2003-12-10

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Tegnap történt, hogy mielőtt az óvodába mentem volna gyermekeinkért, a karácsonyi képeslapokhoz kartonpapírt vásároltam, de az árukiadónál majd félórát kellett várakoznom. Toporogtam a többiekkel, nézegettem az órámat, elképzeltem, hogy mennyire várnak a gyerekek. Minek is jöttem el ide? Egyre idegesebb lettem a várakozástól. Azután, arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy a mi Adventünkben ilyen idegtépően éljük meg a várakozást, ami öröm is lehetne. Minden kis időegységet ki akarunk használni, ezért örökösen fáj, ha valami nem rögtön jön el. És, persze, nem értjük a bibliai mondatot: jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Egy egészen más minősége születik meg bennünk az időnek, amikor ki tudjuk mondani: jó várni. Itt nem toporgásról van szó, hanem arról az érzésről, mielőtt egy alkotás megszületne, vagy egy hegyre menve éppen a csúcs előtt lihegünk. Jó dolog az, ha valami igazán megérik bennünk. Mai műsorunkban erről lesz szó. Ígéretünk szerint várakozó embereket fogunk hallani. Olyan fiatalok szólalnak meg, akiknek éppen azt kell megtanulni, hogy várjanak, hogy tudjanak megállni, mert, ha nem tud lelassulni az idő számukra, akkor végleg elvesznek. Kábítószerfüggő fiatalok vallomását fogják hallani a Ráckeresztúri Református Rehabilitációs Otthonban, beszélgettem velük. Először Szabó Lászlót hallják.

Szabó László: Szegeden születtem, 14 éves korom óta vagyok szenvedélybeteg, 25 éves leszek most.

Fekete Ágnes: Hogy lesz valaki 14 éves korában – ez nagyon fiatal kor – szenvedélybeteg?

Szabó László: Menekül. Én legalább is a családomtól menekültem. Nem volt kiben bíznom otthon. Apukám alkoholista volt, anyu is hozzányúlt néha az italhoz, a testvérem fiatalabb volt nálam, egyszerűen menekültem valamibe. A drogokban találtam magamnak társat.

Fekete Ágnes: El tudnád mesélni, hogy kezdődött?

Szabó László: Egyik nap otthagytam a sportot egy hirtelen ötlettől vezérelve. Kenuztam versenyszerűen és így meg is szakadt minden közösségem. Kellett egy új baráti társaság, ami a régi osztálytársaimból állott. Ők drogoztak, megpróbáltam a sziput. Egy térre lementünk, ott voltunk sokan, fiatalok, idősebbek, sokkal idősebbek nálam, tetszett, hogy ők vagányok, tetszett, hogy mások, nem álltak be a sorba. Kirívóak, félnek tőlük, sokan vannak, együtt vannak, jó kedvük van. Mondta az osztálytársam, akivel együtt voltam nyolc évig, hogy ez milyen jó. Próbáljam ki a sziput. Miért ne? Nem is gondolkoztam, nem is lettem rosszul. Utána mindenféle hallucinációim voltak. Az agyam is látott olyan dolgokat, amiket szerettem volna, amiről álmodoztam. Egy folyamatos álomkép volt, megdöbbentő álomképek.

Fekete Ágnes: Hogy jutottál el arra a pontra, hogy ennek véget kellene vetni?

Szabó László: A családom juttatott el, szembeállított magammal. Kijött hozzánk egy orvos, elvittek a drogambulanciára. Beszéltek nekem arról, hogy mi ez, hova juthatok, milyen károsodást okozhat. Ide úgy kerültem, hogy akkor már régen intravénásan szúrtam a drogokat, legutóbb heroint. Sokadszorra vagyok különben terápián.

Fekete Ágnes: Mit jelent számodra ez a várakozási idő, amit itt töltesz?

Szabó László: Mindenféleképpen az új élet reménysége felé nézek. Az új életet megtapasztaltam egy ideig, éltem tisztán kint, legutóbbi rehabilitációm után öt hónapot és tetszett. Tetszik a keresztyén élet, és efelé haladok. Nehéz. Nehéz, mert a múltam ragaszkodik hozzám. Keresem Istent és találkozom is vele.

Fekete Ágnes: Ezen a helyen a várakozásnak különös értelme van. Hallottam, és gondolom Te is átélted, hogy ha nincs igazán begyökeresedve, kivárva ez az új élet, akkor, felszínes és visszaesik az illető.

Szabó László: Nálunk ez végképp így van, mert mi vagyunk azok, akik a hirtelen, az azonnali örömök, a mesterséges örömök hívei vagyunk, akik nem bírnak várni egy cseppet sem. Néha arra is képtelenek vagyunk, hogy az ebédet megvárjuk, megvárjuk, a másikat, hogy együtt elkezdjük. Bizony, fontos amúgy a várakozás, fontos legyen számunkra az, hogy igen, megkaptuk. És, nem azért kaptuk meg, mert kellett, azonnal kellett, hanem azért, mert ráértünk.

Fekete Ágnes: Most, sokat beszéltek arról, hogy kiben mi érik igazán meg és rajzoltok is ilyeneket.

Szabó László: Igen. Nekem nagyon fontos, hogy a haladásaimat mondjam.

Fekete Ágnes: Miben látod azt, hogy már változtál, amióta itt vagy?

Szabó László: Mindenféleképpen Isten és az én kapcsolatom nagyon nagymértékben változott. Úgy éreztem, hogy Isten elfordult tőlem, magamra hagyott. Miért? Azért, mert közben én fordultam el tőle. Tehát hibáztatnom kellett valakit. Magamat nem hibáztathatom, mert az fáj és valakit kellett találni. Az élet elől menekültem, most már nem menekülök, hanem várok rá. Én egy elég színes képet rajzoltam: egy Földgolyót, benne egy nagy ember, aki vagyok én, elég színesen. Sötétnek rajzoltam a szememet, sötétnek a kezeimet, lábaimat. Rajzoltam még bele színeket, de több a sötét. Istent, pedig nagyon sokszínűnek. Elég világos és élénk színekkel rajzoltam le, ami körülvesz engem, sőt bennem is van. Fekete Ágnes: Közben ez a rajz változik – nem?

Szabó László: Ez volt két hónapja körülbelül, ez a rajz. Sokkal több mindenemet tudtam átadni Istennek minden nap. Arra figyelek, hogy odaszánjam magam Istennek. Mostanában imádkozom azért is, hogy önzetlenül tegyek dolgokat. Elég manipulatív ember vagyok, manipulálom az embereket, s ez rossz. Érdekből tettem eddig mindent – szinte. Mindig azt nézem, hogy kitől mit kaphatok. Mindig egy csoda, amikor úgy tudok tenni valamit, hogy nem várok a másiktól semmit. Sőt, azt próbálom, hogy ne is tudja, hogy én tettem.

Simon Gábor vagyok, 23 éves, tíz év anyagozás után kerültem ide. Ez azt jelenti, hogy 13 évesen kezdtem, az életemet kitette és most három hónapja vagyok itt. Az az igazság, hogy mindeddig nem is tudtam arról, hogy létezik rehabilitáció.

Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött, hogyan lesz egy 13 éves ember drogfüggő?

Simon Gábor: Ez egy nagyon jó kérdés. Valamilyen szinten biztos, hogy genetikájában is benne van az embernek, de ezzel nem szeretném magam kivonni a felelősség alól. Száz százalékosan kellettem én is ahhoz, hogy elkezdjek anyagozni. Először az alkohollal kezdtem, elég sokat ittam. Nem engedték a szülők, de nevelőapám alkoholista volt. Akkoriban anyagilag még elég jól álltunk, volt egy sörözőnk. Volt nekem is pénzem és általában nem otthon ittam, hanem társaságban, iskola mellett.

Fekete Ágnes: A tanárok nem vették észre?

Simon Gábor: Reggelente azért nem ittam részegre magam, azt nem lehet mondani. Délutáni, esti elfoglaltság volt. 15-16 éves koromban rájöttem magamtól, teljesen véletlen folytán, hogy az édesapám mégsem az édesapám, hanem csak a nevelőapám. Ekkor összehívtam a családot, hogy ezt tisztázzuk. Akkor is hazudtak, és ezt nem igazán tudtam tolerálni, úgy éreztem, hogy el kell költöznöm otthonról gyorsan. Elkezdtem dolgozni, kiadtam magam 18 évesnek. Építőiparban segédmunkásként kezdtem el foglalatoskodni. Másfél év után mentem haza. Már nem tudom pontosan milyen megfontolásból, utána derültek ki ilyen dolgok, hogy már halottá nyilvánítottak többször a rendőrök. Akkor eléggé leépültem.

Fekete Ágnes: Akkor még egyelőre az ital volt az, ami befolyásolt?

Simon Gábor: 16 éves koromtól elkezdtem gyógyszerezni mellette, folyamatosan nyúltam a kemény drogok felé, mert mindegyik kevés volt.

Fekete Ágnes: Tehát, egyre nagyobb kábulatra vágytál?

Simon Gábor: Egyáltalán nem a kábulat miatt – és szerintem a drogosok 90%-a nem a kábulat miatt -, hanem azért, mert próbál pótolni egy olyan érzést, amit ő esetleg nem kapott meg vagy nem tudott elérni.

Fekete Ágnes: Végül is a kábulatban kapja ezt meg.

Simon Gábor: Szerintem inkább elnyomja benne ezt az érzést és bagatellizálja.

Fekete Ágnes: Valaki egyszer ajánlotta, vagy hogy jutott először az eszedbe?

Simon Gábor: Nekem soha nem ajánlott senki semmit. Én teljesen magamtól jutottam el idáig.

Fekete Ágnes: De, valahonnan be kellett szerezni?

Simon Gábor: A beszerzéssel különösebb problémám nem volt, mert ismertem nagyon sok embert az alvilágból, innen-onnan, amonnan. Olyan dolog itt nem nagyon létezik, amit ne lehetne megvenni. Szerintem az ember elhatározásán és döntésén múlik az, hogy mit akar és mit nem. Rákényszeríteni nem lehet senkire semmit. Aki nem akarja kipróbálni, az nem fogja. Aki meg ki akarja próbálni, annak teljesen mindegy, hogy mit mondanak, az úgy is ki fogja próbálni.

Fekete Ágnes: Hogy jött el az az idő, hogy ezt ott kellene hagyni?

Simon Gábor: A vége felé, az utóbbi néhány évben – miután elvesztettem az összes olyan szeretteimet, akiket igazán, feltétel nélkül szerettem – úgy voltam vele, hogy minden mindegy. Elég sok rendőrségi ügyem is volt már, rengeteg – lehet így fogalmazni. Sok banknak tartozom, mobilszolgáltatóknak. Most próbálom a tartozásokat úgy, ahogy helyrehozni. Szeretnék időt kérni. Ettől függetlenül nagyon sok olyan dolgot tettem, amit soha nem fogok helyrehozni. Én akkor azt hittem, hogy nem vagyok drogos, mert csak gyógyszerezem, iszogatok néha. Viszont az életem folyamán a gyógyszerek tettek legjobban tönkre pszichikailag, mentálisan. A családom eléggé vallásos. Rám is ragadt valami. Hívőnek hívő vagyok, meg hívő is voltam mindig, valószínűleg én fordultam el az Úrtól, nem ő tőlem. Ezzel én mindig is tisztában voltam, tudtam is, hogy mi lenne a járható, a normális út, azonban úgy voltam vele, hogy ha nincsen semmi célom, akkor minek? Csak rossz dolgok történnek: elvesztem a szeretteimet, elvesztem életem munkáját. Teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet. Legutoljára, nagyrészt a család miatt jöttem ide. Édesanyám egyik barátnője segített nekem. Én is először elvonóra mentem, ahol még azt sem tudtam, hogy mi lesz utána. Úgy voltam vele először, hogy úgy is visszaesek, de legalább lesz egy hónapom, ami tiszta. Ő hozott a rehabilitációs otthonokról ismertetőket. Kételkedtem bennük, nem igazán láttam értelmét, hogy ez nekem miért is lenne jó, csak elvesztegetek egy csomó időt. Próbáljuk meg – gondoltam -, végül is nem veszíthetek semmit. Ráckeresztúr tűnt a legjobbnak, hogy ha lehet így fogalmazni. Teljesen megilletődtem, amikor itt láttam a munkatársaknak a hozzáállását. Közvetlenek, és tényleg nem vetnek meg azért, amit tettem, próbálnak kedveskedni, jó lelkűek. Ez nekem nagyon jól esett és mindjárt átfordult bennem az egész. Az első két-három hét eléggé kemény volt. Hirtelen mindent le kellett rakni. Szörnyű volt. Versenyeztünk itt az egyik sráccal, hogy ki tud többet aludni, egy vagy másfél órát hetekig.

Fekete Ágnes: Most mire vársz? A lelked várakozásáról mit rajzoltál?

Simon Gábor: Én egy felkelő napot rajzoltam. Ezzel szeretném az Úrral újra feleleveníteni a kapcsolatot, sűrűbben járok templomba, többet imádkozom magamban és próbálok elmélyülni a hitemben. Ha innen kikerülök, akkor mindenképpen megyek két hónap tisztázó lelki gyakorlatra, amit már most nagyon vágyok és az összes lelki gyakorlatra, a csendes napokra, mert ez feltöltő boldogságot ad.

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten a Bethesda Református Gyermekkórházban egy érdekes könyvbemutatón vehettem részt a Harmat Kiadó meghívására. A szerző: Dr. Boda Domokos. A kötet címe: Sorsfordulók. Élete megdöbbentő fordulatairól az íróvá lett orvost kérdeztem.

Dr. Boda Domokos: Az életem legnagyobb eredménye: közel ötezer orvosnak voltam oktatója. Nem voltam könnyű ember. Elég szigorú vizsgáztató voltam, de nagyon sok szeretetet kapok a volt tanítványaimtól. A múltkor is volt itt egy: Meg tetszik ismerni Professzor Úr? Mondom: Igen, ha megmondja. – Tetszik tudni, ez és ez vagyok, és olyan nagy szeretettel gondoltam vissza önre. Szokásom az volt, hogy minden előadásra bevittem egy beteget, egy olyan beteget, aki engem is foglalkoztatott. Érdekes például, hogy mondta: Nem mindig a szakmai tudnivaló volt az, ami megfogott, azt könyvből is meg lehet tanulni, hanem az, ahogy foglalkoztam a gyerekekkel. Velük szót kell érteni. Ha egy kicsit megijed, akkor barátságosan megsimogatni, elterelni a figyelmüket attól, hogy itt beavatkozás lesz. Nemcsak szakmát tanít az ember.

Fekete Ágnes: Ezek azok a nem verbális, nem szóval átadott dolgok, amelyek mégis valahol a hitről beszélnek. Az ember nem feltétlenül beszél róla, de valahol a gesztusaiban, a hozzáállásában, kijön.

Dr. Boda Domokos: Igen. Egyáltalán nem beszéltem hitbeli szövegeket, vagy effélét, de azért az emberek mégiscsak valamit sejtettek. Az elején van egy mottója ennek a könyvnek: Megvan az ideje a hallgatásnak és megvan az ideje a beszédnek. A Prédikátor könyvében van. Ez utóbbinak most jött el az ideje. 83 éves vagyok. Tényleg szép és lelkesítő dolgokat tehettem, és ez volt a vágyam. Olyan feladatom van még, hogy amit csak lehet, tovább adjak.

Fekete Ágnes: Református családból származott ugye?

Dr. Boda Domokos: Persze. Az édesapám is, az édesanyám is református iskolában volt tanító. Rendszeresen jártunk templomba, időnként imádkoztunk. Emlékszem, hogy olvasgattuk a Bibliát. Arra is nagyon emlékszem, amikor a papunk egyszer egy Újtestamentummal ajándékozott meg.

Fekete Ágnes: Azután később nemcsak a református egyházba járt, amennyire tudom, hanem másféle vonzódások is keletkeztek.

Dr. Boda Domokos: Igen. A Soli Deo Glóriában voltunk, volt egy Biblia- körünk és szerettünk volna együtt maradni. Azt kértük, maradhassunk együtt. Olyan sok zavaró körülmény volt, hogy el kellett mennünk. Én Szegeden kerültem stabilan, végérvényesen, szívvel-lélekkel a református gyülekezetbe. Ennek nagyon örülök.

Fekete Ágnes: Hogyan volt ez abban a bizonyos 40 évben, amit említett? Nagyon sok emberben a félelmet váltotta ki az a korszak.

Dr. Boda Domokos: Ezek hatottak. Orvos voltam, hivatással végeztem a dolgomat és az Úr Isten segítségével. Az, az érzésem, hogy nagyon jó munkát, szép, eredményes munkát végezhettem. Némileg egy titokzatosság lengett körül. Különösen később, amikor már professzor lettem, hogy is van ez? Éppen a napokban volt egy barátom, aki mesélte, hogy azt kérdezték az illetőtől, amikor elmentem: Te, mondd már Gyuri, hogy volt ez, hogy a 60-as években lett ez professzor? Azt mondta neki: Ezt fölülről intézték. Ez drámai helyzet. Ez is le van írva ebben a könyvben. Színt kellett vallani. Nekem nem volt különösebb taktikám. Ha engem kérdőre vontak, akkor minden megmondtam.

Fekete Ágnes: Tudna egy ilyen helyzetet mondani, amikor színt kellett vallani?

Dr. Boda Domokos: Az egyetemi tanári kinevezésem idején volt – az emberek fantáziája még többet is gondolt. Annyit tudtak, hogy templomba járok, meg állítólag a szegedi tanyákra evangelizálni. Én általában ezekre nem reagáltam. Sorsdöntő helyzetekben – mint mondom – mint például a pályázatom idején, egyenesen kértem, hozzanak össze valakivel, akinek mindent el tudok mondani, nekem nincs mitől tartanom. Az Úr Isten megadta nekem, hogy nem volt bennem félelem. Ez nagy adomány. Nem lehetett megfélemlíteni. Ebben a korszakban ennél nagyobb dolog nem lehetett.

Fekete Ágnes: Mikor volt a tanári kinevezése?

Dr. Boda Domokos: 1963-ban.

Fekete Ágnes: Be kellett mutatkozni lelki értelemben is?

Dr. Boda Domokos: Persze. Mindent elmondtam. Nem akartak kinevezni, a pályázatomat beadtam, de húzódott a dolog. Hallottam, hogy különböző rémhírek vannak velem kapcsolatban, elmentem a minisztériumba és mondtam, nem csodálkozom, hogy ha ilyen hírek vannak rólam, de a valóság nem ez. És egy perdöntő beszélgetés során az illető, aki korábban tiltakozott, hogy ilyen embert odahozzanak professzornak, képes volt az álláspontját megváltoztatni. Ezt az Úr Isten intézte. Valahogyan látták a tiszta szándékaimat. Nagyon sok súlyos beteget kellett ellátnom. Mindig ilyen helyeken voltam. A pályám legelső, legnagyobb élménye az volt, amikor a korábban gyógyíthatatlan, legnagyobb halálozást okozó csecsemőkori, vészes nyári bélhurut kezelésére sikerült rábukkannom és az első betegen látni, hogy egy, addig szinte élő halott, teljesen eszméletlen gyerek másnap reggel már figyelt. Amikor a gyerek figyel, akkor azt jelzi, hogy ki ad nekem valami "papit"? Ez az élmény egész életemre elkísért és lehet azt mondani, hogy ilyen élményekre vágytam.

Fekete Ágnes: Most, a könyv hátulján látszik, hogy az unokák adnak leginkább ilyen élményt. Itt van egy unokájával.

Dr. Boda Domokos: Igen. Hat unokám van, ez a legkisebbik. Nagyon kedves fotó, és örülök, hogy rákerült a könyvemre. Nem olyan természetes dolog. Az összes gyermekem családja együtt van. Vagy kerülgetik, vagy őket kerülgeti a hitélet. Hálát adok az Úr Istennek, és ez motiválja őket.

Fekete Ágnes: Itt, az elején ez a kép mikorról származik?

Dr. Boda Domokos: Ez a gyerek a Nagy Attila. A gyermekparalízis idején egy rendkívül súlyos, légzésbénult beteg volt, akinek gépi lélegeztetést kellett alkalmazni és a legelsők között gyönyörűen meggyógyult. Roppant aranyos kis gyerek volt. Itt egy másik kis beteg gyerekkel barátkozik. Valahogy ez a kép úgy fennmaradt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ésaiás próféta könyvéből, a 40. fejezet 3. versét.

”A pusztában készítsetek utat az Úrnak, ösvényt egyengessetek a kietlenben.”

Akit Isten elhív, mind útra kel. Ábrahámtól napjainkig a hit mindig kimozdít minket megszokott kereteinkből, sémáinkból. A hit út. Megyek egy turista ösvényen, és egyszerre elfogynak a jelzések. Nincs más esélyem, csak eddigi tapasztalataim és a hitem, hogy hazatalálok. Ez az adventi vándorlás. A pusztában készíti most Isten az utat. Nem járható, kitaposott ösvényre hív, hanem egy olyan útra, ahol nekem is meg kell emelnem a szikladarabokat, mert csak így haladhatok előre. Így, amint haladunk, bennünk is történik valami. Évről-évre eljön a karácsony. Mit várunk ezen? Minek várjunk valamit, ami úgy is itt lesz? Mert, amikor így lelassul az idő, egy út keletkezik bennünk, amelyen eljöhet a mindenható. Ha mi, magunk is készülünk, ha évről- évre elhordunk egy-egy akadályt, akkor bizonyára egyre nagyobb fénnyel világítja be a karácsonyi gyermek jászol életünket. Simon megszívlelendő mondata: Mindennél jobban meg kell tanulnunk várni arra, ami a miénk. Számtalan esetben csak telik az idő és mégsem telik be boldog örömmel. Az adventi várakozás nem azt jelenti, hogy eltelik az idő karácsonyig, hanem, hogy betelik az idő. Nem úgy készül az Úr Isten felé, hogy egyszerűen elindulunk és odaérkezünk, hanem mi készítjük azt. Szinte mi, magunk vagyunk az ösvény. Akkor az ünneppel kapcsolatosan is nem elvárásaink lesznek, nem át szeretnénk repülni egy rózsaszínű világba karácsonykor, hanem észrevesszük, hogy Isten vár. Nem elvár tőlünk valamit, hanem bevár minket. Azért jött egyszer kicsiny gyermekként közénk, mert vár ránk. Nem álomban, hanem az istálló, a vándor élet valóságában. Még az emberi kapcsolatok is olyanok, hogy ott van a barátom, a feleségem, a férjem, de ő baráttá is válik minden nap. Alakulunk vándorlásaink közben, újból és újból esélyt kapunk arra, hogy megszeressük egymást. Jézus is úgy jön el az életünkbe, hogy minden várakozásunk egyre jobban közel hozza őt. És, évről-évre, talán egyre kevésbé, elvárjuk őt, inkább észrevesszük: mennyire nagy türelemmel vár, bevár minket, mint egy óriás apuka pöttöm gyermekét, amikor az ötöt lép egy lépés alatt. Adja Isten, hogy ebben az ádventben, amikor Krisztus első eljövetelére emlékezünk és várjuk is őt, ilyen vándorlásként láthassuk életünket, mint akiket a mennyei Atya ölelése vár.
Ámen