2002-05-22

Fekete Ágnes: Áldás, békesség. Szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest, a felelős szerkesztőt hallják. Itt a tanév vége, gyermekeink számára a számadás ideje. Sok érdekes dolgozat is előkerül ilyenkor. Sajnálatos, hogy porosodásra ítéltetik jó néhány diplomamunka és szakdolgozat, ami pedig közérdeklődésre tarthatna számot. Hála Istennek, egyházi témákkal is foglalkoznak nem egyházi tanintézményekben is. Ma két ilyen munkát szeretnénk bemutatni, az egyik a történelem, a másik a lélektan területéről dolgoz fel egy-egy témát. Örülnénk, ha felkeresnének bennünket azok, akik más hasonlóan érdekes, református közügyeinket érintő dolgozatról tudnak. Köszönjük azt a nagyon sok telefont és számítógépes levelet, amit eddig is kaptunk, és várunk továbbra is a [email protected] címre. Számos hallgatónk örömmel vette sorozatunkat, melyet Bagdy Emőke pszichológussal, a Károli Gáspár Református Egyetem professzorával vettünk fel, s amelyben szó esik a családról, kapcsolatainkról, lelki kétségeink hitbeli feldolgozásáról. Most tehát hallgassuk meg Bagdy Emőkét.

Bagdy Emőke: Mindannyian szinte a hátunk bőrén érzékeljük, ha például egyedül vagyunk egy szobában, kinézünk az ablakon, s valaki a nyitott ajtón belopakodik… Mindenki, aki ezt átélte, igazolja azt a lélektani kísérletet, hogy az ember olyannyira társas lény, annyira érzékeny a másikra, mint emberre, embertársára, mint lényre, hogy rárezdülünk a belépésére, noha ezt semmilyen inger nem közvetítette. A születés utáni pillanatokban, elég, ha megszagolja édesanyja melltartóját a gyermek, és tíz közül is jót választ egyszeri benyomás alapján. Egyszóval az ember társas lény, családba születik. Egy olyan diadikus – kétszemélyes kapcsolatból indul el az életre, ami modellje annak, hogy majd a saját párjával, a maga megkülönböztetett intim kapcsolatát felnőtt korban létre tudja hozni. Vagyis az anya-gyerek kapcsolat modellje annak, hogy mennyire tudunk szeretni, és valóban ragaszkodó és elkötelezett módon majd felnőtt korunkban a társunk mellett kitartani. Nemcsak elfogadni, hanem valóban az eskünek megfelelően hűségesnek lenni. A család szociális bölcső. Megtanít minket minden fontosra: Milyen világ vár rád odakint? Mint egy izom, ha tréningben tartjuk, akkor jobban fejlődik, ugyanígy kell a lelki rendszert, a magatartásbeli rendszert is megizmosítani, és a gyerekben ezeket a képességeket kialakítani. A kultúra sajnos ma ezzel ellentétesen a nagyon engedékeny, megengedő, követelményeket nem állító, szankciókat nem alkalmazó nevelést részesíti előnyben, amiből már nagyon sok súlyos következmény származott.

Fekete Ágnes: A keresztyén családoknak különösen nehéz a helyzetük, hiszen egyfelől nyilván védik a gyereket és sajnos egy társadalomidegen üzenetet próbálnak otthon beplántálni, másfelől viszont arra kell tanítani a gyermeket, hogy tudjon élni ebben a világban.

Bagdy Emőke: Igen. Feladata a szülőnek a gyerekkel megértetni, hogy a család, amiben felnő ebben a hitrendszerben él, de sokféle érvényes élet-érték létezik. Ne legyen erőszakos, és ne gondolja azt, hogy kizárólag akkor becsülhet valakit, akkor tekinthet embernek, ha az az illető például hívő keresztény, vagy keresztyén. Ne legyen egyfajta mássági szempontrendszer a tudatában, hogy azt, aki más, elítéli, vagy távolságot tart. Ugyanakkor a gyereknek kell megküzdeni azzal, hogy a többségi világ őt – a hívő gyereket, aki eljár vasárnapi iskolába – tartja másnak. Úgy néznek rá, mint egy csodabogárra: Mi ez, és hogy- hogy? Itt van jelentősége annak, ha a gyerekeinket szabaddá tesszük lelkileg. Meséld el nyugodtan! Mesélj! Mondd el, hogy te hova jársz, és ott milyen jó. Mint a Tom Sawyer kerítésfestéső példája. Tudod? Ha nem is szerette ezt csinálni, de iriggyé tette a többieket, és ezáltal sorra beálltak helyette, és ott festették a kerítést. Végül egymás kezéből kapták ki az ecsetet és lelkesen kerítést festettek. A gyerekeket – ha egy ellenkultúrában, ellenkező hatások gyűrűjében vannak, akkor arra kell megtanítanunk, hogy azzal, aki ő – a más – tegye szinte iriggyé és féltékennyé a többieket arra, hogy miért nem tudnak arról, amirol ez az egy gyerek tud. Miért nem járnak ők is vasárnapi iskolába? Miért nem tudnak Jézus életéről történeteket, hogy-hogy ők mind nem hallották ezt a "mesét"? Megítélésem szerint, ez ugyan a pszichológus szuverén álláspontja, nem szeretném azt mondani, hogy ez az igazság, mert sokféle igazság létezhet, de ez biztosan érvényes: ha a gyermek a maga érettségi szintjén, életkori fejlettségének megfelelően kapja a tanításokat, az imát például vers formájában – ami az ő szívébe csak úgy tapad, a tudatába, tudatának mélyére kerül szinte azonmód, hogy hallja -, hogy a csengő-bongó szavakat úgy tudja felvenni, mint a számára édes eledelt: hisz ezeket az ízeket kedveli. Akkor a gyerek szinte észrevétlenül nő bele a gyakorló, vallásos hitbe. Mindazt, amit kapott, tudja képviselni bátran. Neki soha, sehol egy hajszála sem görbülhet meg a Mennyei Atya akarata nélkül, és ezért ő bátran mondhatja mindazt, amit mond, arról, hogy ő otthon mit hallott, és az ő szülei mire tanítják.

Fekete Ágnes: El kell hinnünk, hogy egy ilyen egyensúlyosság lehet a világban, sőt szükséges is. Tehát, hogy védem a gyereket, otthon megpróbálok fészek meleget biztosítani számára, ugyanakkor bízthatom is, hogy lépjen ki.

Bagdy Emőke: Ez a kettő együtt az örök egyensúly. Az Isten férfit és nőt teremtett a világra, vagyis megteremtette a jobb és bal agyfélteke egyensúlyát. A nőben a szeretetet, a lágyságot, a védelmet, az otthonteremtő erőt, a férfiban pedig a kontrollt, a biztonságot, azt a külso védelmet, amely férfierővel mintegy körbeölelve a családot, megteremti a biztonságot és biztosítja azokat a létfeltételeket, amelyek kellenek a felnövekvő gyerek számára. És a lélek is ilyen kétpillérű, legalább annyira kell ez a kontrollfunkció, vagyis az, hogy legyen egy olyan belső, határozott férfierő a lélekben – a nőében is -, mint ahogy egy fának is van kérge. Az énnek is van határa. Ne legyen az a féktelen elszabadulás, ami a túlvédő, emocionális klímából eredhet, hogy ha engem így szeretnek, ez is kell, az is kell, amaz is kell. Legyen meg az a kontroll, amit az apa tud a maga korlátozó, szabályozó magatartásával képviselni. Házasulandó boldog ifjú pároktól kezdve a legkülönbözőbb konstellációkban vizsgáltuk meg azt, hogy a párkapcsolati illeszkedés milyen, és azt kell mondanom, a tudomány is arra az alázatra szólít fel bennünket, hogy nagyon ügyeljünk a kölcsönös egymásrautaltság ősi, biológiai törvényére, ami a párkapcsolatban is törvény. Mindenáron kiegyenlítésre és egyensúlyra próbál törekedni minden pár, és minden pár ezt különböző utakon, eszközökkel vívja ki. Tanuljunk a kutatás tapasztalataiból, hogy ne kártékony módon kerüljön sor egy egyensúly elérésére, aminek az ára az, hogy az egyiknek betegnek kell hozzá lenni, fel kell adnia a lelki egészségét azért, hogy az egyensúly kialakuljon, és a kapcsolat ne essék szét. Ezek nagyon figyelmeztető üzenetek.

Amint hallottuk, az ember nehezen törhet ki a szerepekből, melyeket öntudatlanul játszik. Észre sem veszi, hogy még hívő emberként is fél megnevezni azokat az erőket, amelyek elkeserítik, vagy éppen sokszor összetörik. Sajnálattal kell látnunk, hogy sokszor a hit nevében beszélők is még súlyosabb terhet raknak az emberek nyakába, pedig mi megérthetjük Isten örömét és békéjét. Most Závodi Zsuzsa számol be dolgozatáról, melyet a Semmelweis egyetem mentálhigéné tanszékére készített arról, milyen kapcsolat van a Bibliaértelmezés és a lelki egészség között. Závodi Zsuzsa: Mindazok a folyamatok, amelyek körülvesznek fiatalok és idősebbek között vallásos hétköznapi életük megjelenési formáiban, sokszor örömre adtak okot, sokszor pedig nagyon megijesztettek. Dolgozatom témája: bibliaértelmezés és lelki egészség. Vajon a Biblia világa és a hétköznapi élet világa hogyan kapcsolódik össze a keresztény ember életében? Megjelenik-e integráltan olyan emberek életében, mint amilyen én is vagyok, olyan emberek életében, akik sok gondot, kérdést, kísértést cipelnek magukkal életük során.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült ezeket a vizsgálatokat elvégezni?

Závodi Zsuzsa: Interjúkat készítettem olyan fiatalokkal, akik számára a Biblia világa fontos. Egy falfirkán olvastam, hogy "Jézus Krisztus a válasz, de mi a kérdés?". Nagyon izgalmas és eredeti gondolatnak találom, hogy vajon azokat a válaszokat adják-e a kereső emberek számára, amelyek a saját életükből indulnak ki, vagy pedig léteznek nagybetűs válaszok, uniformizált szavak és szabványosított beszédformák. Vagyunk-e olyan bátrak, hogy a saját válaszunkat akarjuk adni azokra a kérdésekre, amelyek valóban foglalkoztatnak bennünket. Nagyon érdekes az, amikor valaki, egy fiatal lány elmeséli, hogy a klasszikus vagány kategóriájába tartozott, színes haj, fülbevalók, egyéni életstílus… Miután fontosnak találta, hogy azon az úton, amit ő nem ismert korábban, vezessék, mégpedig határozottan vezessék, sokáig elfelejtette megkérdezni, hogy mit kaphat ő maga személyesen az Istentől. Hozzátette az interjúk során, hogy sokszor hiányzik neki az önfeledt, vidám és szabad önmaga, amilyen régen volt. Ez engem nagyon elgondolkoztatott. Valami olyasmit cserélt föl, ami nem okoz neki annyi örömöt, mint a korábbi életmódja, életstílusa. Itt akadtam meg, hogyha az Isten jelenléte öröm, akkor valamit mi elveszítettünk belőle, és megmaradt a szabványosított beszéd, és megmaradt az uniformizált szó, megmaradt a kemény parancs, és ez senkin, sehogyan nem segít. Kicsit ahhoz hasonlíthatnám ezt, amikor valaki azt a ruhát akarja felvenni magára, ami nem a sajátja. Hiába próbálja beletömni, belegyurni magát, a ruha túl kicsi neki, soha nem fog rámenni. Isten nekünk éppen azt adta, hogy a saját magunk lelki békéjét egyéni módon és személyre szabottan találjuk meg.

Fekete Ágnes: Mi az oka ennek? Miért van az, hogy a fiatalok nem tudják önmagukat megtalálni a hitben?

Závodi Zsuzsa: Nagyon sokszor találkozom úgy fiatalokkal, hogy megkérdezik tőlem: – Tiszteletes asszony, Zsuzsa, mit mond erről a Biblia? Légy szíves, mondj valamit. Ha csak odáig jutok el, hogy én elmondom, hogy mit mond számomra a Biblia, de ő sohasem kérdezi meg, nem jut el odáig, hogy én is megkérdezhetem az Istent, akkor nem vezetünk senkit felnőtt, egészséges hitélet irányába. Azt látom, hogy az a módrendszer is nagyon fontos, ahogy a fiatal Isten igéjéhez kapcsolódik. Ne csak külső parancs, külső körülmények feltétele legyen az életről szóló kérdések megfogalmazása, hanem belső szükségszerűség legyen. Egy fiatalember nagy-nagy sietséggel keresett fel. Válaszoljak a kérdésére, mert attól fél, hogy elkárhozik. A kérdés, ami legjobban foglalkoztatta, a szexualitás volt. Félelmetes lehetőségként jelent meg előttem, hogy én is az a lelkész leszek, aki megmondja neki, hogy mit kell tennie. Egyébként is egy újra meg újra visszatérő kérdés a fiatalok életében a szexualitás, és ezért nagyon fontosnak tartom, hogy merjenek kérdezni, gondolkodni. Gondolkodjanak azon, nekik hol van a helyük a társas kapcsolataikban, és hol van a helyük az Istennel való viszonyukban. El tudták azt mondani, hogy nekem ezt kell tennem, vagy a másik oldalon valaki meg tudta fogadni, szabad nekem így élnem. Ez a kettősség nagyon feltunő. Voltak olyan helyzetek, amikor pedig azt láttam, hogy valaki szabadságot és boldogságot él meg ebben az újfajta Isten-kapcsolatban, amit ajándékként kapott.

Fekete Ágnes: Milyen biztosítékok, segítségek vannak ahhoz, hogy valakinek egészséges legyen a hite?

Závodi Zsuzsa: Kockázat nélkül nincsen hit. Ezt vállalják fel azok az emberek, akik azt mondják, hogy az ideális mellé oda lehet tenni a realitásokat, és nem csak az eszményit kell nézni, hanem a mindennapit, hogy ez az Isten-kapcsolat, a személyes út áldásként jelenjen meg az életünkben.

Öröm a hit, amint hallottuk. Ezt a legjobban a régi paraszti kultúrában tapasztalhatjuk, ahol a mulatságok éppúgy részei voltak a hívő életnek, amint a templomba járás. Nem volt ketté szakítva a világ egy szent és egy profán részre. Erről a világról írt doktori értekezést Nagy Zsombor történész. Arról beszél majd, hogyan is értelmezhetjük ezt a tizennyolcadik század végi paraszti kultúrában gyökerező reformátusságot.

Fekete Ágnes: Ez egy olyan kora a reformátusságnak, amiről nem beszélünk túl sokat. Más részről pedig Bölcsészkari értekezésben nem kifejezetten református témákkal szokás foglalkozni.

Dr. Nagy Zsombor: Egyrészt érdekelt a magyar paraszti élet felbomlása. Ez a világ számomra szimpatikus, kötődöm hozzá. Az 1848 utáni világ a polgári átalakulás kezdete, egy kivirágzásnak lehetünk tanúi, tehát a ma is elismeréssel emlegetett kalotaszegi népművészet új erőre kap, a kalocsai és egyéb hímzések ekkor színesednek ki. Úgy tűnik, a magyar parasztságnak hallatlan erőtartalékai vannak. Az új stílusú népdal léte is ebben e korszakban gyökerezik. Ugyanerről a korszakról az egyháztörténetek szinte kizárólag a bírálat hangnemén írnak. Például a minden templomlátogató által forgatott református énekeskönyv is a maga előszavában elég kemény ítéletet mond erről a korszakról, egyfajta elhajlásnak, elhidegülésnek érzékeli. Azon kellett gondolkodnom, hogyan kutatható a vallásosság. A mai világ általános felfogása szerint a vallásosság az életnek az egyik speciális területe. Ha egy körrel írható le az emberi élet, akkor abból egy körcikk a vallásosság – gondolják sokan. Viszont más elgondolás szerint a vallásosság az egyik legnagyobb befoglaló formája az emberi életnek. Az erkölcs, a kultúra és a vallás egymásban létező fogalmak. Egymásban jelentkeznek, és a vallás az emberi életnek a végső kérdéseire adott válasz, ha ez igaz, akkor egyfajta abroncs, vagy a keréknek a tengelye. Nem valami félreeső szelet, hanem inkább az egészhez, a teljeshez van köze. Arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobb forrás a személyes írás, valamiféle napló. Kósa László, illetve Tőkéczki László hívta fel a figyelmemet arra, hogy a "canonica visitatio" iratok kutatása nem történt meg. Ez az a kérdőív, amelyet – egy óegyházi gyakorlatot folytatva – a református egyház a katolikustól vett át. Az esperes minden évben minden egyházközséget meglátogatott, és minden egyházközségben feltett egy bizonyos kérdéssort.

Fekete Ágnes: Egy ilyen régi irat nagyon sok érdekességet tartalmazhat.

Dr. Nagy Zsombor: Hogy mennyire kevesen forgatták ezeket az iratokat, arról nem csak a porréteg tanúskodik. Abban a korszakban a tinta száradását segítendő egy bizonyos porral le is szórták, és sokszor ezt a port is én szedtem le az iratokról. Az érdekességük ezeknek az iratoknak a folyamatosságban volt. Mi utólag úgy különítjük el a régit meg az újat, hogy van a hagyományos világ, van a hagyományos vallásosság és van a modern világ. A korszakban, ha a vallásosságot jellemezték, olyan kifejezéseket használtak, hogy kellő mértékű, szükséges, illő buzgóság, vagyis úgy tűnik, hogy a vallásosság is, mint az anyagi kultúra is, az arány és a mérték rendszerében működött. A keveset ugyanúgy normaszegésnek tartották, mint a túl sokat, a kevésre és az istentelenre ugyanúgy ítéletet mondtak, mint az akkor, a XIX. század végén megjelenő szektákra, amelyeket futkározóknak, rajongóknak neveztek. Szél Edit és Hoffer Tamás írt egy kiváló könyvet "Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban" címmel. Amikor a szüreti mulatság egyik pontján meg akarták valamivel szolgálni a házigazda vendégszeretetét, felemelte poharát a néprajzos, és a gazdára köszöntötte azzal, hogy adjon az Isten István bácsinak száz akó bort. Mire a gazda azt mondta, annyit ne adjon, annyi sok lenne, elég lesz húsz is. Szerintem nem véletlen, hogy amit én tapasztaltam, az párhuzamos az anyagi kultúrában képviselttel: az arányosság volt a vezérelv.

Fekete Ágnes: Itt éltünk ötven évig ateizmusban, amikor gyakorlatilag az is túlzás volt, ha valaki templomba járt. Nyilvánvalóan az arányok eltolódnak…

Dr. Nagy Zsombor: Abban a modern vallásosságban, ami a XIX-XX. század fordulóján megjelenik, az intenzitás tűnik kulcsfogalomnak, tehát minél több, annál jobb. Arra a következtetésre jutottam, hogy az utólagos elemzések erről a korszakról azért olyan elítélők, mert ezt a modern mércét illesztik oda egy másik korszak másik elve mellé. Mondok egy példát. A paraszti világban sok helyen az volt a norma, hogy egy évben egyszer vett úrvacsorát valaki, és ezt olyan tiszteletben tartották, ami éppen a fontosságát emelte ennek. Míg a XX. század elejének az elgondolása úgy tekint az úrvacsorára, hogy minél többször bizonyosodik meg a hívő arról, hogy ő kapcsolatban van Istennel ez által, annál stabilabb a hite. Tehát ilyen módon utólag odaillesztve ezt a mértéket, hogy hányszor úrvacsoráztak a többiek, megdöbbentő eredményre jut a szemlélő, azt mondja, hogy ezek nem is voltak vallásosak. Ez nem azt jelenti, hogy a kutatásomban én ítéletet mondanék, vagy visszahozhatónak tartanám az arányra és mértékre épülő vallásosságot.

Fekete Ágnes: Ilyen elítélő mondatokat hallottunk erről a korról, hogy a méhészetről, különböző mezőgazdasági tevékenységről prédikáltak, és nem az evangéliumról.

Dr. Nagy Zsombor: Nem találtam ilyen egyértelműen nem egyházi vonatkozású szövegeket. Az a tapasztalatom, hogy nem vagyunk igazán távol attól a prédikációs stílustól, amely a XIX. században működött. A tanulság az, hogy Magyarországon a válság tudata, amit a későbbi kutatók szekularizációnak neveznek – Max Weber alapján -, előbb jelenik meg, mint maga a válság, az elvilágiasodás. Minden nemzetben, minden kultúrkörben máshogy zajlik le, és ebben a folyamatban fontos elem az, amikor ezt a kultúrának az elitje tudatosítja magában. Bízzunk a jövőben, hogy ez fog következni. Magyarországon – úgy tűnik – korábban jelennek meg a vészjelek arról, hogy itt bizony válság van, mint ahogy lényegében a válság valóban jelentkezett volna. Úgy tűnik, hogy gerjesztheti is a szekularizációt az, hogy a papok egy része arról prédikál, hogy baj van, nem úgy hisznek már a hívek, ahogy korábban. Lehet, hogy ez a híveket arra indította, hogy tényleg elkezdjenek lazulni a kapcsolatai az egyházzal. A napokban történt: két ember beszélget, az egyiket kérdezi a másik: – Te vallásos vagy? – Én igen. Mondja az első: – Hát én nem. Legföljebb néha szoktam imádkozni, ha nagyobb útra indulok, azelőtt. Magyarul nem tartja magát vallásosnak, de egy olyan nagyon régies szokást őriz, ami egy másik szempontból viszont biztos, hogy a vallásosságnak egy mély rétegéhez tartozik, hogy egy nagyobb megpróbáltatás előtt mégis csak első gesztusként imádkozik.

”Ne részegedjetek meg bortól, hanem teljetek be Szent Lélekkel. Ef 5, 18.”

Furcsa üzenete a Bibliának, hogy a részegséget és a Szent Lélek erejét összehasonlítja. Az emberi elmére két hasonló hatást ír ezzel le, amelyek azonban mégis teljesen ellenkezőek. Az a szép ebben a gondolatban, hogy Isten látja, szükségünk van a józanságra, a mértékre, de a mértéken túlira is. Pál apostol azt tanácsolja a gyülekezetnek, ne lépjétek át a józanságot, ugyanakkor éljétek át azt, hogy Istenben kibillentek a hétköznapokból, Ő eltölt, mint a tűz, lobog bennünk, és éltet, az ösztöneink legmélyéig eltölt örömmel. Nagy segítség ez a bibliai mondat, hiszen megérthetjük belőle, hogy Isten nem törvény, Isten nem csak tudás, Isten nem csupán ész, hanem azon jóval túl levő. Amikor a részeges, ösztön hajtotta ember iszik, akkor felejteni akar, vagy aludni akar, nem tudni semmiről, mert képtelen szembenézni a valósággal. Nem tud megoldást arra az összekuszálódott életre, ami az övé. Isten Lelke nem menekülés, nem átalvása a gondoknak, hanem az értelem által felfogott jó útnak a lendítő ereje. Isten egy olyan belső erőt ad a hit mellé, ami élhetővé, meleggé, szeretettelivé teszi az életet. Sokszor azért nem találják meg az emberek a hit útját, mert érzelmi hiányaikra nem ad választ. Mert csak azt hallják: kell, tedd ezt, tedd azt. És az ember érzi: én annyi mindent megpróbáltam, ha megfeszülök, akkor sem vagyok képes ennél többre. Isten válasza az, hogy nem kell megfeszülnöd. Valami egészen más módon keresd Istent. Ő ott van egészen közel, megsimít, mint egy szellő, szinte kioldja belőled bűneidet, és vezet az egyenes ösvényen.

Mindannyian valamilyen rendszerbe helyezve élünk. A mai kor legtöbbször nem egészséges módon rendeli egymás mellé az embereket. Egymásnak feszülünk ott is, ahol nem kellene. Azután sokszor elszakad a cérna. Isten lelke föléemel mindennek; felold és megold ezekben a kényszerekben. Nem borral, hanem a szeretet tüzével. Ezt adja Isten.
Ámen