2004-04-14

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Kollégáim várják telefonhívásaikat, üzeneteiket a 066/30/3331-118-as telefonszámon.

Gyermekeket nevelve, érdekes tapasztalata az elmúlt húsvéti ünnepléseinknek, mennyire közelről érthető a picik számára a feltámadás. Amin tudós agyak annyit spekulálnak, mennyire érthető a gyerekeknek. A szenvedés elmondása, Nagypéntek viszont nehéz számukra, bár bizonyára többet megértenek belőle, mint gondolnánk. A kálvini teológia, ha mélyebben belegondolunk, ezt a magától értetődő, gyermeki megértést teszi a középpontba. Többek között erről halljuk most Németh Pál lelkipásztort Kálvinról szóló sorozatunk vége felé közeledve. Még egy alkalommal hallhatunk majd Kálvin János hatásáról. Most hallgassuk meg a reformátor életének utolsó szakaszáról Németh Pált, a Kálvin Társaság elnökét.

Németh Pál: A Szervét-per lefolytatása után Kálvin pozíciója megerősödött. 1555-ben már úgy nézett ki, hogy a genfi állam összes vezetője, mind a négy szindikus, Kálvin személyes jó barátai közül került ki. A libertiusok próbáltak még egy utolsó erőfeszítést tenni, utcai zavargásokat kelteni, de ez igazában nem sikerült. Kálvin egyértelműen győzött Genfben és nyugalmi időszak következett be. Ő minden alkalmat megragadott, hogy előmozdítsa régi tervét, ami még Strasbourgban érlelődött meg benne, hogy egy magas fokú oktatási intézményt kell létrehozni, ahol a reformáció szellemében oktatják a tudományokat, művészeteket. Egy akadémiát, amelyet 1559-ben hozták létre. Ennek az akadémiának az első rektora Béza Tódor volt. Két tagozat működött: a Scola Privata, ez a gimnáziumi középiskolai szint, a Scola Publica, az egyetemi szint. Az oktatás úgy volt megszervezve, hogy minden szellemtudományt tanítottak, ami akkor szokásos volt, köztük a teológiát is. Az akadémiának óriási híre lett, özönlöttek a diákok az előadótermekbe. Hatalmas szellemi hatása volt a Genfi Akadémiának. Azt írta valakinek, hogy küldjetek faágakat, és mi nyílvesszőket küldünk vissza. A francia reformáció meglendült és néhány év leforgása alatt több ezer gyülekezet alakult Franciaországban, az akadémia egyszerűen a francia reformációt látta el szellemi emberekkel.

Fekete Ágnes: Van valami lényegi tartalma a reformációnak abban, hogy iskolákat hozott létre, hogy az oktatást középpontba állította?

Németh Pál: Igen. A reformációban mindig megvolt az a hajlam, hogy az igazságot önmagáért is kell szeretni, nemcsak az alkalmazhatósága miatt. Soha nem – ez egy rossz szó így – degradálódott az oktatás arra, hogy az egyháznak hasznos embereket képezzenek. Embereket képeztek és az igazsághoz hűséges emberek nagyon hasznosak voltak az egyház számára. Ez kezd valahogy kihalni, hogy az igazságot önmagáért szeretni, követni, kutatni.

Fekete Ágnes: Ugyanakkor Kálvin számára nagyon fontos volt önmagunk megismerése is.

Németh Pál: Az Institutio első lapjain Kálvin rögtön felteszi az alapvető kérdést, hogy mi az emberi élet legfőbb feladata, és abban jelöli meg, hogy Isten és önmagunk megismerése. Amikor a két megismerés egymáshoz való viszonyát vizsgálja, nem tudja eldönteni, melyik előbbrevaló. Nem ismerhetek meg önmagamból többet anélkül, hogy Istenből nem ismernék meg többet. Tehát, a kettő állandó viszonyban van egymással.

Fekete Ágnes: Ez ma nagyon érdekes, mert az önismeret ma egy kulcsfogalom, de általában az Isten-ismeretet nem teszik hozzá.

Németh Pál: Ez azért más értelmű Kálvinnál. Isten nélkül nem látjuk embernek az embert. A mai önismereti kurzus az embert önmagából megérteni akaró szellemi irányzat vagy ideológia. Kálvinnál az utolsó éveiben, különösen a halála közelében, nagyon súlyos gond volt önmaga értékelése. Amíg munkában van az ember, még aktívan tevékenykedik, még zajlik az élet, még megvannak a harcok és a küzdelmek, addig az ember megfeledkezik önmagáról, nem a bűneivel, a saját gyengeségeivel foglalkozik. Kálvin nagyon rossznak látta önmagát.

Fekete Ágnes: Honnan tudjuk ezt?

Németh Pál: Amikor a halál közeledtét érezte, a kis tanács tagjaitól búcsút vett, a következő napon elbúcsúzott e lelkésztestület tagjaitól, lelkésztársaitól. Ilyeneket mondott, idézem: "Sok gyengeségemet kellett elhordoznotok, valóban semmi jelentősége nincs annak, amit én tettem." Hozzáteszi, "Ezt a mondatomat az ellenségeim majd örömmel fogják fogadni. Mindig a jót akartam, de szenvedtem a fogyatékosságaim miatt. Az Isten félelem gyökere mindig ott volt a szívem mélyén." Tehát olyan dolgokról beszél, hogy ő tulajdonképpen teljesen értéktelen ember. Isten kegyelméből az, aki.

Fekete Ágnes: Minél inkább közelebb került a jó Istenhez, annál inkább kicsinek látta magát?

Németh Pál: Igen, így van. A kálvinizmus lényegét egy Kierkegaard idézettel tudnám megvilágítani. Nagy teológus, filozófus volt. 1834- ben a naplójába írta be, nem másoknak, hanem önmagának szánta: "Úgy tűnik nekem, hogy a dogmatikában ugyanazt a felfedezést tették, mint Kopernikusz az asztronómiában, amikor észrevették, hogy nem Isten az, aki megváltozik. Tehát, Isten nem lehet egyszer elnéző, máskor haragos, hanem az ember az, aki az Istenhez való viszonyát megváltoztatta. Más szóval: nem a Nap forog a Föld körül, hanem a Föld forog a Nap körül." Mit jelent ez? Azt, hogy vannak teológiák, amelyek embercentrikusak. Az emberi lélek a fontos, hogyan tükröződik abban az Isten, a hit a fontos, hogy hogyan hisz az ember. Kálvinnál átkerül a hangsúly az Istenre. A hit által igazolunk meg, Kálvin is vallja, de a hangsúly nem a hitünkön van, hanem a kegyelmen, amit elfogadunk, mert a hit is az Isten ajándéka, amivel elfogadjuk ezt a kegyelmet. Az Isten tette önmagában is nagy, ha én nem hiszem, akkor is. Egyszerű példával mondom én. A kálvinista teológiában soha nem merült volna fel az a kérdés – ez csak a lutheránus teológiában merülhetett fel -, hogy például objektíve, tehát történelmi tényként Krisztus feltámadása nem igazolható történeti esemény. Kétségtelen, hogy a történettudomány módszerei nem olyanok, hogy ez igazolható lenne. Úgy mondják a teológusok, Krisztus feltámadása történelmileg nem rögzíthető és nem jegyezhető fel, mint történeti esemény, csak az, jegyezhető fel, hogy mindig voltak olyanok húsvét után, akik komolyan hittek a feltámadásban. Áttevődött a teológiai hangsúly – mire? – a tanítványok hitére. Az viszont igazolható történetileg, hogy a tanítványok hittek abban, hogy Krisztus feltámadt. Tehát, a tényszerűséget, az objektívet áthelyezik a tanítványok szubjektumába, és onnan értelmezik az egész feltámadás eseményét. Azt mondom, nem véletlen, hogy a lutheránus teológián belül vetődhetett fel ilyen módon ez a kérdés. Ahogy Pál Apostol is mondja: "Hogy, ha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a hitetek." Kálvin ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik, hogy ha nem történt meg a valóságos testi feltámadás, akkor hiába hiszünk benne. A hit önmagában nem üdvözít, a kegyelem üdvözít, a hit csak elfogadása a kegyelemnek.

Fekete Ágnes: Kálvin élete vége felé rengeteget szenvedett.

Németh Pál: Volt egy örömteljes élménye, 1559-ben a Genfi Tanács felkínálta neki a genfi polgárjogot.

Fekete Ágnes: Megdöbbentő, hogy Kálvin nem volt genfi polgár egész élete végéig.

Németh Pál: Jöttment francia volt. Kálvin nagyon beteg ember volt, az 55 évet nem élte meg. 50 éves kora fölött már aggastyánnak tűnt, szinte élő halott volt halála előtt. Szépen, csendesen elaludt.

Fekete Ágnes: Milyen betegségei voltak?

Németh Pál: Sok belső betegsége volt. Többek között a veséje is beteg volt, keveset tudott enni, elsorvadt. Szombati napon halt meg, másnap eltemették. Nem pompával, de óriási tömeg kísérte utolsó útjára. Végakarata szerint a sírját nem jelölték meg, és így nem is lehet tudni, hol nyugszik. Félt attól, hogy kultusz fejlődik ki körülötte. Bírálta az emberi értelmet és azt mondta, hogy bálványokat gyártó műhely, Isten-kérdésben megbízhatatlan. Az értelemmel nem lehet Istent megragadni, és nem lehet az Istent megközelíteni, mert az értelem mindig bálványt gyárt. Félt attól, hogy neve túl naggyá lesz halála után, és majd zarándokhellyé válik a sírja. Egyébként azzá is vált volna. Nálunk is vannak negatív tendenciák a magyarországi református egyházban. Ezek a Kálvin-szobrok például nem azért nem létesültek ezelőtt 300 évvel, mert nem volt pénzük az atyáinknak, vagy sajnálták a pénzt, hogy gyönyörű Kálvin-szobrot emeljenek, hanem azért, mert Kálvin személyével ez nem fért össze. Ha a Debreceni Kollégiumba bemegyünk, ott egy egyszerű, szerény plakett mutatja a reformátorokat. Bocskainak hatalmas szobra van a kollégium előtt, Csokonainak is gyönyörű szobra van. Ezekhez a személyiségekhez hozzá passzolhat egy szép szobor, vagy Kossuthnak, vagy bárkinek, de Kálvinnak nem lehet szobra, pláne egészalakos szobra. Ezek az egyre szaporodó Kálvin- szobrok pontosan Kálvin súlyának gyengülését mutatják. Tiszteletben tartjuk ezeket az erőfeszítéseket, de nem tartjuk jónak.

Fekete Ágnes: A reformátor, amint hallottuk, nem akart nagy hősként bevonulni a történelembe. Azt szerette volna, ha a genfi egyház rendje lesz maradandó nyoma munkájának. Többek között az a mód, ahogyan kormányozták az egyházi életet a presbiterek, lelkészek karöltve. Most a Duna-melléki Presbiteri Konferenciáról hallgassunk meg néhány honképet, egy előadás részleteit.

Nagy örömmel és sok szeretettel köszöntjük a Testvéreket a Budai Református Egyházközségben, a Duna-melléki Református Egyházkerület 24. Presbiteri Konferenciáján. "Kedves Testvérek! Egy igét szeretnék mondani, amit mindnyájan jól ismerünk, de sosem lehet eleget emlegetni: "Kegyelemből tartattatok meg hit által és ez nem tőletek, van." Az, hogy itt lehetünk olyanok, akik 24 évvel ezelőtt is ott voltunk, ez kegyelemből van, és nem a mi érdemünk. Arra gondoljunk, amikor elindult ennek az egyházkerületi konferenciának a sorozata, akkor a Kálvin-téri templom majdnem szűk volt, annyian voltak. Most, ebben a templomban még vannak üres helyek. Van nekünk tennivalónk! Kérem Püspök Urat, előadásának megtartására!

Dr. Szabó István: A presbiterekről szólván a második helvét hitvallás 18. artikulusa többek között a következőket mondja: "A presbiterek idősebb emberek és mintegy szenátorai és atyjai a gyülekezetnek és azt üdvös tanácsaikkal igazgatják." Az első típus talán, a segítő presbiter. Nagyon sokszor ezek a presbiterek szűkszavú emberek, nem magamutogató emberek, akik az élen akarnak lenni. Ott vannak csendben, a háttérben, és valahogy mindig mindent elrendeznek. Hogy ilyenek kevesen vannak már hosszú ideje, annak az bizonyítéka, hogy egyházunkban kénytelenségből és óhatatlanul is kialakult az a felfogás, hogy mindenért a lelkipásztor a felelős. Azért is, hogy le van-e kaszálva a temetőben a fű, azért is, hogy legallyazták-e a templomkertben a fákat, azért is, hogy szépen ragyog-e a templomtornyon a csillag. Egyszóval – mindenért a lelkipásztor a felelős: a pénztárkönyvtől elkezdve a kitűnő igehirdetésen át eladdig, hogy megteljen a templom. Hogy ez mennyire így van, azt törvénykönyvünk is tükrözi. Csak a lelkipásztorra nézve vannak megállapítva fegyelmi szankciók. Negyven- ötven esztendő alatt kialakult ez a képzet, hogy egy ember a felelős mindenért a gyülekezetben, ez a lelkipásztor. De, mégis vannak segítő presbiterek. Nem sokan vannak, munkájuk mégis fölbecsülhetetlen értékű. Aki magára ismer, erősítse magát ebben a szolgálatban. A második típus az imádkozó presbiter. A legtöbb gyülekezetben szokás, hogy istentisztelet előtt a presbiterek a lelkészi hivatalban, vagy a templom előterében összegyülekeznek, körbeveszik a lelkipásztort, s egyik-másik presbiter egy imádsággal bocsátja útjára a tiszteletes urat. "Imádkozzon a pap! Az a dolga. Azért tartjuk." Presbiter szájából hallottam. Az imádság háttér, de ha nincs ott a háttérben, akkor az azt is jelenti, hogy nem érte el célját az istentiszteletünk. Hangosan kiabálunk a családok széthullásáról, arról, hogy milyen nagy erkölcsi válságba került az ország, de már a saját gyerekeinkért és unokáinkért sem imádkozunk. Ismerek imádkozó presbitereket. Szeretnék szólni néhány szót a hűséges presbiterekről. Láthatatlanul, rendíthetetlenül hordozzák az Isten népét. Ez az a típus, amiről az előbb is szóltam, az a szemérmetes, magyarfajta, amelyik nem szeret túl sokat beszélni a hitéről, nem szívesen bocsátkozik hitelvű és teológiai vitákba, és mégis körbeveszik a gyülekezetet, ott vannak, ők azok a láthatatlan cölöpök, akik nincsenek fönn a felszín fölött, semmi nem látszik belőlük, és mégis lehet rájuk építeni. Lassan meg kell tanulnunk: egy nagy leckéje a mi időnknek, hogy a legtöbb idő, a legtöbb erő, a legtöbb összeszedettség és koncentráltság ahhoz kell, hogy az ember hűséges legyen, hogy egy tapodtat se engedjen, hogy a megkapott értékeket megőrizze. Ismerek presbitereket, akik az első rossz szóra, az első vita nyomán, amikor esetleg javaslatukat leszavazza a presbiteri gyűlés, fogják kis bőröndjüket, sátorfájukat és odébb állnak. Ezt a három típust azért soroltam most itt fel a számotokra, mert nézzétek meg fiataljainkat, a fiatal házasokat, a gyermekeket, a középkorúakat – milyen tanácstalanná vált a mai ember. Ennek nincsen jobb bizonyítéka, mint az, hogy a legközvetlenebbül elérhető hír- és tájékoztatási források irányítják embermilliók életét. Fel tudjátok ezt fogni? Magyarország egynegyede fog telefont, ha egy televízió műsorban egy bájos műsorvezető azt mondja, hogy. tessenek telefonálni. Ez azt jelenti, hogy egy teljességgel tanácstalan országban élünk. Márpedig a hitvallásban azt olvassuk, hogy ezek a szenátorok, a presbiterek üdvös tanácsaikkal vezetik a gyülekezetet. Ki tud üdvös tanácsot adni? Az, aki helytáll, aki imádkozik, és aki segít. És, végül azt mondja a hitvallás: igazgat. Az angol nyelvben kétféle presbiter között tesznek különbséget, különösen a presbiteriánus congregationista rendszerekben, a tanító vének, tanító presbiterek és a kormányzó presbiterek között. A lelkipásztor is presbiter. Ebben a felfogásban ő a tanító presbiter, akinek az a tiszte, hogy tanítsa, vezesse, táplálja a gyülekezetet. Vannak a kormányzó vének, akik a gyülekezet életét irányítják. Én olyan presbitereket látok most magam előtt, akik nem hagyják magukra a lelkipásztort, önmaguktól is számon kérik azt, amire Isten elhívta őket. Az anyaszentegyház nem kövekből, intézményekből, számokból, adatokból és tényekből áll, hanem élő kövekből."

Fekete Ágnes: Nemrég egy kiállítás nyílt a Budapesti Ráday Gyűjtemény Biblia Múzeumában. Gyermekek batikolt képei, azaz textilanyagra festett ábrázolásai láthatjuk. A kiállítás megnyitóján Farkas Orsolya járt.

Nagy öröm volt számunkra, hogy sikerült elérni és elhívni Kállay Nagy Krisztinát, hogy ő nyissa meg ezt a kiállítást

Kállay Nagy Krisztina: Azt hiszem, a gyerekek tudnak valamit, amit mi már elfelejtettünk és sok-sok tanulással, ha lehet, őrizve magunkban ezt a nyitottságot, újra kell tanulnunk. Az egyik kedvencünk a kis Jézus, aki meghívó hátoldalán szerepel és tőlünk a keresztségben az úr Jézus helyett az űr Jézus nevet kapta. Azután ott van a cet hasában halszálkaként kuporgó Jónás, vagy az a szép kecskeszarvas, akit én is elfogadnék a szobám falára. További jó együttmunkálkodást kívánok és sok sikert és rengeteg energiát és örömet a gyerekekkel való együttdolgozáshoz.

– Köszönjük szépen. – Sorban berakjuk az egyik lavórba a piros festéket, a másikba a sárgát. Van olyan gyerek, aki fel van háborodva, hogy berakja a pirosba és nem piros lesz a pillangója, hanem barna. Ilyenkor meg kell vigasztalni, hogy barna pillangó is sok van és azok is milyen szépek. Közben megtanulják, hogy ha a zöldre pirosat tesz, akkor az barna lesz. Egy idő múlva túlszárnyalnak engem is. Ahogy az ember előre megy az időben, lassan a start energiája elfogy, de jó, hogy az ujjaiból valami még átkerül a gyerekek ujjaiba és megcsinálják helyettem azt, amit én már nem tudok.

Farkas Orsolya: Látom, hogy te is itt sétálsz, és nézed a képeket, csak nem az alkotók közé tartozol?

Gróf Kinga: De igen. Két képet készítettem, ami itt ki van rakva. Az egyik virágmezőt ábrázol, konkrét címe nincsen, alatta egy idézet található: "És látá Isten, hogy jó". Ezt nem én választottam, de szerintem jó, és illik hozzá. Az előtérben egy virágmező látható, hátul hegyek és a lemenő nap. Nagyon szeretem a pirosat és az árnyalatait. Az a helyzet, hogy a batiknál egy kicsit az anyag is alakítja a színeket. Egy ideig, egy bizonyos pontig én szabom meg a színeket és a formákat, de egy idő után az anyag dolgozik helyettem. Mindig új és új dolgok jönnek ki belőle.

Farkas Orsolya: Melyik kép a kedvenced?

Gróf Kinga: A Sába királynője, aminek a színvilága és a formája annyira dinamikus, mozgalmas és sokatmondó. Nagyon tetszik nekem.

Farkas Orsolya: Akár oda is mehetünk, hol található?

Gróf Kinga: Annyira szembetűnő, valahogy megragadja az ember tekintetét, elgondolkodtató.

Farkas Orsolya: Hét évestől húsz éves korig mindenki kiállított, aki csak szereti ezt az anyagot.

Gróf Kinga: Igen, mert ez igazából nincsen korhoz kötve, mindenki megtalálja a batik-technikában a maga szépségét öt éves kortól százöt éves korig.

Farkas Orsolya: Sok sikert kívánok a további pályádon.

– Köszönöm Szépen.

Tímár Gabriella a Biblia Múzeum vezetője a Ráday Gyűjteményben: Hat évvel ezelőtt volt Az én Bibliám címmel egy kiállításunk, illetve egy Kárpát-medencére meghirdetett ifjúsági, képzőművészeti pályázatunk, amely nagyon sikeres volt.

Farkas Orsolya: Hihetetlen tömeg áramlott be és mindenkinek nagyon tetszenek a gyerekek munkái.

Tímár Gabriella: Valóban, ezek a képek – ha végig sétálunk közöttük – valami hitetetlen örömet sugároznak és hihetetlen mély kapcsolatot a Bibliával. Nem véletlen Jézus tanítása, hogy hasonlítani kellene a gyermekekhez, és a gyermekek lelkületét kellene átvenni nyitottságban és őszinteségben. A képek valóban ezt sugározzák. Nézzünk egy kicsit a lelkünk mélyére, mi az, amit esetleg elrontunk az életben, és nem merünk őszintén a világ felé, az Isten felé fordulni.

Fekete Ágnes: Pál apostol I. Kolossébeliekhez írott levele első fejezetének 24. versében ezt olvashatjuk:

"Örülök az értetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátra van. Az ő testéért, amely az egyház."

Elmúlt húsvét, megemlékeztünk Jézus kínhaláláról, megpróbáltuk szemünket nem lesütni mindazon, amit ő átélhetett: a korbácsütések, a szögek, a köpések gyötrelmét. De, láttuk az üres sírt is, a szaladó asszonyokat és a feltámadt Urat. Talán átéltük mindezt húsvétkor. Most pedig azt olvassuk, hogy mindezek után még van valami híja Krisztus szenvedésének. Még az a nagyon sok kín sem volt elég? Nyilván elég volt. Mégis, úgy tűnik, van valamiféle folytatása mibennünk mindannak, ami húsvétkor történt. Pál úgy írja le az egyházat, mint egy titokzatos, nagy testet. Krisztus követői, mint egy emberi test jelen vannak ebben a világban, különböző érzékszervek és részek, mégis, őbenne összetartozó egész az egyház. Ez a test ma is szenved. Ugyanazt folytatja, amit Krisztus előre megmutatott. Ha ez a test nem szenved vele együtt, akkor valami hiányzik a megváltó művéből. Mindig is születtek olcsó, szenvedéscsillapító ideológiák. Lehet könnyedén mondani valakinek: nem baj, hogy szenvedsz, gondold azt, hogy Krisztus tövisét hordozod. Nem ezekre a felszínes vigaszokra gondolok, hanem arra a mély megértésre, amire Pál is eljutott a börtönben, amikor rájött, Krisztus előre kitaposott útjának lényegi folytatása az ő bilincse. Híja van Krisztus szenvedésének. Híja van húsvétnak, ha nem vállaljuk igazán, hogy kimondjuk: vétkeztem. Híja van, ha nem vállaljuk azt a belső szenvedést, amit az elkövetett bűn vállalása jelent. Híja van, ha nem tudjuk fejünket meghajtani, mert azt gondoljuk, mellettünk áll az igazság. Híja van, ha nagyon alkalmazkodni akarunk és nem vállaljuk véleményünket. Híja van, ha nem szeretjük az igazságot önmagáért, és nem szeretünk az igazságért. Mindig megdöbbent a húsvéti történetben, mennyire beazonosíthatóak minden korban, ma is, a szereplők. Hiszen, ma is vannak kollaboránsok, hamis tanúk, egyházi vezetők, akik tudják, hogyan kell megfogni a világi hatalmat, megdöbbenők, hívők és hitetlenek – a szereplők teljes skálája. Tehát, folytatódik a történet. A mi dolgunk, hogy betöltsük, ami híja van Krisztus szenvedésének, azaz: vállaljuk őt és mindazzal, amik vagyunk, szenvedéseinkkel is kövessük őt.
Ámen