2002-07-03

Áldás békesség. Szeretettel köszöntöm a hallgatókat. Fekete Ágnest, a műsor felelős szerkesztőjét hallják. Nemrég, külföldön élő nagybátyám meglátogatott bennünket. Miután belekóstolt a magyar valóságba ezt mondta: Tudjátok, ez az ország a képzőművészet hazája. Mert itt mindenkit befestenek valamilyenre. Jön a piros ecset, a barna, vagy a tiritarka, és azt mondják: igen, ő az aki, mert már régen is. és a tanulmányaiból is kitetszik, hát persze.. Ezzel azt hiszem jól ráérzett a mi bajainkra. Amit régen úgy hívtak, pletyka, ma valami óriási ecsetté és ellenséges fegyverré nőtt. És persze mindig vannak igazság szeletecskék minden állításban, de mi olyan könnyen egésznek, megmagyarázható színspalettának tüntetünk részigazságokat. Vajon miért van ez így? Nekem úgy tűnik, hogy azért, mert saját magunkról sem tudjuk, hogy kik vagyunk mi valójában? Luther Márton szép vallomása, amelyben annyi alázat is van, ma sajnos távol áll tőlünk: Itt állok, másként nem tehetek. Ő nem a hallgatóságot, hanem magát akarta minősíteni. Az, hogy ma Magyarországon, és egyházunkban is mi elsősorban egymást minősítjük valami általános identitásválságnak a következménye. Vajon miért van ez így, és hogyan erősödhet meg az önazonosságunk, identitásunk – erről beszélgettem ez alkalommal dr. Bagdy Emőke pszichológussal, a Károlyi Gáspár Református Egyetem professzorával. Mivel több hallgatónk kérte, az elhangzó immár ötödik, és a jövő héten hallható beszélgetést is megrendelhetik gépelt formában címünkön, Budapest. Abonyi utca 21. Most tehát Bagdy Emőkét hallhatják.

Bagdy Emőke: Hogy építjük föl az identitást? Úgy, hogy a legkülönbözőbb, már kora felnőtti szerepeket is kipróbáljuk, sokszor a tükör előtt is. Például, nézz rá a kamaszra: ezek a cuccok, amiket fölvesz, a jelvény, a tüskehaj és hasonlók, ezek identitás kellékek, amikkel a fiatal azt jelzi, látod, hogy én ki vagyok, milyen korosztályhoz tartozom? Mert minél inkább nem tudom, hogy hova tartozom, annál inkább muszáj valahogy legalább a kellékekkel, a cuccal megerősíteni, és ezek az egyenöltözékek mind azt szolgálják, hogy egyből észre vedd, ne legyen neked kérdésed, hogy ki ő? Nem látod, hát ő egy aranyifjú? Amikor nincs mivel igazán azonosulni, azt mondhatnám, hogy a fejlődés picit bezápul. Azon a gyermeki szinten marad a személyiség, hogy nem tudja a felnőtt személyiség állásfoglaló énjének ezt a bizonyos gerincét kierősíteni, dependens, függő módon él a világban. Azt mondja a főnököm, hogy most éppen erről fúj a szél? Ja igen, erről fúj a szél. De azt mondja nekem a másik felettesem, hogy te, most már látod, hogy mi van a világban, legyél már eszeden! Ja, ha ő mondja, a felettesem, akkor így van. Vegyük észre, ez egy identitás-fejlődési zavar. Korai zárás, amikor egy gyermeki személyiség a maga puhatestű állapotában úgy szervül, hogy megtartja ezt a jobbra-balra hajló jellegét, és bizony olyan lesz az állásfoglalásaival, mint a szélfútta levél. De ettől még egy rosszabb is van, az úgynevezett kaméleonság. Nagyon jól értjük, mit jelent kaméleonnak lenni. Ha kell, piros vagyok, ha kell, más színű vagyok, mi jön nekem jól. Itt van egy alapvető érdekvezéreltség. Az identitás diffúzió. Ilyen szerepet tanulok, olyan szerepet tanulok. Ha nekem hoz egy kis pénzt a konyhára, vagy hoz egy kicsit jobbat, valamit érdekvezérelten. És ne felejtsük el, hogy alapvetően minket a konzumvilág abba az irányba befolyásol, hogy legyen neked jó, gyorsan, egyszerűen. Ezek a szlogenek mindennaposak, hogy "mert megérdemled", mert nekem ez jó, és lehetőleg nem kivárni, nem erőfeszíteni, hanem gyorsan birtokolni. Az más kérdés, hogyha gyorsan föltörtem és valahova jutottam a világban, mit kezdjek azzal? Nem vagyok beletanulva abba a szerep követelményrendszerbe, ami ott szükséges. És akkor jön gyorsan a lelki keszonbetegség. A metróépítők pontosan tudják, hogy mi az a keszonbetegség, hogy a túl gyorsan felhozott embereknél milyen agyi embóliák képződnek. Hát lelki embólia képződés is van, hogy nem tudok létezni, megbénulok egy új helyzetben.

Fekete Ágnes: Olyan mobil korban élünk, amely amúgy is kedvez a kaméleonkodóknak.

Bagdy Emőke: Tényleg, amit látunk, ilyen nagy, fantasztikus átváltozások, mint például Babits "Gólyakalifá"-jában. A változó, külső körülmények kedveznek a változó, a kaméleon személyiségnek, aki váltakoztatja a szakmai szerepeit, a kapcsolati szerepeit, olyan magatartást produkál, ami neki előnyös, amiből neki gyorsan, könnyen felemelkedése, előrejutása és haszna származik. De hát az identitásépítésnek vannak olyan zavarai, problémái is, mint a fragmentált, töredezett identitás. Ha eltörik egy üvegtárgy, tudod ugyan, hogy milyen volt a nagy, az egész, de a szétszóródott darabok nem azonosak. A fragmentált, töredezett identitásúnak itt is van egy darabja, ott is van egy darabja, és már minden rész lehet a készben, de Shakespeare-rel fogalmazva, semmi sincs egészben. Nincs meg az integráció, az összeragasztottság, amin belül a forma egésze őrzi a tartalom egészét. Nem arról van szó, mint a kaméleonnál, hogy eddig piros voltam, most kék leszek, hanem hol ilyen, hol olyan, akár pillanatonként is. Itt most ezt mondom, mert hallom, hogy így beszélnek. Ott meg azt mondom, mert hallom, hogy úgy beszélnek a dolgokról. És amikor megállok önmagam előtt, és azt kérdezem: mondd, te a lényed mélyén valójában mit gondolsz arról, amiről itt így nyilatkoztál, mert jól jött, ott úgy nyilatkoztál, mert ott jól jött, kedvesen fogadták, és azt mondták, milyen egy rendes, pont úgy gondolkodik, mint mi? Végül nem tudod, ha megkérdezed önmagadtól, hogy akkor te valójában milyen hitrendszerhez, milyen meggyőződés-rendszerhez tartozol. És mindezeket, a fragmentált – töredékes -, a kaméleon identitást mind identitásfejődési problémának tarthatjuk. Erre csak azt tudom mondani, hogy mi mindnyájan, te is, én is felelősek vagyunk azért, hogy ilyen identitásérési, identitás-fejlődési zavarok előállhatnak, mert nem lehetett a társadalmi identitás védőhálójából egy olyan egységes identitás-arculatot építeni vagy mutatni minta gyanánt, amivel a mi gyerekeink egyértelműen tudtak volna következetesen azonosulni. Milyen nehéz elérni, hogy minden éppen a helyén legyen, és megjelenjék az a kép, amelyben mint tükörben látom önmagam. Úgy, hogy elfogadom önmagam, és egyetértek azzal: igen, ez vagyok, ebben hiszek, ez a véleményem, ez a meggyőződésem, és aztán tehettek velem, amit akartok, beültethettek a gályába, nem adom föl a hitem, és bármit tehettek velem, itt állok, másként nem tehetek. Mindannyiunk számára olyan messziről jövő és olyan fontos üzenet, hogy itt állok, másként nem tehetek.

Fekete Ágnes: Ez így van, de mi van azokkal az emberekkel, akik megjátszzák magukat, a szenteskedőkkel?

Bagdy Emőke: Ne legyünk már olyan illúziókban, hogy mi eljuthatunk olyan erkölcsi alapra, hogy a másik embert egészében elítéljük, megítéljük. Morális szempontból van állásfoglalási jogunk, de nincs ítélkezési jogunk. Ezért neked igazad van, amikor te a másikra morális alapon, humánum szempontjából azt mondod, hogy ezt így nem lehet, mert ez így ártalmas, minden más emberre, önmagára is, de az emberiségre is. Ezt így kimondhatjuk. Hogy lehetne egy olyan hitrendszerrel azonosulnia valakinek, amely a másik ember kiirtásában látja a világ megtisztulásának a folyamatát. Muszáj itt egy kicsit Hegelre hivatkozni, a megszüntetve megőrzés gondolatára, hogy a legrosszabból is kivenni valamit, ami benne nemesi és jó, mert nincs kizárólag rossz. A leggyilkosabb indulatban is benne van valami, ami indulati erő, csak annak a pozitívra fordításán kell fáradozni. Valaki fölvesz egy álruhát, és nagyon varázslatosan szépnek, jónak akarja magát mutatni. De te tudod, hogy milyen mögötte a története. Tegyünk úgy, mint a Pygmalion-effektus a pedagógiában. Ha valakibe azt látom bele, hogy ő milyen jó, és elsősorban jó, egy idő után kénytelen olyan lenni. Ahogy egy gyerek, ha nem is olyan okos, de én mindig azt sugárzom bele, hogy tudom, hogy te milyen okos vagy, és ilyennek látlak, akkor egyszer csak úgy, tényleg megokosodik, összeszedi magát, annyira igyekszik megfelelni. Vagyis a kulcs ezekhez az emberekhez is az, hogy: jó vagy! Tudom a múltadat, de már jó vagy és ezt a jót akarom elfogadni! Ezek az igazi pozitív változások.

Hála Istennek vannak emberek, akikről elmondhatjuk, stabil, biztos emberek. Vannak egyházunkban is olyan emberek, akik segítenek a tájékozódásban, és itt elsősorban nem a lelkészekre kell gondolni, hanem azokra, akik becsületesen és hittel igyekszenek igazgatni az életüket. Most egy ilyen emberrel, az egri gyülekezet egy fiatal presbiterével fogunk beszélgetni, aki nem is mondható átlagembernek, hiszen őt választották idén az év borászává. Beszélni fog természetszeretetről, rendszeretetről, a hitről, amely életforma is.

Gál Tibor: Gál Tibor vagyok Egerből, borászattal foglalkozom.

Fekete Ágnes: Méghozzá az év borásza, ahogy hallottam. Ez mit jelent?

Gál Tibor: Ez a Magyar Borakadémia által minden évben megválasztott szép kis titulus.

Fekete Ágnes: Sejtése szerint milyen szempontok számítottak az Ön esetében?

Gál Tibor: Egyrészt nagyon sokáig dolgoztam külföldön, Toscanában, és nem maradtam kint, hanem hazajöttem, és az új információkat a magyar borászat javára próbálom hasznosítani. A II. világháború előtt Egerben tényleg gyönyörű szőlőkultúra volt. Utána azonban elindult egy olyan fajta gazdasági-társadalmi fejlődés, amely elsősorban nem a minőségi mezőgazdasági termelésnek kedvezett. A vas és acél országa akartunk lenni, úgyhogy bizonyos ideig megálljt parancsoltak az egri borvidék fejlődésének.

Fekete Ágnes: Úgy tudom, református családból származik.

Gál Tibor: A szüleim Naprágyból, Szuhafőről származtak. Kelemérben laktak a nagyszüleim, és ezek abszolút kristálytiszta református falvak. Felvidéki vagyok, jómagam már Putnokon születtem, ahol már nagyobb a katolikusság aránya.

Fekete Ágnes: Hogy kerültek át a szűkebb Magyarországra?

Gál Tibor: Nem mi kerültünk ki Magyarországról, hanem Szlovákiában maradt Naprágy. Mi mindig itt laktunk. Sajnos, ez a határtól való elzártság rányomja bélyegét a családi kapcsolatokra is.

Fekete Ágnes: Mit jelent ez a reformátusság az Ön számára?

Gál Tibor: Ez egyfajta életmód. Mikor fölkerültem Budapestre, az egyetemre, akkor nekem abszolút idegen volt, hogy az emberek kiabálnak egymással, a villamoson vagy a sorban tolakodnak. Egy vidéki kis faluban, ha valaki hangoskodik vagy tolakszik vagy veszekszik a másikkal, az két pillanat alatt kerül ki a falu struktúrájából. Egyszerűen kiközösítik az emberek. Én ezt a sok nagyszájú, hőbörgő pesti embert borzasztó nehezen bírtam elviselni.

Fekete Ágnes: Hova járt egyetemre?

Gál Tibor: A Kertészeti Egyetemre jártam. Egy vidéki embernek abszolút természetes, hogy magyarnak tartja magát, meg keresztyénnek. Ezen nem szoktunk hőbörögni, dicsekedni. Sosem tudtam, mi az antiszemitizmus, nem volt róla szó. Egyszerűen ez a kisfalubeli lét – én úgy érzem – rendkívül tiszta erkölcsöt tud kinevelni az emberekből, pont amiatt, hogy mindenfajta olyan sarjhajtás, ami fékezi a normális, természetes struktúrák meglétét, valahogy lecsapásra kerül. Azokról az emberekről, akikben ilyen van, a normális evolúció levakarja.

Fekete Ágnes: Ebbe a kultúrába tartozott bele a reformátusság is?

Gál Tibor: Igen, és ez is teljesen normális volt. Az, hogy az ember elmegy vasárnap a templomba. Nyilvánvaló azért, hogy egy srácnak tíz-tizenkét éves korában megmagyarázni azt, hogy vasárnap nincs foci, templomba kell menni, nem olyan könnyű, de a vasárnapnak azért tisztelete van, a Húsvétnak, a Karácsonynak is. Másképpen kellett élni. Amit mostanában látok, hogy az emberek Húsvét vasárnap kapálgatnak, kaszálgatnak kint a réten, mezőn, a hobbitelken. Nincs karácsonyfa vagy nem foglakoznak vele. Egy faluban az ilyen elképzelhetetlen. Az életnek van ott egy rendszere, amit mindenkinek akceptálnia kell. Még mindig jól emlékszem, hogy amikor én konfirmáltam, és elmentem úrvacsoraosztásra, anyukám rám adott egy kis tavaszi kabátot, amit én nem nagyon szerettem, de alatta csak egy pulóver volt, és én abban a pulóverben álltam oda az Úr asztalához. Hadd ne mondjam el, hogy én hogy kikaptam, mikor hazamentem, hogy micsoda dolog az, hogy az Úr asztalához csak úgy odaállok egy szál pulóverben. Egy ilyen miliőben azért más volt, mert az keretet adott az életnek. Ez 1972-73-ban volt, nem olyan nagyon régen. Egyik barátom mondta, amikor megtudta az én életpályámat, hogy azért Szuhafőtől New Yorkig elmenni nem egyszerű feladat, és bizony egy New York-i életformát, illetve azt a mentalitást megérteni olyan genetikailag kódolt aggyal, amilyen nekem volt, bizony nem egyszerű feladat.

Fekete Ágnes: Hogy került New Yorkba?

Gál Tibor: A bor mindenhova elvitt már. Ha az ember el akarja adni a borát, akkor muszáj elmenni mindenhová, mert a borral kereskedni kell, és ha az ember saját maga nem vállalja fel a kereskedését, akkor sajnos sokszor a kapzsi kereskedők szedik le a meggyet a fáról.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött a borászat?

Gál Tibor: Egy falusi gazdaságban minden van az égvilágon. Aprólék, disznó, szántóföldi termesztés, kaszáló. Ugyanúgy szőlő is van. A szőlőből természetesen bort készítenek. A borra mindig mindenki odafigyelt, mert hogy a gazdának ne legyen jó bora, az lehetetlen. Ami alapján valaki jó gazda volt, vagy rossz gazda volt. A boron ezt le lehetett mérni. Olyan miliőben kóstolgatták az emberek, ahol bizony szép fehér damaszt abrosz volt, szép fehér teríték, szép pohár volt, meg tiszta ruhába, szépen, elegánsan fel voltak öltözve az emberek. Nagyapám is, édesapám is foglalkozott a borral. Édesapám pincészete Putnokon pedig – úgy érzem – az egyik legjobb pince volt. Igaz, kicsiben ugyan, hiszen a 60-as, 70-es évekről van szó, túl nagy kapitalizmus nem volt még akkor. Nagyon-nagyon kis gazdaságok lehettek csak.

Fekete Ágnes: És akkor egyszer csak elhatározta?

Gál Tibor: Igen, akkor még egyetemre jártam. Először állatorvos vagy erdész szerettem volna lenni, vagy régész. A régészetről lebeszéltek, azt mondták, az állam fog felkopni az éhségtől. Az erdészetről és az állatorvoslásról pedig azt mondták, oda ne menjek, mert mind a kettő rengeteget iszik. Így lettem borász, és a borászat végül is erről szól, a természetről, a történelemről, a tradíciókról, és nem utolsósorban jövőépítésről, mert amikor az ember egy szőlőt eltelepít, akkor tudja, hogy legalább 30-40 évig illik művelni.

Fekete Ágnes: Mennyi idős az a szőlő, amit művel?

Gál Tibor: Nagyapám vásárolt egy szőlőt, miután 1949-50-ben megszabadították mindenétől, hogy ne legyen sok gondja az életben. Utána kapuszolgálaton volt meg egyéb ilyen felelősségteljes munkákkal bízták meg …

Fekete Ágnes: Kulák volt magyarul.

Gál Tibor: Igen, de nem volt kitelepített. Csak a házából telepítették ki, de ugyanabban a faluban maradhatott, az ól mellett, azt megkapta, úgyhogy én is, mint Jézus itt az ólban születtem majdnem. Viszont a föld szeretetétől egyszerűen nem tudták megszabadítani. Putnokra bekerültek, és mindenféleképpen akart egy szőlőt magának, így 1967-ben vásároltak egy szőlőt. Egyfajta társadalmi-kulturális központ volt a szőlőhegy, mindig mindenki mindenkivel találkozott, mindent el lehetett mondani. Nem lehetett azt mondani, hogy a falnak is füle van, mert a szőlőben nem volt fal. Egyetem után Egerbe kerültem, dolgozgattam, megnősültem. 1984-ben telepítettem az első szőlőmet. Apám mondta, hogy ne csináld, úgy is elveszik előbb-utóbb. Mindig megvolt a pozitív hangulat, egyszerűen nem hittem el, hogy még egyszer itt el lehet venni, habár megpróbálták. Aztán kikerültem Olaszországba, majd 1997-től elkezdtem nagyobb területeket telepíteni.

Fekete Ágnes: Kezdetben maga kapálta, maga gondozta a szőlőt. Gondolom, most már emberek végzik.

Gál Tibor: Igen, egyedül csináltam az egészet. Napközben ment a meló. Az ember reggel hatkor kezdett, kettőkor-háromkor befejeztük, akkor mentünk ki a szőlőbe kapálni. Mikor besötétedett, megtöltöttem a kannákat borral, és hordtam a borokat Miskolcra, Szegedre, ide-oda. Szóval, érdekes élet volt, illetve ez nem volt élet. Most is nagyon sokat kell dolgozni, még mindig nem az a csillogó, szép, ragyogó jövő, amiről annak idején tanultunk úttörő koromban.

Fekete Ágnes: És a család mit szól?

Gál Tibor: Nagyon-nagyon nehéz. Négy gyerekünk van. A legnagyobb fiamat elkísértük első osztályba, és azóta borzasztóan összefolyik minden. A feleségem óriási munkát végez.

Ha a mai emberek között találhatunk példákat, sokkal inkább a régiek között. A magyar reformáció talán legnépszerűbb, példát mutató alakja Szenczi Molnár Albert, a zsoltárfordító. Nemrég egy kiállítás nyílt meg, amely munkásságát, kalandos életét mutatja be a látogatóknak a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítás helyszínén rendezőjével beszélgettem.

Szabó András: Szenczi Molnár Albertet leginkább a genfi zsoltárkönyv fordításáról szoktuk ismerni, ez a református énekeskönyvben mind a mai napig ott van. Ezenkívül pedig a nyelvészet történetében is nagyon ismert, az első magyar-latin, latin-magyar szótárt ő írta, magyar nyelvtant is írt.

Fekete Ágnes: Mit látunk itt? Próbáljunk kicsit körbemenni.

Szabó András: A kiállítás két fő szálra épül. Az egyik a bujdosás, ami az életrajznak is egyik momentuma, tehát az, hogy szinte négyévenként másik helyre ment, és nem csak Magyarországon, hanem egész Európában. A másik szál, hogy a zsoltárok szövegét próbáltuk megjeleníteni, a mennyezetről lelógó pauszpapírokon régi metszetek is láthatók. Ez a mondat Szenczi Molnár Albert naplójából való, amikor visszaemlékezik a gyerekkorára, azt írja, hogy: "Megesett egy éjjel, hogy egész házunk népe felkelt és a hálókamrákból kiment. Én a zajra felriadva és egyedül hagyva szörnyen sírtam. Anyám bejött, karjaiba emelt, kivitt, és ujjával az égre mutatott. Egy igen hosszú, a végénél horgos üstököst láttam, aminek a képe mindig megmarad a lelkemben." Meghatározó gyerekkori élmény, mert 1577-es az az üstökös, ami az ő első emléke volt. Ő 1574-ben született, tehát három éves kori emlék, amit leírt. Első nem otthoni iskolája Győr volt, innen került Göncre. Akkor már folyik a vizsolyi bibliának az előállítása. Mint a gönci iskola diákja, 1590-ben manuális módon is részt vett a bibliafordítás munkálataiban úgy, hogy Göncről időnként Károlyi Gáspár átküldte őt Vizsolyba, a nyomdába, hogy ilyen leveleket – levelecskéket, ahogy ő maga írja – közvetítsen. Innen ered az, hogy ő lett aztán a teljes magyar biblia második és harmadik kiadásának készítője. Ő ezt már gyerekkorában megfogadta. Következett a külföld. Akinek lehetősége és pénze volt, valamilyen módon mindenki kiment. Sokan Wittenbergben kezdték tanulmányaikat. A reformáció szülővárosa volt. Szenczi Molnár is odament, aztán Drezdában is tanult egy kicsit. Legfontosabb korai iskolája a strassburgi volt. Meg tudjuk mutatni eredetiben is azt a babérkoszorút, amit érettségi bizonyítvány gyanánt kapott Strassburgban. Megőrizte és megmaradt, az Akadémiai Könyvtárban található. Ezek után Svájcba és Itáliába ment, Pisát látogatta meg, illetve a svájci városokat. Ezt a magyar diákok többnyire megtették, mivelhogy a svájci reformációhoz kötődtek.

Fekete Ágnes: Itt van egy nagyon furcsa mondat: "Heidelbergában a veszedelemkor keményen megsanyargattatván, és könyveimtől megválván, minden marhácskámtól megfosztván, felfüggesztvén kínoztattam, pörzsöltettem az ellenségtől."

Szabó András: 1622-ben, mikor már folyt a harmincéves háború, Szenczi Molnár Albert Heidelbergben lakott családjával együtt. Ez vallásháború volt, és a katolikus bajor csapatok ostromolták a várost 1622 szeptemberében. El is foglalták a várost, szabadrablás következett, melynek során őt is megkínozták. Meg akarták tudni tőle, hogy hol tartja a pénzét, ami neki soha nem volt. Anyagi gondokkal küzdött egész életében. A megkínzás megjelenik a kálvini Institúció címlapján. Ez úgy néz ki, hogy a szerző, Kálvin arcképe ott van a könyv címlapján, ott van az ő saját arcképe mint fordítóé, és a háta mögött ábrázolja ezt a heidelbergi megkínzást, tehát képben is megmutatja. Összekötötték hátul a kezét-lábát, felhúzták, és alulról gyertyával perzselték. "Megpörzsöltettem", ahogy ő mondja, ez teljesen igaz. Utána Frankfurt am Main következett. A könyvkiadásnak akkor is a fővárosa volt Frankfurt, mint ahogy ma is. Utána itt látható a herborni főiskola, mert ott jelent meg a zsoltárkönyv. Nürnbergben írta a szótárát Szenczi Molnár Albert. Amikor kész lett, elvitte személyesen Prágába. Pénzt is kapott Rudolftól a szótárért. Persze volt egy hátsó szándék a pénz mögött, mert a császár azt kívánta volna tőle, hogy ezzel a pénzzel menjen el Bécsbe, térjen át katolikusnak, és ott folytassa tanulmányait. Ő ezt nem volt hajlandó megtenni. Volt néhány barátja, köztük például Kepler, akinél egy darabig lakott is. Ötvenéves korában tért haza, először Kassán, majd Kolozsvárott élt. Ott élte élete utolsó éveit, és ott is halt meg 1634-ben. Jelképes sírja a fia sírhelyén áll, egy kopjafa, mely ma is látható a házsongárdi temetőben. Azért is maradhatott meg a Szenczi zsoltárok szövege többek között az énekeskönyvben is, mert ezek művészileg is jól sikerült fordítások. Nyugat-európai fordítások már rég nincsenek benne, egyetlen egyházi énekeskönyvben sem, és ebben nem csak a magyarok konzervativizmusa, hanem az is benne van, hogy ezek nagyon jó versek. Én magam is a Debreceni Református Kollégium diákja voltam, otthonról hoztam magammal Szenczi Molnár zsoltárainak ismeretét. Gyerekkoromban a templomban kísértem is őket.

Fekete Ágnes: Itt azt olvassuk, hogy: "Amikor a 29. zsoltárhoz ért, dicsőségnek Istene megdördüle és hirtelen hangosan megdördült az ég, és ez engem csodálatosképpen megindított."

Szabó András: Ez egy hitélmény, és azt mutatja, hogy zsoltárfordításai mögött ott vannak a személyes élmények is. Ha rendszeresen olvassa a Bibliát, hozzákötődnek magánéleti eseményekhez is, és ezért is lettek talán a zsoltárfordítások ennyire átéltek.

Zsidókhoz írt levél 13 rész 9. Verse:

”Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. A különböző idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezetni, mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősödjön meg a szív.”

A szív életünk jelképe. Megkötöm lovamat szomorú fűzfához megkötöm szívemet gyönge violához. A fa, amely a szívből nő, és abban is gyökerezik, az élet fája. A keményszívű ember megkeseríti az életet. Sorolhatnánk a szív képéből eredő metaforákat és hasonlatokat. Szívünk egy olyan üres edény, amely mindenünket magába foglalja. Van, akinek annyira gyenge a szíve, hogy képes ide-oda pártolni, szinte befolyik és kifolyik belőle minden. A zsidókhoz írt levél gyülekezetének is elgyengült a szíve. Jöttek emberek, akik elkezdték őket arra tanítani, hogy nektek az a dolgotok, hogy tökéletesek legyetek. Legyetek minél igazabbak, és minél tökéletesebben tartsátok be a szabályokat – mondták. A gyenge szív hamar elhiszi, hogy ő a nagy. Már duzzadt is tökéletességének a tudatától a szív, aztán a következő percben elvész minden, jön a vihar, és azt érzi egyszerre, hogy nagyon kicsi és összetört. Hol fent, hol lent. Így csalta meg egykor a kígyó is az emberi szívet: Isteni szív leszel, gyere! Hallhatatlan szív leszel, mindentudó leszel! És közben bujdosó, rejtekhelyről rejtekhelyre magát továbbküzdő lélek lett az ember. Nyughatatlanul keressük az erőt, a támaszt. Megerősítjük a szívünket, edzünk, küzdünk, szíverősítőket veszünk magunkhoz. Isten azt üzeni, kegyelemmel erősödjön a szív. Mi a kegyelem? Az elveszett ember utolsó menedéke. Éppen nem az erő forrása. Amikor egyedül Istentől függünk, amikor fel merjük tárni szívünk gonoszságát, akkor erősödik meg a szív, ott jön el Isten kegyelmének teljessége. Nincs semmim, drága dolgaim ócskasággá alacsonyodtak, de a szívemben valódi érték született, Isten magával ragadott.
Ámen