2004-07-14

Falu-egyház

A következőkben egy olyan erdélyi lelkészről hallunk, aki képes volt nehéz gazdasági körülmények között a körülötte élőkkel együtt megoldáson gondolkodni.

Bennem a mai falusi állapotokat látva az a kérdés forog: Mi lenne a teendőnk???? Nem lehetne valamiféle hidat létrehozni pl. a városi gyülekezetek és a falusiak között, akik fillérekért ? Nem a többé- kevésbé nem működő testvérgyülekezeti kapcsolatra gondolok, hanem valami olyanra, ami hatékony kétoldalú kapcsolat volna mint pl. ez a ribizlilé ügy.

Kósa István szanki lelkész levelében az alábbiakat írta e témához kapcsolódóan:

Néhány héttel ezelőtt valaki – mint "szórvány-lelkésszel" – szeretett volna beszélni velem. Emiatt megpróbáltam utánanézni, hogy mi a helyzet a "végeken", és meglepő felismerésre jutottam, amikor a 2001- es népszámlálás adatait elemeztem: (természetesen tudom, hogy az egy település – egy gyülekezet séma nem egészen korrekt)

1. Magyarországon a református lakosok nagyon aránytalanul oszlanak el. Sok kicsi, és néhány nagy gyülekezet van. Ezt jellemzi például az, hogy Debrecenben egymagában több református él, mint a leggyengébb 2050 településen összesen! Településenként átlagban 513 református él, de eszerint 2581 település (82%) az átlag alatt van. (Ez felveti az "átlagos" és a "normális" gyülekezet közötti szakmai különbséget.)

2. Magyarországon a 3158 településből 74 településen nincs református, 576 településen 1-10 között van a számuk; úgy gondolom, ezeken a településeken nem valószínű, hogy van komolyabb hitélet (tisztelet a kivételnek!).

Majdnem másfélezer, 1484 településen 11-200 református lakos van. Ha a "hagyományos" átlagot vesszük, vagyishogy 10 % jár templomba, akkor kis leegyszerűsítéssel ez azt jelentheti, hogy országos szinten a településeknek több mint a felében csupán 1-20 fő vesz részt az istentiszteleteken. (Már ahol van.)

3. A legalább 11, de legfeljebb 100 református lakosú 1162 település közül 1042 van többszörös kisebbségben, mert nem csak kevesen vannak, hanem a település összlakosságának az egyötödét sem érik el.

Ezek az adatok azt jelentik, hogy a MORE sokkal inkább a szórványok egyháza, mintsem azt gondolni szoktuk. Ha nem az istentiszteleteken résztvevők számát, hanem az alkalmak számát nézzük, akkor Magyarországon jelenleg az istentiszteleteknek majdnem a felében alig egy tucatnyi, vagy még kevesebb főből áll a gyülekezet.

A szórvány-istentisztelet tehát már nem csupán egzotikum, amit néhány megszállott lelkész végez, és a nagyegyház türelemmel elhordoz, hanem igen jelentős része a mai református egyházi valóságnak.

Ebből pedig legalább háromféle tennivaló következhet:

a) Felmérni a valós helyzetet, szakszerűen és részletesen. Kiegészítve a gyülekezetek jellegével, az ismert reformátusok számával, leltárral, stb.

b) Szakmailag megvizsgálni, hogy a különböző egyházi tevékenységek terén (a hitoktatástól a liturgiáig, a missziótól az ökumenéig, a fűlocsolástól a kötelező perselyekig, az iratterjesztéstől a legációig) milyen módszerváltásokra lenne szükség és lehetne lehetőség ebben a helyzetben.

(Pl. a magnókíséretes éneklés egy normális gyülekezetben, ahol van kántor és hangszer és jóhangú lelkész, valószínűleg visszalépést jelentene, mert leszoktatná a híveket az éneklésről. Viszont több száz "nem normális" helyen létfontosságú lehetne, ha segíthetné az éneklést!)

c) Megszervezni, hogy erre a fajta speciális szolgálatra hogyan lehetne minél jobban felkészíteni az ezt vállalókat; illetve megszervezi a már szórványokban szolgálók szakmai és spirituális gondozását, segítését.

(A két éve szervezett "A vidék lelke az egyház" című parlamenti konferencia nagyszerű volt, kár, hogy nem lett folytatása!)

Hiszem, hogy a szórványgondozás nem csupán kötelesség, nem csak áldozat, hanem nagy-nagy lehetőség az Úr Isten szolgálatában!

Kíváncsi lennék ezekkel kapcsolatban mások véleményére is!

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az elmúlt héten egy teljesen új kezdeményezésnek lehettünk tanúi Budapesten, a Ráday Kollégiumban. A Kárpát-medencei Egyetemes Konvent alapjait tették le, azaz egy olyan református szervezet kezdte meg munkáját, mely szeretné összekötni és koordinálni azokat az egyházi kérdéseket, amelyek nem szorosan egy jogi határ közé zárt országra tartoznak. A tanácskozáson Kató Béla illyefalvi lelkésszel beszélgettünk, ő az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető Sapientia Kuratórium elnöke is egyben. Nemrég egy kiemelkedő állami kitüntetésben, a Köztársasági Elnök Érdemérmében részesült. Ma Kató Béla beszél pályájáról.

Kató Béla: Frissen kikerült lelkészként törvényszerűen akartam eljárni és azt mondtam a harangozó asszonynak, hogy hétfőtől harangozzon este hétkor. Ekkor már félhomály volt, feleségemmel bementünk a templomba és vártuk a gyülekezetet. A torony egybe volt építve a templommal. A harangozó lejött a toronyból és az ősi szokás szerint minden harangozás után bezárta a templomot, mi pedig bent rekedtünk. A feleségem mondta, vigyázzunk, mert itt fogunk egész éjjel maradni. Elkezdtem rohanni a templomajtó felé, dörömböltem, hogy engedjenek ki. Meghallotta a harangozó asszony, visszajött, és nagyon szégyellte magát. Persze ennek híre ment a faluban, és a következő este 40 ember volt a templomban. Nyolc és fél évig voltam abban a faluban, ahol nem volt hagyománya ennek és soha nem volt olyan istentisztelet, hogy ne lett volna valaki, akinek Igét lehetett hirdetni. Az emberek vágynak valami után, csak nagyon kell ismerni őket, hogy mi után és hogyan kell azt elmondani nekik, hogy megértsék anélkül, hogy olcsóvá tennénk az igehirdetést és – mondjuk – valami mást mondanánk helyette. A másik, hogy a háromszéki ember rendkívül egyenlőségre törekvő. A reformáció azért is nyert olyan teret, mert nem tudták elviselni, hogy a pap fölöttük van. Annyira egyenlők voltak a lelkészek a faluban az atyafiakkal, hogy ugyanolyan éjjeli őrök voltak, szolgálatot teljesítettek. Ott a lelkipásztor tényleg egy a többiek közül, ezért csak úgy hagyományból, megszokásból az emberek nem mennek el templomba. Ha viszont elmennek, akkor értelmesen figyelik és hallgatják, amit mondunk.

Fekete Ágnes: Mi az, amit nem fognak az emberek? Volt esetleg ilyen? Gondolom, hogy kísérletezni kellett.

Kató Béla: Igen. A kenetes beszéd számukra nem hoz semmit. Ha nem értelmes a beszéd, csak használjuk a terminológiákat, egyházi szókészletünket, akkor biztos, hogy elalszanak, elmegy a fejük fölött, és azért még egyszer nem jön vissza. Úgy kell felépítened, hogy a logika is megjelenjen a beszédben és életszerű tapasztalattal összeköthető legyen. Nagyon tájékozottnak kell lenned, ismerni kell a környezetet, az emberek életét, gondjaikat, bajaikat – erre kell keresni a választ.

Fekete Ágnes: Én néha megdöbbenek, hogy mennyire nem igényesek az emberek a prédikáció szempontjából. Ezek szerint ott ez nem így van.

Kató Béla: Tömegek nem járnak a templomba csak azért, mert megszokták, aki elmegy, az keres valamit. Mi azt látjuk, hogy ott, ahol igaz igehirdetés hallatszik, figyelnek. Én például úgy szoktam prédikálni, hogy bemegyek a templomba, előre nem tudom, ki lesz az, akihez beszélni fogok, de mindig visszatérek az arcok nézése után ahhoz az egy személyhez, akinek a szeméből le lehet olvasni, hogy megértette-e vagy sem. A másik nagyon fontos szempont a lelkipásztor személye, élete, a cselekedetei. A feleségem például nagyon meleg lelkű, jó lelki gondozó és nagyon sokat pótol a nem verbális igehirdetésből. Ő maga is nyitott, segítőkész, szerető ember. Ez a kettő az, ami bennünk ott van.

Fekete Ágnes: Amennyire tudom, Illyefalván nemcsak a lelki élet az, ami megindult. Nagyon kevés lelkész van, aki holisztikusan gondolkodik, hogy nemcsak ez az egyház.

Kató Béla: Azt nem lehet a végletekig, hogy beszélünk a reménységről, a bizalomról és a hétköznapokban nem történik semmi. A társadalomnak magának kellene lázba jönni, és elkezdeni működni. Ha a társadalom nagy része nem jön oda, nem érintődik meg, csak magával törődik, akkor valakinek – úgymond – be kell állni. Én így fogtam bele. Nagy hatással volt rám a Szabó Dezső féle küldetés, amit "Az elsodort falu" című regényében ír meg. Miért olyan jelentős ez nekünk? Azért, mert ez pont Illyefalván történik. Ő azt fogalmazza meg, hogy ha az értelmiség nem áll a küldetése magaslatán, akkor elvész a falu. Egy település életében nagyon szépen lehet ezeket a hullámokat, a lejtőn lefelé való csúszást észrevenni. Visszamegyünk és megnézzük, ki volt a papja, tanítója, jegyzője… és így tovább. Ezek nagyon fontos dolgok. Általában nagyon szépen lehet látni, hogy hogyan fejlődik, és hogyan bukik alá egy közösség, mert nem tettük rá az életünket, nem tudtuk elhitetni azokkal, akiknek szolgáltunk, hogy érettük tesszük, fontos, hogy ők is odaálljanak.

Cófalvi lelkészségem idején tapasztaltam, hogy a lelkipásztor a maga cselekedeteiben prófétikus cselekedetet hajt végre. A Ceausescu rendszer idején, a falurombolás idején, ez a falu első volt a listán, amit le akartak bontani. Ettől kezdve az emberek nem akartak semmit csinálni már. Azt mondták nekem is, mint lelkésznek, hogy fiatalember vagyok, jobb volna ha keresnék magamnak egy helyet, mert itt nincs jövő. Mondtam, én nem tudok ebbe belenyugodni, fiatalként nem tudok a koporsóba belefeküdni, és akkor nem tettem mást, mint a saját kezemmel elkezdtem a leomló falat újra rakni. Fizikailag is részt vettem az épületek újjáépítésében.

Fekete Ágnes: Akkor történt valami konkrét intézkedés?

Kató Béla: Nem. A földrengések után nagyon megromlott állapotban volt az épület, akkor már nem adtak engedélyt az újjáépítésre. Bátorság meg erő kellett ahhoz, hogy mégis elkezdjed javítani. Vitával és meghurcoltatással járt, ilyen volt az a világ. Az emberek viszont két- három év után látták, hogy te csak csinálod, csak csinálod, akkor azt mondták, ez lát valamit, megyünk, és vele együtt csináljuk. Így az a közösség a legsötétebb években a reneszánszát élte. A valóságot látta, de mégsem hitte, hogy győzni fog. Ez nagyon szép volt. Ma is úgy van, hogy a lelkész, amit tesz, az rendkívül sok mindent üzen. Nem az, amit beszél, hanem az, amit tesz. Én mindig azt próbáltam tanítani, hogy van válaszunk. Ez nem olyan, hogy lefekszünk, és azt mondjuk, nincs rá megoldás – van megoldás. Az első években láttam, hogy külföldi támogatással szeretnénk szociális, kulturális, egyházi -akármilyen – intézményeket építeni. Rögtön felmerült a kérdés, ki fogja ezt fenntartani. Ekkor jött a gondolat, hogy ezek mögé az intézmények mögé gazdasági programot kell szervezni. Így alakítottuk meg azt az alapítványt, amelynek az volt a feladata, hogy először képezzen embereket, utána hitelekkel lássa el őket, hogy egyéni vállalkozásaikban az álmaikat megvalósítsák.

Fekete Ágnes: Végül is kulturális céllal kezdődött és e mögé jött gazdasági?

Kató Béla: Igen, az első támogatás, amit Svájcból gyűjtöttünk – a konfirmandusok gyűjtöttek az illyefalvi vártemplom restaurálására-, amikor hazajöttem, alapítottunk egy építő és egy asztalos céget. Ezek kezdték el építeni, a pénz egyszer megfordult a gazdaságban, legalább 30 százaléka odavándorolt a családokba munkadíj formájában, majd visszajött az eredeti céljaira. Ezek a cégek ma is élnek, és mai napig több mint kétezer vállalkozást hoztunk létre Háromszéken, magánvállalkozások formájában, több mint hétezer új munkahely jött létre.

Fekete Ágnes: Egy építkezésre jött támogatás – akkor csinálják olyan emberek, akik maguk is lábra állnak ez által.

Kató Béla: Egyértelmű. Nem egy szocialista konszernt szerettem volna – akár egyházi bőrbe bebújtatva – tovább építeni, hanem abból indultunk ki, hogy az egyház akkor lesz gazdag, ha a tagjai is azok. Nem az egyháznak kell – a hívektől függetlenül- a működésére megteremteni a javakat, hanem úgy kell segíteni az embereket, hogy képesek legyenek, hogy elvárható legyen, hogy ők ezeket fenntartják. Amikor, földön futó az ember, akkor túl sok ötletem nincs. Akkor csak annyi lehet, ha van egy ingem, akkor azt kettévágjuk. Ennyi. Most ez az a gondolkodás, amivel sikerült elindítani a fiatalokat, hogy vállalkozzanak. Tényleg egy református lelkésznek a feladata ezekkel foglalkozni? – fel lehet tenni a kérdést. Ez "jolly-jokeres" beállás volt. Azt gondolom, hogy az igehirdetés szolgálatát senkinek nem tudjuk átadni, nem is adhatjuk át, menedzselni valamit más is tud, ha megtanítjuk azzal a lelkülettel, ami nekünk van. A legfontosabb feladatunk, az igehirdetés. Viszont, ebben az átmeneti periódusban nagyon fontos, hogy embereket neveljünk, ezt példaadással lehet leginkább. Ez nagyon sikamlós terület, hiszen pénzosztásról, anyagiak megszerzéséről és továbbadásáról is szólt. Ahol pénz van, ott a korrupció is megjelenik. Nekem nagyon vigyáznom kellett arra, hogy példát szolgáltassak, erre neveljem a munkatársakat. Megtanulták azt, hogy lehet tisztességesen csinálni és ez igazi nagy erő lett. Egy olyan erkölcsi vízlenyomata az egyházi gondolkodásnak a gazdaságra nézve, amiben megerősödtek és stabillá váltak azok a vállalkozások, amelyek körülöttünk mozognak. Ha most visszatekintek erre a 14 évre, lehet, hogy nagyobb volt a hatása ennek a fajta igehirdetésnek, mint amit a templomban elmondtam több százat vagy ezret. A kilencvenes évek elején, amikor elkezdtük ezeket a támogatásokat nyújtani, megjelent a rendőrség, az állami vezetés, a pártok, még egyházi felsőbb hatóságok is a befolyásolásra. Amikor ezeket sikerült visszautasítanom, elkezdődött a koholt vádak alapján való pereskedés és minden egyéb nyomás – azt ki kellett bírni. Mivel tényleg valós, tiszta állapot volt, nem sikerült győzedelmeskedniük, ezen az úton nem lehetett minket kikezdeni. Úgy szoktam az erdélyi magyar politikusoknak, vezetőknek, tanítani, hogy az erdélyi magyar vezető két dologban nagyon fontos, hogy állhatatos maradjon: az egyik az erkölcsi élete, a másik az anyagiak. Tiszta kell, maradjon, mert különben zsarolhatóvá válik, nem lesz hitele annak, amit mond és mindig félelemmel él. Ezt kihasználja a környezete, és utána belekeveredik olyasmibe, amiből nem lehet többet kimászni.

Fekete Ágnes: Talán nemcsak Erdélyben van ez így.

Kató Béla: Azt hiszem mindenütt, de nálunk különösen. A hűség fogalmát nagyon fontos lenne átgondolni. Én úgy gondolom, hogy aki a családjában a társához nem tud hűséges lenni, attól nem várható el, hogy majd egy politikai tárgyalásnál is hűséges maradjon, hanem esetleg az érdekei és az ösztönei fognak dönteni. Sajnos, sok vezető ebben nem tud megmaradni és jó példát adni. Egyre inkább lazulnak ezek a fogalmak, egyre kevesebb szent dolog van az életünkben. Erre azt mondjuk, hogy az élet ilyen, megváltozott modern élet van és ezekkel nem kell foglalkozni. Ettől romlunk el és elfajult nemzet leszünk.

Fekete Ágnes: Végül is hogy történt mindez? Elkezdődtek a hitelezések – ezek külföldi tőkéből történtek?

Kató Béla: Három struktúrában gondolkodtam. Az első maga az egyházközség. Azt is felismertem azonban, hogy az egyházközség nem arra találtatott ki, hogy ráépítsünk gazdasági, kulturális intézményeket, mert akkor elveszíti azt a küldetését, amiért van. A presbiteri gyűlések is nagyon szeretnek átalakulni politikai fórummá, gazdasági tanácskozássá vagy bármi mássá. A második keret az a KIDA Alapítvány lett (Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány). Árvagyerekeket vállaltunk fel, sajátos módon Európában azzal, hogy gyermektelen házaspárokat hoztunk ide. Nem lehetett gyerekük, de szerettek volna, minden család négy csecsemőt fogadott be. A teljes nagykorúságig fogják nevelni őket. Egy intézmény és egy családszövetség ez. Iskolába nem járó gyerekeket az egész Háromszéken meleg ebéddel – úgymond – csalogattunk iskolába és van, aki nyolc évet azért járt iskolába, mert minden nap kapott meleg ebédet és megtanult írni-olvasni. Ez is egy nagyon sikeres program volt. Naponta 900 gyereket etettünk. Jött a LÁM Alapítvány, amelyik már gazdasággal foglalkozott. Először is a svájci egyháztól kaptunk támogatást rá, de később a Svájci Állam is belépett. Számunkra védelmet is biztosított, mert kisebbségiként Romániában gazdasággal foglalkozni, és egy ilyen programot menedzselni nem könnyű dolog.

Fekete Ágnes: Ez a termelő ágazat mivel foglalkozik?

Kató Béla: Mezőgazdászokat szoktunk kiküldeni egy évre Svájcba. Először egy évet itt tanítjuk őket, van egy mintagazdaságunk, ahol gyakorlatot is tanulnak. Amikor visszajönnek, az ötleteikhez kapnak hitelt. Az elején ezek a hitelek teljesen kamatmentesek voltak, ma már kamatos hitelek, mert be kell simulni a piacgazdaság törvényeibe. Ma ez az alapítvány teljesen önfenntartó.

Fekete Ágnes: Hogyan hat ez a helyi gazdaságra?

Kató Béla: Rendkívül pezsdítően hatott, hiszen ezek a vállalkozások munkahelyeket teremtettek, mentalitást változtattak. Valamikor 1996- ban ezek a Svájcba tanulni kimenő fiatalok, amikor ősszel visszajöttek, egy szerelvénnyi gépet hoztak magukkal. Ezek használt gépek voltak, amit felhasználtak a saját gazdaságukban. Ilyenkor a vámhatóság mindig packázott, sosem csináltak semmit, amíg nem adtak csúszópénzt, mert ez volt a szokás. Egy ilyen őszi hazajövetelkor egy napig a vámhivatal nem akart ügyeket rendezni, akkor ez a harminc fiatal bement a hivatalba és azt mondták a vámfőnöknek, ha azonnal nem intézi el, amit kell – ők Svájcban tanultak és ott soha nem láttak ilyet – akkor kidobják a teremből. Akkor éreztem azt, mit jelentett ezeknek az embereknek felszabadulni attól a félelemtől, ami egy hatalmasság, egy hivatalnok irányában az elmúlt években vagy akár még most is él bennünk.

Fekete Ágnes: Mi lett az eredménye?

Kató Béla: Kinyitották a vagont és el tudták vinni a holmit. Az önbecsülésük, a tartásuk változott, egyetlenegy ember sem maradt kint közülük. Mindenki hazajött. Azóta is kérdezik, hogy van ez? A fiataloknak a szemét ki lehet nyitni, de ez nagy felelősség. Az Énekek Énekében van benne, hogy "Fel ne költsétek a szerelmet, míg nem akarja". Viszont, ha egyszer kinyitottuk és azt mondtuk, hogy menj a világba, tanulj és láss, és utána nem történik semmi, úgymond, cserbenhagyjuk a szerelmesünket, az tragédia, gyilkosság. Az volt jó ebben a konstrukcióban, hogy elküldtük őket tanulni, utána pedig várta itthon egy bázis. Amikor kiment valaki, nem azért ment, hogy hadd lássam, milyen gyönyörű ez a világ, hanem hadd tanuljam el tőlük, hogy mi az, ami náluk jó, de hazamegyek, és az ötletemhez kapok támogatást. Amikor a svájci kormányfő Illyefalvára látogatott 1994-ben, akkor azt mondtam neki, ha évente abból, amit menekültügyre költenek, az egy ezrelékét elküldik ide, akkor én garantálom, hogy ebből a régióból nem kopogtat senki a ház falán. Értették, utána támogatás is jött. Igazából ez a titka. A magyar ember, különösen a székely ember nem kalandor. Nem egy amerikai gondolkodású ember, aki egyik helyről megy a másikra, száz dollárért költözik tovább és sem az utca, sem a ház, sem a hegyek nem jelentenek semmit. Adott esetben mondhatjuk azt is, hogy begyepesedett emberek vagyunk, csak végső elkeseredésünkben megyünk el. Amikor sem ez, sem az, semmi sincs. Meg kell teremteni a feltételeket. Ha egyetlen egy állásom sincs, akkor óhatatlanul megürül az a vidék. Olyan lesz az a terület, mint a kommunista időben a mezőgazdaság, hogy mindig csak kiszívták a vérét, a táplálékot, de sosem trágyáztak. Sohasem adtak vissza annak a vidéknek semmit. Ez az, amire vigyázni kellene, és ebben lehetne, ha lenne összmagyar stratégia. Most kellene telepíteni pár olyan intézményt vállalkozóknak, amivel valahogy egyensúlyozni lehetne az elvándorlást.

Fekete Ágnes: Gondolja, hogy az Egyetemes Konvent – ami most zajlik – is kezdet lehet, egy csapásirány ebben a dologban, egyházi vonalon?

Kató Béla: Most derült ki, hogy az eltelt nyolcvan év alatt a kényszer szülte azt, hogy elkezdtünk sajátosan építkezni. Ez ma már gazdagságot is jelenthet. Viszont sok olyan párhuzamosságot teszünk, amihez nagyon gazdagoknak kell lennünk, hogy bírjuk. A kommunikáció, a sajtó, a képzés vonalán, ha egyeztetünk, úgy fogunk gondolkodni, hogy összesen van körülbelül kétezer gyülekezetünk, Debrecenben, Pápán, Kolozsváron ennyi számú diákot képezünk, az elégséges-e erre az egészre vagy nem? Merjünk gondolni arra, hogy mi közösen akarjuk belakni ezt a területet és felvállalni ezt a felelősséget. Amikor én azt mondom, hogy gyors reagálású konventre van szükségünk, amilyen nem századokat vár vagy évtizedeket, amíg egy kérdésben dönt. Arra gondolok, hogy az állandó információcsere lehetőséget adhat arra, hogy az erőket összpontosítva egy kérdést meg tudjunk oldani. Azt tudjuk, hogy az európai reformátusságnak ma egy negyede magyarul beszél. A világ tudja, hogy vannak reformátusok, de ha nem mutatjuk magunkat, akkor könnyen csak a múzeumok és a lexikonok mélyére süllyedhet az egész.

Fekete Ágnes: A kulturális élet olyan terület, ahol az egyház állandóan jelen van, otthon van. Illyefalván hogy működik ez?

Kató Béla: Egyszerűen az, hogy magyarul beszélő egyház vagyunk, önmagától hozza azt, hogy a kultúrát ápolni kell, mert ha nem tesszük, akkor már nem leszünk magyarul beszélő egyház. Illyefalvának van egy sajátossága, amit én 1990-ben fedeztem fel. Jókai Mór az illyefalvi választókörzetnek volt az országgyűlési képviselője a Magyar Országgyűlésben, őt követte Mikszáth Kálmán. Szabó Dezső volt a harmadik magyar író, aki Illyefalvához kötődik. Mindhármuknak szobrot állítottunk a faluban, egy kúriát restauráltunk, három emlékszobát, kis múzeumot rendeztünk be. Ez az épület is egy példa, hogy úgy épült, hogy a padlástérben kapott helyet ez a kulturális rész, alatta van egy varróműhely, ahol nők vállalkoztak és stilizált erdélyi középkori, korabeli ruhákat varrnak – ez ma már nagyon híres lett. Lényegében ők tartják el a múzeumot és a kultúrát. Alul van a bázis, a gazdaság és felette, mint korona, ott áll a kultúra. Elsők között voltunk, akik elkezdték az Illyefalvai Napokat, mindig júliusban Illyés napján – állítólag Illyésfalva voltunk valamikor Azóta hagyomány lett és sok minden történik ezen a napon, ezen a héten. Le kell győzni azokat az érzéseket, amiket a kommunista esztendőkben szereztünk, hogy a falu sem a miénk, a város sem a miénk, az ország sem a miénk. Az embereknek meg kell tanítani, hogy nemcsak az udvaron belül kell rendnek lenni, hanem az utcán is. Az a ház is a miénk, az is a miénk, és elkezdenek büszkélkedni azzal, hogy ők is tettek valamit. Ma a templomban a gyülekezet fele, fiatal. Nincs túl sok fiatal a faluban még mindig, viszont azoknak, akiket a 15 év alatt megkonfirmáltam, sikerült egy másfajta világot ígérni és mutatni.

Fekete Ágnes: Isten szavát Pál Apostol Korinthusi leveléből olvasom, a 10. rész 23. versét:

"Minden szabad nékem, de nem minden használ."

Már jó néhány hete gondolkodunk a szabadságról, mégis örökké a szabadság ellentétébe botlunk. Úgy tűnik, nem lehet hitelesen beszélni erről a fogalomról, csak úgy, ha körültapogatjuk a vele ellentétes világban. Mai címünk is erről szól: A korlát. Ez a szó tökéletesen fejezi ki azt, hogy ami határt szab nekünk, abba egyben kapaszkodni is lehet. Szeress és tégy, amit akarsz! Hangzik el a híres Ágostoni mondat. Ha ugyanis nem szeretetből fabrikáljuk életünk végtelen lehetőségeinek határát, akkor inkább végtelen lehetetlenségbe esünk. A korlát jelenti a valóság és a lehetőség határát. Vágyakozunk, ezért túllátunk a valóságon. Végtelen vágyaink azonban becsapósak, mert nem a végtelen lehetőségbe, hanem az ördögi körbe visznek. Erről beszéltünk egy hete. Az a kérdés, hol helyezkedjék el a korlát? Hol legyen a valóság és a lehetőség között a határ? Tégy, amit akarsz, de szeress! Hol legyen ez a "de"? – Ez mindennek a kulcsa. – Hiszen, Ágoston a legnagyobb kötöttségben a legnagyobb kötetlenségre mutat rá. Mindennapi életünkben is tapasztaljuk, hogy a legnagyobb rabság és szabadság kiegészítő fogalmak, hiszen van-e nagyobb rab, mint a szerelmesek, mégis, madarat lehet velük fogatni. Az igazi szabadságot tehát olyan, bizonyos rabságban kell keresnünk, ahol élményszerűen átélhető. Érdekes, hogy ha merjük a szabadságot visszájára fordítani, hatalmas kincsre lelünk. Egyébként pedig egy meghatározhatatlan fogalom marad. Az ember általában tiltakozik ez ellen a – mondjuk így – alulnézetből megfogalmazott szabadság ellen, mert a rab számára keressük a belső szabadságot. Miért kell ilyen negatív képből kiindulnunk? A kereszténységnek feltétlenül az alulmaradottak vallásának kell lennie? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy csak a tudatos rabság válhat szabadsággá. Csakis egy korlát élményszerű átélésben telik meg a lelkünk szabadsággal. Így lehetséges az, hogy egy rab szabadabb legyen, mint őrei, mert fölötte állhat mindannak, ami az őrt belsőleg őrré teszi. Kívül áll mindazon, ami az őrt viszont bennsőleg köti. Mindannyiunknak vannak kis, hétköznapi korlátai, amik mögül elvágyódunk. Pedig sokszor egy betegágy, egy nehéz rokon mellett találhatjuk meg egyedül a szabadságot, a helyzetünk küldetéssé válik. Az ördögi kör lényege, hogy szabadságot kínál, mégis rabságba ejt, mert utólag derül ki, hova is keveredtünk – Isten azt az utat adja, hogy eleve egy adott korlát mellé állít, ott viszont, amikor felismerjük korlátolt világunkat, a legnagyobb szabadság lehet a mienk. Szeress, és tégy amit akarsz! Ezt a törvény alatti szabadságot adja meg mindannyiunknak az Isten.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni hatodik vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap igéi (Máté 5,20-26., Róma 6,3-11.) arra tanítanak, hogy Isten törvényének Jézus Krisztus által adott értelmezése (a bűn teljes elutasítása és a felebaráti szeretet megélése) a keresztyén élet alapja.

Énekrend a Szentháromság utáni 6. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 32,1. Ó mely boldog…

Derekas (fő) ének: 224. Kegyelmezz meg nékünk, nagy Úr Isten

Igehirdetés előtti ének: 482,1. Mi kegyes Atyánk… vagy 246,1. Adj Úr Isten, nékünk Szentlelket

Ráfelelő ének: 482,5. Természetünket ne hagyjad követnünk

Záró ének: 225. Nagy hálát adjunk

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)