2003-07-09

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Gyakran előfordul, hogy az ember lekésik valamiről. Pénzről, állásról, felvételiről is le lehet csúszni, de a valódi elkésés az, amikor valakivel már nem beszélgethetünk. Velem ez történt, egy riportommal kapcsolatban. Nagyon szerettem volna Ónódy Szabó Lajos Mihállyal beszélni a régi időkről. Már 91. évében élt, de elkéstem, mert már nem él. Néhányszor találkozhattam vele, akkor mindig mosolygott. Kedves, derűs lelkész volt, aki olyan szerteágazó kulturáltsággal tudott dolgokról beszélni, ami ritkaság. Gyászjelentésén a következő Jókai idézetet olvashatjuk: "A segédlelkész odalépett Taddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még egyszer fellobbantották a lelkész szívében az életlángot. Öntudatos arccal fogadá el társa kezéből az utolsó vacsoráját, s azután halk hangon elkezdi énekelni: "Uram, ki lészen lakója a Te szentséges hajlékodnak?" Mindig halkan, mindig lankadtabb hangon énekli tovább a zsoltárt. A végső sor alig volt már egyéb az ajkán, mint egy szótagolt sóhajtás. "Az ilyen ember boldog, bizonnyal." Ezután lehúnyá szemeit és elkezde mosolyogni. Olyan nyájasan, olyan szelíden mosolygott, úgy kiderült minden vonása – azt mondták -, hogy most haldoklik. Egyszer azután megszűnt lélegezni. A mosoly ott maradt az arcán. Azt mondták, hogy ez a halál. Ha ilyen a haldoklás, ha ilyen a halál, ki félne akkor meghalni? Ó, de előbb élned kell úgy, hogy ha meghalsz mosoly maradjon arcodon." Most testvérét, Ónódy Szabó Sándort hallhatják.

Ónódy Szabó Sándor: Ónódy Szabó Mihály, mert az egyik ősünk Tépén volt lelkipásztor 1780 valahánytól, ott volt tudós Ónódy Mihály lelkipásztor. Nem tudom, mi okozta ezt akkor az 1920-as évek elején, mert a bátyám, a néném és a néném férje is (Fonyad Dezső) pap lett. A mi családunkban is három, az unokatestvéreim közül is három lett egyszerre lelkipásztor. Azután vidáman ment ez a dolog, mert a bátyám jól tanult, szerette a teológiát. Utolsó évében kiküldték Franciaországba, ott nagyon kedves barátokat szerzett, még most is levelezésben állt az egyik jó barátjának az özvegyével. Onnan hozta haza bátyám azt a szokást, hogy nálunk, a családban az asztali áldást úgy mondjuk, ahogy ott a francia teológián mondták mindig: Áldjad én lelkem az urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Ez volt a mi asztali áldásunk. No, azután Mihály elvégezvén a teológiát, segédlelkészkedett Pesten, a Kálvin téren. Muraközi volt akkor ott a lelkész. Nagyon szerette a Gyula bácsit, nagyon kedvesen emlegette mindig. Azután Monorra került, ahol az én sógoromnál másodlelkész volt jó pár éven keresztül. Nagyon jó barátok is, nem csak sógorok voltak Fonyódi Dezsővel.

Fekete Ágnes: Ekkor került be az ifjúsági mozgalomba?

Ónódy Szabó Sándor: Nem. Az, hogy pap lett, az volt az egyik fő rugója ennek, hogy Szentesen akkor egy nagyon lelkes, kitűnő szónok és nagyszerű prédikátor volt a hitoktató a gimnáziumban. Kalász Nagy József, igazi szentesi nevű lelkipásztor, aki csupa tűz, csupa lelkesültség volt, magával ragadta a fiatalokat és ők is így kaptak kedvet a papi pályához.

Fekete Ágnes: Szüleik kik voltak?

Ónódy Szabó Sándor: Apám tisztviselő volt. Pesten volt a minisztériumban, de amikor háború után a fizetésből rettentő keservesen lehetett megélni, otthagyta – utána gondolom, nagyon megbánta ezt a biztos, jó kis fizetést – és lement Szentesre, ahol volt egy pár hold földje a családnak. Azt gondolta, hogy ő majd ott gazdálkodik és milyen nagyszerű dolog lesz. Ez úgy festett akkor is, mint most, hogy amerikai pénz jött az országba és adtak a mezőgazdaság fellendítésére (akkor is állandóan fellendítették a mezőgazdaságot), kölcsönöket lehetett felvenni. Apám is vett föl vagy 20 ezer pengőt (az akkor nagy pénz volt) és azután ezt a 20 ezer pengőt fizette élete végéig, nem is tudta kifizetni, csak háborús konjunktúrában, mert ő fölvette a pénzt 32 pengős búzaárak mellett és 6 pengős búzából kellett volna visszafizetni. Tudták a nagypénzű emberek, hogy miért csinálják ezt a kölcsönt.

Fekete Ágnes: Visszatérve az ifjúsági mozgalmakra, Szentesen kapcsolódott be?

Ónódy Szabó Sándor: Szentesen kapcsolódott be, azután Pestre kerülvén ez még szorosabbá vált, lelkesen járt ide az SDG központba, azután ő lett a főtitkár két éven keresztül. A 30-as évek elején volt ez. Az SDG is csinált egy diákkollégiumot, hogy az ideérkező diákoknak legyen református otthonuk és annak bátyám lett az igazgatója. Az igazgatói szoba olyan volt, hogy két üvegajtó között volt a fekhelye. Jópofa gyerekek voltak ezek a felvidékiek. A bátyám mindig emlegette, hogy egyszer bekiabált neki valamelyik fiú, hogy: "Pityukám, gyere mán, mert itt van egy hal a mamójá mellett." Nagy lelkesedéssel tanulmányozta a nyelvüket, különösen szeretett a nyelvvel foglalkozni, amit azután tudatossá Karátsony Sándor tett benne. Lelkes tanítványa volt Sándor bácsinak. Lelki értelemben is, meg nyelvi értelemben is. Van neki egy értekezése a nyelvi kérdésekről: a szentesi nyelvjárásról. Abban az időben, amikor még gyerekek voltunk még a debreceni "ízés" is lejött odáig. Pl. "nízd má", stb. így beszéltek Szentesen. Most már nem beszélnek így.

Fekete Ágnes: Mikor kezdődött az, hogy ő a nyelvészettel elkezdett foglalkozni?

Ónódy Szabó Sándor: Inkább már a teológián és főleg Karátsony Sándornak az elméletei és írásai ösztönözték. Állandóan járt az előadásaira is.

Fekete Ágnes: Hogyan találkozott Karátsony Sándorral?

Ónódy Szabó Sándor: Azzal nem volt nehéz találkozni, mert Szentesen mindig nálunk szállt meg Sándor bácsi. Ezek a fiúk, a néném, meg a bátyám az ilyen papi vándorokat mindig hozzánk hozták és Sándor bácsi is ott volt. Úgy emlékszem rá, hogy amikor ott volt, elmesélte azt a történetet, amikor ő kint volt a fronton az első világháborúban, és valami kisebb sebesülés folytán ott feküdt az arcvonalban. Lőttek innen is, lőttek onnan is. Amikor azután elcsitultak ezek a lövöldözések, érte jöttek a szanitécek. Fölemelték, és akkor azt látták, hogy az elboronált, sima szántóföld lövésekkel van tele, az ő alakja kirajzolódott.

Fekete Ágnes: Akkor Karátsony Sándor gyakorlatilag ott, a családi fészekben ilyen mély hatást gyakorolt rá. Gondolom a teológián ez még jobban megerősödött.

Ónódy Szabó Sándor: Igen, megerősödött. Hallgatta az előadásait, és még Szabó Dezsőt nagyon szerette. Azután az SDG konferenciák nagyszerű találkozók voltak Az SDG az egy nyílt fórum volt. Ott mindenki otthon érezhette magát mindenféle világnézetre és politikai fölfogásra való tekintet nélkül. Csak a Krisztust hirdették. Ezért a bátyám annak az SDG-nek volt a híve, amelyik az Evangéliumot hirdette a fiatalság és a diákifjúság között és ezt a 43-as konferenciát, amely azután híressé tette az SDG-t, nem kedvelte fölöttéb, mert azt mondta, hogy ez egy más irányba viszi az egészet. Beállt a politikai szélbe, melynek ekkor értelme sem volt, mert hiszen tennivalójuk nem volt semmi, Magyarország fölött akkor már a végzet dübörgött és azon már nem lehetett változtatni azzal, hogy most hirtelen elgondoljuk, hogy nem volt okos dolog a némettel barátkozni. Mindig lehetett ott politizálni, mert mindenki megszólalhatott ott anélkül, hogy besúgástól tartani kellett volna. Ilyen értelemben szabadelvű volt a társaság. Tehát, lehetett jobboldali vagy baloldali vagy kommunista, vagy akármi, ha békés emberről volt szó. Nagyon érdekes volt az, hogy milyen különféle emberek voltak ott jó barátságban. Nagyon egészséges, jó dolog volt ez. Ilyen fórumok azután már nem nagyon voltak.

Fekete Ágnes: Mi lett vele a háború alatt és után.

Ónódy Szabó Sándor: Ő Monoron volt akkor, amikor a front odakerült. Akkor ő, mint másodlelkész szolgált Fónyad Dezső mellett. Azután meghívták Vecsésre. Ő azon az elven volt, hogy akkor megy valahova, ha őt hívják. De azt mondta neki Bereczy Albert, hogy oda nem mehetsz, mert az a társaság azért hív téged oda, mert az ottani vecsési reakciónak kell a vezér és te annak lennél a vezére. Neked azt nem szabad elfogadnod, mert az rossz lesz Vecsésnek, az egyháznak és neked is. Nem engedte. Így azután Váchartyánba került a bátyám. Az nagyon kis szerény eklézsia volt. Azt elfogadta. Látták, hogy itt valami gazdasági tevékenységet kell folytatni. Volt itt egy kis papi föld és akkor vettek 200 csirkét. Azután egy szép tavaszi hajnalon mind a kétszázat ellopták. Többet nem is kísérleteztek csirkével, persze nem találták meg a tolvajokat. Nagy szegénység volt. Már akkor négy gyerekkel elég nehezen éltek. A nagyobbak kezdtek Vácra járni a gimnáziumba. A bátyám mindig emlegette, hogy valamelyik ilyen menősebb pap, aki Pesten nagy ember volt, egyszer megszólította az utcán és megkérdezte tőle: Hercegséged hogy éldegél? Nagyon meglepődött: Hiszen én hordom a hátamon a krumplit és engem csúfol ez hercegnek? Pestről hordta a krumplit a családnak, mert ott nem termett nekik annyi.

Fekete Ágnes: Ugyanilyen humorral tűrte ezt, mint amilyen humora az egész életében volt?

Ónódy Szabó Sándor: Igen. Ez az utolsó felvétel itt, a váci vendégszolgálata volt.

Fekete Ágnes: Mi volt ez a nyelvészeti tanulmánya, amit írt?

Ónódy Szabó Sándor: Tanulmány arról, hogy a mi nyelvünk lényegében – ami köztudott dolog – szemben a germánokkal, Európában teljesen egyedül vagyunk és ezek az itteni népek egymás nyelvét meg tudják könnyen tanulni, mert hiszen csak szótár kérdése. Egyébként ezeknek a nyugat-európai indogermán nyelveknek a gondolatmenete ugyanaz. Ezekkel foglalkozik, ezekkel a gondolatokkal, és ezt bizonygatja rengeteg példával, hogy hogyan gondolkodik a magyar ember. Karátsony Sándornak a gondolatai is benne vannak ebben.

Fekete Ágnes: Hogyan halt meg?

Ónódy Szabó Sándor: Tüdőgyulladást kapott a tél végén. Nehéz volt őt úgy látni, hogy nem tudtunk már vele beszélgetni, mert nem értettük, amit mond. Ő lehet, hogy értette, amit mi mondunk, mert olyan volt, mintha értené.

Fekete Ágnes: Ezekben a hetekben az országban szerte zajlanak a hittanos táborok. Most két, talán különlegesnek mondható nyaralásba pillantsunk bele.

Először a Budapesti Józsefvárosi Gyülekezet napközis sporttáborába látogatunk el, ahol amerikai kosarasok próbálnak a sporton keresztül az evangéliumról is beszélni a józsefvárosi utcán itt-ott megismert gyerekekkel. Utána az Érd-parkvárosi Református Gyülekezet hittanos táborába látogatunk el, ahol több mint 80 gyerek számára biztosítottak két héten át színes programot.

Először Bacskai Bálintot, a Budapest Salétrom utcai Gyülekezet lelkészét hallják.

Bacskai Bálint: Most, az Orczy kertben vagyunk, a kosárpályán, ahol napközis táborban veszünk részt a gyülekezetbe érkezett amerikai vendégekkel. Ők Észak Carolinából jöttek, és a sportmisszióban segítenek nekünk. Ők reformátusok. "Krisztussal való szövetség", ez az ő református gyülekezetüknek a neve. Az Amerikai Presbiteriánus Egyházhoz tartoznak. Délelőtt a gyerekeket egy szabadtéri edzés keretében néhány dologra tanították az amerikaiak. Büntetődobásokra, védekezésre, csapatjátékra. A kisebbeket labdakezelésre. Utána pedig mindenféle érdekes játékot játszottak. A legjobbak kaptak mezeket. Mindenki kapott egy-egy finom nyalókát.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult ki ennek a tábornak az ötlete? Gondolom, ebben van valamiféle missziós koncepció.

Bacskai Bálint: Igen. Ez egy nagy kérdés, hogy hogyan lehet az evangéliummal kimozdulni a gyülekezet falai közül. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon szerencsés dolog, hogy az önkormányzatnak a napközis táborában vehetünk így részt és az önkormányzatnak segíthetünk ezzel, hogy a gyerekekkel foglalkozunk, ingyen tanítjuk őket valamire. Pl. az iskolában is feltettünk új kosárhálókat adtunk egy új labdát, de közben foglalkoztunk is a fiatalokkal, edzési lehetőséget is biztosítottunk és természetesen mindenütt van lehetőség arra, hogy személyesen megtapasztalt hitünkről is elmondjuk azt, amit meg lehet érteni, el lehet fogadni, át lehet élni az ő számukra is.

Fekete Ágnes: Hallhatunk egy pár szót Józsefvárosról?

Bacskai Bálint: A Józsefváros egy nagyon érdekes kerület. Az elmúlt évtizedek során nagyon sokban változott a lakossága. Nagyobbrészt kis üzletek tulajdonosai, kormányzati képviselők, közalkalmazottak laktak itt, most már igen nagyszámban idősek, egyedülállók, romacsaládok költöztek be a kerületbe. Elég tetemes a kínai lakosság is. A gyülekezetek ennek arányában is – azt lehet mondani – nagyban fogytak az elmúlt évtizedekben.

Fekete Ágnes: Hogy tud a gyülekezet ehhez a szituációhoz viszonyulni?

Bacskai Bálint: Nagyon nehezen. Egyáltalán nem könnyű, de próbálkozunk mindennel.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez a napközis tábor is egyfajta kísérlet erre?

Bacskai Bálint: Hogyne, egyfajta kísérlet arra, hogy mennyire reagálnak az ilyenfajta megszólításra a fiatalok, ez eléri-e őket, kommunikálja-e igazán az örömhírt, ettől lesz-e kedvük megismerkedni a gyülekezettel, az egyházzal, elkezdeni a B0ibliát olvasni. Nagyon kíváncsiak vagyunk.

Fekete Ágnes: Lehetne néhány gyermeket idehívni?

Bacskai Bálint: Persze, mindjárt idehívom őket. Habok László: 12 éves vagyok. Három hónapja kezdtem el űzni ezt a sportot.

Fekete Ágnes: Kik tartják ezt a tábort nektek?

Habok László: Ez nem tábor, ez ingyenes és bármikor kijöhetünk erre a kosárlabda pályára. Ezek az amerikai emberek most tanítanak nekünk pár fogást: a lepattanó szedést, a normális dobást, kipörgést.

Fekete Ágnes: Aki itt van veletek, ő a lelkipásztor, a Református Gyülekezet lelkésze nem?

Habok László: Igen. Beszélt nekünk Krisztusról, tartott hittanórát, mesélt Jordanról, hogy ő is hívő. Érdekes volt.

Bacskai Bálint: Délelőtt ezek a kis gyermekek is részt vettek a programban. Mit csináltatok délelőtt?

Válasz: Kosaraztunk.

Bacskai Bálint: Mit tanultatok?

Válaszoló: A dobást. Rátesszük az egyik kezünket a labdára, megtámasztjuk és eldobjuk. Ugrunk egyet páros lábbal.

Más: Én nem voltam itt, csak akkor, amikor mondták, hogy lehet kapni nyalókát és csak azért jöttem.

Fekete Ágnes: Honnan hallottatok erről?

Válaszok: Láttuk. Itt voltunk.

Bacskai Bálint: Hadd mutassam be a lelkészt.

Amerikai lelkész: Elhoztunk egy-két embert a gyülekezetből, hogy együtt kosarazzunk itt a gyerekekkel. Játszunk a nagyobbakkal, de elmondjuk nekik a Krisztus örömhírét is. Van egy sportmissziónk Amerikában, amelyikbe 2000 gyerek tartozik és közöttük szolgálnak kosarazással, egyéb sportokkal és az evangélium elmondásával. Ez Amerikában a legnagyobb gyülekezeti háttérrel rendelkező sportmisszió szolgálat. Fociversenyeket bonyolítunk, kosárlabda és baseball versenyeket. Olyan légkört szeretnénk teremteni, amely alkalmas arra, hogy a gyerekek megtanuljanak sportolni, de ugyanakkor megszeressék Krisztust is.

Kecskés Judit, Kecskés Kornél: Érden vagyunk egy gyülekezeti gyermek héten.

Fekete Ágnes: Mit festettél?

Válaszoló kislány: Egy őzikét az Öreg néne őzikéje-ből.

Másik gyermek: Én egyszer egy kutyuskát festettem, máskor meg egy virágot és egy hangyát.

Fekete Ágnes: Miről beszéltetek ma?

Válasz: Jarius lányáról. Ő meghalt és szólt az apukája Jézusnak, hogy gyógyítsa meg, de a tanítványai azt mondták, hogy nem. Ott volt egy csomó ember, azután kiküldte őket és nem maradt más, csak János, Jakab és Péter maradhatott bent és Jézus feltámasztotta.

Fekete Ágnes: Tegnap melyik történet volt?

Válasz: Mózes. Volt Mirjam, annak született egy kistestvére, három hónapos koráig el tudták rejteni, de azután egy kosárban vízre eresztették és megtalálta a Fáraó lánya.

Fekete Ágnes: Miről szól a hét, tudnátok egy pár szót erről mondani.

Kecskés Kornél: Most már évről-évre egyre több gyerek gyűlik össze. Eddig egy héten tartottuk, de tavaly több, mint 80 gyerek igen nehezen fért be, úgy hogy most már két hétre bontjuk. Úgy bontottuk szét a két hetet, hogy az első héten a gyülekezethez szorosabban kapcsolódó gyerekek jönnek, akik elvben legalábbis többet tudnak azokról a dolgokról, amikről beszélgetünk. A következő hetet pedig kifejezetten missziós hétnek tekintjük, ahova hívtunk mindenkit, akit egyáltalán el tudunk érni a környékről. Valószínűleg sok olyan gyerek lesz, akinek a szülei egyáltalán nem járnak templomba, sőt jön egy olyan csoport is, akiknek a szülei már félig-meddig nem is szüleik, hanem egy ilyen átmeneti gyermekotthonban vannak közvetlenül az állami gondozás előtt. Az elsődleges célunk az, hogy a gyermekeket egy evangéliumi közegben lehessenek egy hétig. Igazából nem az a fő cél, hogy most ezeket a történeteket megtanulják, hanem az, hogy beleszagoljanak Istennek az illatába és megérezzék azt a szeretet, ami itt körülveszi őket. Nagyon jó látni, hogy ez mennyire megfogja őket, ahogy egyre inkább innen- onnan felhangzanak az énekek, amiket tanultunk, ahogyan kinyílnak a gyerekek, mesélnek magukról.

Kecskés Judit: Egészen megható, hogy nemcsak a gyerekeknek ad nagyon sokat ez a hét, hanem nekünk is. Mi családostul vagyunk itt és ez nagyon nagy élmény nekünk. Fárasztó, de jó. Reggel 8-ra itt vagyunk, este későn, 6-7 órakor érünk haza és mire ágyba tesszük a három gyereket, magunkat, felkészülünk a következő napra és utána alszunk csak.

Lévai Zsuzsanna: Gyöngyfűzéshez vágok fel drótot, mert több részből kell felépíteni.

Fekete Ágnes: Mi volt jó ezen a héten?

Lévai Zsuzsanna: A legjobb része a bábszínházi előadások voltak. Tegnap és ma tartottak előadást. Tegnap Dávid és Góliát története volt. Belevitték a közönséget úgy, hogy Góliáttal kellett megküzdeni. A bábos tartotta maga előtt a kb. egy méteres bábut és így kellett a gyereknek megküzdenie vele. Kapott egy sisakot.

Lévai Piroska: Zsuzsinak a testvére vagyok. Nagyon jól éreztem magam itt. Nagyon jók a csoportfoglalkozások, jókat tudunk beszélgetni, mi voltunk a legnagyobbak csoportjában.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát, Lukács Evangéliuma 18. fejezetéből.

"Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálát adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább, hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik."

Amikor a franciaországi hugenották pusztai múzeumában járhattam, megcsodáltam a kiállított tárgyak között azokat az összecsukható szószékeket, amiket kivittek magukkal az üldöztetés idején a sziklák közé. Ott felállították ezeket a kis állványokat és arra ment fel a lelkész a titkos istentiszteleteken. Elgondolkodtam. Miért kellett oda szószék? Nem állhatott volna fel egy sziklára is a lelkész? Miért volt szükség arra, hogy egy prédikáló széket magukkal vigyenek az istentiszteletre, hiszen erre a tárgyra lényegében nincsen szükség. Nyilván azért, mert ez a szószék szimbolikus darab volt. Azt fejezte ki, hogy az igehirdetésre jöttek figyelni. Az, aki feláll a pulpitusra, nem önmagát képviseli, hanem Isten szavát. Mi egyetlen pontra figyelünk. A reformátusok igyekeznek mindent eltenni az istentisztelet kellékei közül, ami elvonná a tekintetet. Csak a szószék marad, ez a mi szimbólumunk.

A vámos és farizeus-példázatának a kulcsa a figyelem kérdése. Az egyik ember önmagára koncentrál és Isten a szószékre emeli tekintetét, míg a másik oldalra pislog, a másik imádkozót lesi. A mi templomaink úgy épültek, hogy valóban csak egy pontra szögezzük tekintetünket. De, vajon sikerül-e valóban beöltetnie szent épületeinknek ezt a funkciót? Sajnos megvallom, hogy számomra sem mindig. Az ember óhatatlanul méricskél, figyeli a többieket, a körülményeket, a zenét és minden egyebet. Példázatunkban a két embernek két gondja van. Az egyik gond a másik ember: Nem illik ide, nem való e helyre, hiszen bűnös: a rómaiak bérence, aki egy tál lencséért elárulja népét. A másik ember gondja: önmaga. Itt jelen van Isten, de az én egész életemet megkérdőjelezi a templom: ki vagyok én, átlátnak rajtam. Voltaképpen ő sem arra koncentrál, amire kellene, hiszen Isten helyett önmagára néz. Mégis Jézus üzenete szerint a kettő rossz tekintet közül ezt a másodikat képes meggyógyítani csupán. Aki magát megalázza, azt tudja felemelni. Valahol a mélyen mindenki hallja az ősi hívást: Ádám, hol vagy? Éppen te, merre vagy? Csak van, aki elnyomja magában ezt a kiáltást. A farizeus például egy jó ember volt. Valóban annyi jót tett, amennyit csak tehetett. Igaz, amit mond. Bár lenne sok ember, aki őszintén elmondhatja magáról: Böjtölök, tizedet adok, jó akarok lenni. Mégsem más ez, mint a fuldokló kapkodása. Inkább tesz-vesz, fut jobbra-balra, minthogy szembe kelljen állnia ezzel a kérdéssel: Hol vagy, ki vagy? Végül mindkettő hazamegy a templomból. Az egyik ugyanúgy megy, mint ahogyan jött. Semmi változást nem látunk, a jó farizeus jó maradt. A vámossal történt valami a templomban. Meztelen volt és felruházta a jó Isten, pedig érdekes módon mindkét ember beszéde valahogy a bűn körül kavarog. A farizeus vajon miért akarta annyira igazolni magát, miért kellett neki annyira hangsúlyozni jóságát? Nyilván azért, mert valamitől ő is félt. És, amikor a félelem eljön hozzánk, akkor megpróbálhatunk a másik hátán kikecmeregni a bajból, akkor mondhatjuk azt, hogy nem én vagyok az, hanem a másik a rossz, de ez az út nem vezet hosszútávon sehova. A félelmes kutyával szembe kell néznünk. A bűn mindannyiunk lelkében helyet keres. Önigazolás helyett szembe kell fordulnunk ezzel az árnnyal és kiáltanunk, ahogyan a vámos tette. Ez a mélyről jövő kiáltás az egyetlen lehetséges kapcsolat Istennel. Ilyenkor ő odahajol, karjaiba zár és megigazít. Isten adjon erőt arra a figyelemre, arra a kiáltásra, amelyik képes megváltoztatni életünket.
Ámen

NYITOTT OLVASÁS ÉS RONDA ÁROK – AZ ÉRDEKTELENSÉG ÉS AZ EGYHÁZ FOGLYA A SZENTÍRÁS
Forrás: Népszabadság július 8. Szerző: Papp Sándor Zsigmond

Ronda árok választja el a Bibliát jelenünktől a ma is érvényes látlelet nem kortárs szociológustól származik, hanem a felvilágosodás korabeli Lessing állította fel néhány száz évvel ezelőtt. Az árkot szakkönyvek sora igyekezett és igyekszik napjainkban is betemetni, hol görcsösen, hol a korhoz idomult szemlélettel bizonygatva: a Szentírás aktuális üzeneteket és tartalmat hordoz, s mint ilyen, elengedhetetlen része hétköznapjainknak. A hazai oktatás többnyire megkerüli a kérdést, s a Bibliához mint világirodalmi műhöz, kultúrtörténeti kincshez viszonyul, kevéssé foglalkozva a mű teológiai és vallási oldalaival. Történik ez akkor is, ha több oktató nem pusztán szakmai szemmel közeledik a Szentíráshoz, hanem hite, személyes kötődése révén fedi fel annak jelentéstartalmait.

"Más a helyzet az egyházi oktatással kapcsolatban magyarázza Pecsuk Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkárhelyettese, aki teológus Ph.D. hallgatóként maga is oktató. A Szentírást főként az teszi élővé, hogy elsődleges vallási nyelven, az apostolok és próféták nyelvén íródott, s ez a nyelv olyan belső erővel bír, amely bármikor képes egzisztenciálisan is megragadni az olvasót. Ám ahhoz, hogy a Biblia nyelve valóban megszólíthassa az iránta érdeklődőt, szemléletbeli változásra, nyitásra lenne szükség az oktatásban."

A változás lehetséges alapelveit Ingo Baldermann vázolja fel "A Biblia, a tanulás könyve" (A bibliai didaktika alapjai) című, a Kálvin Kiadó gondozásában megjelent művében. A hatvanas években kidolgozott koncepció lényege, hogy az oktatás a Szentírást ne tankönyvként, hanem a tanulás könyveként mutassa fel, és a tanulást mindvégig az Írás és olvasója között kialakuló párbeszéd jellemezze. A párbeszéd folyamatában a Biblia visszakapja teremtő erejét, élővé és megkerülhetetlenné válik, ugyanakkor ismét elfoglalhatja a közgondolkodásban is az őt megillető helyét. Ennek érdekében viszont szakítani kell azzal a hagyománnyal, amely megfellebbezhetetlen igazságok gyűjteményeként láttatja a művet.

"Az effajta szemlélet – teszi hozzá Pecsuk Ottó -, azzal a veszéllyel is jár, hogy ezen igazságtartalmak végül fontosabbakká válnak, mint az, hogy az olvasó szabadon szembesülhessen a Szentírás teremtő nyelvével, úgy, ahogy az az Ó- és Újszövetség egymást magyarázó szövegeiben kibontakozik."

A mentalitásbeli váltás ugyanakkor nem pusztán nemzedéki probléma, hiszen Baldermann nézeteit az idősebb tanárgeneráció tagjai közül is sokan osztják. A nyolcvanas évek végén írt művet egyébiránt az teszi különösen aktuálissá, hogy a benne felvázolt problémák – főleg a társadalom és a Szentírás viszonya – némi fáziskéséssel, most érték el a hazai közgondolkodást.

A nyitás szükségességét az az általános tapasztalat is alátámasztja, hogy jelen pillanatban igencsak nagy a távolság a magyarországi olvasók és a Szentírás között, ugyanakkor a Biblia hagyományos tekintélye is jócskán megkopott az elmúlt években.

Mindezt Raj Tamás is érzékeli, aki Bibliaiskola címen nemrég jelentette meg könyvét a Makkabi kiadó égisze alatt, s aki akkreditált tanfolyamon oktatja a Szentírást. Szerinte a Biblia iránti helytelen gondolkodásról és közömbösségről főként a tudatlanság tehet, ez pedig nagyrészt annak köszönhető, hogy csökkent az olvasás, a műveltség iránti igény.

"Az érdeklődés felkeltését az iskolában kellene kezdeni – mondja Raj Tamás csakhogy ott a tanárokat pontozóbírákká alakították át, s a gyerekekbe tölcsérként töltik be a kész tudást. Így nehéz élővé varázsolni bármilyen szöveget."

A Biblia iránti érdeklődés felkeltésének egyik előfeltétele viszont az volna, hogy az egyház ne saját tulajdonaként kezelje a Bibliát, hanem úgy adja a kezünkbe, mint egy önállóan is értékes művet, amelyet érdemes elolvasni, s amellyel akár konfrontálódni is lehet.

A társadalmi értékvesztés általános folyamatában a Biblia szenvedte el a legnagyobb vereséget. Mivel az egyházzal azonosították, s az egyház az elmúlt években háttérbe szorult, így a Szentírás iránti nyitottság is csökkent. A folyamat megállítható lenne, ha "kiszabadítanánk" az egyház "fogságából".

"Vagyis ha a Bibliát az emberek nem úgy tekintenék az egyház tulajdonának, mint amivel rosszul gazdálkodott – magyarázza Pecsuk -, hiszen a saját küldetését jól értelmező protestáns egyházak a történelem folyamán mindig is engedték a Szentírást szabadon, saját teremtő nyelvi erejével megszólalni. Ezt a célt szolgálta az anyanyelvű bibliafordításokért folytatott küzdelem. A protestáns egyházak soha nem képviselhettek valamiféle tulajdonosi szemléletet, inkább mindig is igyekeztek a Biblia fényébe állítani önmagukat, hiszen a Szentírás az egyházi élet kontrollja, nem pedig annak kizárólagos birtoka.

A nyitottá váló olvasás és elsajátítás megakadályozza, hogy ne a már rögzült előfeltevéseinket kapjuk vissza, hanem hagyja, hogy a Szentírás minduntalan meglepje tanulmányozóját, szoros és időszerű kapcsolatot alakítva ki ezáltal." Hasonlóképpen látja a problémát Raj Tamás is, aki szerint az egyházak csak azt mazsolázzák ki a Szentírásból, amelyek számukra fontosak. "Nem az egyházak ellenében mondom ezt, hanem a rossz beidegződés ellen, amely végső soron az egyház érdekeit szolgálja" – teszi hozzá. A megoldást ő is abban látja, hogy tudatosítani kellene: a Biblia mindenkié:

Miért épp a sivatagban hangzott el a Tízparancsolat? Mert a sivatag minden nép hazája – idéz egy talmudi történetet.

A Bibliaiskola ugyanakkor élesen veti fel a fordítás, a fordíthatóság kérdését. Az eredeti héber fogalmak és szólások tisztázását és a gyakori félrefordítások körüli homály eloszlatását szolgáló kötete előszavában Raj egy héber költő mondását idézi: "Aki a Szentírást csak fordításból ismeri, az olyan, mintha tulajdon édesanyját egy fátylon keresztül csókolná meg."

A fordítást nehezíti az a tény is, hogy a héber Biblia három különféle szót használ az emberre, a lélekre és a teremtésre, s mindezt sajátos árnyalati különbségekkel.

"Épp ez ró nagy felelősséget a fordítókra – véli Pecsuk -, hiszen az esetleges félrefordítások a nyelv belső erejét semmisítik meg."

A szöveg nyitottsága tekintetében is nagy szerep hárul a minőségi fordításra. A régi és új kifejezések közötti távolság viszont arra készteti a fordítókat, hogy gondolatokat és ne szavakat adjanak vissza, s így a mai átültetések sokkal inkább értelmező fordítások, mintsem szó szerinti, szolgai magyarítások.