2006-02-15

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Újabban az iskolákról nem csak olyan rangsort készítenek, amelyből az derül ki, hányan jutnak be az egyetemre, milyen magas színvonalú az oktatás. Bár ezt nagyon nehéz mérni, de a hozzá adott emberi és lelki erőt is igyekeznek rangsorba állítani. Az egyházi iskolák ebben a sorban jeleskednek a leginkább. Az itt tanuló diákok arról számolnak be, hogy képességeikhez mérten a lehető legnagyobb változás történt a középiskolában eltöltött évek alatt.

Mégis úgy tapasztaljuk, hogy sokan félnek attól, hogy az egyházi iskolák száma növekedik. Néha megmagyarázhatatlanul fals dolgokat mondanak ezekről az intézményekről. Hallani fogjuk, hogyan ijesztgették a gyerekeket a hittantól, az apácáktól, mígnem kiderült, a valóság sokkal mosolygósabb. Tapasztalatom szerint, annak ellenére, hogy az egyházi iskolákban is emberek dolgoznak, sajnos nem angyalok sem a tanárok, sem a diákok, mégis az emberi botlások mellett is sokkal több energiát fektetnek a nevelésbe, mint máshol. Két tanintézményt mutatunk be mai műsorunkban. Először az újpesti Benkő István Általános Iskolába látogattunk el. Ez a tanintézmény azért került egyházi fenntartás alá, mert az önkormányzatnak nem volt elég anyagi eszköze a fenntartásához a gyereklétszám csökkenése miatt. A farsangon jártam.

Gyerek (1): Én indiánnak öltöztem be azért, mert sok hajam van. Pocahontas vagyok, és azért van copfba a hajam, mert ő is mindig úgy hordta.

Fekete Ágnes: Te ki vagy?

Gyerek (2): Zorro. Van rajtam egy álarc, egy sapka, egy kard.

Gyerek (3): Döbrögi vagyok, van rajtam egy párna, a hasamon és egy csizmát húztam a lábamra.

Gyerek (4): Én cowboy vagyok. Kopogós cipő, bőring van rajtam.

Gyerek (5): Kémiatanár vagyok, ezt abból lehet tudni, hogy van fehér köpenyem és egy kémcsövem.

Fekete Ágnes: Ti református osztályba jártok?

Minden gyerek egyszerre: Igen.

Fekete Ágnes: Hú, micsoda válasz. És ez miben nyilvánul meg?

Gyerek: Onnan, hogy imádkozunk.

Gyerek: Étkezésnél is szoktunk imádkozni és énekeket tanulunk.

Gyerek: A Kati nénivel énekelve szoktunk imádkozni.

Gyerek: Amikor befejezzük az órákat, akkor is imádkozunk. A kis áhítaton a Bibliából olvasnak fel nekünk történeteket.

Gyerek: Volt olyan, hogy csak mi, az elsősök mentünk el egy templomba, és ott énekeltünk. Az elsős Bibliát már végigvettük, most jön a másodikos. Hittanórán is azt tanuljuk, amit a Bibliából olvasunk fel.

Fekete Ágnes: Hányadikosok vagytok?

Gyerek: Hatodikosok.

Fekete Ágnes: Akkor ti még akkor kezdtetek el idejárni, amikor még nem volt református az iskola.

Gyerekek: Igen. Kicsit szigorúbb lett a házirend.

Gyerek (lány): Amíg nem volt református, addig nem volt kötelező lemenni a szünetben. Ebben az évben pedig az egészséges életmód is nagy szerepet kapott.

Fekete Ágnes: Mi volt akkor, amikor bejelentették, hogy református iskola lesz?

Gyerek (lány): Azt mondták, hogy majd papok lesznek a tanárok és apácák lesznek a nevelőnők. Úgy tudtuk, hogy pap lesz az igazgató. De aztán kiderült, hogy ez nem így lesz.

Gyerek (fiú): Mondták, hogy nekünk is kell majd hittanra járni, mindenkinek kötelező lesz. De ez sem volt igaz.

Gyerek (lány): Örülhetünk, hogy a református egyház átvette az iskolát, mert különben megszűnt volna az iskola, mert nem tudták volna fenntartani. Nem kellett másik iskolába mennünk.

Gyerek (lány): Több program is van azóta, mint volt. Azért jó oldala is van a változásnak.

Gyerek (lány): A felsősöknek nincs kötelező hittanórájuk, mert nem református iskolába kezdtek el járni, de az elsősöknek már van.

Fekete Ágnes: Nektek egyáltalán nincs hittanórátok?

Gyerekek egyszerre: Nincs.

Gyerek (lány): Ezt szép lassan vezették be. Azért jó ide járni, mert nem kötelező reformátusnak lenni.

Gyerek (lány): Ami különösen jó, hogy eddig nem voltak ilyen napok, mint a mai is. Volt Benkő-nap. Csoportokban voltunk beosztva és különböző versenyszámokban vettünk részt. Aki nyert, az iskolai napon elmehetett az állatkertbe.

Gyerek (lány): Az osztályok voltak az állomások, és mindenhol más volt a feladat. Délután a sporté volt a főszerep. Meccseket játszottunk, amelyekre más iskolák is jöttek.

Fekete Ágnes: Akkor ezen túl minden évben lesz egy ilyen Benkő-nap?

Gyerekek: Igen.

Gyerek (lány): És a tanárok is kosaraztak. Erika néni is jól kosarazik. A fociban a számítástechnika tanára, Laci bácsi a legjobb.

Fekete Ágnes: Ti ott voltatok azon az éneklős napon?

Gyerek (lány): Kati néni egy testületbe jár, és ott szoktak énekelgetni zsoltárokat. Nagyon szép volt. És mi is énekeltünk, volt vetítés is. Sokféle hangszert használhattunk: rumbatököt, dongót, ami egy kisebb fajta dobocska, csengőféleség.

Gyerek (lány): Az alsósokkal eljöttek a családtagok, barátok is, és kipróbálhatták a hangszereket. Mindenki jól érezhette magát.

Gyerek (lány): Most szombaton is lesz közös éneklés, oda most csak mi megyünk. Abba a templomba fogunk elmenni, ahova a Kati néni jár. Énekórán tanultuk meg ezeket az énekeket.

Fekete Ágnes: Most is el tudnátok énekelni?

Ének: Nem lesz egyedül a szívem többé…

Géczyné Miklósi Katalin: Géczyné Miklósi Katalin vagyok, énektanár. Amikor átvette az egyház ezt az iskolát, akkor jelentkeztem, hogy itt dolgozhassak. Tudtam, hogy itt nem csak hagyományos énekzenét tanítanak, hanem taníthatok zsoltárokat, keresztyén énekeket is, és a gyerekeket ezen keresztül elérhetem.

Fekete Ágnes: Olyan különös volt, ahogyan a gyerekek mondták, hogy nem járnak hittanra, sőt az is kiderült, hogy jó, hogy nem kell templomba járni, és mégis olyan lelkesen énekelnek. Ez egy furcsa kettőség.

Géczyné Miklósi Katalin: Igen. Nagyon szeretnek énekelni és az énekeken keresztül sok lelki hatás eléri őket. Elindítottunk egy olyan délutánt, amelynek azt a címet adtuk: Énekeljünk együtt! Elhívtuk rá a szülőket, gyermekeket, tanárokat és néhány embert a gyülekezeti énekkarból, zenészeket. Ők adták az örömet, a hangulatot, hogy lássák is, hogy mennyire nagy öröm Istennek énekelni. Be is jött, mert olyan örömmel és lelkesedéssel énekeltek a gyerekek, hogy a végén alig tudtuk őket hazaküldeni: négy órakor kezdődött, és háromnegyed hatkor már kénytelenek voltunk mondani a gyerekeknek: Nyomás haza.

Újra és újra kérték az énekeket, nagyon élvezték. Volt egy órányi közös rész, azután pedig teáztunk, beszélgettünk, majd még egyszer rázendítettek a gyerekek. Az osztályokban már tanítgattam különböző énekeket, tehát részben ismerték az énekeket, és az énekek között rövid kis átvezetéseket mondtam, nem túl sok beszéddel: próbáltunk egy-egy lelki gondolatot elcsepegtetni az énekek között.

Fekete Ágnes: És a szülők mit szóltak mindehhez?

Géczyné Miklósi Katalin: A szülőknek is nagyon tetszett és azt mondták, hogy ezt rendszeresen kellene szervezni. Megpróbáljuk havonta, a zenészek is vállalták.

Fekete Ágnes: Azt mondta az igazgatónő, hogy nagyon nehéz volt eddig bárkit is megmozgatni. Már volt több kísérlet, missziós délutánokat szerveztek, de minden nyögve-nyelősen ment, ez volt az első, ami beindult.

Géczyné Miklósi Katalin: Igen, ennek egyik oka az, hogy helyben rendeztük meg ezt az éneklést. Akik egyébként elmentek volna, most azok is ott ragadtak, nézték. Az, hogy ki lesz hajlandó később egy gyülekezetbe elmenni, nem egyszerű kérdés. De úgy tűnik, hogy megmozdulnak a gyerekek erre. Az első évben volt egy kis morgolódás: miért kell ennyi istenes éneket énekelni, most már ez nem nagyon fordul elő. Igyekszünk azokat a zsoltárokat kiválogatni, amelyek egy kicsit lendületesebbek. Egy-két szép dallammal is megpróbálkozunk, mint amilyen például a 42. zsoltár, Mint a szép híves patakra. Ha egy gyerek ráérez ennek a dallamvilágára, akkor nagyon szépen tudja énekelni.

Fekete Ágnes: Az iskola most tovább bővül.

Géczyné Miklósi Katalin: Reméltük, hogy megkapjuk azt a lehetőséget, hogy szeptemberben gimnáziumi osztályt indíthatunk. Ennek az előkésztése folyik. Nyelvi tagozatos osztály lesz, ami itt a környéken még eddig nem volt.

Fekete Ágnes: Az a terv, hogy az első osztálytól kezdve az érettségiig látogassa a gyerek az iskolát?

Géczyné Miklósi Katalin: Igen. Most két osztály indul, egy előkészítő osztály és egy elsős gimnáziumi osztály. Már vannak gyerekek, akik jelezték, hogy szeretnének maradni, és reméljük, hogy más iskolákból is jönnek sokan, hiszen az iskola jó helyen fekszik, az újpesti metró végállomásánál, és vidám légkörű társasággal lehet itt találkozni.

Fekete Ágnes: Most a Sylvester János Protestáns Gimnáziumba látogatunk el. Ez az iskola idén tartja a Sylvester-évet. Bár nem tudjuk pontosan a nagy bibliafordító, Sylvester János születésének évét, de vélhetőleg 500 éve volt. Ezért ebben az évben biblia-kiállítással, kulturális rendezvényekkel, és legutóbb egy iskoladráma vetélkedővel is megemlékeztek névadójukról. Épp a díjkiosztásra érkeztem.

XY (férfi): Kérek akkor egy kis figyelmet! Remélem, hogy kijöttetek mindannyian az osztályokból. A legjobban a 9/B osztály bábprodukcióján szórakoztunk, nagyon szellemes volt. Úgy gondoltuk, hogy ők egy különdíjat kapnak. (Taps, fütty…) Köszönjük szépen a részvételeteket!

Diák (fiú): Az iskolában előadó verseny volt, mert a 15. században is voltak ilyen versenyek, igaz, hogy ott latinul mondták. Ezt a hagyomány elevenítettük fel, igaz mi nem latinul adtuk elő.

Fekete Ágnes: Mi volt a darab lényege?

Diák (fiú): Az, hogy a férfiak és a nők sok mindenben különböznek egymástól, és ebből gyakran összeütközések alakulnak ki. Arról szólt a darab, hogy mikor melyik győz. És végül a nők győztek (lányok helyeslése a háttérből). Én az igazság géniusza voltam.

Fekete Ágnes: Mondanál valamit a szövegedből?

Diák (fiú): "Ma az igazságnak kevés becsülete van, és szemeit, aki az emberekre veti, gyertyavilággal az embereket keresheti…"

Fekete Ágnes: Milyen programok voltak még a Sylvester napokon?

Diák (fiú): Voltak előadások, egy műfordító is eljött, hiszen Sylvester János is fordító volt.

Diák (lány): Mindenkinek be kellett ülnie két előadásra.

Zene

Kovácsné Toma Mónika: Magyar-történelem szakos tanár vagyok. Az iskoladráma műfaját elevenítettük fel, ami a 16. században erőteljesen élt. A gyerekek azt kapták feladatul, hogy dolgozzanak fel kisebb, 16. századból származó iskoladráma részletet. Lehetett modernizálni, lehetett hozzátenni, de a szöveget meg kellett őrizni. Azok a tanulók is, akik nehézséggel állnak neki memoriterek tanulásának, ők is megszerették és gyönyörűen megtanulták ezeket a szövegeket. Jó beszélgetések szoktak kialakulni, nem is gondoltam volna, hogy a mai fiatalokat például az ókeresztény irodalom annyira érdekli, hogy majdnem fél órán át tudtunk erről beszélni.

Beszéltünk ezen kívül életmódról, értékekről, a mai értékek elfogadásáról. Ezeken keresztül a hivő protestáns szellem csak-csak utat tör magának. Nem válik külön a hit a gondolatban és a gyakorlatban, nem mondhatjuk azt, hogy a gondolataimban ilyen vagyok, a tetteimben pedig olyan. Ezeknek szorosan összefonódva kell jelentkezniük és jelentkeznek is. Fontos, hogy hitelesen álljunk a katedra mögött. Ott, ahol azt érzik, hogy az ember a lelkét, a szívét viszi oda az irodalomórára, figyelem ébred. Amikor osztályfőnök voltam, akkor egy problémás fiú, akit már máshonnan eltanácsoltak, jött az osztályunkba. Pár hét után mondta, azon csodálkozik, hogy a tanárok és a diákok ebben az iskolában nem ellenségek. Eddig ő úgy tapasztalta, hogy a tanárok és a diákok nem egy oldalon, hanem ellentétes oldalon állnak. Csodálkozva szemlélte azt, hogy itt ez nem így van, egészen más közegben dolgozik most, mint ahonnan jött. Ebben is benne van a hit.

Somhegyi Zoltán vagyok, itt érettségiztem 2001-ben. Harmadikos koromban indultam egy országos tanulmányi versenyen és első helyezést értem el.

Fekete Ágnes: Most művészettörténet-esztétika szakon hallgató.

Somhegyi Zoltán: Igen, az ELTE-re járok.

Fekete Ágnes: Jó volt ide járni, milyen volt ez az iskola?

Somhegyi Zoltán: Nem éreztettek különbséget a tanárok és diákok tábora között, hanem nagyon jól tudtunk együttműködni. Van egy olyan kifejezés, amit gimnáziumokra szoktak használni: versenyistálló. Erre az iskolára ezt nem mondanám, mert itt arra figyeltek, hogy kinek miben van tehetsége, és azt próbálják meg erősíteni, amiben tehetségesebb.

Bibó István vagyok, a gimnázium igazgatója.

Fekete Ágnes: Miért lett Sylvester János a gimnázium neve? Azért kérdezem, mert most Sylvester-évet is tartanak.

Bibó István: Úgy éreztük, hogy a protestáns jelleg kifejezésére azért alkalmas ő, mert úgy tartozott a reformáció nagy nemzedékébe, hogy róla nem lehetett tudni róla igazán, hogy melyik irányzathoz húzott, mert nem maradt fenn tőle hitvita, vagy ebben való részvétel. Horváth János irodalomtörténész azt írja, hogy nem fújolt senkit, senkit nem nevezett Antikrisztusnak. Ezzel szemben nyomdát alapított, Bibliát fordított, magyar nyelvtant irt, felfedezte a népdalok ma is jelentős értékeit. Tette a dolgát egy olyan helyzetben, amikor az országnak rengeteg baja volt. Ebben nagyon szívesen lennénk a követői.

Amikor az iskolát alapítottuk, már nem a rendszerváltás idején tapasztalható lelkesedés volt bennünk. Volt egy kis fáradtság bennünk, ráadásul 1990 óta is csökkent a gyereklétszám, és ezzel a tudattal próbálkoztunk a gimnázium elindításán. Ez azért nem volt mégsem agyrém, mert bár kevesebb a korosztály létszáma, viszont érettségire egyre több fiatalnak van szüksége, tehát a korosztályban már nem 60-70 % törekszik gimnáziumba, hanem 90-95 %. Tehát a mi nehézségünk az abban van, hogy hozzánk szerényebb képességű gyerekek is jöhetnek, akiket elfogadunk, de ez nem könnyű a tanároknak. Mi nem versenyistállót vagy elitiskolát indítottunk útjára, de szeretnénk, ha a gyerekek lelki, szellemi teherbírása olyan lenne, hogy az élethelyzetekben megállják a helyüket.

Vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet megkerülni, ha befejezik az iskolát. Szívesen látjuk, ha versenyen indulnak, nem várjuk el tőlük a győzelmet, és főleg nem azzal érvelünk, hogy mennyire jó másokat legyőzni. Nem kell rögtön azt mondani, hogy biztos le volt vajazva, vagy susmus volt, de fontos, hogy ezekben az élethelyzetekben lelkileg bírják a részvételt. Sokat adhat a keresztény hit, amit azonban betanítani nem lehet, de kedvet csinálni, vagy felmutatni fontos.

Fekete Ágnes: Végül is pont ez lenne a nagy dolog: emberi minőséget adni a fiataloknak. Sokszor hallható ilyen formális elvárás az egyházi iskolákkal szemben: legyen áhítat, istentisztelet, de talán pont ebben lehet ezt a többletet megadni.

Bibó István: Úgy látjuk, hogy szívesen járnak vissza volt tanítványaink, igaz nincs túl sok végzős diákunk még. Még csak most fogunk bekerülni az országos statisztikába, mert az elmúlt tanévben volt az ötödik érettségiző évfolyamunk. Nem próbálunk világmegváltó doktrínát érvényesíteni, hanem amit lehet megbeszélünk, inkább türelemmel, mint tekintéllyel. Én azt remélem, hogy ebből fog majd tekintély fakadni a végén. Bizonyos dolgokban kell partnernek tekinteni a diákot, de a felelősségünk azért nem azonos. A kiskorú nem lehet mindenben partner. Ilyenkor az a probléma, hogy a felelőségből adódó nem szimmetrikus viszonyt ki tudja-e tölteni a tanár tekintélye, mert akkor működik jól.

Egyébként az van, hogy ordíthatok a gyerekkel, mert én vagyok a tanár, de ettől nem lesz hiteles senki sem. A tekintély adva van, a tanárnak csak el kellene vállalnia, ezért kérdőjeles a számomra az a lassan általánossá váló vélekedés, hogy a tanár és diák egyenrangú. Persze emberi méltóság dolgában teljes mértékben azok, mindkettő egyformán Isten teremtménye, de még egy 80 éves Nobel-díjas tudós is tanítvány marad, ha a tanára 95 éves. A mester-tanítvány viszony nem változik, holott a tanítvány száz dologban felülmúlhatja mesterét.

Fekete Ágnes: Éppen tanúja voltam, hogy egy apuka jött be, mert problémák vannak a gyermekével. Ez rendszeres?

Bibó István: Ezt mi nem azért csináljuk, mert a mostani minőségbiztosítási rendszer ezt forszírozza. Családdal szembe nevelni a gyereket, vagy iskolával szemben támogatni a link gyereket… Vannak ilyen problémáink, mert vannak szülők, akik könnyedén igazolják a gyerek lógásait, mi pedig egyszerű sumákolásokat is mértéken felül fogadunk, miközben látjuk, hogy ez általános. A szülők egy része ezt nem is tudja, a gyerekek nem is mindig értik, hogy mi bajunk van ezzel. Nagyon árnyaltan kell megmagyarázni. A tisztázást is diákjognak tekintik már a diákok, ezért óvatosan kell ezzel küzdeni, nem rögtön kimondani, hogy hazaáruló lesz belőled, ha kinyitod a könyvet a pad alatt. De ezeket a helyükre kell tenni.

Zene

Fekete Ágnes: Miskolcon 10 éves évfordulóját ünnepelte a MAON, értelmi sérült fiatalokat segítenek itt. A 18 alapító közül Kajdi Zoltánnét és Boda Jószefnét hallják.

Kajdi Zoltánné: Láttam baráti körömben értelmi sérültet nevelő családokat, és megláttuk, hogy milyen teher nehezedik rájuk, mennyire egyedül vannak, így született meg az a gondolat, hogy jó lenne egy olyan otthon, ahol szeretettel foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel. Az édesanyák nyugodtan hagyhatják ott a gyermekeiket. Így jöttünk össze olyanok, akik egészséges gyermekeket nevelnek, akik elveszítették gyermeküket, akik sérült gyermeket nevelnek. Csekély indulótőkével vágtunk neki ennek a vállalkozásnak, és egy csoda valósult meg.

Boda Józsefné: Öt gyermekünk van, hála Istennek egészségesen és épen születtek. Közelről ismerem azokat a családokat, akiket Zsuzsa említett. Az egyikkel majdnem szomszédok is voltunk, hetente többször is találkoztunk, amikor én is GYES-en voltam. Valamennyire beleláttam a családi életükbe. Amikor az én kislányomat le kellett vinni levegőzni, akkor ő felcsengetett és megsétáltatta a saját beteg gyermekét az én gyermekemmel együtt. Közben én ki tudtam takarítani. Én nem tudtam neki így segíteni, mert nem tudtam, hogy hogyan bánjak a gyermekével. Abban viszont segítettem neki, hogy gyakran beszélgettünk. Ez azért jelentett neki segítséget, mert ő négy fal közé volt bezárva. Több diplomája van ennek az édesanyának, és a többi gyermeke is nagyon jó képességű gyermek.

Kajdi Zoltánné: Ez az intézmény Miskolcon található. A 36000 Ft-os indulótőkéből fejlődött ki egy lakóotthon. 2002-ben kezdte meg működését, 2002 nyarán vette át az egyházkerület, azóta ő tartja fenn az intézményt. Az alapítvány támogatóként fennmaradt. Karácsony előtt Sárospatakon jártunk, több száz diák előtt adtuk elő egy színdarabot, erről egy hanganyag is készült. A diákok felállva tapsolták meg a produkciót, és ez nagyon nagy élmény egy fogyatékkal élőnek, hiszen sokszor kapnak negatív visszajelzést. "Te ezt nem tudod, ügyetlen vagy, már megint nem tudtad megcsinálni…" Ezért egy ilyen alkalom, amikor több száz diák fennállva tapsolja őket, felemelő a számukra. Ilyenkor egy ideig a föld felett járnak, és ebből az élményből táplálkoznak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás próféta könyvének 51. részéből:
"Útált, az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője… Pedig a mi betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozta…"

Egy könyvet olvastam nemrég, ami olyan mély hatást gyakorolt rám, annyira közel hozta ezt a bibliai üzenetet, hogy azt meg kell osztanom. A könyv címe: Ádám, Henri Nouwen írta, aki egy értelmi fogyatékosokat gondozó lakóotthonban, Bárka közösségben élt sokáig. Azt írja le, mennyire megütközött, amikor először rábízták ezt az Ádám nevű fiút. Mit kezdjen ő egy magatehetetlen emberrel? Nem ért hozzá. Még valami bajt okoz. Miért nem olyan feladatokat adnak neki, amihez ért?- gondolta magában, mígnem lassan megértette, hogy ő Ádám barátja. Kapott benne egy társat, akire éppen neki van szüksége. Egy olyan embert, aki énje legrejtettebb zugolyaiba lát, aki személyisége igazi mélységével szembesíti. Rájött arra, hogy ez a fiú az egész valójával jelen van érte, és rá figyel.

Észrevette, amikor szavak nélkül is azt mondja: "Kicsit lassabban! Hova kapkodsz?" Így vált ez a szavak nélküli ember az életében a legfontosabbá. Így ír erről: "mintha közelebb húzott volna a földhöz, a létezés forrásához". Világossá vált számára, hogy amire a legjobban vágyik, a barátság, a szeretet, a közösség, a valahova tartozás, azt mellette mind megtalálja. Ekkor értette meg azt is, amiről a felolvasott Ige szól, hogy ebben az emberben több van, mint egy ember. Jézus képe, Jézus követe ezen a földön. Ézsaiás próféta is valószínűleg meglátott egy beteg embert, akiben felfedezte az egész nép szenvedését, és ez Krisztus szenvedését jelezte előre. Így vette a könyv írója is észre, hogy Jézus életének sok-sok mozzanatát párhozamba lehet állítani Ádám életével, akinek a neve is azt jelenti, ember.

Leír egy történetet, amikor egy gazdag hölgy látogatta meg közösségüket, mert depressziós volt, és azt remélte, lelki vigaszt kap egy paptól. A közösség tudta, hogy ezt az asszonyt, aki már fűhöz-fához szaladgált, nem lesznek képesek megvigasztalni. Úgyis mindenben a rosszat látja. Ezért egy olyan helyzetet teremtettek, amiben egyedül maradt ezekkel a sérült emberekkel. Ujjongva jött el a vacsoráról a hölgy. Megünnepelték, egy ott megszokott kis játékot játszottak, a végén a vendég volt a győztes, és kapott egy csokoládét. Ez a gazdag hölgy ezzel a szelet csokoládéval boldogan szaladt haza, és a depressziója elmúlt.

Ezeknek az embereknek a viszonzást nem váró szeretete megdöbbentette. Ádám, ez a szótlan ember, aki a fájdalmak férfija volt, így gyógyított másokat. Gyógyításának titka abban állt, hogy gyenge volt, hogy önmagát adta minden körülményben. Vajon mi képesek vagyunk-e meglátni, hogy a gyengeség olykor gyógyító erő? Nem úgy van, hogy mi is az erőtől, a kapcsolatoktól, a hatalomtól várjuk a gyógyulást és az előremenetelt? Bizonyára fontos minden, ami erős ebben az életben. Meg van az ideje mindennek az Ég alatt.

Mégis a Biblia fő üzenete az, hogy az erő az erőtlenségben bontakozik ki igazán. Ahogyan a Megváltás nem lenne valós egy diadalmas Messiással, aki leszáll a keresztről, úgy nem valós megváltott lét az sem, amiben mi minden áron össze akarjuk egyeztetni földi erőnket az istenivel. Vannak emberek ezen a földön, akiket azért rendelt a Jó Isten mellénk, hogy elmondják nekünk: "Ne féljetek! Nem kell elfutnotok fájdalmatok elől. Nézzetek rám, és felfedezitek, hogy Isten gyermekei vagytok!" Jézusban sem látta meg mindenki a Megváltót. Ma sem nyitott a szeme mindenkinek arra, hogy a lelki mélységeket meglássa. De Isten mindenkinek megnyitja a szemét, aki ezt kéri.
Ámen