2004-10-20

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Számos reklámfelület valami csöpögős érzéssel azonosítja a szeretetet. Ez hamisítás. A szeretet döntés. Szinte mindannyian átéltük már azt az érzést, hogy a munkahelyünkön vagy máshol semmibe vesznek. Átnéznek rajtunk, szakmai tudásunkat nem ismerik el, és amikor felmegy bennünk a pumpa, akkor felhívják figyelmünket a szeretetre. Ilyenkor kell megállnunk és azt mondanunk; nem fogok elcsöppenni a szeretettől, mégis mellette döntök, azaz nem a visszatámadást, nem a mérgem további keverését választom. Most egy olyan mozgalomról szeretnénk beszámolni, aminek az az egyik jelszava: A szeretet döntés. A "Házashétvége mozgalomról" van szó, amely először katolikus gyökerekkel indult, de most – különös tekintettel a sok vegyes vallású párra – szeretne ökumenikusan működni. Blanckenstein Györgyöt, az egyik magyar alapítót az elmúlt hétvégén megtartott első, protestáns szervezésű rendezvény után kérdeztem.

Blanckenstein György: A szeretetet tanulni is kell. Ha az ember csak az ösztöneire, vágyaira, érzelmeire hagyatkozik, akkor ez nem jön ki belőle. Ha tudatossá teszek valamit és átgondolom – tehát nem egy "most feltaláltam a spanyolviaszt és valami újat dobok be a világba" jellegű ötlet -, hanem tényleg az Istentől jön ez a gondolat és tudatossá teszem, akkor működik a szeretet. Azt sajnálom, hogy annyi mindent tanítanak az embernek, csak éppen a legfontosabbat nem, hogy a kapcsolatát hogyan élje meg. Nagyon sok ember sérült, mert nem kapott elég szeretetet, mert nagyon negatív hatások érték az életében. Most ezt hogyan dolgozza fel, ki gyógyítja meg? Ezek a kérdések fontosak. Amikor az ember felismeri, hogy van erre gyógymód és dönthetek másképpen, azt hiszem, ez fontos. A másik meghallgatása kapcsán vettem észre, hogy egy darabig nagyon figyelek rá, de utána elkezdek a saját válaszomon töprengeni. Nem gonoszságból, hanem ösztönösen. Azután rádöbbentem arra, hogy itt nem én vagyok a fontos, nem arra vágyódik az az illető, aki elhozza nekem a problémáját, hogy én most jelesre feleljek előtte, kitűnő választ adjak, életreceptet nyújtsak át. Ha így van, akkor én tündöklök, akkor nagyon klassz guru vagyok, akihez mindig lehet receptért jönni. De ha tudok dönteni amellett, hogy most őrá figyelek a szeretetemmel, a mosolyommal, a bíztatásommal, a kérdéseimmel, azt érzi, hogy nekem most ő a fontos és engedem is, hogy beszéljen, akkor egészen más lesz a helyzet. Számomra nagyon fontos dolog volt, hogy ezt megértettem. Meg is szégyenített magam előtt, hogy: "Te György, hát mit csinálsz te? Kinek jó ez? Most te vagy a fontos? Te nem szeretsz." Akkor nagyon megszégyenített, mert én azt hittem, szeretem. Ezeknek a dolgoknak a felismerése – azt hiszem – borzasztó sokat segít, mert hihetetlen sok jó van bennünk, vágyódunk is a jóra, csak ezt ki kell bontakoztatni, rá kell jönni, valakinek segíteni kell. Én azt hiszem, az a nagy titka ennek a házas hétvégének, hogy olyan emberek vesznek részt benne, akik ugyanúgy kapták a szeretetet, érzik azt a vágyat, hogy tovább kell adni . Fekete Ágnes: Nem a szakértő jelenik meg, a pszichológus vagy valaki, aki ért hozzá, aki elmondja, hogy hogyan van ez, mint aki fölötte áll, hanem mellé állnak az embernek és ez tényleg nagyon jó.

Blanckenstein György: Én azért a szakértőket is nagyon becsülöm és tudom, hogy nagyon sok elkötelezett és emberszerető ember van közöttük. Amit én óriási dolognak tartok, hogy nagyon sok változás történik itt a házas hétvégén a párokban. Meggyőződésem, hogy ennek mi nagyon kicsi százalékát adjuk, ez az Isten munkája.

Fekete Ágnes: Ez a házas hétvége mozgalom nagyon nagy nyitást tett a protestáns felekezetek felé. Úgy tűnik, hogy nagyon elkötelezett mindenki ebbe az irányba, hogy ne csak katolikus legyen ez a mozgalom. Eddig is voltak párok, akik jelentkeztek és nem csak katolikusok voltak, most talán ez egy nagyobb lépés.

Blanckenstein György: Azt mondtuk, egy történelmi fordulat vagy esemény volt ez a legutóbbi házas hétvége, mert kifejezetten evangélikus és református párok felé fordultunk. Azzal a gondolattal indultunk, nagy vágy volt ez bennünk, hogy önállóvá tudjon válni ez a protestáns hétvége, a saját gyülekezetükben minél több házaspár felé el tudják vinni üzenetünket. Nagyon érdekes tapasztalatom volt, mint lelkipásztornak, hogy nem egyedül beszélek, hanem házaspárok is szólnak a résztvevőkhöz. Ez óriási nagy erőt, lendületet adott. Meghatódva – vagy nem is tudom a jó szót, hogyan fejezzem ki – éltem meg, hogy egy protestáns lelkipásztorral, egy evangélikus lelkésszel és egy evangélikus meg egy katolikus párral együttesen beszélünk. Ennek olyan üzenete volt a többiek felé, de rám is visszahatott, hogy annyira jó, nagyon nagy öröm együtt tenni valami jót….

Fekete Ágnes: A házas hétvége nem egy olyan szervezet vagy mozgalom, amelyik propagálja magát. Sőt, nagyon fontos az, hogy a házaspárok egymást viszik, tehát nem lehet az utcáról, egy szórólap alapján jelentkezni. Mégis, esetleg aki ezt hallja, mit tegyen, ha érdeklődik a házas hétvége iránt?

Blanckenstein György: Nem egy könnyű kérdés. A házaspároknak a megváltozása, tehát, hogy a szeretetükben megváltoztak egymás iránt, ez az a hívó erő, amivel – mondjuk – egy barátjának, rokonának, testvérének, szüleinek, a gyerekének tud szólni, hogy ez annyira jó volt, és tényleg látszik is rajtuk, hogy valami öröm van bennük. Ennek óriási nagy hívó ereje van. Ezért is nem csináltunk óriási plakátokat, média hadjáratot. De ha valaki kedvet kap, legjobb, ha a saját gyülekezetében érdeklődik, hol kell jelentkezni.

Fekete Ágnes: Mindenkinek kell keresnie egy olyan párt, akinek ezzel az örömmel tud beszélni már, valahonnan, az "ég alól".

Blanckenstein György: Hál’ Istennek most már egyre többen vannak. Akik eddig részt vettek nagy Magyarország területén, az 4500 körüli pár. Ez már számottevő, 9000 embert jelent. Lassan eljut minden városba, kell egy kicsit érdeklődni és ha nagyon akarja az ember, akkor biztos megtalálja.

Fekete Ágnes: A legkisebb – házastársi, családi – egységben a legfontosabb kapcsolatunk szálainak folytonos szövögetése. A szálak azután kibővülnek és egy egész országos, sőt azon túlmenő egyházi kapcsolattá alakulnak. Az egyház nem szorítható országhatárok közé. Most, a holland hét kapcsán hadd beszéljünk a holland-magyar egyházi kapcsolatokról.

Zolnai Mihályné: Zolnai Mihályné vagyok, Őrbottyánból érkeztem, Hollandiában születtem.

Fekete Ágnes: Hogyan került Magyarországra?

Zolnai Mihályné: A "Youth for Christ" keresztény holland szervezet által, amely kiküldi a fiatalokat más országokba. Nem mindig olyan helyre, ahol dolgoznak, de én azt kértem, hogy hosszabb ideig maradhassak. Először idekerültem a református gyermekotthonba egy hónapra, később ebből egy év lett és itt találkoztam a férjemmel. Itt maradtam, bár nem ez volt a célom, de ez lett belőle.

Fekete Ágnes: Gondolom, az elején nehéz lehetett?

Zolnai Mihályné: Nehéz, mert nem tanultam a nyelvet és úgy gondoltam, hogy talán angolul vagy németül tudok itt beszélni. Ezt nem lehetett, magyarul kellett tanulnom. Tudom, hogy hibákat ejtek, de el tudom mondani, amit akarok.

Fekete Ágnes: Milyen volt az az élmény, hogy ez egy másik ország és mások a szokások?

Zolnai Mihályné: Ez talán furcsa, de nem sok különbség van. Én is azt gondoltam, hogy nagyobb különbség van a két ország között, de nem. A nyelvet viszont nagyon nehéz volt megtanulni.

Fekete Ágnes: És a munka területén? Az otthonban?

Zolnai Mihályné: Egy picit megijedtem a körülmények miatt, mert abban az időben az otthonban nagyon minimális, nehéz feltételek között éltek a gyerekek és a dolgozók is. Ez egy református gyermekotthon, bár a gyermek elnevezés nem jó szó, mert nagyrészük már felnőtt, értelmifogyatékosok, azért élnek ott. A ruháik nagyon hamar összepiszkolódnak, mert nem tudnak tisztán enni és abban az időben még kézzel kellett mosni.

Fekete Ágnes: Gondolom, azért nem egy egyértelmű dolog a holland- magyar házasság sem?

Zolnai Mihályné: Én nem tapasztaltam nagyon sok különbséget. Azt gondolom, minden házasságban vannak különbségek. Ha egy holland emberrel házasodtam volna össze, akkor is lettek volna olyan dolgok, amikben nem teljesen értenénk egyet, de nem gondolom, hogy azért nem értünk egyet valamiben, mert ő magyar.

Fekete Ágnes: Nem volt nehéz otthagyni a hazát, kultúrát, szüleit?

Zolnai Mihályné: Ez nehéz volt, mert jó a kapcsolat a szüleimmel, de abban az időben fiatal voltam. Most kezd nehéz lenni, mert a szüleim egyre idősebbek, az édesanyám beteg és most érzem milyen kár, hogy nem tudok többet ott lenni. Majd ha még idősebb lesz, akkor még nehezebb lesz. Ettől félek egy kicsit.

Fekete Ágnes: Mekkorák a gyerekek?

Zolnai Mihályné: Van egy kisfiam, aki majdnem négy éves, egy öt és egy nyolc éves lányom és egy fiam, aki 11 éves.

Fekete Ágnes: Tudnak hollandul?

Zolnai Mihályné: Beszélnek hollandul, a legnagyobb gyerekek olvasni és írni is tudnak.

Fekete Ágnes: Nagy munka lehet, hiszen otthon párhuzamosan kellett tanítani.

Zolnai Mihályné: Igen. Valahol úgy érzem, hogy kötelességem.

Fekete Ágnes: Apuka magyarul beszél otthon, anyuka hollandul?

Zolnai Mihályné: Igen. Én hollandul beszélek a gyerekekkel, a férjem magyarul.

Fekete Ágnes: Nem mindenki jutott ki a rendszerváltás előtt ösztöndíjjal Hollandiába, a református lelkészek kijutottak.

Kocsev Miklós: Igen, az Utrechti Bernardinum Stipendium mindig is működött 200 éven keresztül, ezen kívül volt a Kampeni Teológiának is egy ösztöndíjlehetősége és egy szerény ösztöndíj lehetőség a Freie Universität Amsterdamban. Én a Kampeni Teológián voltam, aminek nagyon jó kapcsolatai voltak magyar cserediákokkal a második világháborúig. A második világháború után én lettem az a szerencsés ember, aki ezt vonalat újra megnyithatta és utánam számtalan budapesti és debreceni diák tanult 1979 óta Kampenben.

Fekete Ágnes: Miért éppen Hollandiában indult ez az ösztöndíj, miért oda ment?

Kocsev Miklós: Érdekes módon a teológiai tanulmányaim folyamán volt szerencsém megismerkedni néhány, számomra addig teljesen ismeretlen, hollanddal. Ezek az emberek szimpatikussá váltak, úgy éreztem, hogy van bennem valami affinitás Hollandia iránt és azóta sem bántam meg.

Fekete Ágnes: Mi az, ami szimpatikus bennük?

Kocsev Miklós: A kis nép nyitottsága, igyekezete, hogy mégis otthon legyenek ebben a világban és az a fantasztikus lendület és erő, amivel ők próbáltak megtenni mindent azért, hogy megmaradjanak, hogy élni tudjanak. Talán más szorításban és más nyomásban, mint mi magunk és ez számomra mindig is ösztönző volt.

Szabó Julianna: Nagyon sok holland gyülekezet van, akik az elmúlt években feltették a kérdést, hogy mindig csak arról szól a dolog, hogy építsenek fel egy templomot, egy parókiát, odamegyünk, sokszor meg sem köszönjük, sokan arra sem képesek, hogy egy fél éven keresztül egy levelet írjanak. Milyen partnerség ez? Milyen kapcsolat ez? És a kezdeményezés mindig holland részről történik, az esetek 90 százalékában. Ők kezdték kínosnak érezni, mert nekik is egyre több problémájuk van, nemcsak a szekularizáció, hanem sok egyéb. A magyarokban él egy sztereotípia, hogy ott nagy gyülekezet van, háromszor mennek templomba – és ez egyáltalán nem így van. 10 éven keresztül egy olyan városrészben éltem Hollandiában, ahol 60 ezer ember lakik – Amsterdamnak egy jó nagy területe -, ott a lakosság hatvan százaléka nem fehér holland, hanem színes, fekete. Ott a református gyülekezet, akik szintén részt vettek ebben az ún. "együtt az úton" folyamatban, a szigorú reformátusok, meg a klasszikus népegyházi reformátusok belátták azt, hogy nincs más út, csak közösen. Így szétszakadva nem tudták fenntartani a templomaikat. Észak- Hollandiában az elmúlt 30 év alatt legalább 40-50 templomot zártak be, adtak el, lett raktár, koncerthelyiség, bármi… belőle. Ezt a magyarok nem látják vagy nem látták be. Jön Baranyából, Szatmárból, bagy bárhonnan egy kérés: kicsi gyülekezet vagyunk, százan vagyunk, de van egy templomunk, meg akarjuk őrizni. Ez már lejátszódott Hollandiában – ők sem tudták megőrizni. Eladták a templomot, valami más funkciót kapott és egy központi helyen vagy egy nagyobb településen van egy olyan gyülekezeti ház, ahol az összes felekezet helyet kap. Ez az, ami engem motivált és motivál most is, hogy egy kicsit olyan ez, mint a házasság, ami barátság is, de több is, mint barátság – egy nagyon komplex dolog. Ez így van a gyülekezeti kapcsolatokban is. Ha az egyik fél mindig csak azt a szerepet kapja, hogy te gazdag vagy, te jó vagy, te segítesz, mert én szegény vagyok és árva, ez egy annyira kiszolgáltatott és emberhez méltatlan helyzet, hogy ezt nem tartom jónak. Ők sem. A pozitív oldala viszont, hogy látom azt is, hogy a jól működő gyülekezeti kapcsolatok mennyire jót tesznek az ottani gyülekezetnek is. Az Európai Unióban a protestáns, református, vagy egyáltalán a keresztény gondolat, habitus, magatartás, erkölcs, értékek – ezt mindenki látja, hogy teljesen marginális szerepet kap. Ez egy gazdasági egység, nemsokára egy teljes jogi harmonizáció – mindenütt harmonizálnak és ahhoz, hogy megmaradjanak nálunk is a kis gyülekezetek, esetleg újak legyenek, el kell kezdenünk másfajta léptékekben gondolkodni, és el kell kezdeni kilépni ebből a szerepből, amit itt Magyarországon megszoktunk, hogy senkik vagyunk, kicsik vagyunk, egyház vagyunk, maradjunk a háttérben. Nagyon nagy feladata van a keresztény embernek ebben a nagy Európában, ebben a globalizált világban. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha közösen fel tudjuk mutatni a keresztény értékeket. Egyedül nem igazán megy.

Fekete Ágnes: Szabó Juliannát, Zolnai Mihálynét és Kocsev Miklóst hallották. Most kutassuk egy kicsit a múltban a mai holland-magyar kapcsolatok eredetét. Ismert történet, hogy az ellenreformáció idejében bebörtönzött lelkészekből eladtak 42 prédikátort Itáliába gályarabnak. Közülük 26-ot a holland Ruyter admirális szabadított ki, de a kapcsolatok előbb kezdődtek, hiszen több ezer diák iratkozott be holland egyetemekre már a XV.-XVI. században. Most Horváth Erzsébetet és Ladányi Sándort hallhatják.

Horváth Erzsébet: Nekünk valóban régi kapcsolatunk van a hollandokkal. Ha megnézzük a holland egyháztörténetet, nagyon sok közös vonás van a magyar egyháztörténettel. Ők a spanyoloktól szenvedtek, a spanyol ellenreformációtól a kezdetektől fogva. 1575-ben például Leiden városa azért kapta azt a jogot, hogy egyetemet hozhasson létre, mert hős városként ellenállt a spanyol támadásnak. Leiden akkor már a reformációt fogadta el, a hét északi tartománnyal együtt, mégpedig a kálvini reformációt. A spanyolok nem akarták engedni, hogy Hollandia református vallású legyen, mert nemcsak a vallásukat változtatták meg, hanem elszakadtak, függetlenné váltak. Az egész reformátusság kiállt a hite mellett és ugyanúgy szenvedtek az elnyomástól, mint mi a Habsburgoktól és később a nagy francia forradalom alatt megszállták Hollandiának eme részét is. Tehát nagyon-nagyon súlyos harcokat kellett vívni mindenkor a holland reformátusságnak a hitük megtartásáért.

Fekete Ágnes: Az is közös pont akkor, hogy a nemzeti identitás és a hit összekapcsolódott?

Horváth Erzsébet: Így van. Pontosan erről van szó, így ahogy mondod. Ugyanúgy, mint nálunk, ha ők meg akarták tartani holland mivoltukat, idegen elnyomás nélkül – ez jelentette a hitüknek a megtartását is. Itt a sok közös pontunk. Ezért van az, hogy még most is erősek a holland-magyar kapcsolatok. Nagyon sok diák tanul – hála Istennek – Hollandiában. Károli Egyetemünk Bölcsészkarán nem véletlenül van holland szak.

Ladányi Sándor: 1623-ban jelentek meg az első magyar diákok Leidenben és Franeckerben. A németalföldi egyetemek közül ez a kettő virágzott és helvét irányú volt. Elsősorban teológiát tanultak, az oktatási színvonal tényleg magas.

Fekete Ágnes: Tud ön konkrét példákat mondani? Kik voltak Hollandiában és mit hoztak Magyarországra?

Ladányi Sándor: Azok a teológiai irányzatok, amelyek Európában, illetve Németalföldön nagy vitákat váltottak ki, mintegy 30-40 esztendővel később legalább olyan intenzitással lejátszódtak Magyarországon, inkább Erdélyben. A korai felvilágosodás Herman Alexander Roell professzoron és Csécsi János sárospataki professzoron keresztül érkezett meg. Óriási vitákat, veszekedéseket váltott ki.

Fekete Ágnes: Ő melyik egyetemen tanított, ugyanott?

Ladányi Sándor: Franeckerben. A franeckeri hatások a lényegesebbek, közel másfél évszázad alatt – a jelenlegi kutatásaink szerint – 1225- 26 magyar diák iratkozott be. Ez valószínűleg több, kiderül ha végig tudjuk nézni a disputációkat, disszertációkat, mert ahhoz, hogy valaki disputáljon, nem kellett beiratkozni.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult a Stipendium Bernardinum Utrechtben?

Ladányi Sándor: Volt egy Bernard nevű kereskedő, aki a gyarmatokon meggazdagodott. Magyar származású felesége volt, akit nagyon szeretett, de korán elvesztett. Az ő emlékére egy nagyobb alapítványt tett, a Magyar és a Pfalzi (helvét irányú) diákok taníttatására – azután jöttek még kiegészítők és máig él az alapítvány.

Horváth Erzsébet: Kint járhattam én is többször Hollandiában és láttam egy gyülekezeti irattárat, ott láthattam azt a könyvet, amely a XVII. századból való, ahol egy ott élő professzor az egész évi professzori jövedelmét felajánlotta egy magyar gályarab kiszabadítására. Nekem ez megrendítő volt és valóban szívet melengető, hogy valaki az egész évi fizetését felajánlja azért, hogy egy magyar gályarab kiszabaduljon. Ezt konkrétan láttam, de tudjuk, hogy többen is adakoztak, gyűjtöttek – hollandok is és másutt is Európában – azért, hogy kiszabaduljanak ezek a prédikátorok. 50 aranytallérért adták el őket gályarabnak, azonban váltságdíjként 100 aranytallért kértek fejenként.

Fekete Ágnes: Hogy tudták meg a hollandok ezt az esetet?

Horváth Erzsébet: Mi reformátusok tudtunk egymásról, nem voltunk olyan elszigeteltek, voltak már a diákjaink, akik vitték a híreket. Arról nem tudtak pontosan, hogy hol vannak. Tudták, hogy eladták őket gályarabnak, de azt, hogy megtudták akkori hollétüket, ezt nagyban egy velencei orvos papnak köszönhetjük.

Fekete Ágnes: Hogy kerül Ruyter admirális a képbe?

Horváth Erzsébet: Úgy, hogy van egy komoly holland segítsége a magyar ügynek. Van egy Bécsben székelő és működő holland nagykövet, aki tudomást szerez erről, és mindent elkövet azért, hogy a már összeszedett pénzért elengedjék a gályarabokat. Mert a pént már megvolt, de nem akarták elengedni a gályarabokat. Az volt az elsődleges cél, hogy meghaljanak és nem az, hogy ilyen magas, akár dupla árért is kiszabadítsák őket. Nem akarták megengedni, hogy szabadon élhessenek, nem akarták kiengedni őket.. Ehhez kellett a komoly holland segítség. A holland kormánynak volt egy olyan diplomáciai akciója, amely révén Bécsben engedélyezték, hogy elfogadják a váltságdíjat és kiengedjék ezeket a prédikátorokat. De még ekkor sem engedték ki őket. Itt kellett Ruyter Mihály, aki ha nem ilyen kemény és karakán, elkötelezett hívő ember, akkor nem szabadulnak ki a prédikátoraink. Ez tény. Már akkor hírnevet szerzett magának, hogy jó hajóskapitány, jó harcos. Megjelent Nápolynál, ágyúit a városra irányította és beüzent, hogy amennyiben nem engedik el a magyar prédikátorokat, akik gályarabként szenvednek, akkor ő lövetni fogja a várost. Ezután elengedték őket. Ő vette fel a hajójára a rongyokban élő, nagyon lesoványodott prédikátorainkat és vitte őket különböző európai országokba.

Fekete Ágnes: Miért volt ennyire fontos, hogy kiirtsák ezeket az embereket, hogy gályarabnak eladják, eltüntessék őket a föld színéről?

Horváth Erzsébet: Ez a 21. századi ember számára furcsa, mert másképp élünk, nincsenek ilyen harcok. De akkor 1671-et írtunk. 1671-ben indult el egy olyan ellenreformációs megmozdulás a magyarországi protestánsok ellen, amely két komoly vértörvényszéki tárgyalást jelentett Pozsonyban: Kolonics Lipót az akkori bécsújhelyi egyházi vezető püspök több mint 700 evangélikus, református lelkészt is tanítót hívatott be koholt vádakkal. Akik nem törtek meg, majdnem 100 fő börtönbe került. Végül 42 főt indítottak el gályarabságra: Sélyei István, Kocsicsergő Bálint, akik ismertebbek. Őket azonban még a katolikusok is útközben segítették, mikor látták, ahogy a falvakon átvonultak. Megrendítő volt a látványuk, tudták, hogy ezek nem rossz emberek. Ruyter Mihály maga mondta ezt, amikor kiszabadította és meglátta ezeket a tényleg nagyszerű hitvalló prédikátorainkat, és ez fönn is maradt: Sok győzelmet arattam már, mindenféle ellenség felett, de ez a legszebb győzelem. Krisztus emez ártatlan szolgáinak megszabadítása az elviselhetetlen tehertől." Az volt a legfontosabb számukra és ezért hadakoztak, hogy a Krisztusnak szolgái, akik valóban egész életükben Krisztust akarták szolgálni, kiszabaduljanak. A kiszabadításukra összefogott Európa és a végső segítséget Hollandiából kaptuk.

Fekete Ágnes: Isten szava szól hozzánk Máté Evangéliuma 13. fejezetének 9. verséből:

"Akinek van füle, hallja."

Kicsit furcsa Jézus mondata, hiszen nyilvánvaló, mindenkinek van füle, legalábbis ez a természetes. Az meg még egyértelműbb, hogy akinek megvan erre a képessége, az hall. Elképzelem, hogy amikor ezt az abszurd mondatot mondta Jézus, példázatai után, leesett állakkal, bambán néztek rá, hogy most ez mit jelent. Jó volt hallgatni, de nem értjük. Lehet, hogy a szeretet igazi ellentéte a süketség? Nem is a gyűlölet, nem is a másik ellen irányuló érzések szaporodása, hanem az, amikor az ember süketté válik arra, hogy a másik egyáltalán eljusson a lelkéhez. Mélyen bennem maradt egy lelkipásztor magyarázata, amikor azt mondta a gyerekeknek; most kiabáljon mindenki, ahogyan csak bír! Mondja a gondolatát, nevét és mindenfélét! A gyerekek örültek, hogy hangoskodhatnak, miközben ő halkan elkezdte olvasni a Bibliából Isten szeretetének az üzenetét. Utána megbeszélték, hogy pontosan ez történik körülöttünk. Szinte belehergeljük magunkat a kiabálásba, és persze képtelenek vagyunk mindenféle megértésre, odafigyelésre. Hogyan hallanánk Isten hívását, ha ő mindig csendben beszél? A mi hallás- ingerküszöbünk, pedig már rég efölött van. Akinek van füle, hallja – olvassuk újból és újból Jézus mondatát. Nem felhív és nem int bennünket, hanem pozitívan állít: van füled. Lehetséges meghallani egymást. Eljuthat hozzánk a másik érzése, szava, gondolata, ha felismerjük: Isten adott erre képességet. Manapság annyi csodadoktor áll elő különleges tudásával. Egyik képes melegséget adni, a másik erőt, ki tudja miféle elképesztő képességeket, próbálnak elénk tárni. Elhitetik velünk, hogy valamit tudnak, amit mi nem – persze jó pénzért. Pedig, a legalapvetőbb gyógyító képességet Isten mindenkinek adta, amikor fület és szívet adott, hogy meghallhassuk a másikat. Számos embert ismerek, aki ott van kusza kapcsolatrendszerében, tanácstalanul áll és nem veszi észre a kézenfekvő megoldást, csak kétségbeesetten szalad fűhöz-fához. Ott van Isten, közelebb, mint gondolnánk. Hallható, egyszerűbb az ő szava, mint sejtenénk. És belénk is oltott képességeket arra, hogy eljussunk Hozzá és a másik emberhez. Isten adja ezt.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 20. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap evangéliuma a királyi menyegző története (Máté 22,1-14.), mely egyrészt Isten mindenkire kiterjedő kegyelmét hirdeti, másrészt azt, hogy ő elé csak a menyegzői ruhában – az isteni kegyelem elfogadásával és felöltésével – lehet belépni. Az epistola (Efézus 5,15-21.) ismét mindennapi életünkről szól, melyben akkor járunk bölcsen, ha a királyi menyegző zsebünkben lapuló meghívójának tudatában élünk és járunk.

Énekrend a Szentháromság utáni 20. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 119,17. Én Istenem, taníts útaidra, vagy 119,1. Az oly emberek nyilván boldogok, vagy 28,1.Boldog az ember nyilván

Derekas (fő) ének: 119,1-4. és/vagy 17-20.

Igehirdetés előtti ének: 234,1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét

Ráfelelő ének: 371,1,2,5. Jézus Krisztus egy Mesterünk, vagy 484. Mi Atyánk, ó kegyes Isten

Záró ének: 378,1,4-7. Adjunk hálát mindnyájan / Világosíts meg minket, vagy 483,1,(4),5-6. Mennybéli felséges Isten / Gondolatunk és beszédünk

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)