2006-01-18

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Ez a hét az ökumenikus, azaz egyetemes imahét. A világ minden táján azért imádkoznak, hogy azok az emberek, akik Krisztusban hisznek, egyek legyenek. Most hallgassunk meg egy rövid hangképet a budapesti Szent István Bazilikában vasárnap tartott nyitó istentiszteletről. A helyszínen Farkas Orsolya járt.

Szabó Géza, a Bazilika plébánosa: Ezen az estén a Szentlélek Úristen töltse be lelkünket, hogy hitelesen átélhessük az idei ökumenikus hét jeligéjét: "Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok velük."

XY (férfi): Jézus, Jó Pásztorunk!

Gyülekezet: Összegyűltünk nevedben.

XY (nő): Anna vagyok és a katolikus felekezethez tartozom.

QP (nő): Én is a katolikus felekezethez tartozom. Az tetszett az igehirdetésben, hogy azt ajánlotta: imával és munkával teremtsük meg a mindennapokat. Ez volt Szent Benedek mottója. Közösen imádkozunk itt mindenkiért. Ma még nincs akkora egység a hétköznapokban, mint amilyennek lennie kellene. Lehet, hogy itt a templomban igen, de a hétköznapokban szerintem nincs meg.

Farkas Orsolya: Most kezdődik az imahét. Fognak-e mindennap imádkozni az egységért, csendességet tartani?

XY (nő): Én a jövőért és a fiatalokért szeretnék.

Fekete Ágnes: Valóban az a legnagyobb tét, vajon mennyire vagyunk képesek jó, nyitott, szeretettel teljes és gondolkodó emberekké nevelni a fiatalokat. Következő riportunk egy olyan iskolába vezet, ahol erre tesznek kísérletet. Pesthidegkúton még a rendszerváltozás előtt alakult egy ökumenikus iskola, ahol a hitoktatásban minden felekezet együtt vesz részt. Az ökumenikus hittankönyvek írójával, Mervay Miklóssal beszélgettem.

Mervay Miklós: Ez az iskola a rendszerváltás előtt, 1989-ben indult, szülői kezdeményezésre, akik szerették volna gyermekeiket keresztény iskolába járatni. Természetesen ez a múlt rendszerben nem volt olyan nagyon egyszerű: a szülők meghívták a lakossági fórumra az akkori kultuszminisztert, Glatz Ferencet, aki engedélyezte egy iskola átengedését erre a célra. Két első osztállyal és egy második osztállyal indult az oktatás. Ma két osztállyal nyolc évfolyam működik. Új épületünk van, nagyon szép iskola. A sajátossága az iskolának, hogy a három történelmi egyházhoz tartozó diákok egy órán, közösen, egy könyvből, egy tanárral tanulnak hittant.

Fekete Ágnes: A szülők akarata volt ez? Nem is volt ebből probléma?

Mervay Miklós: Voltak feszültségek: mindenki gyanakodott a másikra. A református és az evangélikus felekezetű a kisebbségi lét miatt mindig attól félt, hogy a katolikus be akarja kebelezni, meg akarja téríteni. A katolikus fél attól félt, hogy a katolikus tant a legkisebb közös többszörösre kell redukálnia. Már 16 éve működik az iskola és azt tapasztaltuk, hogy önkormányzati fenntartása ellenére, a helyi közös bibliaismereti óra mellett, országos átlag felett még a felekezeti hittanra is jár az iskola diákjainak 60-70 %-a. Engem azzal a kéréssel hívtak meg, hogy készítsem el a nyolc év tananyagát. A könyvek lassan készültek el, sőt nem állítom, hogy nem lehetne rajtuk többet javítani. De a koncepció felállt. Ahogy az evangélikus lelkész fogalmazott: a piszkos munkát elvégezzük mi, akik tanítunk, kikérdezünk, dolgozatot íratunk, a lelkész pedig a lelkészi hivatalban már közösséget tud építeni a fiatalokból a fiatalok számára.

Fekete Ágnes: Tehát a három felekezet támogatta az ökumenikus hitoktatás elindulását?

Mervay Miklós: Igen. Voltak közöttük támogatók. Nem volt azonban ez egyértelmű mindenkinél. Az is jellemző, hogy a kerületben az iskola indította el az ökumenikus imahét gyakorlatát. A kerettanterv bevezetésével megjelent egy olyan rendelkezés, hogy felekezeti iskolán kívül önkormányzati iskolában világnézetileg elkötelezett tantárgy nem tanítható. Ennek következtében kérdéses volt, hogy hogyan marad meg ez a tantárgy.

Fekete Ágnes: Tehát a hittan csak az órán kívül lehetséges?

Mervay Miklós: Órarenden kívül, és ez nagyon veszélyessé tette a tantárgy létét. Az az ötletem támadt, hogy az iskola vezetése iskolaszéki szülői közreműködéssel keresse meg a három felekezet hitoktatásért felelős vezetőit. Vigyék el az akkorra már elkészült tankönyvi anyagot és beszéljék meg, hogy el tudják-e fogadni. Ha igen, akkor fennmaradhat. Megmondom őszintén, hogy nem nagyon bíztam benne, hogy ez megtörténik. De nem volt más kiút, mint előrefelé menekülve reménykedni. A meglepő az volt, hogy mind a három felekezet hitoktatói felügyelete azzal a megjegyzéssel hagyta jóvá, hogy korrektnek tartja, támogatja. Egyes felekezetek nemcsak elfogadták, hogy közös tananyagot, közös tankönyv alapján, közös órán tanulnak a diákjai, hanem azt is vállalták, hogy finanszírozzák.

Fekete Ágnes: Ez tényleg nagy dolog. De az ember azt érzi, hogy amíg a Bibliáról van szó, addig közösen járunk. A Bibliát valószínűleg könnyebb közösen tanítani, mert nem olyan nagyok a különbségek. Pl. az egyik felekezetben Ézsaiás, a másikban Izaiás.

Mervay Miklós: Ezekre is igyekszünk figyelni. A táblára felkerül, mindkettőt leírják a füzetbe a gyerekek. Attól függően használják egyiket vagy másikat, hogy milyen Bibliájuk van otthon. Mindkettőt ajánlatos egyébként ismerni.

Fekete Ágnes: Hogy sikerült kikerülni azt, hogy ne a legkisebb közös többszörös legyen a hitoktatás anyaga?

Mervay Miklós: A legkisebb korosztálynál azok a történetek kerülnek elő, amik a legfontosabbak. A legtöbbször értelmezésüknél nem merül fel felekezeti különbség. Az első két évfolyamban Jézus élete, tanítása, csodái alkotják a tananyagot. Hatodik évben magyarázzuk az ökumenikus hitvallást, hetedikben kezdődik csak el a kritikus terület: egyháztörténelem. Nem óhajtjuk kikerülni a problémákat. Az a tapasztalatom, miután minden felekezet hittankönyvébe belekukkantottam, ami egyháztörténettel foglalkozott, hogy – minden jó szándék ellenére – némi apologetika mindig felfedezhető bennük.

Fekete Ágnes: Egyoldalúak?

Mervay Miklós: Szeretné a maga részét szebbnek állítani, és minden hibáért inkább a másik oldalt felelőssé tenni. Pedig a szeretet jegyében nem is lehet másképp beszélni, mint önkritikusan. Nagy tanulság számomra, hogy könnyű úgy beszélni a másik felekezetről, hogy nincsenek ott a képviselői. Akkor nagyon könnyen élünk olyan jelzőkkel és megfogalmazásokkal, amelyekkel nem élnék, ha ott lennének. Ezt nekem a tanítás folyamán kellett megtanulnom: ott vannak az evangélikus, református diákok, és nekem úgy kell beszélnem a katolikus egyházról, a reformáció időszakáról, hogy az őket ne sértse, ugyanakkor a hitemben se legyek meghasonlott.

Fekete Ágnes: Ez szinte elképzelhetetlen!

Mervay Miklós: Én katolikusként a reformáció időszakában a katolikus egyház akkori gyakorlatának visszáságait próbáltam megfogalmazni, nevén nevezni; ha úgy tetszik, bocsánatot kérni II. János Pálhoz hasonlóan, annak ellenére, hogy személy szerint nincs közöm hozzá. Ugyanakkor igyekeztem megértetni, hogy az evangélikus, református diákok érzelmeit se sértsem, mint ahogy a katolikus diákokét sem akartam, hogy senki sem akart szakadást okozni. Sem Luther, sem Kálvin. Nem hallgattam el persze azokat a pici örömhíreket sem, hogy közel ötszáz év után pl. 1999-ben Augsburgban sikerült aláírni egy egyezményt az evangélikus és a katolikus egyháznak, ami az egymás megigazulás-tanának elfogadását jelenti. Ezek hallatlan fontos lépések, de rögtön azt is mutatják, hogy azért nem értettek szót ötszáz év alatt, mert nem figyeltek egymásra, hanem mindenki csak a saját igazát hajtogatta. Így nem lehet az ökumenét építeni. Amikor az utolsó vacsora bibliai elbeszélését tanultuk, akkor természetesen mindhárom felekezetnek a misére, úrvacsorára vonatkozó tanítását megpróbáltam egymás mellett elmondani, természetesen nem értékelve egyiket sem. De így legalább tudja a diák, hogy miben tér el az egyik a másiktól. Sajnos ma még nincs meg a felekezetek között a közös úrvacsora lehetősége. Ez egy fájdalmas pontja a mai kereszténységnek. Ugyanakkor felhívás is arra, hogy munkálkodjunk azon, hogy minél inkább közelítsünk egymáshoz. Ami természetesen nem úgy fog megvalósulni, hogy valamit elhagyunk a saját tanításunkból.

Fekete Ágnes: Mikor a gyerekek beszélgetnek egymással, előjönnek a beszélgetésekben a köztük lévő felekezeti különbségek?

Mervay Miklós: Akadt ilyen is, de ők a maguk sokkal természetesebb módján élték meg az ökumenét. Nem annyira látták koruknál fogva sem a különbségeket.

Fekete Ágnes: Ma inkább az a jellemző, hogy mindenki ebben a langyos melegben úszkál, tehát nem a különbségeket keressük, nem ez a tendencia. Ez is veszélyes lehet.

Mervay Miklós: Biztos, hogy igaz, de ha történelmileg nézzük, akkor az 1500 év közös múlt, az mindenképpen hosszabb időszak, és biztatóbb ebből a szempontból, mint a mögöttünk lévő 500 év, amikor egymástól külön éltünk tovább. Nagyon szeretem hangsúlyozni, hogy azt az 1500 éves közös múltat, gyökeret, a kereszténység törzsét, legalább annyira meg kellene ismerni és kellene hangsúlyozni, mint azt az ötszáz évet, amit már külön töltöttünk, és ami elválaszt minket egymástól bizonyos értelemben. A szülők és a lelkészek aggodalma sokkal nagyobb volt, mint a gyerekeké. Hozzá kell tenni, az iskola gyakorlatához nem csak a közös bibliaismeret tartozik, hanem kezdettől fogva az ünnepeket is együtt éljük meg. Ez azt jelenti, hogy van az évben három alkalom, amikor az egész iskola együtt egy evangélikus vagy katolikus vagy református istentiszteletre ill. szentmisére megy. Pl. bármilyen furcsa, együtt mennek el október 31-én a reformáció emlékünnepére. Természetesen nem a szakadást ünneplik, hanem az egyház megújulásának emléknapját. Ez alatt természetesen megismerik a másik felekezet tanítását, liturgiáját, énekeit, hagyományát, ami sokkal inkább összeköt, mint elidegenít. Ilyen gyümölcsöket tudok például említeni: a gimnáziumba elkerült diákok közül mesélték, hogy mikor a katolikus gimnáziumban a hitoktató szűken értelmezte az egyház fogalmát, akkor a mi iskolánkból elszármazott diákok bátorkodtak felállni és jelezni, hogy ezt tágabban is lehet érteni. Ezek jó gyümölcsök, hiszen nem a szűklátókörűség jellemzi az oktatást, hanem az egymással való kapcsolat keresése. Ez nem csak az év egyetlen hetében fontos, hanem az év többi alkalmán is.

Zene

Fekete Ágnes: Számos kis közösség van, amelyben a keresztyének egységét igyekeznek megélni. Egyik ilyen a farkasréti ökumenikus közösség. Kecskés András, a közösség egyik oszlopos tagja beszél magukról.

Kecskés András: 1979. szilveszterén jött össze ez a közösség, akkor még az angyalföldi evangélikus gyülekezetben.

Fekete Ágnes: Miért tartották ezt fontosnak?

Kecskés András: Mert az akkori magyarországi helyzet olyan volt, hogy az egyházak közötti közeledés ellenére volt a hatóságoknak, hiszen nem lehetett ellenőrizni. Éppen ezért szinte tilosnak számított mindenféle ökumenikus alkalom. Ehhez sajnos az akkori püspökök is asszisztáltak. Viszont a franciaországi taize-i közösséggel már akkor is többen kapcsolatot tartottak titokban. 1979-ben egy akkori testvér titokban látogatást is tett Magyarországon. Akik vele találkoztak, azok egymással is találkoztak. Elhatározták, hogy továbbra is összejönnek. Így indult el a dolog, és ökumenikus jellegét mind a mai napig őrzi, ha másban esetleg nem is, de a taize-i énekek használatában.

Fekete Ágnes: Tehát egy kicsit ellenállásként is indult?

Kecskés András: Igen. Érdekes, hogy hogyan került Farkasrétre a közösség. 1980-ban a Bécsi Kapu téri evangélikus templomban folytatódott, ehhez csatlakozott a zugligeti katolikus közösség, viszont az akkori evangélikus püspök megtiltotta a találkozókat. Ekkor a farkasréti imaház – amely közös református-evangélikus imaház – gazdája, a Kelenföldi Református Gyülekezet lelkipásztora egy ügyes ötlettel megvalósította az összejövetelt. Közös volt a templom: református, evangélikus, ezért közös bibliaórákat és szeretetvendégséget lehetett tartani, amit ő fel is vállalt. Meghirdette az ökumenikus imaórát, szeretetvendégséget, és nem részletezte, hogy azon kik vesznek részt. Tehát egy törvényes helyszínen, törvényes időpontban, az akkori előírásokkal mégis ellentétes összejöveteleket tartottak. Ez éppen 25 éve indult útjára, 1981-ben, ettől kezdve nevezhetjük is farkasréti közösségnek, mert ehhez a helyszínhez kötődik. Azóta épült egy új templom, ami szintén közös használatra szolgál.

Fekete Ágnes: Volt előtte is egy közös templom?

Kecskés András: Igen. Ami előtte volt, azt mi istállónak neveztük, mert egy rozoga állapotban lévő melléképület volt. Amikor beléptünk, akkor az első pillantásunk arra a nagy és széles repedésre esett, amely a falat kettéválasztotta. Amikor az 59-es villamos arra járt, mindig beleremegett az épület. Mi ennek ellenére is nagyon szerettünk oda járni. 1984-ben érettségizett a nagyobbik fiam, és egy franciaországi utazást kapott ajándékba, ahova én kísértem el őt. Taize-be is elmentünk, ami mindkettőnknek nagyon nagy élmény volt. Miután hazajöttünk, elkezdtünk mi is ilyen közösséget keresni. Akkor még semmit sem tudtunk a hazai előzményekről. Akkor hozott össze Isten egy emberrel, egy református presbiterrel, aki csodálkozott azon, hogy mi, akik pár száz méterre lakunk Farkasréttől, nem tudjuk, hogy ott minden hónap második hétfőjén taize-i jellegű ökumenikus összejövetelek vannak. Azóta járunk ezekre az alkalmakra. Szeretnék erről a presbiterről és még két személyről valamit mondani, mert ők a mai közérdeklődésre is számot tarthatnak. Debreczi Géza minden közösséggel, felekezettel, irányzattal megpróbált kapcsolatba kerülni, hozzá ilyen szempontból hasonló embert azóta sem láttam. Kelenföldön volt református presbiter, de baptista teológiát végzett, Kiss professzor tanítványa volt az Ó utcai gyülekezetben, lelki atyja egy orosz ortodox lelkész volt, otthon ortodox módon imádkozott, tiszteletbeli tagja volt egy katolikus mozgalomnak, és rendszeresen prédikált az Evangéliumi Testvérközösség alkalmain, az ország több pontján. Emellett Farkasrétre is járt, minden hónapban. Írt továbbá egy háromkötetes regényt, mely még ma is kéziratban van. Példázatszerűen feldolgozza az ébredési mozgalmakat és az ökumenikus közeledés történetét. Címe: Egy vándorúton. A másik személy, akit említenék, Bácskai Antal. Genfben végzett református teológiát, Barth Károly tanítványa volt, itthon azonban püspöki eltiltással szüntették meg lelkészi működését. A műszaki pályára lépett, mérnök lett és a nyolcvanas években félig legálisan megengedték neki, hogy Farkasréten istentiszteletet tartson díjazás nélkül. A nevét hivatalosan nem lehetett említeni, de ő egy gyülekezetet szervezett, és aktív lelkipásztori munkát végzett. A harmadik személy pedig Török Tibor bácsi, akit talán sokan ismernek, mint fizikaprofesszort. A fénytan kutatója volt, Kossuth-díjas egyetemi tanár, református presbiter. Egyébként fénytani kísérletei során megvakult, de számomra ő volt az az ember, aki a derűnek, világosságnak, nyitottságnak olyan példája volt, mely ma is meghatározza gondolkodásunkat. Ez az ember írta a Hit és tudomány című könyvet, amelyet biztosan sokan ismernek. Rendszeres résztvevője volt az alkalmaknak, különösen szerette az énekeket. Mindig meghatódott a taize- i énekektől, mert annyira a lelkéig hatónak érezte ezeket.

Fekete Ágnes: A résztvevők mindig elkötelezett ökumené-barátok? Mi vonzza az embereket ezekre az alkalmakra?

Kecskés András: Mi nem egy új közösséget alakítunk. Akik közénk járnak, azok mind elkötelezett tagjai a saját egyházuknak.

Fekete Ágnes: Mi az alkalmak liturgiája?

Kecskés András: Az este felépítése az éneklés mellett egy előadásra épül: mindig van meghívott előadónk, akinek az előadását beszélgetés követi, majd imaközösséget tartunk. Olyan szertartás jellegű esemény is a része az estének, amit nehéz megnevezni, hiszen nem úrvacsora, mégis valamilyen köze van a kenyér közösségéhez. Debreczi Géza nevezte ezt el az ortodox teológiából vett kifejezéssel prosphorának. Az ortodox gyakorlatban ez a megáldott kenyér szétosztása szentségi jelleg nélkül. Valami ilyesmit élünk mi meg minden alkalommal. Egy tányéron a kenyeret egymásnak nyújtjuk, és ezzel megéljük a közösséget, anélkül, hogy bárkinek a felekezeti hagyományait vagy előírásait megsértenénk. Amikor elkezdődtek az alkalmak, akkor a közös bizonyságtételen volt a hangsúly az ateista propagandával és államgépezettel szemben. Ez volt a legfontosabb. A kilencvenes években, a krisztusi egység megélésének új hulláma indult, nagyon sok alkalmat tartottak különböző közösségek. Azon gondolkodtunk, hogy egy vagyunk a sok közül, nem biztos, hogy még szükség van ránk. Nem találtuk igazán a szerepünket. A megújulási mozgalmak felerősödtek, és mi elbizonytalanodtunk. Az ezredforduló óta úgy látjuk, hogy megint szükség van az egységtörekvésekre. Ahogy mondani szokták: "A Sátán keze betette a lábát…". Új feszültségek keletkeztek, új törésvonalak alakultak ki a felekezetek között, ismét megjelent a felekezeti gőg, az elhatárolódás, az elszigetelődés, felértékelődnek emberi törekvések, hagyományok, liturgiák, a múltra való hivatkozás. Sokszor azzal találjuk szembe magunkat, hogy amiről azt hittük, hogy már túl vagyunk rajta, az most ismét időszerű. Keressük tehát, hogy hogyan lehetne különböző felekezeteket, lelkiségi irányzatokat ismét egységbe vonni, mégpedig a Krisztus fősége alatt.

Fekete Ágnes: Amikor Debreczi Gézáról beszélt, akkor nekem furcsa volt, hogy az ortodoxoktól kezdve a baptistákig mindenkivel jóban volt.

Kecskés András: Sokan tartózkodtak is emiatt az ő személyétől. Én sem tartom ezt követendő példának, de az ő esetében ez olyan természetes és magától értetődő volt, személyiségével olyan mértékben harmonizált, hogy én ebben kivetnivalót nem láttam. Talán szükség volt erre a provokatív példára, hogy kimozdítsa az embereket a megrögzöttségből: "csak nálunk az igazság, csak mi csináljuk jól a dolgokat…"

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát: Lukács evangéliuma 15. fejezetének 25. versét!
”Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot.”

A jól ismert tékozló fiú történetéből hangzott egy rész. Az elveszett fiú hazatér, és az otthon maradt fiú nagyon elszomorodik azon, hogy ennek a mihaszna fiúnak ekkora ünnepet csapnak. Onnan tudja meg, hogy megjött az öccse, hogy meghallja a zenét. Itt az a görög szó áll, hogy szimfónia. A hangok egybecsengését, összhangját, harmóniáját jelenti ez a szó, hiszen ez a zene. A hangok együtt hangzanak, szimfónia van, de az emberek között kakofónia, rossz hangzás, a testvérek nem találják egymást. Az öcs meghallja a hangok zengését, a különböző hangszerek és húrok közösségét, azaz a zenét, de nem találja a testvérét, nem tud vele egy húron rezdülni. Így van ez azóta is. Joó Sándor, jól ismert pasaréti igehirdető, magyarázta egyszer úgy ezt a példázatot, hogy az idősebbik testvérben Jézus nem csak kora farizeusait látja, akik nem tudnak örülni a pogányok és bűnösök megtérésén, hanem a mindenkori zsidóság és a pogány keresztyének kapcsolatát jelenítette meg. A mennyei Atya két fia ők, akiknek találkozniuk kellene az atyai ház szimfóniájában. Ők inkább kígyót-békát kiabálnak egymásra, kintről be, bentről ki szól az átok, de nem képesek megfogni egymás kezét. A példázat nem fejeződik be. Az utolsó kép az, hogy az édesapa kiszalad morcos fia elé, és hívja. Ma is ez a szó hallatszik. A sokféle elgondolás szerint hívő embereket csitítja Isten. Kiszalad elénk, és hív be a harmóniába, az összhang világába. Ha csak a magunk hangját halljuk, ha csupán azt az egy hangot képzeljük Istenének, fogalmunk sincs Isten szeretetéről. Mint ahogyan zene is úgy keletkezik, szeretet is, hogy meghallom azt az egészen más hangot, ami nem az enyém, és mellé zengetem a magamét. De mellé. Nem fölé, nem alá, hanem mellé. Csak akkor találhatjuk meg az összhangot, ha belépünk az atyai házba. Egy biztos harmadik pont, az édesapa vezeti a testvérek kezét egymáshoz. Ezért nem ökumenikus tárgyalás vagy konferencia ez a hét, hanem imahét. Isten elé állunk, és ott keressük az egységet. Ha mindenki őszintén magába néz, ha kizárja önös érdekeit, vélt vagy valós sérelmeit, meghallja az atyai ház szimfóniáját, és belép az ajtón, akkor megtörténik Isten csodája. Ha azt kívánjuk, hogy az én országom jöjjön el, az nem ország lesz, az sok külön-külön hang kakofóniája, de ha a Jó Isten országát kívánjuk együtt, akkor meghalljuk a szimfóniát, a hangok harmóniáját, és egyek leszünk.
Ámen

Énekajánló – 2005. január 29.

Vízkereszt utáni 3. vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör második részéhez tartoznak, tematikájuk a Vízkereszt ünnepéhez (január 6.) kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt ünnepének eredeti neve: epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni – névvel illetjük. Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep. Szénási Sándor "Ünnepeink" című könyvében az 54-55. oldalakon ezt idézi Ravasz Lászlótól: "Az epifánia-vasárnapok sorozata a Jézus Krisztus dicsőségének a világban való megjelenését ünnepli… Ezeken a vasárnapokon a Jézus életének első felét állítsuk hallgatóink elé."

A negyedik vasárnap evangéliuma (Máté 8,23-27.) a tenger lecsendesítésének történetén keresztül arról beszél nekünk, hogy Jézus a teremtett világ, de az övéit a pusztító erők között is őrzi és megtartja. Mindennapjainkban, gyengeségeinkkel küszködve bizony sokszor tapasztaljuk ennek óriási értékét. Sok énekünk szól erről – nem véletlen, hogy a XVI. század végén Bornemissza Péter nem kevesebb, mint 55 éneket kapcsol e nap evangéliumához, melyek közül jó néhány (213, 217, 221, 224, 259, 273, 382, 385, 386, 387, 390, 399, 414, 476.) énekeskönyvünkben is szerepel. Zsoltáralapú énekeket találunk a 123, 91, 76, 30, 32, 31, 130, 12, 46, 79, 143, 51, 80, 6, és 2. zsoltárokra. Az anyaszentegyházról való énekek (382- 390. között) azt jelzik, hogy a tanítványokkal teli hajó Krisztus egyházát jelképezi, mely minden viharban, reménytelenségben bízhat urának megmentő szeretetében. Ezt az egymásra figyelő szeretetet kéri az övéitől is, amint arról az epistola (Róma 13,8-10.) szól.

Énekek Vízkereszt utáni 4. vasárnap igéihez:

Bevezető ige: Zsolt. 66, 5.

Fennálló ének: 66, (1.), 8. Jertek, halljátok, hadd beszéljem…

Főének: 381. Jézus Krisztus, mi kegyelmes hadnagyunk

Igehirdetés előtti ének: 224, 3, 6. Idvezítő Isten… / Hallgathassuk a te szent igédet

Ráfelelő ének: 217, 3-4. Bízzunk azért az Istenben

Záró ének: 273. Az Úr Istent magasztalom