2005-11-16

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, a műsor szerkesztőjét, Fekete Ágnest hallják. Baráti körünkben egy nagyon szomorú esemény történt, egyik kedves ismerősünk válófélben van. Nagyon megvisel ez engem is. Barátunk, szinte könnyek között, úgy fogalmazott, ez a válás a felnőtté válás a számukra. És valóban, általános az a jelenség, hogy a fiatalok gyerekek maradnak, és ez akkor derül ki igazán, amikor egy nagyobb nehézséggel kell megküzdeniük. Ilyenkor látszik meg, hogy kaptak szeretetet, de nem alakult ki a felelősségérzés bennük. Nem képesek a saját lábukra állni. Minden szülőnek meg kell küzdenie azzal, hogy ő másképp neveli gyermekeit, mint az előző nemzedék. Azt érzem, hogy a mi szüleinket inkább arra tanították, hogy "szorítsd össze a fogad, viselkedj úgy, mint egy katona!". A legnagyobb félelem az volt, hogy a gyermek el lesz kényeztetve. Ma éppen az ellenkezőjét látom. Csupán a nőies elem jelenik meg a nevelésben, a fő a szeretet. Mindent meg kell adni a gyermeknek. A legfőbb baj az, ha valamilyen törés, lelki sérülés éri őt. Ezért látjuk, hogy lassan egy egész nemzedék örök gyermek marad. Hánykolódik ide-oda, és amikor akár egy házassági döntést is hoz, azt nem gondolja végig. Vagy ha találkozik a droggal, ki szeretné próbálni, ahogy a csecsemők mindent a szájukba vesznek, így ismerik meg a dolgokat. Felnőtt korban is lehet felnőtté válni. Most egy ilyen nehezen megért felnőtt ember útját hallgathatjuk meg. A ráckeresztúri drogrehabilitációs otthonban ismertem meg őt. Erre a beszélgetésre az is okot ad, hogy a Református Egyház múlt héten összeült Zsinatán ez a misszió számolt be munkájáról. A Zsinat arról is döntést hozott, hogy kialakítanak egy missziós központot, ahol a sérült, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó szakemberek majd egy fedél alatt fognak dolgozni.

XY (férfi): Merem azt állítani, hogy születésemtől kezdve hajlamos voltam a szenvedélybetegségre. Öt évesen cukor és csokoládé-függőségben szenvedtem, ezt a családom nehezen tudta kezelni. Én megőrültem a csokoládéért, képes voltam a cukros bödönt megtámadni, ha más lehetőségem nem volt. A kábítószerrel 15 éves koromban találkoztam először. Én Svájcban születtem, ott is jártam általános iskolába. Volt egy csapat gyerek, aminek a nagyobb része lejárt a Zürichi-tó partjára, és én is jártam velük. Először meg is mondták, hogy mit fognak csinálni, mire én pár perc gondolkodás után mondtam, hogy én is kipróbálnám. Nagyon egyszerűen ment a dolog, mégis rossz volt, idegen érzés volt. De a jég megtört. Egy hosszabb szünet után jött még egy ilyen alkalom, éppen egy konfirmációs táborban történt. Két lány osztálytársammal, akik már régebb óta benne voltak ezekben a dolgokban, egy szünetben szívtam életem második hasiscigarettáját.

Fekete Ágnes: Ez megdöbbentő. Hogy lehet ez?

XY (férfi): Kötelező volt a részvétel ezen a táboron, viszonylagos önállóságot biztosítottak, nem is vettek észre semmit. Ekkor már tetszett a dolog. Magánkívüli állapotban voltunk, hisztérikusan nevetgéltünk.

Fekete Ágnes: Ez általában jellemző, hogy a társadalom olyan tájékozatlan, hogy nem veszik észre a jeleket, a szülők sem.

XY (férfi): Ez nálunk is így volt. Otthoni lebukásom egy véletlen folytán történt. Rövid ideig naplót írtam, egyszer pedig egy lapra írtam le a gondolataimat, a papírlapot édesanyám megtalálta és megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy spanglizni. Én rögtön bevallottam neki, hogy ez hasisszívást jelent. Először megrémült, de megnyugtattam, hogy csak kipróbáltam, és ezzel le is tudtuk a dolgot. Hozzáteszem, hogy édesapám 16 éves koromban meghalt, ez nagy veszteség volt az egész családnak, de főleg nekem. Édesanyám ezeket a szituációkat nem nagyon tudta kezelni.

Fekete Ágnes: Özvegy, egyedül van, ki vagy szolgáltatva sokféle szempontból?

XY (férfi): Igen, őt is nyilván a gyász, a férje elvesztése nagyon megviselte lelkileg és fizikailag is. A harmadik vagyok a családban a testvérek között. Mint említettem, édesanyám ezeket a szituációkat nem tudta kezelni, menekült ettől a kérdéstől. Én viszonylag gyorsan eljutottam arra a szintre, hogy éjjel-nappal szívtam a füves cigiket. Minden jel utalt erre, de ügyesen tudtam takargatni. A drogfüggő erre ügyel a legjobban: a látszatot fenn kell tartani. 16 éves koromban fejeztem be Svájcban az általános iskolát, majd a Debreceni Református Kollégiumban kezdtem el tanulni, ez egy csőd volt: nem tudtam integrálódni, erős tanulási nehézségeim voltak, nagy kollégiumi nyüzsgés volt, én pedig egzotikumnak számítottam. Gyakorlatilag semmit sem értettem a tananyagból. Fél év után el kellett jönnöm onnan. Amit Svájcban soha nem élhettem meg, azt a Refiben igen: életre szóló barátságokat kötöttem. Ma is a legjobb barátaim azok, akik abban a fél évben az osztálytársaim voltak. Akkor történt meg az életemben a magvetés: Magyarországon akartam már élni, nem Svájcban, ahol megszülettem és nevelkedtem. Kallódtam egyik gimnáziumból a másikba, amikor Erdős Eszter befogadott engem az éppen akkor elindult ráckeresztúri misszióba, ez még a legősibb házban volt. Viccesnek tartottam azt, amilyen nomád körülmények között éltünk. Édesanyám másfél hónap után tudott értem jönni, visszavitt Svájcba, ahol egy klassz szociálpedagógiai szakiskolába jártam. Ott is utolért a drog, és ebben sem én voltam a kezdeményező. Valaki behozta, én meg mindig odacsapódtam.

Fekete Ágnes: Mindenki azt mondja, hogy nem ő volt a kezdeményező, nem? Ez mindig egy ilyen csuszamlástörténet.

XY (férfi): Engem megkínáltak.

Fekete Ágnes: De mindenkit megkínálnak, nem?

XY (férfi): Volt olyan, hogy én is kínáltam, pl. a három évvel fiatalabb barátnőmet. Mindig van olyan, aki kínál, aztán akit kínált, továbbkínál. Nem gondoljuk át, hogy mit is teszünk: hiszen nem azért kínáljuk meg a barátunkat, barátnőnket, hogy drogost csináljunk belőlük, hanem mert ennek meggyőzött képviselői vagyunk, ezért szeretnénk, ha más is részesülne ebből a jóból. 18 évesen érintkeztem először keményebb drogokkal, kísérletnek hívtuk akkor, ez persze saját magunk átverése volt. Volt egy barátom, aki meghalt túladagolásban. Kísérleteztünk a drogokkal: az LSD-vel, a heroinnal. A heroin azért aljas szer, mert nem tudja az ember ellenőrizni, nagyon hamar kialakul a függőség. Úgy kezdődött, hogy volt valakinél és én rögtön ki akartam próbálni. Addig fűztem, amíg sikerült megpuhítani és adott. Nagyon jó hatása volt a heroinnak. Egy ideig csak az orromba szippantottam fel, hétvégenként használtam. Egy későbbi alkalommal volt, hogy valaki, aki szúrta magát (hiszen úgy kevesebbet használ fel az ember) adott egy szúrást. Először tiltakoztam, de aztán beadtam a derekam, és beadta az adagot. Megint megtört a jég. Én úgy drogoztam, hogy tudtam minden egyes szúrásnál, hogy egyre mélyebbre csúszok. Csak az ember ez ellen nehezebben tud védekezni.

Zene

XY (férfi): Akkoriban Zürichben bombaként robbant be a heroin. Európai méretekben is kezelhetetlen volt, félelmetes méreteket öltött.

Fekete Ágnes: Hogy csinálták? Hogy lehet egy ilyen bombát csinálni?

XY (férfi): A svájci fiatalok céltalanságát lehetett kihasználni, időnként több ezren gyűltek össze a Nemzeti Múzeum mögötti közparkban, amely persze ennek következtében elég csúnyán lezüllött. Ezt a svájci hatóságok nem tudták kezelni. Megjelentek a maffiák, mi is elég borzalmas dolgokat láttunk, éltünk át. Ott helyben megvalósult a drogpiac. Otthon már nagyon zűrös dolgokat csináltam: loptam, ajtót törtem fel, a jogosítványomra szánt pénzt eldrogoztam, a szüleim hosszú éveken át spórolt pénzét vettem el. Az édesanyámmal éltem, mindent elzárt előlem, nem hitte el egy szavamat sem, mondhattam bármit. Minden pillanatban résen kellett lennie, mert ha nem figyelt oda, akkor én mentem és a pénztárcáját kiürítettem. Egyszer választás elé állítottak: jöhetek Magyarországra, elkezdhetek egy új életet, vagy hagyjam el az otthonunkat. Úgy éreztem, hogy nincs más választásom, és nem is bántam. Szemléletváltás nem történt, csak kiragadtak a megszokott környezetből. Fél év elteltével visszamentem Svájcba és ott folytattam, ahol abbahagytam. Ugyanazokkal az arcokkal találkoztam. A leglecsúszottabb anyagosok kérdezték tőlem, hogy ha fél évig nem voltam ott, akkor miért folytatom ugyanott. Fél évre sikerült elszabadulnom ebből a mocsokból, és ahogy visszatértem, ugyanott folytattam. Pályaudvari postán dolgoztam, ami 300 m-re volt a drogosoktól, minden szabadidőmet ott töltöttem a placcon. Három hónap után oda jutottam megint, hogy vissza kellett jönnöm Magyarországra. Akkor nővérem nagyon sokat segített, próbált talpra állítani, iskolákat keresett, munkát szerzett, de ezt a segítséget nem nagyon tudtam értékelni. Beavatkozásnak éreztem az intim szférámba, pedig a jó szándék vezette. Hamar rájöttem, hogy Magyarországon hogyan lehet drogozni. Minden virágboltban lehetett kapni bödönökben száraz mákfejeket, és aki benne van egy kicsit a témában, rögtön tudja, hogy mákteát lehet csinálni ebből. Akkor ráálltam erre. Volt egy kísérletem, hogy mákot szerezzek valahonnan, ide-oda rohangáltam a városban négy órán át, hideg volt, elvonási tünetekkel küszködtem, és akkor határoztam el magamban, hogy elég volt ebből. Hazamentem, onnantól kezdve nem használtam semmit. Egyik napról a másikra alakult ki ez a törés bennem. Sok minden hozzájárult ehhez: unalom, magány, naphosszat egyedül voltam, a feleségem, akkori barátnőm egész nap szorgalmasan dolgozott, én pedig csak úgy – voltam. Abszolút piócaéletmódot folytattam. Ezt a céltalanságot nem bírtam. Jézusi kegyelemnek is hívhatom.
Nagy fordulópont volt egy esküvő alkalmával, a feleségem unokatestvére házasodott, az esküvőn lerészegedtem és hazavittek. Kipihentem magam és el akartam jönni otthonról, a negyedik emeleten volt a lakásunk, le akartam mászni, de nem sikerült, leestem és nagyon csúnyán összetörtem magam. Majdnem mindenem sérült valamilyen módon, de főleg a gerincem sérült súlyosan, összeroppant. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy lebénuljak. Itt kezdődik az isteni kegyelem felismerése sajnos. Nagy kegyelemben részesültem azzal, hogy túléltem ezt a balesetet, amit önhibámból okoztam. Csodálatos gyógyulásban volt részem, az ország egyik legjobb orvosa műtött meg, valamilyen csoda folytán élt még a svájci biztosításom, ezért Svájcba mehettem rehabilitációra. Azóta tünetmentesen élek. Nem látszik rajtam, hogy 12 m-t zuhantam és majdnem meghaltam. Kaptam egy új lehetőséget, és én megragadtam azt.

Én akkor tudtam elfogadni Jézust, akkor engedtem közel magamhoz őt. Én soha nem mondtam, hogy nem hiszek Istenben, erre nem volt merszem. Láttam édesapám életét, aki 1956-ban gyermekbénulásban megbetegedett, nagyon súlyosan, mégis boldog keresztény életet tudott élni. Nagyon szépen éltek a szüleim. Féltem tőle valószínűleg, túl rögösnek tartottam ezt az utat, túl bizonytalan voltam. Aggódtam, hogy mit szólnak hozzám a nem is tudom kicsodák. De a szívem mélyén mindig ott volt valahol. Ekkor engedtem azonban csak, és bekebelezett Jézus. Nem tudok erre jobb szót, én így éreztem. Végre már én is révbe értem. Nagyon sok idő kellett, mire úgy rendbe jöttem, hogy mertem azt mondani, hogy 70-80 %-os vagyok. Akkor családot alapítottunk a menyasszonyommal, amivel együtt én teljesen hátat fordítottam minden szenvedélyemnek. Ez volt az igazi áttörés az életemben.

Fekete Ágnes: Ezt nagyon sok ember nem tudja megcsinálni és azt mondják, hogy ez lehetetlen.

XY (férfi): Nekem az az üzenetem minden drogfüggőnek, hogy van remény, van megoldás, nem lehetetlen.

Zene

Fekete Ágnes: Az egyházról nemcsak az egyháziak szeretnének beszélgetni. Harkányban például nem templomba járó értelmiségieknek volt az az igényük, hogy beszélgessenek arról, mit is jelent az egyház közéleti szereplése, mire van szükség, hol van a gyülekezetek és az önkormányzat közös munkájának az ereje? Bereczky Ildikó harkányi lelkészt telefonon kérdeztem erről az e hétvégén kezdődő eseményről.

Bereczky Ildikó: Érdekes módon nem egyházi körökből, hanem világi körökből indult el annak az igénye, hogy az egyház és az önkormányzat kapcsolatáról beszéljünk, hogy a határon túli magyarság helyzetéről beszéljünk. Úgy érzik többen, hogy ezekben a kérdésekben az elmúlt időben sok probléma merült fel.

Fekete Ágnes: Harkányban nagyon jó az egyházközség és az önkormányzat kapcsolata, ugye?

Bereczky Ildikó: Ez igaz, sok mindent tudunk együtt elvégezni. Az egyházi ünnepeken is megjelennek az önkormányzat képviselő-testületének tagjai. Tulajdonképpen a Harkányi Hírek szerkesztője, Mészáros József indította el ezt a gondolatot, hogy nálunk is legyen egy olyan hét, lehetőleg téli időszakban – amikor a vendéglátási lehetőségeink kibővülnek – amikor közéleti kérdésekről beszélgethetnek emberek.

Fekete Ágnes: Miért fontos beszélni erről a témáról ma?

Bereczky Ildikó: Egyház, önkormányzat, magyarság – ez a főcím. Én azért gondolom, hogy aktuális, mert a hétköznapjainkban az egyház közéleti szerepe mindenképpen fontosabb, mint az előző rendszerben volt. Akkor a templom falai közé volt szorítva, így ma egyre több kérdése van azoknak az embereknek, akik gyerekkorukban vagy fiatalkorukban keveset tudtak meg az egyházról. Itt az is felmerül, hogy az életükben szerepet kellene játsszon az egyház, ez vidéken és a kisebb városokban erősebben előjön. Az ünnepeken, közéleti megmozdulások alkalmával kiderül, hogy az egyház olyan tényező, ami érinti az embereket. Az egyházi rendezvényeken szerintem többen megfordulnak, mint a városiakon. Én az egyházak alatt most a helyi gyülekezeteket értem. Nagyon sok helyen a kultúra művelője az egyház, a műemlékeivel, az orgonáival, a hangversenyeivel. Az emberek nem kis részének van igénye lelki programokra is. És nem utolsó sorban szeretném a nevelést is megemlíteni: ezen a területen is erős az igény az egyházak jelenlétére, erkölcsi tartást, etikai nevelést várnak, ennek már nem csak az iskola a színtere. A családokban is kell lennie útmutatásnak, és ebben az egyházak nagyon sokat tudnak segíteni. A magyarság kérdése sem véletlenül került bele a címbe. A határon túl élő magyarokkal az elmúlt évben sokat foglalkozott a közélet. Úgy gondoljuk, hogy az egyházak azok a fórumok, ahol a legkönnyebben lehet kiépíteni a kapcsolatot, legjobban lehet azokat a sérelmeket orvosolni, amiket a népszavazás okozott a határon túl élő magyarokban. Az egyházaknak van egy határon átívelő egyesítő szerepe is azoknak az életében, akik úgy gondolják, hogy hitükben összetartoznak. És ha még magyarok is, akkor ez két olyan identitás-tényező is, ami egy embert mindenképpen meg kell határozzon.

Fekete Ágnes: Akkor ezekről lesznek beszélgetések, előadások?

Bereczky Ildikó: November 19-én kezdődik, Szabó István püspök úr is eljön és Balogh Zoltán. Határon túlról is érkeznek előadók, Kárpátaljáról például, hiszen arról is szeretnénk beszélni, hogy határon túl hogyan működnek az önkormányzatok. Böjte Csaba fog beszélni arról, hogy hogyan lehetne kialakítani egy összefogást Kárpátalján. Szerzetesek, színművészek, írók is megszólalnak. Délelőtt és délután van egy-egy előadás, fél 11-kor és fél 3-kor. Mindennap ötkor pódium-beszélgetést tartunk és este zenei programok nyújtanak lehetőséget a kikapcsolódásra: Ghymes, Muzsikás Együttes ad koncertet. Komoly program ígérkezik, érdemes eljönni, a harkányiak mindenkit szívesen látnak!

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Lukács evangéliumának 11. fejezetéből, a 13. verset:

”Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik kérik tőle.”

Mindig megérintett Jézusnak ez a szava, amikor elmondja emberi képességeink csúcsát: A gonosz és eltévelyedett képes jót adni gyermekeinek. Tapasztaljuk is, hogy a gyermekáldás az életnek az a pillanata, amikor szinte mindenkiből előjön legjobb éne. Ilyenkor az apukák is elérzékenyülnek, sőt sokszor a kisgyerekekért olyan változásra képesek, amire azelőtt nem volt példa. Az ember sokszor elfelejti ezt a képességét. Hány kamasz gyerekeket nevelő szülő érzi úgy, hogy otthon ő a rossz, amit ők adnak az mind ócska, talmi a tizenéves számára. Lehet, hogy a pillanat nem ezt diktálja, de érdemes morzsolgatnunk Jézus szavát, nekünk minden a kezünkben van ahhoz, hogy jót adjunk gyermekeinknek. Ez egy titok. Hiszen az ember általában önmagát adja. Ha a szülők gonoszok, a gyermek is azzá lesz. Jézus ezzel a mondatával mintha valami átokfolyamot szakítana meg: Lehet, hogy a te szíved nem tiszta, de abból a kusza szívből is jöhet ki jó. Nyilván nem felmenteni akar bennünket a Biblia. Nem azt sugallja, hogy nyugodtan legyél gonosz, a gyerekeidnek akkor is tudsz jót adni, hanem az ellenkezőjét mondja: Anélkül, hogy felmentenélek téged, anélkül, hogy a jót és a rosszat összekeverném: meglátom, hogy van benned jó, amit képes vagy továbbadni. Nagy erőt adhat, ha végiggondoljuk életünket abból a szempontból, hogy kinek és milyen jót tudunk adni. Manapság ez a mondat végletesen él közöttünk. A legtöbb szülő (néha magamat is beleértve) azt hiszi, az a jó, ha ad valamit gyermekeinek. Minden jó foglalata – az adás. Ha a nagyszülők egy kis csomaggal érkeznek az unokákhoz, úgy érzik, jót tesznek. Üres kézzel érkezni olyan nyomasztó. Tárgyakkal elborított gazdag világunkban az adás túlságosan is nagy piedesztálon van. Ezért nagyon fontos a folytatás: "mennyivel inkább". Amikor – akár karácsonykor – nyújtjuk ajándékkal teli kezünket, vajon ott van-e bennünk ez a folytatás: mennyivel inkább? Hiszen az emberi képességnek, bármilyen nagyszerű és felemelő is, vannak határai. Szent Lelket nem tudunk adni egymásnak. Éppen azt az erőt, amire a legnagyobb szüksége van, ami abban segít, hogy ha egyedül lesz, ha kikerül az általam tárgyakkal telehalmozott létből, akkor megálljon a lábán – ezt nem tudom adni. Amennyire jó érzés, hogy képes vagyok jót adni, legalább annyira jó érzés, hogy ott van mögöttem az Atya, aki mennyivel inkább elhalmozza ajándékaival. A mi szeretetünk gyenge leképezése annak, amit ő adhat. Ezt a szeretetet nem tudom gyerekeimre erőltetni, csupán annyit tehetek, hogy én magam nyitottá válok számára. Akkor szeretetem nem lesz fojtogató, hiszen nem magamtól várok mindent. Egyik budai hegy csúcsán ki van írva: "Imádkozzunk gyermekeinkért!" Ebben a családévben remélem, sokan teszik ezt, és tudnak úgy adni, hogy felemelik tekintetüket és hozzámondják: "sőt mennyivel inkább!"
Ámen

Énekajánló – 2005. november 27.

"Az ünnepek azok az égbe nyúló szelepek, amelyeken keresztül a felső világ ózonával táplálkozik a füstben, gőzben, gázban fuldokló emberiség. Az ünnep az örökkévalóság napfényének reális és boldog belemosolygása a mi hétköznapi életünkbe. Megtelíttetésünk odafelvaló kalóriákkal." (Ágenda. szerk. Ravasz László. Bp., 1927. 18-19. o.)

Ádventtel új egyházi év kezdődik, melynek vasárnapjai és ünnepei ismét az Úr kegyelmének újabb esztendejét hirdetik (Luk. 4,19.) A négy ádventi vasárnap igéi arra a kérdésre adnak választ: ki az, aki eljött és aki eljövendő? Az első vasárnap evangéliuma (Máté 21,1-9.) az egyházi év és a karácsonyi ünnepkör első napján teljes egyértelműséggel hirdeti:: a szelíd, alázatos, de Mennyei Király jött e világra alázatosságban, őt fogadhatja mindenki személyesen, aki szívében helyet készít neki (321. dics. 6. vers) és ő az, aki az idők végén is eljön hatalomban és dicsőségben. A mindenható, de hozzánk szelídségben és alázatosságban érkező király képét az evangéliumokban leginkább a virágvasárnapi történet hirdeti, nem véletlen, hogy az egyházi év és a karácsonyi ünnepkör kezdetének ősi evangéliuma ez a történet. A királyi vendég fogadására azonban el kell készülni. – Közeleg a világosság, múlik az éjszaka, térjetek meg, készüljetek fel! – hirdeti az epistola (Róma 13,11-14.) Az ádventi idő egyben tehát készülés, "lelki takarítás", önvizsgálat, bűnbánattartás. Mindez a lehető legteljesebben hiányzik mai világunkból, ahol az év végi hajrá, a bevásárlási láz, a csillogás, a felfokozottsága és a karácsonyi programok tömkelege szinte lehetetlenné teszik a visszavonult elcsendesedést. Annál fontosabb a gyülekezeti istentisztelet mellett a belső szoba csendessége, hogy a kiüresedés ellen lelki feltöltekezéssel védekezzünk. Ezért kezdődik az ádvent és az egyházi év első istentisztelete a liturgia szerint a 25. zsoltár szavaival: "Szívemet hozzád emelem". (Lásd Csomasz Tóth Kálmán: Dicsérjétek az Urat! 21. o.)

Az énekrend összeállításának fontos szempontja, hogy lehetőleg az ünnep énekei mind sorra kerüljenek az istentiszteleteken. Ne maradjanak ki az ismeretlenebb ádventi-karácsonyi énekek (302, 303, 310, 311, 314, 317, 320, 321.) és az ide kapcsolódó zsoltárok (24, 40, 50, 80, 121, 2. stb.) sem! Tanítsunk közülük, ha van rá lehetőség, a kórus tekintse feladatának ezek megismertetését, éneklését is, legyen része a különböző ünnepi alkalmaknak ezek megismerése is, mert szövegük sokszor tartalmasabb, mint a népszerűbb énekeké.

Énekrend Ádvent első vasárnapjára:

Fennálló ének: 25,1. Szívemet hozzád emelem (Bevezető ige: Zsoltárok 25,1-2.)

Derekas (fő) ének: 303. Jöjj népek Megváltója

Igehirdetés előtti ének: 309,3-4. Világosítsd meg szívünket

Ráfelelő ének: 464. Jöjj királyom, Jézusom

Záró ének: 304. Kapuk, emelkedjetek