2005-12-28

Fekete Ágnes: Áldás, békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Az év utolsó adása a mai. Ilyenkor visszafelé tekint az ember, próbálja megérteni mindazt, ami ebben a 12 hónapban történt vele. Mindig eszembe jut Perseus mitológiai mondája. Az idő olyan, mint egy szörny, amivel szemben nem tudunk megküzdeni, csupán akkor, ha a pajzsunk a tükrünk. Ha a szembenézés rettenetét valami felfogja. A Biblia a hitet nevezi pajzsnak. Mai műsorunkban egy ilyen pajzsban visszatekintő ember portréját hallhatjuk. Berényi Józseftől is tanulgathatunk úgy hátrafelé tekinteni, hogy nem rettenünk meg. Élete nyugdíjas éveit Sárospatakon tölti számos hányattatás után. Emlékei után Nagy Péter budafoki lelkész igehirdetését hallhatjuk majd. Berényi Józseftől először azt kérdeztem, hogyan került Debrecenbe?

Berényi József: Amikor bombázás volt, elmaradtak a papi vizsgák. Engem Taszárra hívtak, de Debrecenben ragadtam. Úgy voltam, mint Kálvin sok esetben: Isten nem kényszerített, hanem belevetett a mély vízbe. Debrecenben kellett maradnom. A megválasztásomon, a jegyzőkönyv szerint, 1500 ember állt fel egy emberként.

Fekete Ágnes: Először segédlelkészként kezdett el szolgálni?

Berényi József: Segédlelkész egy évig voltam. 1944. január 1-jétől helyettes lelkész voltam a Mester utcában, majd a gyülekezet meg is választott. De Debrecennek akkor egy presbitériuma volt, és egy fiatal tacskót Debrecen egyik legnagyobb gyülekezetébe beválasztani hallatlan dolog volt ám. A Mester utcai egyházközségben nem is volt semmi baj. Csak 1948 után jöttek elő a problémák.

Fekete Ágnes: Mi volt a panasz?

Berényi József: Az, hogy kilógtam a sorból. A város egész területéről jöttek emberek a Mester utcába.

Fekete Ágnes: Tehát túl sokan voltak a templomban?

Berényi József: Mindig zsúfolt gyülekezetben szolgáltunk. A problémát az egyetemista ifjúság okozta: TTK-sok, orvostanhallgatók negyvenen-ötvenen jártak, teológusok harmincan-negyvenen. Ma is sok kapcsolatom van még ebből az időből. Bartha püspök úgy fogalmazott, hogy amit ők nagy nehezen három hónap alatt felépítettek a teológusokban, azt én egy óra alatt lerombolom. A kettős, nagy parancsolat volt a sláger: az embereket meg kell tanítani szolgálni, nem pedig beszédre. A diakónia = evangélizáció, ez teológiai tétel is lett később. A TSZ tagokat meg kellett tanítani arra, hogy becsületesen dolgozzanak, ugyanerre a gyári munkásokat, hivatalnokokat. Ezzel kellett megmutatni a kereszténységüket.

Fekete Ágnes: Hogyan szorították ki?

Berényi József: Azt éreztették velem, hogy én egy betolakodó vagyok, mivel a presbitérium nem választott meg. Én helyettes lelkész voltam mindeközben. Feleségemmel 1944-ben úgy kerültünk össze, hogy nem volt semmink. Közösen vettünk konyhabútort, aztán szép lassan más szükséges dolgokat is. Egy hétszobás parókián éltem ugyan, de ott a teológusoknak is volt szállásuk, ráadásul egy tanyasi lelkésznek is helyet adtunk az egyik szárnyban. 1955- ben vált súlyosabbá a helyzet, amikor Péter János magához hivatott, és megkérdezte, hogy nem kérném-e a tanulmányi szabadságolásomat. Nem mondott semmi konkrétat, de utalt arra, hogy sűrű lett körülöttem a levegő. Én nemmel válaszoltam erre a kérdésre, mire ő mégis szabadságra utasított. Lelkemre kötötte még, hogy ne törődjek azzal, amit mások mondanak, vissza fogok kerülni a helyemre. Megtiltották, hogy a Mester utcai templomban szolgáljak. Beosztottak Varga Zsigmond mellé, az Újszövetség Tanszékre, vele egyébként jó barátok voltunk. 1956 tavaszán a püspökhelyettes nagygyűlésen jelentette ki, hogy Berényinek nincs visszamenetel a Mester utcába. A püspök azonban váratlanul mégis visszahelyezett.

Fekete Ágnes: Ez hogyan működött? A presbitériumot minden döntésből teljesen kihagyták?

Berényi József: A presbitériumot a rendőrség tartotta a kezében. Engem is rendőri felügyelet alá helyeztek 1957 elején, ami különösen ért véget: egy úr eljött értem, kezembe nyomták a végzést, én aláírtam, hogy átvettem, a folyosón elolvastam, az úr pedig karon fogott és azt javasolta, hogy menjek el, nyugtatott, hogy nem lesz semmi bajom, feloldoznak a vádak alól, másik gyülekezetet kapok. Azzal vádoltak, hogy 1956. október 4-én izzó hangulatban terjesztettem elő követeléseket, és élharcosa voltam a megújulási mozgalomnak. Az október eleji ülésnek én nem szónoka, hanem megtámadottja voltam. Valaki követelte a Debrecenből való eltávolításomat azon oknál fogva, hogy kitiltottam a Himnuszt a templomból. Előállítottak, egy őrmester jött értem elővezetési paranccsal, a megyei főkapitányságra mentünk. Ott két papírt tettek elém: az egyik a letartóztatási végzésem volt, a másik egy nyilatkozat. Izgatott voltam, nem tagadom, ezért nem is vettem észre, hogy nincs aláírva a letartóztatási végzés. Azt mondták, hogy ha aláírom a nyilatkozatot, akkor ők nem írják alá a végzést. A nyilatkozatban azt kellett volna vállalnom, hogy három héten belül szolgálati helyet cserélek Sarkadi Nagy Pállal. Ő akkor Püspökladányban volt lelkész. Én ezt megtagadtam, de adtak haladékot a gondolkodásra, másnap reggel 9 óráig. Én úgy készültem, mint József, amikor a fáraóhoz ment: rendbe szedtem magam, felöltöztem. Az ezt megelőző estén hat testvért hívtam magamhoz, gyülekezeti tagokat, akikkel elolvastuk a napi igét. A Jeremiásból volt az a történet, amikor Isten nagy seregtől szabadította meg Izraelt. Belém hasított, hogy nekem is egy éjszakám van már csak a döntésre. Együtt imádkoztunk, és nagyon jót aludtam utána. Reggel, mielőtt elmentem volna a rendőrségre, elolvastam a napi igét, a Róm. 10-ből: Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy éljünk. Elmentem a rendőrségre, és mondtam, hogy tartóztassanak le nyugodtan, mert nem megyek sehova se. Először nagyon dühös lett a rendőr, akivel beszéltem, őrültnek kiáltott ki, de aztán megnyugodott és megkérdezte, hogy beszélhetnénk-e barátilag. Én beleegyeztem, mire ő először bocsánatot kért azért a sok durvaságért, amit találkozásaink alkalmával elkövetett ellenem. Volt, hogy gond volt a presbitériummal, kijöttek, mondták, hogy velem nincs bajuk, de intézniük kell a dolgaikat. Próbált meggyőzni arról, hogy kérjek fél év fizetés nélküli szabadságot, hátha kedvezőbbé válik a helyzet. Én nemmel feleltem, mire iszonyatos dolgot mondott nekem: "Elintézi magát a maga egyháza." Majd minden jót kívánt és elbocsátott. Alig értem haza, máris ott volt az egyházmegyei küldöttség, élén az esperessel mondván, hogy egy csodálatos lelkésztestületi ülésről jönnek, és az egész lelkésztestület nevében szeretettel arra kérnek, hogy hagyjam ott önként Debrecent. Azt feleltem, hogy feleségemmel együtt állandóan Isten akaratát keresem, ezt őszinte szívvel mondhattam. Nem volt bálványom a Mester utcai gyülekezet, de ahogy ez a gyülekezet engem megválasztott, úgy én sem hagyhattam cserben őket. Aztán kiderült, hogy ez egy előre megrendezett lelkésztestületi gyűlés volt, ahol mindenkinek meg kellett tagadnia engem.

Fekete Ágnes: Nekem teljesen Júdás-történetnek tűnik ez.

Berényi József: Rettenetes volt, de voltak ennél rettenetesebbek is. Ez után elindult egy hivatalos eljárás ellenem, meglehetősen rövid időn belül kaptam egy írásbeli felszólítást, aztán felfüggesztettek, kihallgattak, ahol felváltva könyörögtek és fenyegetőztek.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig tartott ez a huzavona?

Berényi József: Közel fél évig. Augusztus 24-én költöztünk el, 40 atyafi ott volt velünk, nem féltek. Segítettek felpakolni minket, és átszállítottak minket Bojtra.

Fekete Ágnes: Formailag hogyan intézték el ezt az ügyet?

Berényi József: Hivatalból helyeztek át, és Bojtot jelölték meg szolgálati helyként. Iszonyatos állapotok fogadtak bennünket. Roskatag, több mint kétszáz éves parókiával rendelkező gyülekezet volt. A 29 m hosszú fala meg volt dőlve, életveszélyes állapotban volt. Családtagokon kívül nem fogadhattam vendéget, senki nem jöhetett hozzám. Én sem mehettem sehova, ahol több, mint negyven ember tartózkodott. Tehát nem mehettem kocsmába, moziba.

Fekete Ágnes: MI volt ebben a legrosszabb? Gondolom a kocsma nem hiányzott annyira.

Berényi József: A legrosszabb az volt, hogy hetente négy éjszaka fegyveres határőrök jöttek ellenőrizni, ezért nem zárhattam be sem a kerti kaput, sem a konyhaajtót. Biztosítanom kellett, hogy ők zavartalanul hatolhassanak be a házba éjjel, nehogy hátul valaki meglógjon. Ez nagyon megviselt, magas lett a vérnyomásom, az orvos elnevezték a betegségem leningrádi hipertóniának. A legjobban az bántott, hogy a gyerekeimnek ilyen élete volt. Éjszaka felkeltették őket, kiáltoztak. Őszintén meg kell mondani azért, hogy a rendőrök között is voltak emberségesek. Kedves élményeim is vannak a rendőrséggel kapcsolatosan.

Fekete Ágnes: Pl. mit említene ilyenként?

Berényi József: Egy rendőr a mi kihallgatásunk kapcsán figyelt fel Istenre. A debreceni őrmester soha nem jött be este kilenc után hozzánk, legfeljebb csak bekopogtatott. Azt jelentette, hogy éjfélkor volt nálunk, pedig soha nem jött olyan későn. Mielőtt eljöttünk Debrecenből eljött meglátogatni minket. Megkérdezte, hogy nem alkalmatlankodik-e, és nagyon jót beszélgettünk. Megrendítő volt, amit mondott: "Ne tessék sajnálni Debrecent! Elmegy egy kis faluba, és ott egyedül lesz." 1972-ben sikerült parókiát építenünk, mégpedig önerőből. Háromszor renováltattuk a templomot harminc év alatt. Kezdetben nem volt víz bevezetve, nem volt villany, petróleumlámpával világítottunk. Isten nekünk ajándékozta a falut, mert nem csak a gyülekezet tagjaival, hanem a falu többi lakójával is összehozott. Még a kommunisták is szerettek minket, a szomszéd meg is jegyezte, hogy az ördög látott még ilyen kommunistákat, velük van tele a templom. A templom sajnos nem volt tele, de szép gyülekezetünk volt. A gyerekeket beíratták hittanra, konfirmáltak is minden évben, csak nekem nem volt engedélyem. A nagykereki lelkésznek adtak volna, de 17 km-t kellett volna megtennie hetente, hogy átjöjjön hozzánk. Ez ősztől tavaszig lehetetlen volt, akkora sártenger volt felénk.

Fekete Ágnes: Nyilván nem autóval jött volna.

Berényi József: Dehogy, hol volt akkor még az autó?

Fekete Ágnes: Végül is nyugdíjas koráig Bojton tetszett maradni?

Berényi József: Igen, bár többször próbáltak rehabilitálni. Utoljára Kavára. 24 órás gondolkozási időt kaptam Bartha püspöktől, de én nem éltem ezzel a lehetőséggel.

Fekete Ágnes: Ő személyesen akarta rehabilitálni, aki annak idején elrakta az útból? Ez nagyon furcsa lehetett.

Berényi József: Nem volt furcsa, mert már 1959-ben megkezdődött, igaz akkor még felügyelet alatt voltam. A rendőrségen azt mondták, hogy tudnak az ügyről, menjek nyugodtan, nem lesz semmi bajom. Nem a püspök fogadott, hanem Dankó.

Fekete Ágnes: Ő ki volt akkor?

Berényi József: Harmadik számú nagytemplomi lelkész, ő volt a tótumfaktum a püspöki hivatalnál. Azzal fogadott, hogy a püspökúrnak váratlanul a tervezettnél egy nappal korábban Pekingbe kellett utaznia, de azt üzeni, hogy amint visszatér Kínából azonnal hivatni fog. 1968-ig nem hivatott, akkor pedig arra kért, hogy próbáljak elfelejteni mindent. Felajánlotta, hogy a feleségemmel együtt egy hónapot eltölthetünk Locarnoban. Szolgálati útlevelet kaptunk, amivel elmehettünk erre az üdülőhelyre. Mire visszaértünk Svájcból, Csehszlovákiában már állt a bál. A szolgálati útlevelet már Budapesten elvették tőlünk. A rehabilitáció ezek után egy kicsit megfeneklett. Ennek az is oka volt, hogy saját rehabilitálásom elfogadását másik három atyámfia rehabilitálásához kötöttem. Szabó Dánielről, Fekete Szűcs Gyuláról és Irlandai Sándorról van szó. Ezt nem vállalta az egyház. 1988-ban ugyanilyen feltételt szabtam a rehabilitáció elfogadásához. Ekkor már vállalták ezt.

Fekete Ágnes: Ez már 1989-ben történt.

Berényi József: Nem tudom, hogy miért olyan gyalázatos módon rehabilitáltak, ahogy rehabilitáltak. Egy csütörtökre meghívott Szabó Dániel a Széchenyi kertbe szolgálni, ezen a napon az Ige ez volt: Jézust megkötözték. Nem tudtam megszabadulni attól a kérdéstől, hogy miért engedte. Neki nem kellett volna semmit csinálnia ahhoz, hogy lehulljon a kötelék róla. És ha Őt megkötözték, akkor én miért nyavalygok azon, hogy meghamisították a jegyzőkönyvet, lelkük rajta. A lényeg az, hogy felszabadultam, ilyen felszabadultan mentem el szolgálni, a szolgálat után hazamentem és azt mondtam Pistának, hogy tárgytalan az egész. Azóta sem történt semmi, a Mester utcai presbitérium főgondnoka elküldte a jegyzőkönyvet, melyben egyhangúlag kérték rehabilitálásom felülvizsgálását.

Fekete Ágnes: Ez 2004-ben történt?

Berényi József: Ez a levél a presbitériumhoz 2003. december 15-én érkezett meg.

Fekete Ágnes: Hogy gondol erre, mit vár tőle, milyen jelentősége van egy ilyen felülvizsgálatnak?

Berényi József: Én nem várok semmit, úgy érzem, hogy még mindig nem érett meg rá az idő, valamiképpen le fognak állni vele.

Fekete Ágnes: Ez azt is jelenti, hogy a bűnbánatnak, a dolgok megvizsgálásának nincs még itt az ideje?

Berényi József: Azt jelenti, hogy nincs rá készség.

Fekete Ágnes: A történetről állandóan Jézus történetére asszociálok…

Berényi József: Így van, a böjt nem csak az év egy bizonyos szakára tartozik, az egész keresztény élethez hozzá tartozik, legyen akár június, akár december. Hasznos eszköz lehet abban, hogy megzabolázzam testemet, lelkemet megtörjem az Úr előtt, elé álljak. Elkészített minket Isten, és ez csodálatos, mert én természetem szerint nyúl vagyok, félek minden feszültségtől, szeretnék minden feszültséget elkerülni. Az, ahogy Isten engem sokszor megerősített, nyugodt szívvel tudtam mondani pl., hogy vegyenek őrizetbe, csoda.

Fekete Ágnes: "Az én igéimet adom az ő szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok."

Kedves Testvérek! Mindenki nagyon szeretné a holnapot tudni. Akár csak a holnapi napot is. Szilveszteri szokások kapcsolódnak is ehhez: jövendőmondáshoz ólmot öntenek, és még sorolhatnánk. A horoszkóp nagy divat lett, még az is odapislant, aki egyébként ostobaságnak tartja. Az emberben van kíváncsiság. A prófétai gondolkodás egészen másképpen néz ki, tudniillik azt mondja, hogy higgyél és gondolkodjál hosszú távon, és ez határozza meg a közvetlen holnapodat is! Nagyon ritka esetben szól csak a prófécia a közvetlen jövőről, döntően és alapvetően azonban nem ezzel foglalkoznak a próféták. Nem jövőbelátó művészek, akik megmondják, hogy mi hol van elrejtve. Ezt a fajta jövőbelátást hiába próbáljuk beépíteni keresztény gondolkodásunkba. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk egy történetet: Pálék egyik missziói útja során találkoznak egy jövendőmondó lánnyal, aki ráadásul igazat is mond, Pál mégis elhallgattatja. A nagy próféták tehát nem azzal foglalkoznak, hogy mi lesz holnapután, baj is lenne, ha lenne ilyen képességünk. Nemrégen olvastam ezzel kapcsolatban egy rövid írást, feltalált valaki egy gépezetet, aminek segítségével meg tudják mondani szinte napra pontosan, hogy ki mikor hal mg. Tolonganak is a népek, és súlyos következményei lesznek ezeknek az eseményeknek. Akiről kiderül, hogy már nem sokáig fog élni, nem akar pl. többé iskolába menni. Az egész társadalom felbolydul, mígnem kiderül, hogy az emberek mégsem abban a rendben halnak meg, ahogyan azt megmondták. Ezek szerint nem volt jó a találmány. Nem erről van szó, hanem arról, hogy azok, akik megtudták, hogy meddig élnek, elkezdtek úgy élni, hogy meghosszabbodjon az életük. Azáltal tehát, hogy tudomást szereztek a jövőről, megváltozott az. Ez egy paradoxon, egy ellentmondás. Az ember megpróbálja kikerülni a rá váró eseményeket, és ettől megváltozik a jövő. Ebből káosz lesz. Ez furcsa, zavaros világgá változtatná a világunkat. Ne menjetek jövendőmondókhoz! Semmi közötök nincs egy ilyen fajta lehetőséghez. Hányfajta jövő is van? Van olyan, aki semmit nem tesz, csak úgy él bele a világba, megtörténnek vele a dolgok. Van olyan, aki figyel az Igére, ebből is két fajta van: aki hallja és megtartja, és aki hallja, de nem tartja meg. Ez két jövő: az egyik a sziklára építi a házát, a másik az időszakos folyó medrébe. Jön egy esős nap, és elmossa az egészet. Nem tudom megmondani a következő évre nézve, hogy egészséges leszek, gazdag leszek, nem éri baj a családomat stb., de van, amit tudok. Isten jövendőt készített népe számára, tehát a starthelyzet és a véghelyzet fix. Nem egy elvehető dolog. Isten adja nekem. Az Ige az, amelyen keresztül Isten kezünket fogja az egész esztendőben. Lehet, hogy az út nehezebb lesz, tekergősebb lesz, de ne engedjük el az Isten kezét. Nem azt ígéri, hogy szép utunk lesz, és majd csendes zeneszóval megérkezünk valahova, hanem azt ígéri, hogy átvezet bennünket, hogy velünk lesz. Ne a részletekben vesszünk el. Igaz, azt szokták mondani, hogy az ördög a részletekben van, menet közben jönni fognak a taposómalomban a gondok, problémák, ki tudja, hogyan alakul. Hasonló ez ahhoz, mint amikor két párhuzamos út egyikén indulunk el, és egy kis eltérés akad, akkor két teljesen különböző helyre érkezünk el. És nem mindegy, hogy Debrecenbe vagy Gyulára megyünk. Menet közben még lehet korrigálni, de ha odaértem, akkor már nem lehet korrigálni. Az ördög a nagy dolgokban van elrejtve, ha azokat eltévesztem, akkor van igazán baj, mert ezekről beszéltek a próféták. Melyek ezek a nagy dolgok? Gondoljunk arra, amikor Illés megkérdezi a Kármel hegyen az embereket, hogy meddig sántikálnak még kétfelé. Az Ige először is döntésre hiv. Melyik úton induljak? Talán olyan idők jönnek, amikor elválik az, ami összetartozik, és az, ami nem tartozik össze. Ha nem lesz kedvező a következő időszak, akkor fontosabb lesz az, hogy hova tartozom. Vannak idők, amikor világosan kell dönteni. A másik dolog, amit szem előtt kell tartani, az az Isten Igéjének való engedelmesség. Az Újszövetség nyelvén ezt úgy mondjuk, hogy Jézus Krisztus követése. Akarom-e őt követni? Akarom-e, hogy az Ő élete, halála, feltámadása, tanítása zsinórmértéke legyen az én életemnek? Egyszerűen szólva: szeretnék-e erkölcsös, tiszta életet élni, amely példa lehet a gyülekezetben, példa lehet a családomban. Aztán az Isten útján való járásból logikusan következik az, hogy oda tudok- e figyelni az embertársra. Van-e bennem szolidaritás? A császári jelentések az óegyház korából arról tanúskodnak, hogy az őskeresztények szerették egymást. Szokatlan volt egy olyan világban, amelyben egyre inkább arról szólt, hogy én vagyok a mérce. A negyedik téma, amelyről szólnak a próféták: megmaradni a szövetségben és hirdetni az Úr nagy tetteit, a bizonyságtétel. Ezeket bizonyosan számon kéri rajtunk az Úr. Azt, hogy mit hoz nekünk a következő esztendő egyéni sorsunkban, hittel bízzuk rá Isten gondviselő szeretetére. Majd Ő időben megmutatja, amit meg kell mutatni, és ne felejtsük el azt, hogy az ördög nem a részletekben van, hanem a nagy dolgokban! Bízzuk újra életünket Krisztusra! Isten áldjon meg bennünket ebben!
Ámen

Énekajánló 2006. január 8.

Vízkereszt utáni vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör második részéhez tartoznak, tematikájuk a Vízkereszt ünnepéhez (január 6.) kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt ünnepének eredeti neve: epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni – névvel illetjük. Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep. Szénási Sándor "Ünnepeink" című könyvében az 54-55. oldalakon ezt idézi Ravasz Lászlótól: "Az epifánia-vasárnapok sorozata a Jézus Krisztus dicsőségének a világban való megjelenését ünnepli… Ezeken a vasárnapokon a Jézus életének első felét állítsuk hallgatóink elé." Az első vasárnap evangéliumi történetében (Lukács 2, 41-52.) a gyermek Jézus bölcsessége és Mennyei Atyjára utaló kijelentései tanúskodnak istenfiúságáról. Az epistola (Róma 12, 1-5.) mint már máskor is láttuk, személyes üzenetet hordoz: Jézushoz hasonlóan odaszánod-e magad az ő szolgálatára, az igaz istentiszteletre, az ő megismerésére, az odafelvalókkal törődésre? E vasárnapok énekei főképpen a Fiú Istenről szólnak, melyre a 286. és következő énekek a legalkalmasabbak.

Énekek Vízkereszt utáni vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 119, 1, 4. Az oly emberek nyilván boldogok / Hálát adok néked teljes szívből vagy 84, 1. Ó Seregeknek Istene

Főének: 286, 1-7. (8-9.) Jer dicsérjük az Istennek Fiát

Igehirdetés előtti ének: 294, 1. Jézus, vígasságom

Ráfelelő ének: 472, 4. Adj éjt, napot, add át erődet

Záró ének: 197. Hálaadásunkban rólad emlékezünk