2004-01-28

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég egy templomban jártam egy kis faluban, ahol – megmondom őszintén – furcsa érzések fogtak el. Azt kérdeztem magamtól: – Van ennek értelme, hogy itt néhányan ülünk és imádkozunk? Mintha az ősi kísértő szava zúgott volna a fülemben: – Minek néhány ember templomozása? Úgysem hat ez senkire. Úgysem változtat a világon. Legfeljebb az a tucat ember jó lelkiismerettel mehet haza. Azután egyszercsak történt valami. Nem tudom megmagyarázni, hogy micsoda. Az imádság mintha élni kezdett volna. A Biblia biztosan úgy mondaná, hogy angyalok jelentek meg. Egyszerre ereje lett a szavaknak, és történelmi távlatokba emelkedett az istentisztelet. Úgy gondolom, nemcsak velem történt ez a változás, hanem azzal az egész kis csapattal, akik ott ültünk. Végül is valahogy így születik meg mindannyiunkban a hit. Az a hit, amit tanulnunk is kell, amelyik egy titokzatos változás és ismeretszerzés is. Most a hit tanulás oldalát nézzük. Arról a Kálvin Jánosról fogunk hallani, akitől a mi vallásunkat kaptuk. Azért tartjuk ezt fontosnak, mert számos tévhit és mendemonda kering róla. Egy sorozatban szeretnénk életét és tanítását bemutatni, melyben segítségünk Németh Pál református lelkész, a Kálvin Társaság elnöke.

Németh Pál: Kálvinról inkább jelszavak vannak, minthogy komoly ismeretek lennének az ő életéről, történelmi jelentőségéről. Egy ókori filozófustól idéznék egy gondolatot és akkor egy sor dolog világossá válik. Herakletos Krisztus előtt 500 körül azt mondja egy helyen, hogy: "Rossz tanúk a szemek és a fülek az olyan ember számára, akinek barbár lelke van". Az, hogy mit látunk a világból, az függ attól, hogy milyen a lelki minőségünk. Ugyanígy vagyunk Kálvin megítélésével is, mert, amikor Kálvin meghalt, Béza az egyik nagyon jó barátja a fölötte mondott gyászbeszéd befejeztével ilyen kijelentésre fakadt, hogy: "Soha a gonoszok nem hallhatták őt úgy, hogy ne rettegjenek tőle, sem a jók úgy, hogy meg ne szeressék". A kortárs ezt így látta akkor. Megmaradt ez a kettősség. A Kálvin ellenes gyűlölet borzasztó erős volt mindig a történelem folyamán. Ilyen kijelentések hangzottak el például, hogy a Servet- ügy miatt az egész kálvinizmus szalonképtelenné lett. A legdurvább megítélője Kálvinnak Voltaire volt. Ő mindennel megvádolja, jellemtelenséggel, stb. Viszont Rousseau, aki maga is genfi polgár volt, és büszke volt erre, a Társadalmi szerződés-ben, ami egy híres műve, azt mondja: "Akik csak teológust látnak Kálvinban, azok nem ismerik fel lángelméjének teljes nagyságát. Bölcs törvényeink megalkotása, amiben neki nagy része volt, éppúgy dicsőségére válnak, mint maga az institúció. Bármekkora változást hozzon is az idő, amíg él bennünk a haza és a szabadság szeretete, nem szűnünk meg áldani e nagy férfiú emlékezetét." Egy szigorú Kálvin és a szabadság szeretete, hogy jön össze? Vannak, akik azt mondják, hogy Kálvinnal egy nagyon nagy szabadelvűség robbant be a világtörténelembe. Tehát az individualizmus a szabadelvűségnek a harcosa. Emiatt rágalmazzák Kálvint. Mások azt mondják, hogy Kálvin gátja volt mindennek, ami szabadság és a társadalmat durva és kemény, szigorú törvények közé szorította. Mind a két oldalról, tehát a szélsőjobbról és szélsőbalról is megkapja Kálvin a maga kritikáját. Pont az ellenkezőjéért ítélik el.

Fekete Ágnes: Tehát, akkor mondhatjuk azt, hogy ez az oka annak, hogy Luther Mártonról mindig ez a kedves, vidám, asztali beszélgetős, tényleg az emberekhez közelálló kép alakult ki, ezzel szemben Kálvin mindig az a kemény, furcsa figura?

Németh Pál: Kálvin maga is nagyra tartotta Luthert és nagyon boldog volt akkor, amikor Luther róla dicsérő szavakat mondott. Zwingli és Luther között volt éles a feszültség. Kálvin és Luther nem álltak egymással szemben, már azért sem, mert nem voltak igazán kortársak. A lutheránusok Kálvint vitték a hitvitákra, mert óriási erőt jelentett nekik. Kimutatta sokszor, hogy helytelen a hivatkozás, mert az egyházatya nem ezt mondja, hanem ezt mondja. Tehát, egy nagyon nagy erőssége volt a hitvitázó csoportnak, ha Kálvin köztük volt. Luther nem rendszerező elme. Luther a szituációban az evangéliumnak a szigorú hirdetője. Kálvin szisztematikus gondolkodású. Ő az egészet látja együtt, mindenre való tekintettel gondolkodik. Tehát, a lutheranizmus is élt abból, amit a kálvinizmus jelentett.

Fekete Ágnes: Végül is akkor ennek a két személyiségnek egy utóéletéről van szó, amit mi érzékelünk inkább?

Németh Pál: Igen. Nem valóságos Lutherről van szó, hanem egy az utókor által stilizált Lutherről és az utókor által stilizált Kálvinról. Nagyon sok ábrázolást nem tartanak hitelesnek. Amit hitelesnek tartanak, azok meg nem túl hízelgőek Kálvinra nézve. Azok a vonások, mert idősebb korában készültek, amikor már beteg ember volt. Nem tudták gyógykezelni, nagyon sokat szenvedett ez az ember és kétségtelen, hogy kemény, megtört vonások látszanak ezen az arcon. Kálvinnak a személyisége azért csaknem ilyen volt. A szigorúsága az inkább következetesség.

Fekete Ágnes: Mi megszoktuk, hogy Kálvinnak ez a rigorózus, hosszú orrú, kissé beesett arcú ábrázolása él, hiszen a legtöbb lelkészi hivatalban ez van kitéve.

Németh Pál: Kicsit, úgy Kálvinnak ezek az öregkori képei keserű arcú embert ábrázolnak: ráncok, stb., de ő nem volt ellene a vidámságnak. Például: Tudjuk Lutherről, hogy szerette a sört és ivott is belőle barátaival együtt. Kálvin szerette a bort például. A kálvinista emberek is szeretik a bort, legalábbis a magyar kálvinisták. Amikor Kálvin szolgálatot tett a genfi tanácsnak, akkor egy hordó óborral ajándékozták meg. Nos, ha nem szerette volna a bort, bizonyára nem adtak volna neki ilyen ajándékot. Például egy megjegyzését olvastam valahol, ahol azt mondta, hogy a bor jobb, mint a víz. Nem egy ilyen szigorú és minden örömellenes hangulata van a kálvini életrajznak. Egy eltorzult lélek az taszít is. Kálvin nem volt taszító jelenség és a hangvételében sem türelmetlen. Soha nem akarta azt, hogy neki követői legyenek, akik őrá hivatkoznak. Ő volt az, aki nem jelöltette meg a sírját. Tehát, tudatosan harcolt a személyi kultusza ellen. Rákényszeríti az embert, hogyha Kálvinnal foglalkozik valaki, hogy az Isten előtt vegye komolyan önmagát. Az ember, pontosan a mi századunkban, nem szívesen veszi komolyan az Isten valóságát. Az Istenről beszélni, fecsegni könnyű. Kálvinnak a gondolkodása arra kényszerít minket, hogy vegyük komolyan a mindenható Istent, és mindazt, amit az Isten elvégzett értünk. Itt lenne az idő, hogy egyre többen próbálják megérteni.

Fekete Ágnes: Amint mondtuk, jövő héten folytatjuk majd ezt a sorozatunkat.

Tapasztalat, hogy minél jobban tudja az ember a saját hitét, annál jobban nyitottabb mások számára. Az elmúlt héten egy dél-magyarországi faluban, Garán vehettem részt a különböző felekezeteket összefogó, egyetemes imahéten. Valami különleges, nagy egység valósult ott meg, mert jelen voltak külföldről érkezett önkéntesek is, akik az ott létrehozott fogyatékossággal élő embereket foglalkoztató műhelyben dolgoztak. Horváth Andrea, garai lelkész beszél munkájáról. Először azt kérdeztem tőle: – Miért foglalkoznak a református gyülekezet épületében fogyatékos, sérült emberekkel?

Horváth Andrea: A mi gyülekezetünk egy kis gyülekezet, és valahol a kicsiségéből adódóan meg kellett élni a falu életében, hogy volt egy többség, egy szín katolikus falu, ahova ők idejöttek, ahol el kellett magukat fogadtatni, és így van ez a sérültek életében is, hogy el kell magukat valamilyen szinten fogadtatni. Valahol ez a két dolog egymásra talált ebben, hogy volt egy kis gyülekezet, amelynek nyitni kellett egy nagyobb közösség felé, ahogyan nyilván a nagyobb közösségnek is felé. Talán ezt a történelmi tapasztalatát áthozza a sérültekkel való foglalkozás. Ez meg is mutatkozik az istentiszteleti rendben, ahogyan például a gyülekezeti tagok mellé leülnek a sérültek. Például van egy bácsi a gyülekezetben, aki a szomszédos községből való, Bácsszentgyörgyről és van egy sérült fiú is és ők mindig egymás mellett ülnek. Szerintem ez nagyon fontos dolog: egy helyről valók vagyunk, ismerjük egymást, ismerünk egy csomó embert, aki nekem is, neked is fontos, akik valahogy az életünk részévé váltak. Ily módon vált befogadóvá előzetes tapasztalatuk által a gyülekezet is.

Fekete Ágnes: Mennyiben válik ez itt a faluban jellé?

Horváth Andrea: Ezek az emberek egy nagy intézményben laktak éveken keresztül és gyakorlatilag senki sem tudott róluk. Például van egy érdekes élmény. Az ifjúsági csoportból mondta valaki, hogy ő igazából itt találkozott először sérültekkel. Azért ez nem egy város, ahol el lehet egymást kerülni, hanem egy falu, ahol mindenki mindenkit ismer, és mégsem ismertek itt 250 embert. Egyszerűen megjelennek az utcán, vagy ott vannak a boltban, vagy mennek a postára. Kell velük valamilyen kapcsolatot teremteni, és ez szerintem sok embert arra ösztönzött, hogy átgondoljon dolgokat. Valamiféle fantomképpel, félelemmel él nagyon sok egészséges ember a sérültekkel szemben. Megdöbbentő élmények azok, amikor rájönnek, hogy milyen kedvesek, mennyire őszinték és milyen egyszerűen tudják az érzéseiket közvetíteni. Amikor az ember belép egy ilyen helyre, ahogyan nyitja a kilincset, az már valami jelzést ad. Például, volt olyan, hogy "S"- alakban egy lány feküdt szemben az ajtóval, (Ancsika, egy nagyon szép lány volt. Ez akkor történt, amikor én először sérültek között dolgoztam Örbottyánban) elsírta magát attól, hogy erősebben tettem a kilincsre a kezemet, és megszólalt egy fiú, akinek pedig hiányzott a szervezetéből a kalcium, ami tartást ad a szervezetnek, csak feküdni tudott, azt mondta, hogy: – Andi, valami problémád van, ideges vagy? Olyan érdekes volt, hogy csak bejöttem, csak rátettem a kezemet a kilincsre, csak behúztam az ajtót magam mögött, és mégis jelzéseket kaptam arról, hogy milyen jó lenne, ha lenne csápunk arra, hogy a mások, nem direkt jelzéseiből is rájöjjünk arra, hogy valami bántja, valami nincs rendben, valami történt az életében. Talán másképp alakulnának az emberi kapcsolataink is.

Fekete Ágnes: Részt vehettem ezen az alkalmon, ahol katolikusok, reformátusok és ezek a sérült emberek is itt voltak. Ez nagyon érdekes élmény volt, hogy az egység sokkal tágabb értelemben itt megvalósult.

Horváth Andrea: Ez így van. Most persze az egyetemes imahéten ezt is jó volt látni. Isten egy gazdag világot teremtett és ezt tükrözik a fák, a madarak a maguk öntudatlanságában, hangjukkal. Tavasszal kivirágoznak és zöldellnek és azután ősszel elhullatják a lombjukat. Mégis, mintha tudatosan visszatartanánk magunkból sokszor ebből a gazdagságból sok mindent. Az olyan jó, amikor egy szőnyeg elkészül, és olyan emberek készítik el, akik súlyos értelmi- vagy mozgáskorlátozottsággal élik az életüket, és mégis az Isten gazdagságából tudnak valamit nekünk tovább adni. Egy ilyen hiányállapotból tudnak valami többletet adni. Mi pedig sokszor nagyon sokféle dolgot kapunk és mégsem tudjuk felismerni, nem tudjuk ezeket tovább adni, vagy tudatosan, vagy tudatlanul a bennünk lévőt átadni.

Fekete Ágnes: Van még egy program. Nyáron itt elkezd nyüzsögni a ház.

Horváth Andrea: Ez így van. Júniustól általában, de van , amikor már május végén jönnek hozzánk csoportok. Mindig részeseivé válunk ezen csoportok életének. Például, mindig igénylik azt, hogy a műhelyben valamit csináljanak, vagy részt tudjanak venni, vagy találkozni tudjanak sérült emberekkel. Ez nagyon jó élmény, közösen papírt festeni, közösen gyertyát önteni. Nagyon különböző emberek együtt tudnak valamit létrehozni. Én egészséges vagyok. Abban az értelemben, hogy mindenem megvan: a két szemem, a két lábam, a két kezem, átélhetem azt, hogy milyen az, amikor valaki nem tud valahova elmenni, mert a két lába hiányzik, és én segíthetek abban, hogy kinyissam előtte az ajtót. Ő tud gyertyát önteni? Amikor elmagyarázza itt az egyik lány a műhelyből, nagyon jól el tudja mondani és meg tudja tanítani, hogy mennyire ajándékba kaptuk azt, hogy kreatívak lehetünk, tehát az Isten teremtő munkájába bekapcsolódhatunk.

Fekete Ágnes: Körülvesz bennünket egy csomó, kreatív dolog. Megnézhetjük ezeket?

Horváth Andrea: Ezek a gyertyaformák. Ezt úgy hívjuk például, hogy lépcsős, mert a teteje lépcsős és közben vannak rajta még vágatok. Az én kedvencem az a keresztforma, talán nem is teljesen véletlen. Nagyon szép ez a gyertya. Ha felülről nézzük, akkor egy egyenlőszárú keresztet ad. Vannak papírmasék. Összetépett papírt kell egymásra ragaszgatni, utána ki lehet festeni. Igazából az a lényege az egésznek, hogy nem lehet elrontani. Gyakran azt sugalmazza a világ feléjük, hogy mintha ők rontottak volna el valamit. Mindannyian tudjuk, ha végig gondoljuk, hogy nem rontottak el semmit. Itt azt élhetik meg, hogy itt nem lehet elrontani semmit sem, és egyben a maguk egyénisége, világa is keresztül jön ezen. Nagyon sokszor félnek az emberek bármit is csinálni. Nagyon sokszor találkozom olyannal, hogy azt mondják, hogy ő nem tud rajzolni. Ilyenkor megkérdezem: – Mi az, hogy nem tudsz rajzolni? Rajzolni mindenki tud, mindenki képes. És, ahogyan ezt átélik itt a műhelyben, hogy képes valamit megcsinálni, alkalomadtán egy ötven éves néni, aki itt van egy csoporttal főzni, azt mondta, hogy ő ezt nem is gondolta volna, hogy ő erre képes, vagy egy nagyon szép lap jön ki a keze alól és ezt éppen egy, a műhelyünkben dolgozó ember tanította meg számára.

Fekete Ágnes: Mivel ez a hónap utolsó szerdája, egy istentiszteletből hallhatunk részleteket. Az elmúlt vasárnap fejeződött be az Ökomenikus Imahét. A záró istentisztelet az egyetemisták gyülekezetében volt. Pákozdi István katolikus egyetemi lelkész és Ódor Balázs zsinati ifjúsági tanácsos prédikáltak. Az imahét szervezői János Evangéliumának 14. részéből választották a bibliai üzenetet:

"Ha valaki szeret engem, megtartja beszédemet, és az én Atyám is szereti azt, és, ahhoz megyünk és annál lakozunk. Békességet hagyok nektek, az én békémet."

Pákozdi István: A X. század környékére nyúlik vissza az a keresztény hagyomány, hogy pontosan ezen a napon, január 25-én ünnepeljük Pál megtérését. Saul-Pál, éjszaka-nappal, sötétség-világosság, hallgatás- beszéd, halál-élet: Ezek az ellentétpárok képesek kifejezni a mi keresztyén egzisztenciánkat, mert valamennyien ugyanazzal a fénnyel találkoztunk, amivel Saul ott a damaszkuszi úton. Mert, ez a fény a föltámadt Krisztusból ragyog ránk, és ez valami olyan közös öröm, olyan közös forrás, amit nem győzünk elégszer átgondolni, magunk elé állítani, és ennek örömét a szívünkben fölkelteni. Igen ám, de ez az esemény nemcsak fényről beszél, hanem a damaszkuszi történetnek örömüzenete a világ végéig élő keresztyének számára, hogy csak a megtérés lehet az a közös alap, amelyhez mindannyiunknak vissza kell térni, és amelyeken újra értelmezhető, hitünk, vallásosságunk, keresztyénségünk. Az a dübörgő hang, amit Saul ott a földre vetve meghallott: Saul, Saul miért üldözöl engem? – kell, hogy a mi fülünkben is újra meg újra megszólaljon. És, senki és semmilyen kor semmiféle filozófiája vagy ideológiája ne tudja ezt a hangot elnyomni, hanem ezt a hangot újra meg újra meghalljuk és követni tudjuk. Mert akkor, amikor a meghasadottságunkban örömünket leljük, amikor ma is elkülönülünk egymástól, amikor ismételten foglalkozunk a régiek fegyvereivel és sebeivel, akkor az egyetlen Krisztusra mondunk újra nemet, aki felénk is újra ezt üzeni: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Egyházaink annyi mindennel foglalkoznak. Új intézményeket nyitnak, gyűjtenek, szerveznek, diplomatizálnak, tiltakoznak és sok minden mást is csinálnak. Kérdés, marad-e idejük és energiájuk és szívbeli elszánásuk újra a megtérés útjára lépni. Újra meg újra azt fontolgatni, hogy valamennyi keresztyénnek ismételten meg kell térni urához, Istenéhez. Nem vagyunk még beérkezettek. Nem vagyunk még szentek, hanem úton járó saulusok vagyunk, akiknek ismételten meg kell térniük a szóra, és oda kell adnunk Jézusnak az életünket. Ha majd minden egyház többet tud foglalkozni a megtéréssel, a sajátjával és kevesebbet a mások hibáival és hiányosságaival, bűneivel, akkor talán föltárulhat előttünk az a vízió, hogy az Úr Isten szép, csöndesen megteremti közöttünk azt az egységet, amelyre századok óta áhítoztunk. Ebben segítenek bennünket azok, akik pozitív példaképeink, akikből Pál lett, akik megtértek, egyházunk hősei és szentjei lettek és szellemiségükkel, lelkületükkel segítenek, bátorítanak bennünket a megtérés útján. Mégis a legtöbbet nekünk, magunknak kell tenni ezen az úton, hiszen az Úr Jézus hangja elhangzott Saullal is: Majd én megmutatom mennyit, de mennyit kell szenvedni egy életben. Hát, ezt a szenvedést egyikünk sem spórolhatja el az egység megtalálásának útján. Ezt nagyon is átéljük ezekben az évtizedekben és azt gondolom, hogy az ökumené egyik gyümölcse ez, szenvedünk a szétszakítottságtól. Szenvedünk az elkárhozottságtól. Éhség, szomjúság, vágyakozás az egységre – napi szenvedés azért, hogy egyszer majd egyek legyünk. "Valaha sötétség voltatok, most azonban világossággá lettetek az Úrban." Aki már látott napfölkeltét, az tudja, hogy mennyi szenvedés után ragyog fel az első csodálatos napsugár az éjszaka sötétjében, hogy megvilágosítsa a korán kelő szorgalmas munkásokat, vagy az aluszékony, későn kelőket is. Adja az Úr, hogy eljussunk mi is arra a csodálatos hajnalra, amely már soha, de soha le nem fog nyugodni az elkülönülésből, a húsvét valamennyiünket egységesítő, csodálatos örömébe. Ámen.

Ódor Balázs: Jézus arra készíti fel a tanítványokat, hogy nem lesz mindig velünk, hogy földi küldetését egyszer betölti és a tanítványok méltán gondolhatják majd, hogy magukra maradtak, hogy árvák, hogy szem elől vesztették azt, aki miatt annak idején mindent ott hagytak: munkát, családot. Jézus előre szól, hogy amikor bekövetkezik, akkor higgyenek, hogy továbbra is elhiggyék, hogy látható az Isten. Igen. Jézus hozzánk szól. Sokszor úgy is véljük, gyakorta, hogy ami eddig elhangzott, az nem más, mint unos-untalan ismételt, üres szavak füzére, és semmi sem változik. Mintha ennek az egész világnak semmi köze nem lenne Krisztushoz. Én most botor módon, nagyon röviden egy hollywoodi alkotást hadd idézzek az emlékezetetekbe. Azt hiszem a film címe ez volt: "Az ördög ügyvédje". Al Pacino játszik benne és van egy fiatal ügyvéd, aki nagyon sikeres lesz, akit ez az ismeretlen, titokzatos ember felkéri és mindenben sikeres lesz. A végén kiderül, hogy az, aki az ő hiúságát meglovallja, az nem más, mint az ördög. A végén van egy nagy beszélgetés közte és az ördög között. Fölteszi azt a tipikus kérdést, hogy "te kiről beszélsz most, kire gondolsz, miért vonakodsz velem végsőképpen lepaktálj, látszik, hogy neked milyen jó ez. Csak nem arra gondolsz, aki ott fönn van?" Az ördög elmondja, hogy "igen, az az Isten, aki játszadozik veled?" Ne tagadjuk kedves testvéreim, a szenvedésünknek a legmélyebb bugyra pontosan ez: a kísértés, hogy mégsem igaz az, ami Krisztusban történt. Jézus erre készíti a tanítványait. Nem csak azt mondja, hogy kitartás, visszajövök. Nem csak azt mondja, hogy odaát majd mindenért kárpótollak titeket, hanem valami döbbenetesebbet mond… Helyet készít, szállást készít magának minálunk. Isten közöttetek van, ne keressétek máshol. Nekünk, akik nyugtalanok vagyunk, békességet hagy örökségül Krisztus. A békességet, amiről nagyon jól tudni, és ezért elmondja a tanítványoknak, mert egyedül a Szentlélek szülhet meg bennünk, aki Jézus Krisztusra emlékeztet minket. Eszünkbe juttatja azt, hogy a világosság legyőzte a sötétséget. Isten életének a részesévé tett minket, hiszen ez az emlékezés, az emlékezetbe idézés bibliai értelme. "Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet, azt pedig az én atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá és szállást építünk magunknak nála." Hogyan győződhetünk meg tehát arról, hogy az Evangélium szavai igazak? Úgy, ha vállaljuk, ha merészeljük mindahányan Krisztusról neveztettünk el, hogy az életünket Krisztus szavaihoz szabjuk. Nem hivatkozunk többre, csak éppen erre. De, ezt képtelenség betölteni a nélkül a reménység nélkül, amelyik Krisztusban jelent meg számunkra. Mi más lehetne a feladatunk, hogy ezt az egymással való közösségünkben megéljük, hogy egymásnak emberei legyünk. Krisztus áldozatáé.
Ámen

A KGRE HITTUDOMÁNYI KAR HALLGATÓINAK NYILATKOZATA JANUÁR 27.

Alulírottak, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának hallgatói méltatlannak és elfogadhatatlannak tartjuk azt, ahogyan több sajtótermékben és a világhálón egyik volt hallgatótársunk hallgatói jogviszonyának megszüntetését – akár tudatosan, akár félinformációk alapján – félrevezetően bemutatták. Különösen szomorúnak találjuk, hogy e "tudósítások" egyetemi karunk dékánjának becsületét igaztalanul besározni igyekeztek. Mint az ügyben érintettek, az alábbi nyilatkozatot annak tudatában és elfogadásával tesszük, hogy felsőoktatási intézményünk és Egyházunk – számunkra is mérvadó – nyilatkozataikat későbbi időpontra halasztották.

Több helyen úgy írtak az esetről, mintha a református egyetemről azért távolítottak volna el egy hallgatót, mert az illető lelkigondozói beszélgetésben bevallotta, hogy szexuális identitásában bizonytalan; ezzel a vallomással élt vissza a média szerint a kar dékánja, amikor eltávolíttatta őt.

Ezzel szemben a valóság az, hogy az ügyben megtartott vizsgálatot nem a dékán, hanem a diákság kezdeményezte, miután híre terjedt annak, hogy az említett hallgató több alkalommal, nyilvánosan is beszélt homoszexuális beállítottságáról.

Dékánunkat, dr. Németh Dávidot becsületes, megfontolt és a lelkigondozói titoktartást nagyon komolyan vevő, megbízható embernek ismerjük. Bár őt a diáksággal való jó kapcsolata folytán valóban többen lelkigondozójuknak tekintik, a karnak van hivatalos, fegyelmi ügyekben döntésre nem jogosult, szintén nagy bizalmat élvező lelkigondozója; senkinek sem kötelező a kar dékánjához fordulni problémáival, ahogyan több sajtóorgánumban ezt tévesen sugallták. A kari ülésre nem a vallomás, hanem a hallgatók egy részének kérése miatt került sor.

Hamis az a beállítás, mintha a szexuális identitás zavara, a homoszexualitás gyanúja is elég lenne a Károli Gáspár Református Egyetemről való eltávolításhoz. Karunk volt hallgatója nemcsak homoszexuális irányultságát nem titkolta, de ezzel kapcsolatos nézeteinek nyíltan hangot is adott.

A karnak a homoszexualitásról kiadott állásfoglalása az egyetemen több mint tucatnyi szakon hallgató több ezer diákból csak azt a 121-et érinti, akik a Hittudományi Kar diákjaiként lelkipásztornak és vallástanárnak készülnek. Magától értetődőnek tartjuk, hogy egyházunk, illetve annak lelkészképző intézménye rájuk nézve a Biblia tanítását fogadja el mértékadónak, ahogy ezt a Hittudományi Kar összes hallgatója fogadalomtételében is kimondja. A Biblia pedig egyértelműen elítéli a homoszexualitás gyakorlatát.

Valljuk, hogy a református egyház a reformátori elvekhez hűségesen nem a korszellemet hivatott képviselni állásfoglalásaiban – ahogy ezt az ügyben nyilatkozó meleg szervezetek számon kérik -, hanem elsődlegesen és mindenek felett Isten kijelentését. Bár a véleménynyilvánítási szabadságot fontosnak tartjuk, Isten népének belső szervezeti ügyeiben nem a "sola tolerantia", hanem a "sola Scriptura" elvet gondoljuk döntőnek.

Budapest, 2004. január 16.

Aláírta a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának 92 hallgatója

A HITEM NEM RENDÜLT MEG

Beszélgetés a református egyetemről kizárt homoszexuális diákkal Forrás:

Népszabadság január 29.
Szerző: Czene Gábor

Nehéz védekezni a hazugságok ellen, mert logikusabbnak tűnnek, mint az igazság – mondja Csatádi Gábor, akit nyíltan vállalt homoszexualitása miatt kizártak a Károli Gáspár Református Egyetem hittudományi karáról. Már csak fél éve volt hátra a diploma megszerzéséig. Nevének közléséhez hozzájárult, de – atrocitásoktól tartva – kérte, hogy fotó ne jelenjen meg róla.

– Újságnak eddig még nem nyilatkozott. Miért gondolta meg magát?

– Az hittem, hogy minden csoda három napig tart, és szép lassan majd elcsendesedik körülöttem a vihar. Nem így történt. Politikai csatározások közepébe kerültem, a jobb- és a baloldal is próbál felhasználni a saját céljaira. Tőlem ez nagyon távol áll.

– Kezdjük azzal, ami kívülről látszik: ön mozgássérült.

– És beszédhibás vagyok. A születésem pillanatában oxigénhiányos állapot alakult ki, agyvérzést kaptam. A következményeket egész életemben viselni fogom.

– Szellemi képességei viszont irigylésre méltók. Iskoláit kitűnő eredménnyel végezte, majd felvételt nyert a Károli Gáspár Református Egyetem hittudományi karára. Vallásos nevelést kapott?

– A családban mindenki katolikus. Hogy akkor én miért lettem református? A kérdést még ma is sokszor felteszem magamnak. A választ csak a jóisten tudja.

– Mikor jött rá, hogy homoszexuális?

– Kisgyerekkorom óta érzem. Aztán, amikor már volt fogalmam róla, egyáltalán mit jelent ez, a gondolatát is el akartam űzni annak, hogy meleg vagyok. Gusztustalan dolognak tartottam. A környezetemben mindenki heteroszexuális volt, én pedig igyekeztem a külvilág elvárásaihoz igazodni.

– Lányokkal volt kapcsolata?

– Soha. Néhányszor próbálkoztam, de eredmény nélkül. Nem is nagyon érdekeltek. A barátaim azt mondták, hogy biztos a testi fogyatékosságom miatt nem foglalkozom a lányokkal, mert félek a visszautasítástól. Elfogadtam a magyarázatot.

– Mi volt a fordulópont?

– A Károli Egyetemről három évvel ezelőtt kirúgták az egyik diáktársamat, mert egy tévésorozatban elvállalta egy homoszexuális fiú szerepét. Az esetből nem lett országos botrány, de nekem komoly vívódást okozott. Lelki és idegi megterhelésre hivatkozva egy évhalasztást kértem, bízva abban, hogy ennyi idő alatt dűlőre jutok magammal.

– Sikerült?

– Elhatároztam, hogy a homoszexualitást olyan kísértésnek tekintem, amellyel meg kell küzdenem, és le kell győznöm. És azt is elhatároztam, hogy folytatom a református egyetemet. 2002 elején újra beiratkoztam. Ez nagyon sűrű év volt.

– Gyanítom, nem a parlamenti választások miatt.

– Még az is belejátszott. A hittudományi kar újságjának főszerkesztője voltam, és sokan nekem estek, hogy a két forduló között miért nem jelentetünk meg egy mellékletet, ami természetesen nem lett volna más, mint választási felhívás a Fidesz mellett. Én meg azt mondtam: ahelyett, hogy a Fidesz győzelméért imádkoztok, látnotok kellene, hogy az egyháznak egyik párt oldalára sem szabad odaállnia.

– Szexuális gondjairól is nyíltan beszélt?

– Kételyeimet a szüleimen kívül csak barátaimmal és néhány professzorral osztottam meg. Az egyetem egyik vezetője azzal biztatott, hogy az egyháznak szüksége van az olyan értékes emberekre, mint amilyen én vagyok.

– A bátorítás kevésnek bizonyult, ha jól tudom, öngyilkosságot is megkísérelt.

– Többször is. A részletekbe nem szeretnék belemenni.

– A kereszténység bűnnek tartja az öngyilkosságot.

– Ez így van, nem is akarok kibúvókat keresni. Szégyellem magam azért, amit tettem. Talán csak annyi a mentségem, hogy legalább utólag rájöttem, mekkora hülyeséget csináltam. Attól, hogy valaki keresztény, még nagyon nagy hibákat is elkövethet. Az igazi baj szerintem az, ha tökéletesnek képzeljük magunkat, és nem vagyunk tisztában azzal, hogy az ember esendő. Az egyetem az öngyilkossági kísérleteim után sem fordult ellenem. Javasolták, hogy menjek orvoshoz, vállaljam a kezelést.

– Ki akarták gyógyítani a homoszexualitásból?

– Pontosan. Azt remélték, hogy a terápia hatására majd elmúlik. Befeküdtem a pszichiátriára, de azok a hetek egészen más eredményt hoztak, mint amire az egyetem számított. Megvilágosodtam. Rádöbbentem, hogy hiába is próbálok küzdeni ellene, homoszexuális vagyok. És Isten szeret. Először az egyik teológushallgató barátomnak meséltem el ezt, közvetlenül utána édesanyámnak és édesapámnak. Szüleim fájó szívvel, de megkönnyebbülve fogadták bejelentésemet. Nyilván úgy gondolták, hogy ez is jobb, mint az a szenvedés, amit az évek óta tartó bizonytalanság okozott.

– Megélte a homoszexualitását?

– Volt egy elég rövid ideig tartó, de nagyon szép kapcsolatom.

– Honnan ismerte meg azt a fiút? Az egyetemről?

– Nem, egészen más körből. Terjedt olyan pletyka is, hogy ajánlatokat tettem diáktársaimnak, ám ebből egy szó sem igaz. Csak hát a hazugságok ellen nehéz védekezni, mert mindig logikusabbnak tűnnek, mint az igazság.

– Időközben ellenségessé vált a hangulat. Az egyetem hittudományi karának tanácsa állásfoglalásban ítélte el a – homoszexuális viselkedésmódot-. Az egyik hallgatót, aki a Népszabadságban közölt olvasói levelében védelmébe vette a melegeket, egy évre zárták ki az egyetemről, önt pedig végleg.

– Azzal is megvádoltak, hogy propagálom a meleg életformát. Pedig csak a hozzám közel állókkal beszéltem erről, nem tűztem ki cédulát a kabátomra, nem ragasztgattam tele az egyetem folyosóit plakátokkal. Egyik professzorom megnyugtatott, hogy melegként is kitűnő lelkész válhat belőlem, feltéve, ha megtartóztatom magam. Számomra ez, miután homoszexualitásom bizonyossá vált, teljesen elfogadhatatlan volt. Keresztényként fontosnak tartom, hogy ne csapjuk be magunkat, és ne tévesszünk meg másokat se. Hogyan is lehetnék őszinte Istennel, ha nem vagyok őszinte az emberekkel?

– Mi van akkor, ha az őszintén vállalt nézetek ellenkeznek a Biblia tanításaival?

– Ebben az esetben szerintem nem ellenkeznek. A Szentírás betű szerinti értelmezése és szellemi ihletettsége között különbség van, nem szabad fundamentalistának lennünk. Kinek jó az, ha hazugságban élünk? A szív gondolatából indulnak a cselekedetek, a szándék és a tett különválasztása ellentétes a keresztény etikával. Persze, lehet, hogy tévedek. Ezt csak én mondom, olyan ember, akinek nem engedték befejezni a teológiát.

– A bírósághoz fordult jogorvoslatért.

– Valaki azt nyilatkozta, hogy mozgássérültként amúgy sem vagyok alkalmas lelkésznek. Csak az a kérdés, hogy 1998-ban miért vettek fel a hittudományi karra. Hiszen már akkor tudni lehetett, hogy érdemben nem fog javulni az állapotom. Azért fordultam a bírósághoz, mert törvénysértőnek tartom a hallgatói jogviszonyom megszüntetését. Ha a bíróság nekem ad igazat, akkor befejezem a református egyetemet. Az Isten nem kőből épített templomokban lakik, de bizonyos mértékig tisztelni kell azt a belső rendet, amely jelenleg uralkodik a magyarországi egyházban. Ezért már korábban is nyilvánvalóvá tettem, hogy csak a teológiai oklevelet akarom megszerezni, lelkészi szolgálatot nem kívánok végezni. A magam számára itt húztam meg a határvonalat, de nem állítom, hogy az én példám a követendő. Szeretném, ha sorstársaimnak lehetőségük lenne másképpen is dönteni. Ez mindenkinek a saját felelőssége, egyenként kell Isten színe elé állnunk.

– Csalódott az egyházában?

– Az egyházam képviselőiben csalódtam. A hitem nem rendült meg. Meggyőződésem, hogy kizárásom az egyetemről nem Isten akaratából történt. Istennek ehhez semmi, de semmi köze nem volt. És ez erőt ad.

SZABÓ ISTVÁN PÜSPÖK A KERESZTÉNYELLENES TÁMADÁSOKRÓL ÉS A REFORMÁTUS VÁLASZRÓL
FORRÁS: HETI VÁLASZ, JANUÁR 23. Faggyas Sándor

Az én békességemet adom nektek – ez a jézusi ígéret az ezen héten zajló országos ökumenikus imahét bibliai mottója. Alig lehetett volna aktuálisabb igét találni, mert egyre több békétlen, türelmetlen megnyilvánulás, durva támadás éri a keresztényeket, ami békétlenséget, türelmetlenséget, olykor revánsvágyat kelt a hitükben és méltóságukban megsértett emberek egy részében. Erről beszélgettünk Szabó Istvánnal, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökével.

– Mit tehetnek és kell tenniük a keresztény/keresztyén egyházaknak a mostani feszült, ideges légkörben?

– Hirdetnünk és szolgálnunk kell mind a külső, társadalmi békét, mind a belső, lelki békességet. A béke a különféle csoportok, szervezetek és intézmények megegyezésének, szabályozott versengésének és együttműködésének, az erők egyensúlyának folyománya. A békesség ennél mélyebb valóság, spirituális dimenzióban jön létre, az Istennel való megbékülés kegyelmi adományaként. Igazán csak akkor tudunk embertársainkkal a társadalmi élet minden területén békében élni, ha elfogadjuk Isten békességét, mely minden értelmet felülmúl.

– A három nagy történelmi egyház vezetői nemrég közös nyilatkozatban emelték fel szavukat "az utóbbi időben a keresztényeket/keresztyéneket, jelképeiket és egyházaikat ért sorozatos támadások", különösen a Tilos Rádióban az adventi és karácsonyi időben elhangzott gyűlöletkeltő műsorok, illetve kijelentések ellen. Vannak, akik ennél határozottabb, keményebb fellépést szorgalmaznak a kereszténygyűlölő és -gyalázó megnyilvánulásokkal szemben, míg mások ezt a nyilatkozatot is sokallják…

– Sem a keménykedő fellépésnek, sem a harcias védekezésnek nem látom okát a mi részünkről. Ugyanakkor a társadalom jelentős részét és egyházunk tagjait érdeklő, érintő, nyugtalanító közügyekben természetesen mi is megfogalmazzuk és elmondjuk a véleményünket. Így például azt, hogy a magyar állampolgárok számon kérhetik a Magyar Köztársaság alkotmánya, az emberi méltóság, a vallás- és lelkiismereti szabadság tiszteletben tartását minden személyen, szervezeten, intézményen, továbbá a szólás, a kritika, a békés tiltakozás szabadságát az előbb említett szabadságjogok megsértése esetén.

– A református egyház egyetért a Tilos Rádió elleni békés tiltakozásokkal, beleértve a január 11-i polgári körös demonstrációt is?

– Nem szeretném minősíteni egy egyházunkon kívüli megmozdulás forgatókönyvét. Nyilván azonban sokakat érzékenységük vezetett arra, hogy ilyen módon fejezték ki nemtetszésüket egy keresztyénellenes véleményeket közvetítő rádióval szemben. Ne felejtsük el, az 1948 és 1990 közötti rendszerben nemhogy tanácsos, de lehetséges sem volt Magyarországon bármiféle megmozdulást tartani a vallásellenes propagandával szemben. Sok vallásos emberben máig csalódottság él amiatt, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a keresztyénség közjogi státusa, a társadalomban betöltött szerepe, presztízse nem eléggé erősödött meg.

A csalódottak azt is nehezen viselik, hogy a sajtószabadság értelmében mindenféle nézetek, vélemények, hangok megszólalhatnak – olyanok is, melyek azt hangoztatják, hogy a vallásoknak semmi keresnivalójuk nincs a mai társadalomban. Magyarországon a demokratikus nyilvánosság és beszédkultúra kialakításáért folyik a küzdelem, amelyben még nem dőlt el, milyen dominanciával és elfogadottsággal jelennek meg bizonyos nézetek és témák.

Továbbá az sem világos, hogy miként tudunk meggyőződésekről, hitekről vagy éppen hitetlenségről tisztességes módon megnyilatkozni, vitatkozni. Mindannyian a demokrácia kezdeti, tanuló szakaszában vagyunk, mint az a kamasz, aki beülhet az édesapja autójába odahaza az udvaron, s a garázstól a kapuig már el tudja vezetni a kocsit, de a forgalomba még nem tanácsos kimennie. Sokan talán jóhiszeműen vélik, hogy ugyanúgy lehet beszélni, írni, mint szűkebb családi, baráti, belső kollegiális körben, nem ismerve a széles nyilvánosság "forgalmi szabályait", s a gyakorlatlanság miatt gyakori az ütközés.

Arról már nem is szólva, hogy a kimondott szavak önálló életre kelnek, s mássá is lehetnek, mint kimondóik szándéka volt. Nagy tanulság ez azoknak is, akik csak esti csevejnek vélték közpénzekkel is támogatott botrányos műsorukat, meg azoknak is, akiknek most a zászlóégetési provokáció miatt kell magyarázkodniuk, noha semmi közük nem volt hozzá.

– Az egyházak viszonylag ritkán, s akkor is visszafogottan szólalnak meg a társadalmi nyilvánosság fórumain, a nem egyházi médiában. Miért most jött el az ideje, a kényszere a három egyház közös megnyilatkozásának?

– Az egyház nem nyilatkozási, hanem bizonyságtevői kényszerben van, hiszen az a küldetése, hogy hirdesse, tanítsa az isteni kinyilatkoztatást. Erre a közös sajtónyilatkozatra nyilván nem került volna sor, ha egy szűk körben hallgatott, marginális rádióban elhangzott keresztyénellenes nézetek nem váltanak ki ekkora társadalmi visszhangot és vitát, melynek során aztán az egyházakról is megjelentek – pró és kontra – markáns vélemények, mégpedig az egyházak megkérdezése nélkül.

Itt már felsejlett annak a veszedelme, hogy politikai és társadalmi szervezetek veszik a kezükbe a keresztyénség legbensőbb sajátos ügyeit. A történelmi egyházak vezetői ezzel a közös nyilatkozattal nem kívántak "beszállni" az illető rádió körüli nyilatkozatháborúba, hanem megpróbálták a helyes mederbe visszaterelni a közbeszédet. Voltaképpen magukat a keresztyéneket szeretnénk ráébreszteni arra, hogy mi az igazi dolguk ebben a nagyon érzékeny, ideges, harcias társadalmi közegben.

– Egy nagy pofon után sok keresztény ember őrlődik a "fordítsd felé a másik arcodat is" és a "szemet szemért" dilemmája között. A vallásgyalázó, a keresztényeket sértő véleményekre van, aki türelemmel és megbocsátással, s van, aki "nulla toleranciával" és visszacsapással reagál. Nem lehetséges, hogy mind a két álláspontnak van részigazsága? Annál is inkább, mert ez az ügy társadalmi, világnézeti és erkölcsi szinten még sokáig nem lesz lezárható.

– Ezt a nyilatkozatot úgy értelmezem, hogy megpróbálja kihozni a keresztyén híveket, gyülekezeteket, egyházakat a folyamatos nyilatkozatkényszerből. A "dilemmát" Jézus már eldöntötte. Az egyházak azért emeltek szót, hogy a gyülekezetek és az egyházi intézmények valóságában hangzó üzenetük eljusson akár a politikai küzdelmek terébe és a világi médiába is. Természetesen az egyházi vezetőknek az ilyen és ehhez hasonló ügyekben nincsen "végrehajtó" hatalmuk. A közös nyilatkozat elvi álláspontot fogalmaz meg, türelemre, higgadtságra, józanságra szólítja fel a keresztyéneket, és megbékélésre kéri fel a társadalom minden tagját.

Nem azt mondja, hogy nincsenek keresztyénellenes feszültségek, fenyegetések, támadások, de megpróbál megnyitni egy másik teret, ahol ezeket kezelni és csillapítani lehet.

– Végül is indokolt lehet-e jogi úton elhallgattatni a szélsőséges, gyűlöletkeltő, uszító véleményeket közzétevő médiumokat? Van-e a sajtószabadságnak olyan határa, hogy eddig és ne tovább?

– A Tilos Rádió konkrét ügyében nem tudok határozott véleményt megfogalmazni, mert nem hallottam a botránykeltő műsort, csak a sajtóban olvastam a hírhedt mondatokat és azok szövegkörnyezetét. Véleményem szerint az a közéletnek és a politikának a felelőssége, hogy a nyilvánosság és a jog erejével tiszteletben tartassa minden médiummal az alkotmány, a törvények betűjét és szellemét, és hogy megfontolja kényszerítő intézkedések alkalmazását. Ebbe a vitába azonban a keresztyén egyházaknak ezen a szinten nem célszerű beleszólniuk. Egyébként keresztyénellenes hangok, megnyilvánulások mindig voltak és mindig is lesznek.

Tacitus leírja, hogy amikor már-már rábizonyították Neróra, hogy ő gyújtotta föl Rómát, akkor megvádolta a keresztyéneket az "emberi nem gyűlöletével". Ez kétezer éves recept: a keresztyénséget, amely par excellence a szeretet vallása, azzal kell vádolni, hogy gyűlöli az embereket. Amióta Magyarország fölvette a keresztyénséget, soha nem volt olyan kor, amikor ne lettek voltak ellenzői, ellenfelei vagy éppen ellenségei. Ez a jövőben sem lesz elkerülhető. Mi annyit tehetünk, hogy egyházunkon belül nem tűrjük a gyűlöletkeltő hangot, a kívülről ellenünk irányuló gyalázkodásokat, támadásokat pedig elhordozzuk.

– Az elmúlt héten nagy botrányt kavart a baloldali média abból a hírből, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karáról kizártak egy ötödéves hallgatót, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. Jogvédő aktivisták mellett az esélyegyenlőségi és az oktatási miniszter is törvény- és alkotmánysértőnek nevezte az eljárást. Mint az egyetemet fenntartó egyházkerület püspöke, mi az álláspontja erről az ügyről?

– Ebben az ügyben azért nehéz nyilatkozni, mert a fiatalember egyszerre fordult a sajtóhoz és a bírósághoz. Tény, hogy a hittudományi karon lelkészképzés folyik, és az államilag elismert, akkreditált szakteljesítési követelmények eleve összefüggésben vannak az egyházi szolgálattal, az egyház közegében mennek végbe.

A kar vezetése nem fegyelmi, hanem minősítési döntést hozott, azaz nem diszkriminált, hanem diszkvalifikált. Ha például egy ötödéves római katolikus szeminarista bejelenti, hogy megnősült, nem folytathatja tovább papi tanulmányait. Ezzel azonban senki emberi jogait nem csorbítja, mindössze összeférhetetlenséget állapítanak meg. Ráadásul a hittudományi kar a kizárást fel is függesztette, hogy a diák számára – aki vállalt homoszexualitása miatt nem felel meg a lelkészi szolgálat egyházi feltételeinek – olyan lehetőséget keressenek, hogy mégis diplomát szerezhessen.

Másutt folyik olyan típusú képzés, ahol olyan teológusdiplomát szerezhet, ami már a képzés alatt sem jár együtt lelkészi jellegű kötelezettségek teljesítésével, és később lelkésszé szenteléssel. A református egyház biblikus-hitelvi meggyőződéséből fakadóan Isten teremtési rendjében a férfi és a nő életközösségét tekinti házasságnak, s tanításával és szolgálatával a családok megerősödését és méltóságát támogatja. Ugyanakkor mindenki felé egyazon krisztusi szeretettel fordul, a megváltozás isteni lehetőségét hirdetve.

– Ez az ügy is beilleszthető a történelmi egyházak ellen erősödő teológiai és erkölcsi fellazító hadműveletbe?

Ha van ilyen "hadművelet", akkor abban az értelemben igen, ahogy a domináns médiumok és egyes politikai erők tendenciózusan tálalják és túldimenzionálják ezt az ügyet is, durván megsértve mind az igazságot, mind a református egyház alkotmányban biztosított belső autonómiáját. Ehhez kapcsolódnak azok az egyházunkon belüli felvetések is, melyek arra ösztökélnek, hogy mindenáron igyekezzünk igazodni a "haladó" korszellemhez, az evangéliumi tradíciók és meggyőződések gyengítéséhez.

Ám az a meggyőződésem, hogy nekünk éppen fordítva, a hitünkben erősödve, bölcsességben gyarapodva kell a fél évszázados kényszerű hallgatás után megtanulnunk társalogni, közlekedni a mai nyilvános térben, és akkor előbb-utóbb a keresztyének hiteles üzenete is többször jut szóhoz a médiában, és jobban hallatszik majd a hangjuk is. Bízzuk az időre, hogy mikor születnek meg azok a fórumok, sajtótermékek, médiumok, amelyek a keresztyének hiteles hangját is továbbítani tudják és akarják.