egy patriarkális fölény állapotából a tárgyilagos szerződésszerűség állapotához, s mindegyik fél, saját érdekeinek megfelelően, olyant vár a másiktól, amit az adott feltételek mellett nem kaphat meg: mindkettő ugyanis egyidejűen akarja magának biztosítani mind a patriarkális viszonynak, mind pedig a szerződésszerűségnek az előnyeit. Ennek eredményeképpen mindkét fél rideg szerződésszerűséggel találkozik ott, ahol érdekeinek jóakarat és készség felelne meg, viszont a megértő engedékenység igényével és érzelmi alapon támasztott követelésekkel találkozik ott, ahol a szerződések pontos betartása volna az érdeke.” (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után)

A háború előtti Magyarországon keveredett a feudális világ, a családi viszonyokra alapuló társadalom, a modern, szerződésekre alapuló rendszerrel. Ezek ráadásul sok esetben úgy keveredtek, hogy mind a kettőből a negatívumok erősödtek meg. A mai egyházi életben hasonló módon keveredik egy szerződéssel le nem írható személyi függés a túlhajszolt, posztmodern munkaviszonnyal. Hamar rájönnek a lelkészek, papok a túlélés esélyeire, mint ahogyan a cseléd is ki tudta használni a nagysasszonyozást arra, hogy kiskapukat találjon.

Látásom szerint nem az a baj, hogy feudális elveken nyugszik az egyházi struktúra, hanem az, hogy tisztázatlan viszonyokon nyugszik. Az egész egyházi közösségi rendszer egy „róka fogta csuka, csuka fogta róka”. Az egyház üzenete ugyanis olyan mértékben kötődött össze a feudalisztikus kapcsolati rendszerrel, hogy úgy érzékeljük, maga a tartalom csúszna ki belőle, ha rendes fizetésért, az órákat számolva tenne bárki is szolgálatot benne. Úgy véljük, hogy éppen a szívességi körök, a gesztusok, a túlórázás kimondatlan elvárhatósága különbözteti meg az egyházi szolgálatot a munka világától. Az az anyagi érdek, amely a termelő és szolgáltató világában használatos, itt nem lehet vezérlő elv, ez alkalmazhatatlan.

Bibó István saját korszaka szempontjából azt mondta, hogy új nyelvet, új szokásokat kell alkotni ahhoz, hogy valami változzon, mert a mindennapi életből nyeri erőforrását ez a rendszer, és újratermeli önmagát. A mindennapok alapjáig kell visszabontani ezt a kérdést, le kell először írni, hogy működnek valós emberi viszonyaink. Ahogy az egyik tanulmány írja: „az eleven hit csak valós emberi viszonyok között bontakozhat ki.”

A hatalmi viszonyok összekavarodásának egyik oka a konzum civilizációs érdek

Az eddig elmondottakat még egy külső tényező is erősíti. Minden korábbi társadalomban közérdek volt a klasszikus társadalmi közösségek, mint például az egyház léte és működése. Ma azonban a nyilvánvaló érdek éppen az ellenkezője: ne egységként éljük meg identitásunkat, hanem sok kis egyedként, akik majd valamilyen szavazógép meghosszabbított karjává válnak. Ezt a szétesettséget mindig jobban érzékelik a vezetők. Amikor az ember elől áll, maga is akkor veszi észre, hogy mennyire szétdaraboltak, szétesettek azok, akik rá vannak bízva, így lehetetlen őket pásztorolni, mert egyáltalán nem szeretnének egyfelé menni. Többek között ez a szétesettség áll a lelkészek, papok válsága hátterében.

Úgy látom, hogy az egyházi szervezet működésének gondjai a vallásos struktúrák és a modern, illetve posztmodern világ találkozásából adódnak leginkább. A lelkészi életmodell beszorítottsága, az elvárt szerepjáték, a férfiak és nők esélyegyenlőtlensége, a túlhajszoltság és függés mind-mind okai ennek a helyzetnek.

Nehéz a jó megoldást megtalálni, de el kellene kezdeni a lényegről beszélni

Nem lenne más megoldás, mint olyan struktúrákat és érdekeltségeket beépíteni ebbe a rendszerbe, amelyek ellensúlyozzák az egyoldalúságot. Sajnálatos módon azonban nem ez a vezető pozícióba kerülő emberek látszólagos érdeke.

Mivel a hatalmat gyakorlók az egyházban is a kisebb pozícióból kerülnek a nagyobba, maguk már nem érdekeltek abban, hogy megosszák hatalmukat. A szubszidiaritás elvét kellene sokkal jobban megérteni, elővéve XI. Piusz pápa 1931-es Quadragesimo anno enciklikáját. Azt kellene újra végiggondolni a mai korra alkalmazva.

A másik támpontunk egy egyszerű, még az állatoknál is fellelhető csoportdinamikai elv lehetne, amiről Pléh Csaba ír egyik cikkében. Az ”egységben az erő” elve – az állatok viselkedésében is fontos szerepet játszik. „Nem jó egy egész csordával szembeszállni, leválasztják a kiszemelt állatokat, elszigetelik, és ilyenkor a többiek a saját bőrüket mentve rohannak minél messzebb. Nincs együttműködés, nincs szolidaritás, aki gyorsabb, az lesz nagyobb biztonságban, azaz a versengés kerül előtérbe (néha a papírforma szerinti forgatókönyvet meghazudtolja a valóság, de ez csak ritkán fordul elő).” Az ember képes a csoporthatárokat átrajzolni, és felülvizsgálni azt, hogy ki tartozik az én csoportomba, és ki az, aki kívül van. Tapasztalat szerint éppen az a vezető lesz sikeres, amelyik képes arra, hogy szerepén felül emelkedjen, képes a csoportérdeket egyre tágasabban látni, több szinten is értelmezni, és nem egyre beszűkültebb, egyre kizárólagosabb módon tekinteni közösségére.

Az alábbi két szempontot javaslom továbbgondolásra, ezek segítenének abban, hogy az egyház megakadt hatalomgyakorlási mechanizmusait feltérképezzük, és a megújulás felé utat mutassunk:

Az első a szubszidiaritás elvének sajátos újragondolása, azaz a feladatok és a konkrét közösség érintettségének az összekapcsolása, illetve annak biztosítása, hogy helyi szinten oldják meg a helyi kérdéseket. A másik a csoporthatárok tágításának az elve, az alapvető csoportdinamikai tapasztalatok értelmezése és megvalósítása.

Persze mindez csak akkor lesz lehetséges, ha lemondunk a „jót vagy semmit” elvéről. Ez az alapmagatartás ugyanis egyfajta közösségi depresszióba vezeti az egész egyházat. Mintha legbelül szinte már mindenki feladta volna, hogy bármit is tegyen megváltoztatásáért. Az egyház megrekedt, és képtelenség ezen változtatni. Belefáradtunk és közönyössé, rezignálttá váltunk az egész intézménnyel kapcsolatosan. Akik még megmaradtak a különféle testületekben, azok pedig nem képesek arra, hogy elegendő erőt gyűjtsenek bármilyen komolyabb változtatáshoz. Ez a közösségi rezignáltság az, amin túllépve el kellene kezdeni boncolgatni azt, hogy hol lehetnének mégis az ellensúlyok.

Megjelent: Egyházfórum, 2022/1.