Mufurcként becsaphatjuk az ajtót
Az első ajtót Káin gyártotta. A mögül leselkedett testvérére, mert már hasonlítgatták, méregették egymást: Ő van kint, én pedig bent. Erre a rettegett határpontra festettek…
Az első ajtót Káin gyártotta. A mögül leselkedett testvérére, mert már hasonlítgatták, méregették egymást: Ő van kint, én pedig bent. Erre a rettegett határpontra festettek jelet Egyiptomban, hogy a halál angyala megismerje az igazak ajtajait. Azaz, az ajtón megjelent egy másik, láthatatlan ajtó, amely az életre nyílt. Elzárta a sötétség nyílását.
Ez az ősi jelkép ugrott bukfencet, amikor Jézus önmagát ajtónak nevezte. A határok, a bűn, a félelem kinyílássá, határátlépéssé alakult át. Éppen abban a hajlatban, abban a résben kandikál ránk a szabadság, ahol a rettenet miatt elreteszeljük magunkat. „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek.” Pontosan ott kell keresgélni lelkünkben a Lélek útját, ahol félünk, ahol szorít és nyikorog az ajtó. A lezárt szobában, a rettenet helyén jelen van Jézus. Bent van az áthatolhatatlan térben.
A Lélek, a transzcendens, isteni erő számunkra valami különleges. Keresgéljük azt, ahogyan ez a több, a mennyei áradás meghaladja képességeinket, és ha nem is szentté, de igazabbá, szebbé és jobbá lehetünk általa. A Lélek pedig tekintetünket saját lelkünk nyikorgó ajtajára irányítja: ezen lépek be hozzád! Jézus sebeit mutatja meg mindig először. És erre Mufurcként be is csaphatjuk az ajtót. Az is lehet, hogy tekergetjük a kulcsot, és képtelenek vagyunk kinyitni a zárat. Leragadunk az emberi erőnél, és nem tudunk átlépni az élet életébe.
Talán a csend, talán az igaz várakozás, talán nyikorgásaink elfogadása, talán a kulcslyukak tágítása, talán a retesz beolajozása, de biztosan saját lelkünk ajtajának rendbetétele az egyetlen, amit tehetünk azért a csodáért, ami sokkal több, mint mi: eljön a Lélek, eljön Isten. Eljön, és Önmagával eggyé tesz.
Istenem, Mennyei Erő! Engedd, hogy a bennem élő Mufurc lecsendesedjen, és igazán kitárulkozhassak, elsősorban előtted.
2025. június 8. – Pünkösdvasárnap
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” Jn 20,19-23
