2003-01-22

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Ez a hét az egyetemes, vagy másképpen az ökomenikus imahét. Ilyenkor az egész világon mindenütt imádkoznak a keresztyének az egységért. Ezen a néhány napon kicsit ki is tágul a szemünk. Nagyobb messzeségbe ellátunk, mert tudjuk, hogy nagyon sokakkal vagyunk együtt lélekben. Mai műsorunkban ezt a tágasságot, ezt a távlatos látást szeretnénk átadni, amikor néhány, Budapesten működő, külföldi református gyülekezetet mutatunk be az egyetemes imahetet ünnepelve. A Skót Református Gyülekezetről és a Koreai Presbiteriánus Egyházról lesz szó. Ez utóbbi azért is különösen érdekes, mert debreceni gimnáziumunk énekkara nemrég kint járt Koreában, hogy ott koncerteket adjanak és megismerjék az egyházat. Erről az utazásról is hallunk majd. Először a Budapest-Skót Misszió lelkipásztorát kerestem fel. Az istentiszteleten éppen Tarr Zoltán zsinati ifjúsági lelkész szolgált, így az ő fordítása segítségemre volt.

Ken MacKenzie vagyok, lelkipásztor.

(Az alábbi szöveg angol és magyar nyelven hangzott el, itt most csak a magyar szöveget közöljük.)

Fekete Ágnes: Mióta működik ez a gyülekezet?

Ken MacKenzie: A gyülekezet 1810 óta van Magyarországon, a Skót Misszió pedig 1841 óta működik Budapesten.

Fekete Ágnes: Miért alapították ezt az egyházközséget?

Ken MacKenzie: A skót egyház mindig is nagyon komolyan vette a missziót. Sok helyen a világban, így Európában is dolgoztak. Segítették az adott területen működő egyházakat, gyülekezeteket. Itt Magyarországon elsősorban a zsidók közötti misszió volt a Skót Misszió feladata.

Fekete Ágnes: A falon egy emléktábla található.

Ken MacKenzie: Igen. Ez az egész épület, ahol most vagyunk és amelyben ez a gyülekezeti terem is működik, valaha a Skót Egyház, a Skót Misszió tulajdona volt. Ebben az épületben egy leánygimnázium működött, amely elsősorban zsidó leányokat fogadott be, akik itt tanultak és itt laktak. A falon található emléktábla Jane Hening nevét örökíti meg, aki ennek az iskolának volt nevelőtanára. 1830-as évek elején érkezett Budapestre és itt maradt akkor is, amikor a háború kitört. Sok zsidó leánnyal és családdal együtt Auschwizba került 1944-ben és ott is halt meg.

Fekete Ágnes: Ma egészen más korban élünk. Mit jelent a misszió ma?

Ken MacKenzie: Igen, nagyon sokat változott a világ azóta. Ma elsősorban a Budapesten élő külföldiek között végeznek lelkipásztori szolgálatot. A fő feladat az, hogy az ő számukra lelki otthont teremtsünk, hogy biztosítsunk nekik egy közösséget, ahova kérdéseikkel, gondjaikkal, örömeikkel fordulhatnak…itt egy közösséget találnak. Az a gyülekezet, amelyik itt találkozik, főként európaiakból, de néhány afrikaiból áll, járnak ide magyarok is, akiknek a családjában van angolul beszélő. Járnak ide olyanok is, akik csak azért jönnek, hogy nyelvet tanuljanak. Jól lehet, nem vezetünk pontos nyilvántartást a hozzánk járó gyülekezeti tagokról, de kb.100-150 ember tartozik ehhez a gyülekezethez, akik közül kb 70-en szoktak egy istentiszteleten részt venni. Ők azok, akik a magját adják ennek a gyülekezetnek. Ebben a munkában, sok egyéb, más munkában is a Magyarországi Református Egyházzal együttműködve végezzük a szolgálatot.

Fekete Ágnes: Egy másik emléktáblát is látunk itt.

Ken MacKenzie: A falon található másik márványtáblán a gyülekezet egy korábbi lelkészének neve olvasható: Webster nagytiszteletűúré, aki egy egészen más időszakban szolgált itt, s az ő munkájának a gyümölcse a gyülekezeti terem is, ahol vagyunk, ezért emlékszünk rá mai napig is nagy-nagy szeretettel.

Fekete Ágnes: Mi a helyzet az iskolával? Van önök között kapcsolat?

Ken MacKenzie: Éppen a jövő héten veszek részt a Jane Hening angol nyelvű tanulmányi verseny bíráló bizottságának munkájában. Ez a verseny minden esztendőben megrendezésre kerül. Az 1950-es évek elején mindkét épületet államosították. A változások után sem az iskola épületét, sem a gyülekezeti termet nem kapta vissza tulajdonként a Skót-Misszió. Jelenleg az iskolaépülethez semmiféle jogi kapcsolat nem fűzi már. A gyülekezeti termet pedig hosszú távú bérleti szerződéssel használhatják. Ennek ellenére az iskolával a kapcsolat rendkívül jó. Használják egymás termeit. Az iskola tart koncerteket a templomtérben és a gyülekezet is használhatja a tantermeket előadásokhoz, bármilyen más programhoz.

Fekete Ágnes: Nem is gondolnánk, milyen sok keresztyén hitű külföldi ember él közöttünk. 1989 óta a Dél-Koreai Református Egyház tagjai is istentiszteleteket tartanak itt élő honfitársainak. Egyik lelkészük tudott annyira magyarul, hogy tolmácsként segítségemre lehetett. Az ő beszámolójuk után Berkesi Boglárkát hallhatják, amint a Debreceni kántus koreai útjáról beszél.

Jó napot kívánok. Én a koreai gyülekezet lelkipásztora vagyok. Cho Kwan Sik vagyok. Én Jura vagyok a misszionárius Koreából.

Fekete Ágnes: Hogyan kerültek Magyarországra?

Cho Kwan Sik: 1991-ben lelkipásztor barátom meghívott engem ide a gyülekezetbe. 1989-ben Dél-Korea és Magyarország kapcsolatba kerültek hivatalosan. Azóta követségen dolgoztak, az ottani dolgozók ide jöttek, majd a diákok, valamint Samsung, Daewoo cégek. Körülbelül ötszázan vannak itt Magyarországon, misszionáriusok is.

Fekete Ágnes: Azt tudjuk, hogy nagy református egyház van ott. Milyen ott körülbelül az arány?

Cho Kwan Sik: Nálunk buddhisták vannak, konficionizmus is van. Katolikusok kevesen vannak, inkább református egyházak működnek.

Fekete Ágnes: Hány ember van körülbelül, aki az egyház tagja?

Cho Kwan Sik: Protestáns, 25%, presbiteriánusok, metodisták, baptisták.

Fekete Ágnes: Hogyan történt az, hogy ilyen sok református lett Koreában?

Cho Kwan Sik: A 19. század végén jöttek Amerikából, Kanadából, Ausztráliából misszionáriusok. Többségük protestáns volt. Nem tudom, hallott-e arról az amerikai misszionáriusról, aki Kínában dolgozott valamikor az 1900-as években. Akkor meghívták őt a kóreaiak, hogy tartson szemináriumot az ottani misszionáriusoknak. Ezért róla nevezték el ezt a missziós módszert. Ez egy alulról építkező gyülekezet volt. Észak-Koreába, mielőtt kettéváltunk, Kínából jöttek, főleg presbiteriánusok és a kommunizmus idején tovább menekültek onnan. Nagy-nagy gyülekezet fejlődött.

Fekete Ágnes: Bizonyára észak-koreaiak és dél-koreaiak is vannak most már Magyarországon. Milyen a kapcsolat, hogyan működnek?

Cho Kwan Sik: Nem tudom, hogy hányan maradtak észak-koreaiak.

Fekete Ágnes: A gyülekezetbe nem járnak észak-koreaiak?

Cho Kwan Sik: Nem járnak, csak dél-koreaiak. Nincs kapcsolatunk velük.

Fekete Ágnes: De most ott is valami elkezdődött…

Cho Kwan Sik: Hivatalosan: állam, állam…, de személyes kapcsolatot még nem szabad tartani. Nem tudom van-e ott hívő. Szándékosan nem találkozunk, mert ez nem lenne jó egyikünk számára sem. A koreai egyházak nagyon segítenek, állami engedéllyel hivatalosan átmennek oda, de személyesen nem. Valamennyi anyagi támogatást átküldenek az állami vezetőkkel. Nagyon szép hegyek vannak Észak-Koreában, oda engednek turistaként, hajóval lehet utazni.

Fekete Ágnes: Az itteni koreai gyülekezet hogyan működik? Hányan járnak templomba?

Cho Kwan Sik: Több, mint százan. Idén 14. évfordulója lesz tavasszal, most imádkozunk, hogy saját épületünket megvegyük.

Fekete Ágnes: Úgy tudom, hogy van itt egy misszió, akik Hosszúpályiban egy cigány missziós központot is létrehoztak. Budapesten, a Kálvin téren működnek, mennyit tudnak az ő munkájukról?

Cho Kwan Sik: Mi koreaiak, havonta egyszer találkozunk – koreai misszionáriusok. Úgy tudom, hogy nekik kapcsolatuk van a református egyházzal. Támogatják a cigány missziót. Fiatal cigány romákat támogatják, hogy legyenek vezetők a saját gyülekezetükben.

Fekete Ágnes: Ön személyesen mit csinál, tehát mi az a missziós terület, ahol dolgozik?

Jura: Én misszionárius vagyok. Felekezetközi missziós társaságból jöttem. 1996-tól két évig Velencén egy kisebb baptista gyülekezetben szolgáltam. Most Hatvanban segítek egy református gyülekezetben, önkéntes munkásként.

Fekete Ágnes: Egy furcsa kérdést teszek fel, rengeteg kínai él itt Budapesten. Van közöttük valami misszió itt Budapesten?

Jura: Van saját gyülekezetük. Keresztyén gyülekezetük. Ha Kínai étterembe megyünk, akkor ott szoktunk találkozni kínaiakkal és hallottam, hogy három keresztyén kínai gyülekezet van.

Fekete Ágnes: Koreában jártál a kántussal együtt, milyen tapasztalatokat szereztetek ott?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Nekem ez egy nagy kiváltság, hogy a kántussal mehetek külföldre, mert édesapám, Berkesi Sándor, a kántus karnagya. Próbálok segíteni neki és egy-két terhet levenni a válláról.

Fekete Ágnes: Milyen volt Koreában?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Nagyon érdekes volt, hatalmas élmény és tényleg felejthetetlen, mert az ottani gyülekezetek nem sok száz évesek és az egyház sem mint itt Európában, ez nekik még egy újdonság. Ezért ők még nagyon lelkesek és őszintén lelkesek. Templomokat építenek és minden vasárnap nő a gyülekezet száma. Nagyon hálásak voltak a koncertjeinkért. Soulban, amikor kétezer ember előtt énekeltünk – ez az utolsó souli koncertünk volt – , annak volt egy varázsa. Azt érezhettük, hogy a hitünk közös. A kultúra lehet, hogy teljesen ellentétes, az emberek is teljesen mások, de a hitünk az közös volt. Nagyon érdeklődtek egyrészt a magyar kultúra iránt, tehát a magyar darabok iránt és nagyon hálásak voltak azért, amikor koreai nyelven énekeltünk. Ezt leginkább akkor lehetett megérezni. Volt egy olyan darab, hogy: Sarang. Ezt együtt énekeltük a gyülekezettel -koreai nyelven természetesen. Ez a Sarang a szeretet himnusza és nagyon szeretik a koreaiak énekelni. Nagyon-nagyon örültek, amikor meghallották. Itt érződött, hogy egyre gondolunk.

Fekete Ágnes: Hogyan lehet megtanulni egy szöveget koreai nyelven?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Sokat szenvedtünk vele, az biztos. Fonetikusan próbáltuk leírni a szólamunk alá a szöveget. Szótagolva, ahogy ők beszélnek és írnak. Így tanultuk meg.

Fekete Ágnes: Családoknál jártatok?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Nem. Az elszállásolás mindig szállodában volt, vagy néha kollégiumokban. A koncertek előtt és után kis szeretet vendégségeken volt alkalmunk egy pár szót váltani az ottani gyülekezeti tagokkal vagy lelkészekkel. Nagyon-nagyon kedves emberek voltak. Nyugodt, kedves emberek. Pl. csak Soulban 10 millió ember él, vannak olyan gyorsforgalmi utak, ahol állandóan dugó van, ettől függetlenül nagyon nyugodt emberek. Mosolyognak és segítőkészek, ha valaki eltéved az utcán és látják, hogy más kontinensről jött.

Fekete Ágnes: Tudnál mondani még néhány szót az egyházról? Milyen ott a református egyház?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Dél-Koreában 8 millió protestáns ember él aktív hitéletet. Ez sok, ahhoz képest. Egyházzenéjük inkább amerikaias stílusú, beengedik a templomba az elektromos hangszereket is: szintetizátor, elektromos gitár, dobfelszerelés. Együttesek kísérik ezeket az énekeket.

Fekete Ágnes: Maga a prédikáció, vagy az istentiszteletnek a menete olyan, mint minálunk?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Szinte ugyanolyan. Az Úrvacsora egy picit más, de egyébként Európában is van olyan ország, ahol kicsit különbözik a liturgia menete.

Fekete Ágnes: Milyen volt az Úrvacsora?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: A presbiterek kimennek a lelkész elé és a lelkész adja át nekik a tálakat, amelyekben vannak a pici kenyerek és a pici kelyhek és ezt a presbiterek viszik ki. A gyülekezet ülve marad, az orgona közben szól, a presbiterek végig osztják a gyülekezetben a kenyeret is és a bort is. Nekünk szimpatikus volt és nem éreztünk olyan nagy különbséget.

Fekete Ágnes: Volt még más olyan élmény is, ahol ezt az egységet átéltétek?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Az arcokból és a tekintetekből és a mosolyokból vettük azt észre, hogy együtt vannak velünk és hálásak. Mindig nagy üdvrivalgás kísérte, amikor elkezdtük a koreai himnuszt énekelni és nem tudtuk, hogy miért. A szövege sem olyan vicces. Amikor elkezdtük énekelni, akkor mindig nagy nevetés, tapsvihar és ehhez hasonlók kísérték. Nem igazán derült ki, hogy miért, valószínűleg a meglepetésnek a kifejezése volt az, hogy elnevette magát a közönség, amikor megszólalt az előjáték a zongorán.

Fekete Ágnes: Énekelnek ők genfi zsoltárokat?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Nem. Énekes könyvük, ez a bizonyos Halleluja, abszolút angolszász dallamvilág. Négy szólamban le van írva a partitúra minden énekhez és a gyülekezeti kórus, mert minden gyülekezetben van vegyes kar – elég szép számú – , ők szokták több szólamban énekelni. A tajvaniak sokkal jobban bekapcsolják a folklórt az egyházba, az egyházi zenébe.

Fekete Ágnes: Ott mennyi református van?

Kárpátiné Berkesi Boglárka: Ott már sokkal kevesebb, félmillió, ugyanis az állam nem ismeri el ezt a presbiteriánus egyházat. Nagyon kevés intézményt tudnak így fenntartani, de nagyon lelkes és őszinte hitéletet élnek. Be vannak szorítva arra a kis szigetre. Kína állandóan rajta tartja a szemét ezen a szigeten és ezen a népen és nem nagyon engedi őket kibontakozni. El is mondták többször is az ott tartózkodásunk alatt, hogy mi egy kicsit békét vittünk az ő lelkükbe és ez nekik nagyon fontos. Ezen a CD-n vannak tradicionális, tajvani egyházi énekek. A békéről és az összefogásról szól. Nagyon örültek neki.

Zene

Fekete Ágnes: Mindannyiunkat szíven ütött a hír, hogy hétfőn 53 évesen meghalt Dizseri Tamás, egyházunk Bethesda Gyermekkórházának igazgatója. Ilyenkor minden szó, minden emlékezés kevés. Beszéljen nekünk inkább ő maga. Hallgassunk meg egy részletet abból a riportból, amelyet tavaly március 20-án adtunk le abból az alkalomból, hogy Széchenyi-díjat kapott.

Dizseri Tamás: "Ha csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt, akkor a pillanat hamar elröppen. Nagyon jó érdekérvényesítők is lehetünk. És, akkor mindig ott marad a nagy üresség érzés: No, de mi végre voltunk akkor a világban. Amikor gyógyítunk, amikor egy intézményt szervezünk nemcsak a konkrét helyzet fontos számunkra, hanem ezt egy tágabb kontextusban, távlatosabban is érdemes időnként szemlélni. Érdemes rátekintenünk erre a tágabb horizontra: hogy ez a kórház a kicsinységével is tud olyan üzeneteket hordozni közösségével, értékeivel, értékrendjével, ami esetleg példa lehet. Ez nem a mi érdemünk, hanem az Úr Isten kegyelméből lehetünk mi teremtő társai a gondviselésnek. A gyógyítás, az egy nagy tisztesség. A teremtő Isten, amikor szülői mivoltunkban teremtő társnak tekint bennünket, akkor a gyógyítás során, ha mi ezt komolyan gondoljuk, ott is valahol társai, eszközei lehetünk. A diakonián keresztül meg lehet szólítani embereket. Rosszul is megszólíthatjuk ezen keresztül az embereket, de ezt kell kutakodnunk, hogy hogyan lehet a szolgálatunkkal a professziónkkal az üzenetet úgy átadni, hogy Krisztusra mutasson és egy értékrendre mutasson. Az elmúlt fél esztendőben több olyan eset volt, ami azt példázta, hogy egy keresztyén kórház bemutathat egy másfajta mentalitást, másfajta gyakorlatot is. Az égési sérült gyerekek úgy jöttek hozzánk, hogy nem voltunk felvételesek, de amikor a mentő megszólított bennünket, hogy fel tudjuk-e venni ezeket a súlyosan sérült gyerekeket, akkor nem a hárító mozdulat volt az első, hanem az volt, hogy hogyan lehet megoldani a feladatot. Nagyon sok elkötelezett ember van, aki nemcsak a szűken vett szakmai feladatait látja el, hanem ennél többet gondol.

Fekete Ágnes: Ez mit jelentett akkor, abban a szituációban?

Dizseri Tamás: Egy nagyon kemény helytállást jelentett az intenzív osztály munkatársi közössége részéről, méghozzá hónapokon keresztül folyamatos, megerősített ügyeleti szolgálattal és ez a dráma valóban dráma volt. Nehezen lehetett ezt lelkileg feldolgozni. Egy vezető számára hallatlan jó érzést jelent, hogy egy hihetetlen megbízható, kiegyensúlyozott, erőt bíró és teherhordó közösség veszi körül."

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát a második Korinthusi levélből.

”Ami kincsünk a cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt az Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.”

Amikor egy barátunk hal meg, az ember számára olyan közelivé lesz a kép. Az életünk olyan, mint egy cserépedény, amelyik kincset hordoz. Az edényen hajszálerek keletkeznek, itt is, ott is egy kis repedés, azután valami félelmetes erő szétveti. Először talán egy fejfájás, azután egy műtét, a szív már nem tökéletesen ver. A sokasodó repedések, végül szétvetnek egy cserépedény-életet. Ennyi az élet? – mormoljuk ilyenkor az önkéntelen kérdést. Miért történt mindez? Aki erős volt, aki akarattal és önbizalommal rendezte életét, egyszerre ennyire törékeny lesz? Miért cserépedényhez hasonlóan teremtette Isten az emberi testet? Erre a kérdésre nyilván nem tudok gyorsan válaszolni, hiszen mindenkinek magának kell megharcolnia a választ. Mégis, úgy látom, hogy Isten ilyen kettősségben adott életet nekünk. Mintha, mindenkiben volna valami nagyon törékeny, nagyon gyenge és valami nagyon szép és nagyon nemes. A cserépedény és a kincs. Isten életünkben, mint egy törékeny agyagkorsóban értéket, üzenetet, drágakincset helyezett el. És tudjuk, hogy bár törékeny a cserépedény, a régi világban ez volt a legalkalmasabb arra, hogy a földben elássák és sok esetben a mai napig, megőrzik azt, amit beléjük elrejtettek. Azután széttörik ezt az edényt és kiderül, mi volt a titok. Emlékszem, egyszer egy nagyon nehéz sorsot megélt barátommal találkoztam, és ő fogalmazta így az életét: Tudod, most, mintha összetörne az olajos szelence bennem, de ha összetörik, akkor kiderül, mit is hordozott az életem. Vajon jó illat árad-e szét, vagy büdösség? Életünk töréspontjai rettenetesen fájóak. A szenvedés sokszor elhordozhatatlan, depresszióba esünk, elkeseredünk, egyedül maradunk, de ezek a töréspontok egyben Istentől nézve lehetőséget, hogy valamit átadjunk bensőnkből, lelkünk kincsestárából, hogy kifolyjon az a kenet, ami mindenkinek örömére van. Ezekben az időkben szinte kiárad az életerő, lényünk legmélye belőlünk és a nagy repedések, töréspontok erővé, üzenetté, továbblökő erővé lesznek. Amikor Krisztus meghalt a kereszten, az Ő életének is, de talán a történelemnek is a legnagyobb töréspontja volt. Meghalt a "legjobb ember", aki több is volt: az Erős Isten, a Messiás. És, ez a töréspont üzenetté vált. Hiszen, miféle kenet folyt ki belőle ebben a nagyon nehéz órában? A másik ember mellé állás, a megbocsátás, az imádság, mindaz, amivel tele volt a szíve. Az a kicsordulás megfordította az egész történetet: feltámadás lett a keresztből, élet a halálból. Példaként hadd említsem Dizseri Tamást, akiről megemlékeztünk. Halála előtt lányának, Ágnes napra vett egy kis ajándékot és mellé ezt a jézusi igét írta: Én élek és ti is élni fogtok. Ezt üzente, szinte mindannyiunknak. Adja Isten, hogy ez a több, ez az élet legyen a mi útitársunk.
Ámen