2005-06-01

Két hozzászólás a "7 gondolat a lelkészközpontúságról" korábban közzétett témájához (143.szám)

1. A protestans lelkészek, református lelkipásztorok esetén sem egyértelmű, hogy a szakráis személy pozícióból – pontosabban papos viselkedésből- kimozdulva belefolynak-e a hétköznapi feladatokba. Ez a viselkedés pedig tényleges rálátás hiányában blokkolja azt is, hogy annak szervezésében, támogatásában részt vegyen.

Helyi katolikus papokat figyelve – és velem sem feltétlen a "szomszéd fűje mindig zöldebb" érzés miatt- azt látom, hogy a káplánok – papi segítség mellett – viszik az ifi köröket, az atya pedig a katolikus helyi vezetőkkel-egyházközség világi vezető "presbitereivel"- egyetemben új templomot épít, gyűjtést végez, tényleges lelki vezetője közösségének, valamint a helyi egyházi iskolának is. Élen jár a fiatalok esti foci meccseinek gólarány kialakításában is. Másik helyi katolikus gyülekezet a fogyatékosokat karolja fel, amely az új szerzetes atya érkezése után indult be, és működik immáron másfél éve kiválóan.

Talán pont a szakrális személyének köszönhetően, amihez hozzákezd, és munkájához örömmel csatlakoznak a hívek. Ellenben ha protestans lelkészünk esetleg szakralis személyiségként viselkedik, szakrális, tudományos magasságokba helyezi magát, akkor pont azokat a szolgálati lehetőséget várja el a hivőktől, amikben talán neki kellene irányt, példát mutatni, buzdítani a híveket. … A www.egyhazszervezet.hu portál a napokban indított be egy felmérést a "Gyülekezeti normák" behatárolására, keresésére. A felmérés érdekessége, hogy református egyháztagok válaszait dolgozzák fel. … Testvéri üdvözlettel, Isten áldását kérve,

Bak Gabor

…általános megjegyzésem pedig az értetlenkedés: miért kellene még 500 évvel a reformáció után is a katolikus egyházhoz képest keresnünk önmagunk igazságait? Akkor a konkrétumok: Ad 1. Két ellenpéldát is tudok a "pap nélkül elképzelhetetlen építkezések" dolgában. Csép (120 fős gyülekezet!) úgy tatarozta a rombadőlni készülő templomát, hogy Nagyigmándról nézett néha rájuk a lelkészük. Kisigmándról (150 fő) egy éve 1 órával a szentesti istentisztelet előtt telefonált rám a gondnoknő, hogy egy hét alatt összerittyentették (a korábban egyébként tervezett) gázbekötést, így fűtött helyen lesz a gyermekműsor… E két példa az én látókörömből valók, és bizonyára nem egyedi esetek. Szerintem felekezettől függetlenül igenis "van élet a papon kívül". Ez nem református probléma. A pap személyének szakralitását illetően pedig: néhány presbiteri gyűlés hangvétele mintha "árnyalná" azért ezt a képet… Ad 2. Nem hiszem, hogy az "általános intellektuális igény csökken a lelkészek között". Szerintem ők sem nem rosszabbak, sem nem jobbak, mint mi(nk) voltunk. A Bibliaszövetség, meg az "evangelical" irányzatról Dunántúlon nem sokat hallok; akik ilyenek, vagy leszoktak róla, vagy belesavanyodtak abba, hogy a gyülekezetek nem nagyon vevők az ilyesmire, vagy elmentek melegebb éghajlatra (más egyházkerületbe). Ha megnézed pl. a Pápai Teológia tanárait, aligha gondolod, hogy ilyen szellemben nevelik a jövő zálogát… A kevés katolikus kolléga között pedig láttam már bizony egy-két Sötét Lajost… A mennyiség és minőség nem feltétlenül fordítottan arányosak. Ad 3-4-5-6-7. A presbiteri rendszer gondolatának tartalommal való megtöltése felől általában, valóban, sok esetben lehetnek kétségeink. De néha pl. nem lett volna baj, ha a presbitérium hallgat az egyházi vezető ajánlására, és nem választ magának idegenből jött papot, akiről aztán hamar kiderült, hogy jól bevásároltak vele. Személyes tapasztalom szerint a gyülekezetvezetésben a tisztázatlan hatáskörök esetén a laikusok valóban elhúzódnak a lehetőségtől, a dzsumbujban nem akarnak elveszni. Ám világos szereposztás esetén szerintem nem lehet panasz az aktivitásukra. Egy jól bevált recept szerint: aki nagyon és hangosan mellőzöttnek érzi magát, annak munkát kell adni. Sokszor csodát tett már ez a gyógymód… Persze, azt nem szabad elfelejtenünk, hogy csak nekünk, lelkészeknek szól a nap 24 órája az egyházról, nekik a hét 1-2 órája szól arról. Ezt tudomásul kell venni, és feladatot, közreműködést ennek megfelelően kell kérni és várni tőlük. Azt pedig tisztázni kell (és lehet is!), hogy kinek mi a dolga a gyülekezetben: mit csinál (és mit nem) a presbitérium, mit csinál (és mit nem) a Nőszövetség, stb. Az egyéb megjegyzéseid pedig (hitoktatók kisemmizése, szolgálók szűk köre, "paptetű"-zők) egyszerűen emberi jellemhibákra, és nem a rendszer működési zavarára vezethető vissza.

Máté László

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Egy egész emberi élet kevés ahhoz, hogy megértsük, vannak dolgok, amikben a többségi elv a döntő, és vannak, amikben nem. Ilyen a zene is. Nyilván nem lehet azonosítani a többség zenéjét a minőségi zenével. Következő riportunkban erről beszélgetünk Gárdonyi Zsolt zeneszerzővel, aki édesapja, Gárdonyi Zoltán születésének 100 éves évfordulóját szervezni érkezett Németországból Magyarországra.

Gárdonyi Zsolt: Az idők folyamán egyre világosabbá vált, hogy a hitéből fakadt az a természetesség, amellyel ő a külső körülményektől függetlenül, írta tovább legmagasabb szinten az egyházzenéjét, akkor is, ha emiatt hátratételben volt része. Számomra erkölcsi kötelesség is az ő műveit legalább most ismertebbé tenni.

Fekete Ágnes: Milyen hátratételeket szenvedett, mi történt vele?

Gárdonyi Zsolt: Például a Magyar Rádió kartotékjában, a 70-es években (a nővérem ott szerkesztőként dolgozott, és a saját szemével látta), ez a bejegyzés szerepelt a nevénél: "évenként legfeljebb egyszer sugározható". Egy ismerősünk erre azt mondta, hogy micsoda gazdag ország lehet az, ahol egy ilyen zeneszerzőt ilyen módon tartanak távol a közönségétől.

Fekete Ágnes: Meg is szüntették a tanszéket "alóla", ha lehet így mondani.

Gárdonyi Zsolt: A 1948-49-es tanévben hirtelen nem volt többe egyházzenei tanszaka a Zeneakadémián. Ő vezette ott a protestáns egyházzenét, Bárdos Lajos pedig a katolikus egyházzenei tanszakot. Onnan kezdve úgy futott a káderlapja, hogy klerikális reakciós. Megtűrték a Zeneakadémián, mert a nagyhírű, nemzetközileg elismert zeneszerző, Kodály növendéke volt, de művészetében teljesen "takaréklángra került", ezért ma még nem annyira ismert a zenéje.

Fekete Ágnes: Hogy élte ő ezt meg?

Gárdonyi Zsolt: Ő ebből nem csinált problémát, velem ellentétben. Annyira magasrendűen gondolkodott, hogy függetleníteni tudta magát attól, hogy elismerik-e a darabját, vagy nem, előadják, vagy nem adják elő, kinyomtatják-e, sugározza-e a rádió, vagy nem. Ő tette a dolgát. Utólag jutott eszembe a vetés-aratás összefüggése: az ő dolga az volt, hogy a vetéssel törődjön, hogy aztán azt ki, mikor, hol aratja, az egy teljesen más, magas keresztyén szempont, ezzel nem is foglalkozott.

Fekete Ágnes: Azért egy kórusműnek fontos, hogy elhangozzék.

Gárdonyi Zsolt: A legtöbb kórusművét hallhatta, mivel kb. 70-80%-a egyházi kóruszene. Kitűnően megszólaló egyházi kórusokkal működött együtt, és ők adták elő a darabokat. Pl. a Fóti Református Énekkar, amelyik időközben az ő nevét vette fel, a Kelenföldi Evangélikus Énekkar Sulyok Imre vezényletével, a kecskemétiek, ceglédiek, székesfehérváriak előadásában mind elhangzottak a kórusművei.

Fekete Ágnes: Egyébként az íróasztalának írta a műveit?

Gárdonyi Zsolt: Szimfonikus zenéjét, kamarazenéjét legfeljebb egyszer játszották el, vagy egyszer sem. Ezeket most adom ki sorozatosan Németországban. Pl. itt volt a brácsa szonáta vagy a fúvós ötös, ezek most kerülnek be a köztudatba azáltal, hogy 2-3 német kiadóval dolgozom együtt, akik évről évre hozzák ki az ő kamarazenéjét. E heti budapesti utam arra is szolgál, hogy jó néhány magyar együttesnek hozzak Németországban megjelent anyagokat, hogy ők is betervezhessék ezt a jövő évi koncertjeik repertoárjába.

Fekete Ágnes: Furcsa lehet egy ilyen óriási nagy ember fiának lenni, az ember óhatatlanul kicsit háttérbe szorítva érzi magát. Nem így volt ez?

Gárdonyi Zsolt: Egyáltalán nem így érzékeltük, mert teljesen lezser, átlagos, budapesti református családi élet folyt nálunk, ráadásul (ezt csak utólag tudom megítélni) csodálatos ajándék volt egy olyan szellemi lénnyel együtt élni a felnövő gyerekeknek. De semmilyen nyomasztó hatása nem volt. A nővéremmel együtt rengeteget muzsikáltunk mi is, zongoráztunk, hegedültünk, csellóztunk naponta, orgonáltunk, mindenki ugyanazt csinálta. Nem volt semmilyen speciális félni- vagy felnézni való. Sok vasárnap utazással telt, kórustalálkozó volt Fóton, Aszódon, vagy a rákospalotai, újpesti, egyéb templomokban délután próba, este zenés áhítat. Ilyen közös akcióként, családi életként vettünk részt az egyházzenei rendezvényekben. Nem volt szakadék a generációk között. Hogy én az ő fiaként nőttem fel, az szakmailag óriási tőke, ajándék és erkölcsi kötelezettség, de problémaként soha nem érzékeltem.

Fekete Ágnes: Ezek szerint természetes volt, hogy a zene a család része, és mindenki zenész lett?

Gárdonyi Zsolt: Így volt pontosan. Édesanyám is muzsikus volt, középiskolai ének-zene tanár, Kodálynál tanult, amikor még a fiatal Kodály a népzene tantárgyat bevezette a főiskolán. Édesapám a nővérem 9. születésnapjára írt neki egy hegedű-zongoradarabot, az én 8. születésnapomra írt egy cselló-zongoradarabot, 10. születésnapunkra jött egy szép trió, hegedűre, csellóra és zongorára, ezeket mindannyian édesapám zongorakíséretével elő is adtuk, szóval része volt a családnak az, hogy zenetudós, zeneszerző édesapánk volt.

Fekete Ágnes: Ugyanígy, gondolom, a hit is része volt a mindennapi életnek.

Gárdonyi Zsolt: Pontosan. Ennek az egységét csak utólag tudtam aztán felismerni, amikor már úgymond benőtt a fejem lágya, és láttam, hogy nem magától értetődő, hogy a hit és a művészet összekapcsolódik. Azóta is a 23. zsoltár verseire gondolok vissza, amit ő 1948-ban, elég nehéz években, a halál árnyékának völgyében élve zenésített meg. Olyan volt, mint egy kerti tömlő, aminek az egyik végét jó forrásra kell kapcsolni, majd tömlőként átvezeti a friss vizet – a maga módján reflektálja, ebben az esetben zenén keresztül -, hogy aztán a tömlő másik végén olyan eredmények lépjenek ki, amik mások számára felüdítőek, és értelmes orientációt adnak. Ha ő a tehetségét nem arra használja, amire kapta, és ez a "tömlő-funkció" nem működik igazán, akkor kezdődnek a problémák. Ez a nyugati kulturális életben már nagyon látható. Ő közvetítette a családja felé, hogy ez így van, ezt így kell csinálni, kész. Szinte anyanyelvi módon szívhattuk ezt fel.

Fekete Ágnes: Hogy épült be a hit ilyen anyanyelvi módon a családba?

Gárdonyi Zsolt: Természetesen voltak házi áhítatok, rendszeresen jártunk református, evangélikus templomba. Édesanyám és nővérem evangélikusok voltak, édesapám és én református, tehát jártunk váltakozva Joó Sándorhoz a pasaréti gyülekezetbe, meg Kelenföldre Kendeh Gyuri bácsihoz. Ilyen minőségi prédikációkhoz szokhattam, nevelést és útmutatást is kaptam arra nézve, hogy én majd hogyan bánjak a saját családommal.

Fekete Ágnes: Ez valahogy úgy van, hogy a zenemű úgymond kifolyik az emberből, az ami föntről jön egyszerűen átjön rajta?

Gárdonyi Zsolt: Érdekes a kép. Hallok például egy darabot, amit a 70- es, 80-as években írtam, és azóta nem találkoztam vele, most a koncerten hangzik majd el. Hallgatom, és persze tudom, hogy mi a következő hang, de úgy tűnik, mintha nem is tőlem lenne, én csak fölírtam. Tehát én nem megírtam, hanem fölírtam. Amit fölír az ember, az mindig ajándék, úgy érzem. Persze én konkretizáltam kottapapírral és ceruza-pontokkal, nyomtatással, de ahogy az bejön, arról én nem tehetek, azt én csak fölírom.

Fekete Ágnes: Talán ez az a csatorna, amit az emberek elvesztettek manapság. Nem érzik, hogy a művészet nem egy földi tünemény.

Gárdonyi Zsolt: Arról van szó, hogy közvetítsen egy olyan híradást, amit csak az ember kapott meg, a növények és az állatok nem, mert ők nem kérdezik, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, ezt csak mi kérdezzük. A Teremtőhöz való visszakapcsolás a "religion", visszakötődés a Teremtőhöz a művészet által. Minden egyéb érzékelésem szerint csak utána következik a tudomány, a nyelv, és minden egyéb másodlagos. Ez a sűrű szubsztancia a zenében nyilvánul meg, ami még nem kötődik fogalomhoz vagy nyelvhez, mert a legkevésbé van materializálva. Meg kellene, hogy értsék az emberek, hogy erre való a zene, egyéb művészeteknek is a kisugárzása. Az istentiszteleti zene szükségessége, minősége is pont ezen az alapon nem mindegy, hogy milyen.

Fekete Ágnes: Mostanában az a divat, hogy minél modernebben, a mai emberhez közel, minél inkább ahhoz a kultúrához közelítsünk az egyházi zenével, amiben élünk. Az emberek zenei nyelve teljesen lecserélődött.

Gárdonyi Zsolt: Nagyon lecserélődött, ebben főleg az üzleti zeneipar a felelős. Helyes válaszokat csak helyes kérdésekre adhatunk. Nem csak arról van szó, hogy "mai ember, mai kultúra", hiszen a mai társadalomban is megvan az a néhány százalék, aki keres magas kulturális értékű zenét. Természetesen ezt sokak számára közvetíteni kell, mert ez nem magától értetődő. A legegyszerűbb hasonlat az istentisztelet nyelve: súlyt fektetünk a rendezett gondolatmenetekre, több éves teológiai tanulmány szükséges ahhoz, hogy valaki a Bibliát magyarázza a gyülekezetnek. Az a zene, ami ilyen magas szinten zajlik le, mint egy jól megformált prédikáció, ez nem "a priori" többségképes. Nem egy zenei kérdésről van szó, hanem szociális kérdésről, mely így hangzik, hol a feladata az egyháznak a magas értékű zenék egyházzenében való megjelenésében és ápolásában. Akkor lenne megoldva ez a feladat, ha a zeneművészet ápolását ugyanolyan fontosnak tartaná az egyház, mint a szóval való bánás ápolását. Azt mondjuk, hogy a zenében ez mindegy, mert ott csak arról van szó, hogy legyen többségképes, lehetőleg jöjjenek be sokan a templomba. Ez egy álzáradékként működik, az ifjúság nem emiatt fog jönni a templomba, mert ha olyan zenét akar hallgatni, akkor nyugodtan elmehet akárhova a tábortűztől a diszkóig, máshol profi színvonalon megtalálja azt a zenét, amit esetleg az egyházon belül csak nagyon szerényen. A legsajátabb feladata az egyháznak az lenne, hogy olyan szinten ápolja a művészetet is, mint a teológiát. Nem a mai kor kultúrájáról van szó, a mai korban is van magas- és alacsonyabb rendű művészet, hanem a többségképességről. És ahogy a magas teológia eleve még nem többségképes, hanem mindig mintegy a föld sava kell, hogy legyen, a magasrendű művészet is ilyen módon kell, hogy artikulálja magát. Ha az egyház ezt nem ismeri fel és nem támogatja a magas rendű művészetet, hanem csak a többségi sikerekre pályázik, akkor nagyon veszélyes árulást követ el az egyházzene művészetével szemben. Ma is vannak fiatalok, akik kimondottan a János passiót szeretik, és nem mennek a diszkó zenét hallgatni.

Fekete Ágnes: Mindig így volt ez vagy most tényleg egy másik korban vagyunk?

Gárdonyi Zsolt: A problémák ugyanazok mindig, csak úgy tűnik, mintha ma milyen szörnyű lenne, a régi, szép időkben pedig nem. Nincsenek régi szép idők, szerintem. Bizonyos fejedelmek tartották maguknak a nagy zenekarokat és a legmagasabb rendű művészeket. Kifestette Michelangelo a Sixtusi Kápolnát, nem sajnálták rá a pénzt a pápák, viszont volt egy értékrend, ami különbséget tett a között, hogy van magas értékű, és van kisebb értékű művészet. Abban a pillanatban, hogy az értékrendet összekuszálják (a "diabolos", az ördög, aki összekuszál), abban a pillanatban lehet kezdeni ezt a vitát, hogy a mai ember ilyen. Nem a mai emberről van szó; a művészet ugyanúgy nem többségképes, mint korábban, de az egyháznak ma ugyanúgy feladata lenne a magas értékű zenét ápolni, mint ahogy Bach korában is természetes volt, hogy azt ápolta, és nem a kocsmák zenéjét vitte be a templomba.

Fekete Ágnes: Földcsuszamlás van a síkok között, és ebben tényleg kicsit más a mai kor.

Gárdonyi Zsolt: Hadd említsem meg, hogy nehogy egy rossz fiókba tegyenek engem az interjú hallatán, hogy én személyesen a magas rendű jazzt nagyon szeretem, és magam is ápolom. Van egy csomó olyan dolog, ami összekapcsolódhat olyan szövegekkel, ami adekvát egy jó prédikációhoz.

(Ének: Gárdonyi Zoltán: Légy hív mindhalálig)

Fekete Ágnes: A fóti református énekkar Gárdonyi Zoltán nevét viseli. Alapítójuk, Kalocsay Ferenc 50 évig vezette a kórust. Kalocsay Ferenc: Én alapítottam mindjárt az elején, mikor idekerültem egy gyerekkart. Olyan kezdő hangok voltak, majd mutatok egy felvételt. Ez a gyerekkar kibővült felnőttekkel, először bibliakörös, idős nénikkel, aztán fiatalabbakkal, majd férfiak is jöttek, mert volt, akinek az volt a meggyőződése, hogy a nőkkel nem lehet énekelni, ilyen nincs! Mert valamikor a háború előtti időkben majdnem minden gyülekezetben volt férfi dalkör, pl. Alsóvadászon, úgy tudom, még mindig működik. Akkor vezették be az énekeskönyvet. 1949. szeptember 11-én adták ki, akkor lehetett bemenni érte a Konventre. Én taxival mentem be, és 600 énekeskönyvet azonnal megvettem. Hazahoztam, és kihirdették, hogy jövő vasárnapra mindenki hozza el a régi énekeskönyvet, és kap helyette egy újat. Elkezdtük tanulni az új énekeket, persze úgy, hogy először a teljesen ismeretleneket. Rengeteget énekeltünk. bibliaórákon, a Káté órák előtt mindig volt egy óra énektanulás.

Fekete Ágnes: Nem elégedetlenkedtek az emberek, hogy a régi énekeskönyvet le kellett adni?

Kalocsay Ferenc: Egyáltalán nem. Elővettem a legkönnyebb zsoltárt, amelyiknek minden verse ugyanolyan ritmusú; tá-tá, ti-ti-ti-ti, tá-tá. Hallelujákon nőttem fel, szerettem is, mert ritmikus volt, nem volt olyan kínos, mint a templomban, ahogy énekeltünk. Az számomra kibírhatatlan volt.

Fekete Ágnes: Nyújtották, mint a rétestésztát?

Kalocsay Ferenc: Ó, hát kegyetlen lassan, egyformán ment az ének, alig vártuk a végét. Kodályról volt egy olyan anekdota, hogy pénteken, amikor a Kálvin téren járt, azt mondta: "Remélem, a vasárnapi zsoltárt már befejezték!" Ez megtörtént.

Fekete Ágnes: Furcsa lehetett az embereknek, hogy egyszer csak ritmikusan kezdtek énekelni, nem?

Kalocsay Ferenc: Érdekes módon tetszett nekik. S főleg az tetszett, ahogy megmagyaráztam: kétféle jelzés van, egy olyan, aminek csak egy szára van, az a hosszú, és van olyan, ami felül össze van kötve, ott egy lépésre kettőt énekelünk. Például… – és akkor elkezdtem énekelni. A Kálvin téri gyülekezet 125 éves évfordulójára, 1954-ben énekelnünk kellett. Amikor a Zoltán bácsi, Gárdonyi Zoltán átadta nekem a művet, mert őt kértem meg, hogy írjon ilyen művet nekünk, azt mondta: "Ferikém, törököt fogtál." Mondom: "Miért?" "Hát, mert elég hosszú és elég nehéz lett." De megtanultuk és előadtuk. Akkor még népviseletben volt mindenki, és az nagy dolog volt.

Fekete Ágnes: Gárdonyi Zoltánról hadd kérdezzek pár szót! Hogyan tetszett megismerni?

Kalocsay Ferenc: A Teológián tanított akkor, ott találkoztunk és ismerkedtünk meg. Tudta, hogy van énekkarunk, mert én egyszer elmentem hozzá, és megkértem, hogy írjon egy éneket az énekkar számára. És akkor írt. Nem ez volt az, amit az előbb említettem, és ettől kezdve többször találkoztunk, eljött meghallgatni is. Egy rendkívül korrekt, szótlan, megbízható ember volt, amit mondott, arra mérget lehetett venni. Igen segítőkész, és az egyházához olyan hűséges volt, amilyen embert én még nem láttam. Még egy bizonyos elvét is képes volt feladni azért, hogy a magyar református egyház énekügye előre menjen.

Fekete Ágnes: Milyen elvét?

Kalocsay Ferenc: Az un. diézis probléma kapcsán, a zárlatban, a sorok végén, pl. a Tebenned bíztunk eleitől fogva… dallamában az utolsó előtti hang g vagy gisz. Gárdonyi Zoltán zenetörténeti szempontból indokolta, és a Teológián be is íratta az énekeskönyvbe, hogy kereszt van a g előtt, tudományosan meg is magyarázta. Sajnos az egyház énekügye – mivel az összes tanító, és kántor elment – a mélybe zuhant. S pont akkor jelent meg ez az énekeskönyv. Zoltán bácsi és Csomasz Tóth Kálmán között nem volt közvetlen kapcsolat. Ide-odajártam kettőjük között, és mindig olyat mondtam a másikról, ami megnyugtató volt. Mondtam Kálmán bácsinak és Zoltán bácsinak is külön-külön, hogy meg kellene alakítanunk egy egyházzenei bizottságot. De hát – kérdezték – hogyan? Teljesen ellentétben vagyunk, meg kellene egyezni. Lényeg az, hogy Zoltán bácsi belátta, hogy tekintettel arra, hogy az énekeskönyv így jelent meg, el kell fogadni ezt az álláspontot, és a leírt kotta szerint legyen az ének. Egyébként nem hozta nyilvánosságra eltérő véleményét, és visszakozott azért, hogy a református templomi éneklés, és az egyházzene előre mozdulhasson.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy a jazz műfajában is nagyszerű művek születnek, még az egyházi zenében is. Naszádi Gábor egy ilyen zenekart vezet. A következő héten a budapesti Ráday utcában lesz a református zenei fesztivál, ezen az ő zenéje is hallható lesz. Naszádi Gábortól azt kérdeztem, hogyan kezdődött ez a gitárral, fuvolával, dobbal kísért jazzes egyházi zene.

Naszádi Gábor: Az ifjúsági órákon importált slágerek keresztyén átiratait lehetett hallani, többnyire kotta sem volt hozzájuk, ami persze igazából nem zavarja az embereket. Amikor a prozódiája kicsit megnyeklett, akkor arra gondoltam, hogy van nekünk nagyon értékes zenei anyanyelvünk, a zsoltárok és az énekeskönyvben található énekek. Lehet, hogy korábban ezek is ilyen zsírpapíron kerültek be az országba, de azóta megrendszabályozták őket. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne olyan hangszereléssel felöltöztetve, mai struktúrában megjeleníteni ezeket a zenéket, hogy a fiatalok számára is érthetőbbek legyenek. Azért sem volt idegen tőlem, mert én magam vendéglátóiparban zenészként tevékenykedtem, mint ritmusgitáros.

Fekete Ágnes: Volt egy ilyen időszak, amikor elkezdett begyűrűzni mindenféle egyéb zene.

Naszádi Gábor: Például az Egyesült Államokban protestáns gyülekezetekben egészen másképp álltak ehhez hozzá. Átvették a slágerlistáknak a vezető dalait.

Fekete Ágnes: Ez példa értékű?

Naszádi Gábor: Azt nem mondom. Érdekes lenne erről egy tanulmányt írni, hogy hogyan kerülnek be az egyházba a szakrális zenék. Mert úgy tudom, hogy a református zsoltároknak is az eredeti dallamai népénekek voltak. A fekete énekeskönyvbe hogyan kerültek be ezek a népénekek? Maróthy ennek az áldozata is lett, mert négy szólamú éneklésre akarta megtanítani a debrecenieket, a nyakas kálvinistákat, s ezért nagyon sok kudarc érte. Nem szabad olyan kategorikusan lezárni a kérdést, hogy nem kerülhetnek be új melódiák, dallamok, vagy új hangszerelési technikák az egyházi zenébe, csak meg kell a helyüket, szerepüket találni. Én is kísérletező vagyok, és nem állítom azt, hogy a jó és igaz úton járok, de feltettem magamban, hogy a református zsoltárok alá komponálok olyan kíséretet, ami nem három akkordból áll, hanem izgalmas harmóniákból. Néhány zsoltárt meg is zenésítettem, csak sajnos az idő kevés volt. Jazzbe hajló motívumokat szerkesztettem a református zsoltárok alá, mellé, éneklés nélkül, mert úgy gondoltam, hogy ha már éneklünk, akkor nem szabad nagyon eltérni. Átvesszük a motívumot, kiszínezzük, feldíszítjük és élvezzük. Mindenféleképpen nagy ajándéka a Teremtőnek a muzsika.

Fekete Ágnes: Milyenek voltak annak idején, amikor fiatal volt, azok a kis zsírpapírok? Jó volt?

Naszádi Gábor: Ambivalens volt ez az érzés, eléggé keveredtek a talmi vagy könnyedebb dallamok, gitár kíséretek. Némelyikre azt kellett mondani, hogy primitív volt, kecskerímes szövegek, nagyon rossz magyar fordítások. De ugyanakkor az ember mégis magáénak érezte, mert szabadon énekeltünk, a gitárt sikáltuk, és olyanok voltunk, mint a nagy nemzedék fiai. Azért visszagondolva, nem biztos, hogy most is élvezném. Szerintem nem szabad a szánkat húzni, ha egy ifjúsági közösségben ilyen dalokat vagy rögtönzött énekeskönyveket látunk, mert van annak kohéziós ereje.

Fekete Ágnes: Szélsőséges pólusok szólalnak meg ebben a kérdésben az egyházban.

Naszádi Gábor: Hallottam valakitől, hogy ma az emberek a zene alapján választanak gyülekezetet, a zenei irányzatok alapján kötelezik el magukat teológiai értelemben is, meg kegyesség szempontjából is. Ennyire meghatározó, hogy hol, milyen zene van. Talán egy kicsit túlzás, de van benne valami. Mert a szavak devalválódtak, szerintem. Az érzelmek húrjait megpengetni, vagy olyan életérzést előadni, ami közel áll az emberhez, ezt jobban lehet zenében. Nem szabad eleve kivetni magunk közül bizonyos irányzatokat, mert mindegyikben van értékes és értéktelen is.

Fekete Ágnes: Az értékesre kellene a hangsúlyt fektetni.

Naszádi Gábor: Igen, csak ebben nincs zsűri, ami lepontozza, hogy 9 pont felett értékes, a többi pedig kivetésre méltó. Ami ömlik ránk a fogyasztói társadalom termékeként, azért abban is van, ami komoly szakmai tudást mutat, attól még persze nem lesz értékes, azt nem állítom, de komoly munka van némelyikben. Akik megcsömörlöttek azoktól a félhangra működő zsoltároktól, azok számára esetleg egy felüdülés, hogy ezeket a dallamokat így is lehet játszani. Látjuk a veszélyét annak, hogy feloldódunk ebben a nagy kulturális elegy-belegyben.

(Zene: Ó, maradj kegyelmeddel… Naszádi Gábor feldolgozásában)

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten a Református Egyház Zsinata törvénymódosítást fogadott el, melyben kiterjeszti az egyháztagságot a határon túli magyarokra. A törvény szövege szerint: "A Magyarországi Református Egyház tagjának tekinti a világ bármely részén élő, magát magyar reformátusnak valló, és ezt kinyilvánító egyháztagot."

Dr. Nagy Sándor, főgondnok: Főtiszteletű Zsinat! A XII. Zsinat hetedik ülésszakának mai napra összehívott ülését, elnöktársammal egyetértésben megnyitom.

Dr. Bölcskei Gusztáv, a Zsinat lelkészi elnöke: Örömmel és testvéri szeretettel hadd köszöntsem a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek elnökségeinek képviselőit. Tőkés László püspök úr, és Kovács Zoltán főgondnok úr levélben mentett ki magát. Korszakos jelentőségű eseménynek tekintjük a főtiszteletű Zsinat 2005. május 26- i ülésén várható határozatát, mely a magyarországi református egyháztagság határon túlra való kiterjesztését kívánja törvénybe iktatni.

Csiszár Ákos, esperes: Azon kevesek közé tartozom az itt levők közül, aki jelen volt azon a zsinaton, amelyen az 1934. évi törvény módosítása, ill. az új törvényalkotás megkezdődött. A 34-es törvény címe ez volt: Magyar Református Egyház törvénykönyve.

Dr. Bölcskei Gusztáv: Egyháztagsági jogait és kötelességeit mindenki az állandó lakóhelye szerint szervezett, önálló működésű, autonóm egyházi szervezetében gyakorolja. Az itt kinyilvánított magyar református egység tényleges gyakorlására az egyháztestek teljes konszenzusával, az anyaország határain átívelő szervezetek hozhatók létre. (Taps)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 85. zsoltár 12. verséből:

"Hűség sarjad a földből és igazság tekint le az égből."

Hétről hétre szinte az ölembe pottyan egy gyerekrajz és egy bibliai Ige, úgy, hogy egymást magyarázzák. A betű és a kép, az ég és a föld, a hűség és az igazság, ezek a párok mintha az élet alapritmusát adnák. A festményen virágok kékellnek, piroslik egy tavirózsa, fent tűz a nap, de egy felhő is jelzi, hogy kék az ég. A virágok mintha rímelnének a napra, a tó pedig a felhőre. A kettő között pedig egy pillangó próbál közvetíteni. Mintha ezt a zsoltárt látnám: "Hűség sarjad a földből és igazság tekint le az égből". Minden valaminek a párja. A szépség ebben van. Az igazság perzselő nap önmagában, a hűség pedig sötét folt, önmagunkba fordulás csupán az ég nélkül. Talán ugyanannak a dolognak a két arcát láthatjuk. Hiszen a hűség érzelmileg fejezi ki azt, amit az igazság. Hűséges vagyok. Kitartok, végig megállok abban, amit Isten adott. Nem engedem el a kezét. Ugyanerre az érzésre rímel a hajthatatlanság, hogy nem az érzelmek, nem indulatok, nem az emberek hízelgése, hanem az eldöntött ügy, a tények vezérelnek, azaz igazságos vagyok. A hűséget talán tényleg a föld virágaitól tanulhatjuk meg. Sarjadnak, ott maradnak, meghálálják az esőt, a napsugarat, egyszerűen szép a létük. A szobában is valami meleg hűségről árulkodik a virág. Manapság a hordozható telefon rendszeres használatához kötik ezt a szót: hűség. Pedig a megszokástól, az unalmas megmaradástól távol áll ez a szó. A hűség sarjad. A hűség növekszik, érik, hajt és tündöklik, mint egy virág. Az igazság pedig a mennyből tekint ránk. Azaz, a földön nincs valódi igazság. Szoktuk mondani, milyen jó, hogy nem szabhatjuk meg az időjárást, mert az egyik embernek épp esőre lenne szüksége, amikor a másiknak napos időre. Az igazságot nem mi osztjuk. Nagy erőt jelent, ha tudjuk, hogy nem a földön osztják szét az igazat és a hamisat. Viszont ezen a földön lehetünk visszfényei a mennyei igazságnak. Ahogyan a virág szinte képileg is válasz a nap korongjára, úgy válasz a mi igazságunk Isten szavára.

Isten népe az Ószövetségben mindig tudta ezt. Szolgáltass igazságot az árváknak, hogy élhess! A szegény igazságát el ne fordítsd! Ez az igazság nem azonos a bírósági tárgyaláson elhangzó ítélettel, amikor manapság azt a kérdést fel sem teszik, hogy mi az igazság. Isten másként néz ránk. S ha még képesek vagyunk megfürödni az ő igazságában, ahogyan ezt a virágok teszik, ha nem veszítjük el égi mércénket, akkor az életnek ezt a kettős ritmusát boldogságként éljük meg. Ott láthatjuk a napban Krisztust is, aki a végső igazság számunkra. Ő volt az, aki hűségként sarjadt ebből a földből, de igazság is volt egyben. Adja Isten, hogy a szívünk és az értelmünk nyitott legyen erre a sarjadásra és erre a napsugárra.
Ámen

Énekajánló – 2005. június 12.

Énekválasztás és énekrend Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre néhány igen érdekes gondolatot.

Az 1985-ös Istentiszteleti rendtartás címlapján ez olvasható: "Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával." Arról nincs szó, hogy bevezeti-e vagy (kizárólagosan) kötelezi-e. Arról sincs említés, hogy az 1927-es (1931. január elsejével bevezetett) Ravasz-féle ágenda már nincs érvényben, vagy pedig továbbra is megmarad.

Istentiszteleteinken kevés az ének. Könnyű egy vagy két lapon sokszorosítani és szétosztani a padokon, nehogy énekeskönyvet kelljen vinnie a templomba modern református gyülekezeteinknek. (Arról most hallgassunk, hogy esetleg ezen a lapon nem csak az énekeskönyvből származó éneket találunk, vagy egyes evangélizációs alkalmakon egyetlen ének sincs a református gyülekezeti énekeskönyvből). Ott van sorrend, az énekszöveg, még a dallam is, akinek szükséges és kottát is olvas. Másképpen is gondolkodhatnánk az énekeskönyv ügyében, sok hasonló megnyilatkozás közül idézem ismét az erdélyi ágendát: "Az énekes könyvet minden hívő hozza magával, de azért feltétlenül legyen kellő számú énekeskönyve a templomnak is azok számára, akik valami okból nem hozhatnak magukkal" (A mi istentiszteletünk. 14. lap). No, de ha már így alakult a gyakorlat, gondolja erre a naiv kántor, van haszna is, mert akkor az előjáték végre teljesíti hivatását. Mikor az illető ének következik, megszólal az orgona, és a lezárult előjáték után kezdi az éneket a gyülekezet. Az ének száma is látható a mutatótáblán, ha valaki az előjátékból nem ismeri fel a dallamot. Nem így vallja sok lelkészünk. Irgalmatlanul elmondja, többször is, az ének számát, kezdetét, vagy akár teljes szövegét. Gyámkodásra szoktatott gyülekezetnek így kell. Nem is tudja magától leolvasni a sokszorosított lapról, a tábláról se a számot, nem is kell tudnia a nagyon egyszerű rendet sem, majd mondja a lelkész. Erre is megvan a kialakult szokás, melyet a Makkai-féle ágenda még egy passzusát idézem: "A lelkipásztor a megnevezett éneknek legalább az első versét, de esetleg az egész szövegét is fölolvashatja, hogy a benne kifejezett vallásos gondolat a gyülekezet előtt megvilágosodjék, újból megemlítvén az ének számát, hogy azt mindenki kikereshesse" (A mi istentiszteletünk… 28. lap.)

Énekrend javaslat 2005. június 12.

Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…

Jelen énekrend jó példát nyújthat arra, hogyan áll össze egy igeszakasz köré zsoltár, magyar ének, német eredetű korál és angolszász dicséret.

Az énekrend közlése előtt annyi mindenképpen megjegyzésre kívánkozik, hogy a Szentháromság ünnepe utáni, Húsvét ünnepének aktuális idejétől függően alakuló 23 és 27 vasárnap első harmadában az egyház növekedése, a misszió és a megtérés köré csoportosulnak a kijelölt igeszakaszok. A Szentháromság utáni 3. vasárnap evangéliuma (Lukács 15,1-10.) az elveszett bűnös megtalálásáról szól, a levélrészlet (I. Péter 5,6-11.) pedig arról, hogy e világon veszélyek és az ördög támadásai között élünk. (És elveszünk, ha az isteni kegyelem meg nem talál – szól a két ige közös üzenete.) Énekrendünket a továbbiakban is mai és régi protestáns (evangélikus és református) források segítségével állítjuk össze.

Énekrend a Szentháromság utáni 3. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 25,6-7. Aki az Úr Istent féli / Az igaz istenfélőknek

Derekas (fő) ének: 215. Eltévedtem, mint juh

Igehirdetés előtti ének: 216,4. Az Urat óhajtom

Ráfelelő ének: 296. Jézusom, ki árva lelkem

Záró ének: 467. Mily jó, ha bűntől már szabad