Fény-űzők lettünk?

Az év legsötétebb napján tüzet gyújtottunk. Hosszasan néztem, ahogyan kínlódnak az ágak a fára kicsapódott a pára miatt. A szürke füst eluralt mindent. Gyönyörű szimbólummá érett ez a kép. Talán éppen úgy történik velünk is, mint egy vizes fával: képtelenek vagyunk kinyílni a világosság számára. A vizes rőzse alatt küszködik a fény. A világ szó szerint fényűző lesz számunkra, és nem ragyogó. Talán mindennél szorongatóbb ez a mákonya, a fénytelenség. Látunk, de nem értünk, semmi nem világos. Sokszor napokon keresztül, sőt hosszú időszakok alatt is azt érzékeljük, hogy sötét világban élünk. Az ember ilyenkor tapogatózik, mint egy pincében. Vagy fújtat, dühöng, és igyekszik helyére tenni a dolgokat, amik eltűntek a sötétben. Valamit elrontottam, elvesztettem régi álmaimat, de amikor megkérdezem magamtól: Hol? Mikor? – nem tudom rá a választ. Homályos kutyulék van az ember lelkében ilyenkor. Éppen ez a sötétség ereje: a kimondhatatlanság. A tolvaj is akkor jön, amikor nem látjuk a kontúrokat, amikor a megnevezhetetlenség az úr. Mégis, ha fény gyullad, akkor az a világosság ilyenkor a legátütőbb. Éppen a barlangban látjuk egyértelműen azt, ahogyan a fény behatol, és egyesül a mi pislákoló világosságunkkal. A világosság a sötétségben fénylik. A sötétségben minden tündöklően fényes. Szívünk sötétjében is így van. Éppen a legnagyobb homályban érzékelhetjük az igazi fényt. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az Igazi Világosság eljött ebbe a világba. Jóllehet vizes faként akkor is, azóta is elfüstöljük a fényt. Az ágak azonban előbb-utóbb kiszáradnak, és semmi sem állíthat a világosság útjába. A szívünkben sem.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be…Az Ige testté lett, közöttünk lakott.” (János evangéliuma 1. rész)