Kettős látás

Különös, hogy egyetlen háború történetéről sem olvasunk az Újszövetségben, legfeljebb bujtatottan. Egyszer azzal mentek Jézushoz, hogy az állatok és az emberek vére összefolyt, amikor Pilátus levert egy lázadást. Ez volt a korabeli rémhír. Pilátus még a templomot sem kímélte. Valószínűleg akkor mindenki erről beszélt. Az emberek tele lehettek félelemmel. Jézus azonban válaszában másról beszél: Gondoljátok, hogy ezek megérdemelték? Legelőször is elfordítja figyelmüket az emberi okok kereséséről. Pedig a mi első, szinte ösztönös gondolatunk mindig a kutakodás: Kinek az érdeke? Miért történt? Ezer újságcikk latolgatja ma is ezt a kérdést. Jézus azonban nem megy bele ebbe a játékba. A felszínen maradunk, amikor ezeken morfondírozunk.

Van egy számomra nagyon kedves mai gondolkodó, Paul Virilio. Egyik legérdekesebb könyve a Háború és televízió. Szerinte a 20. század eleje óta az egész társadalmat egyfajta hadi készültségben tartják. Ő mondja, hogy mai korunkban új „rendek” alakultak ki, hasonlóan a régi rendi társadalomhoz. A „sebes” emberek a „nemesek”. Az tesz valakit hatalmassá, ha nagyon gyorsan, rengeteg embert el tud érni, és képes őket befolyásolni. Ezeknek a módszereit próbálgatják rajtunk. „Azt mondhatnám, hogy valamiféle másodlagos valóság megteremtésének vagyunk tanúi.” Egészen eddig az volt a valóság, ami megtörtént, aminek színe, alakja volt. Most azonban az lett a valóság, amiről képeket vetítenek, amiről beszélnek. Mintha két hangszórón, sztereóban hallanánk a világot, az egyik az, ami velünk történik, és a másik az, amit a képernyőn mutatnak. Ez egy újfajta, gondolati gyarmatosítás, és ennek egyik lényeges eleme, hogy a nagy pörgésben megfoszt minket az „észszerűséghez nélkülözhetetlen gondolkodási időtől.” – ezt mondja Virilio.

Melyik hangszóróra figyeljünk? Hogyan kezelhető ez a kettős látás, hogyan értelmezhető az igazság?

Jézus pontosan azért nem kezdte el elemezni Pilátus vérengzését, és nem kezdett semmiféle gyógyító akcióba, mert látta, hogy ez egy ördögi folyamat. Ehelyett ezt a mondatot mondta el kétszer: „Ha meg nem tértek, mindannyian hasonlóképpen elvesztek.” Azaz, a ti valóságos életetek a kérdés. Nem elvi, távoli országok újságírói kérdései az igazi kérdések, hanem a te mai napod. Jézus mondatát első megközelítésre fenyegetésnek is vehetjük. Ha meg nem térsz, ha nem kerülsz közel Istenhez, ha nem hallgatsz rám, akkor véged van…

Ő azonban egy példázatot mond e figyelmeztető mondatok után. Egy fügefáról mesél, amelyikhez már három éve kijár a gazda, gondozza, de mind hiába. A vincellérrel kezd el vitatkozni a fa tövénél. A gazda: most már vágják ki! Vincellér: Türelem! És ő győz. Nem az erőszak, nem a kényszer, hanem a remény. Amikor Jézus eltereli figyelmünket a hírektől, nem távoli emberekről, hanem rólunk akar velünk beszélgetni. Ő vár.

Két feladatunk van: Az egyik az, hogy jelen tudjunk lenni a kitapintható, igazi valóságban. Ez nem kis feladat. A gondolataink állandóan becsapnak bennünket, és észre sem vesszük, máris távoli emberek gondjain jár az agyunk, és nem vagyunk igazán jelen ott, ahol vagyunk. Megélni a valóságot ott, ahol vagyunk, a mi valóságunkat!

A másik feladatunk az, hogy észre vegyük, a világ nagy várakozásban él. Isten minden áldott nap reménnyel teli hozza fel Napját ránk. Ha Isten nem látja veszett csatának ezt a földet, akkor mi se lássuk annak! Ne sötét borongással, félelemmel teli módon nézzük a világot, hanem Isten irgalma felől. Ő még kapál bennünket. Öntözi e világ kertjét, és remél. Érdemes a különféle csatornák „félelem-kommandóit” kikapcsolni, és inkább hinni a mi Szőlősgazdánknak, akié ez a világ.