Bekukucskál a láthatatlan

Nagy titok, hogy honnan jövünk, és hogy merre tartunk. Mint ahogyan minden nap a sötétből indul és oda is tart. Titokból titokba bújik el a nap. Én is úgy lestem meg érkezését ma reggel! A madaraknak megszokott az a kis piros folt, ami akkor is megjelenik az ég alján, amikor általában csak felhőket látunk.  A kék fénye eltérül, ahogyan a széles levegőtakarón áthatol, és mi meglátjuk a millió sugárból a vöröst. Elküldi Isten hozzánk reggel azt a színt, amit a szemünk mér képes érzékelni, vakokból látók leszünk. De csak egy rövid időre, amikor egészen nagy távolságot kell megtennie a nap sugarainak, aztán elkezdi bújócskáját a felhők mögött. Isten reggel ránk kukucskál.

Látlak, és szeretnék belépni látószögedbe. A nehéz felhők csak takarók, semmit nem változtatnak jelenlétemen. Emlékezz arra a reggeli piros pöttyre az égen! Itt vagyok. Néha bekúszik fényem az életedbe, de ez a látható valóságszelet csak töredéke annak, amiben élsz. Nem az van, amit látsz.

Az az egyetlen fénypont valóságosabb, mint ezer ragyogás. Az a vörös szín csak azt jelzi, hogy behajoltam a látható térbe, de előtte is ott voltam!

A nagy titokból a nagy titokba tart minden. És egyszer csodálatosan átváltozik a szemünk, és meglátjuk a láthatatlant is. Akkor majd nem tűnik el a nap a szemünk elől akkor sem, ha felhők takarják.

A régiek mindig Kelet felé fordultak, mert onnan jön a fény. Arsenios, sivatagi remetéről mondják, hogy szombat este, amikor lement a nap, mindig Kelet felé fordult, felemelte a kezét, és egészen napfelkeltéig így imádkozott. A lefele úton a felfelé út felé fordult. A sötétségben a nap reményét éltette. A láthatatlant látta meg.