2006-03-22

2006 március 5-én találkozóra hívtunk mindenkit, melyen a következő témáról beszélgettünk:

NŐK ÉS FÉRFIAK EGYÜTTMŰKÖDÉSE AZ EGYHÁZBAN

Mintegy százan összegyűltünk a nagy hó ellenére. Sokan szerettek volna valami nyilatkozatfélét aláírni, erre azonban idő-szűkében nem került sor. Amit mindannyian közösen gondoltunk, hogy ezzel a témával nagyon fontos foglalkozni. Ezért elküldjük ezt az alábbi szöveget az "Egyetemes Konvent" valamennyi tagjának azzal a kéréssel, hogy az elhangzottak értelmében foglalkozzanak nők és férfiak egyházi együttműködésének a kérdésével. Kérjük, hogy aki teheti, egy válaszlevélben írja meg, támogatja-e kezdeményezésünket, ráírjuk-e nevét az elküldendő levélre? Köszönjük! ( [email protected] )

A konferencia anyaga interneten is megtalálható, a http://www.reformatus.hu/feketeagnes/sajto/nokesferfiak/nokesferfiak címen.

A szervezők, Nagy Péter, Závodi Emese nevében, Fekete Ágnes

KONSZENZUS (Az alábbiakat tovább gondolásra javasolják a konferencia résztvevői)
"Amikor nők kezdtek teológiát tanulni, képesítést nyerve egyházi szolgálatba álltak, ez annak a társadalmi mozgásnak volt a következménye, amelyben a nők szélesebb részvételt kaptak a közügyekben. Ettől függetlenül és időben később teológiai ellenérzés erősödött meg bizonyos egyházi körökben a női lelkészséggel szemben. A protestantizmus sajátsága, hogy időben és társadalmi körülményekben változónak ismeri az egyházat. A II. Helvét Hitvallásban olvassuk az: "Aki jobbra tanít…" – felhívást. Ezért sajnálatosnak tartjuk, hogy az évszázadokon átívelő, azonos társadalmi státuszhoz ragaszkodó gondolkodás erősen tért nyer egyházunkban. Mi elfogadjuk, hogy a XXI. században más közegben élhetünk hitelesen krisztusi életet, ahol a család, férfi és nő más gondokkal küzd, mint például a reformáció idejében. Az I. Korinthusi levél mondata, miszerint "a nő hallgasson a gyülekezetben", az adott közösségben elhangzott mondat, ezért nem terjeszthető ki mintegy dogmaként alkalmazva az egyházi közéletre. Sajnálatos tapasztalat, sokan a jelenlegi egyházi gondokat a Jézustól tanult hagyományok helyett a történelmi múltba való meneküléssel gondolják megoldani, mert számos gond rejlik a nők egyházi szolgálatának kérdése mögött: a lelkész feleségek álláskérdése, a lelkészgyerekek nehéz lelki helyzete (hétvége nélkül, üveglakásban élés), a férfi munkavállalók számának visszaesése a humánszférában. Ugyanígy a társadalmi üzenetek családellenes volta és ennek tükröződése a lelkészházasságokban is (válások, rossz házasságok). Ezekkel a kérdésekkel nagyon fontos lenne foglalkozni. Szükségesnek látjuk olyan kikapcsolódási lehetőségek megteremtését, helyettesítések megszervezését, amelyek védik a lelkészcsaládokat. Fontosnak tartjuk olyan támogató szolgálat kialakítását, amely a lelkésznők speciális gondjaihoz segítséget nyújt. (szülés, helyettesítések stb.) Azt tartjuk ugyanis, hogy a jól működő, egyházi-frusztráció nélküli családok jelentenék a legnagyobb missziós erőt az egyházban. Olyan meleg fészkek ezek, ahova az emberek szívesen elmennek. A családok akkor lesznek vonzóak, ha nők és férfiak integrált módon tudnak együttműködni. A nők kutatások szerint, erősebbek a kommunikációban, jobban megszólítják az embereket érzésvilágukban, konstruktívabbak, ezért szükség van szolgálatukra. Mély közösségépítő ereje lehet a lelkésznőknek. A férfiak viszont racionálisabbak, egy-egy konfliktust nagyobb távolságtartással tudnak kezelni. Tudjuk, hogy számos negatív példa is van. Sajnos a lelkészek riasztó esetei nem válogatnak férfiak és nők között. Azt az általánosítást, hogy az egyházi gondokat a lelkésznők nyakába varrjuk, nem tartjuk helytállónak. Mindezek alapján nagyon méltánytalannak tartjuk a kárpátaljai lelkésznők helyzetét. A konferencián beszámoltak munkájukról, megtudtuk, hogy a gyülekezetek örömmel veszik szolgálataikat. Azt tartjuk jó megoldásnak, ha bibliai alapon megpróbálnak nők és férfiak együttműködően gondolkodni. A fenti találkozón, melyen körülbelül százan vettünk részt, erre tettünk kísérletet."

Dr. Szűcs Ferenc: Nők és férfiak együttműködését az egyházban

Kedves Testvérek! Eredetileg azt a feladatot kaptam, hogy végezzek el egyfajta összehasonlítást a legújabb pápai enciklika, amely a férfiak, és nők együttéléséről szól és bizonyos protestáns irányzatok között. Megpróbálom az előadás végén ezt elvégezni. Én a konferencia címét vettem alapul, tehát a nők és férfiak együttműködését az egyházban, így erről mondanék néhány gondolatot. Abból a közhelyből érdemes kiindulni, hogy a vallástörténeti összehasonlítás szerint a nők társadalmi helyzetét leggyökeresebben a keresztyén kultúra változtatta meg. Emberileg szólva a női emancipáció Jézusnak köszönhet a legtöbbet. A korabeli viszonyokhoz képest kétségtelen áttörés volt Jézusnak három, leginkább marginalizált csoporthoz való viszonyulása. Egyértelmű, a szegényekhez, az asszonyokhoz és a gyermekekhez való viszonya egészen megbotránkoztatóan új volt. Csak egyetlen példát hozok fel erre most. János evangéliumának 4. fejezetében olvasható samáriai asszony történetéből azt a mondatot, amikor a tanítványok visszaérkeznek és a legjobban azon csodálkoznak, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget, mégpedig teológiai kérdésekről: hol kell imádni az Istent. Azon is csodálkozhatnának, hogy etnikai határokat lépett át Jézus, hiszen egy samáriai asszonnyal beszélget, de igazában nem ez okozta a meglepetést. Ennél sokkal meglepőbb volt, hogy egy nő beszélgetőpartnere lehet egy rabbinak. Egészen bizonyos, hogy ez az evangéliumi áttörés, szemléletbeli változás meghatározta az első keresztyén gyülekezetekben a nők szerepét. Érdemes arra gondolnunk, hogy a hellenista, tehát a kevésbé zsidó hagyományokat követő területek gyülekezeteiben, ahol vagyonosabb nők is voltak, más volt jogi státusuk, mint Palesztinában. Pál is utal arra például, hogy nők is elválhattak, természetesen csak abban az esetben, ha volt vagyonuk, és nem kerültek hátrányos helyzetbe a válás következtében. Ezeken a területeken már egy olyan súlypont-eltolódás is végbemehetett, amit a páli leveleknek vissza kellett fognia. Azok a páli igék, mint hogy "a tanítást nem engedem meg az asszonynak", a negatív argumentumok amellett azt bizonyítják, hogy bizony a női szerepvállalás az egyházban egy kicsit túlburjánzott. Ez kettős veszéllyel járhatott: egyrészt a környező társadalom ezt nem igazán tudta volna botránkozás nélkül tudomásul venni, másrészt gondolhatunk arra, hogy a férfiaknak, mint kényelmesebb fajtának, a visszahúzódásával is járhatott volna. Azt gondolom, hogy a helyzet manapság – most nem az egyházról beszélek, hanem általában a humán pályákról – hasonló társadalmi jelenségeket mutat. A pedagógusoknál ez már évek óta 70- 30 %-os arányt jelent, de a jogászoknál, orvosoknál is ugyanez a tendencia figyelhető meg. Pál apostol, aki a rabbinikus hagyományban nevelkedett, a teremtési rend felbomlásával érvel ez ellen a tendencia ellen leginkább. Sőt, az 1. korinthusi levél 15. részében a feltámadás tanúinak sorából egyenesen ki is hagyja az asszonyokat. Lehetetlen, hogy ő ne tudott volna arról a tradícióról, amelyről mind a négy evangélium beszámol, miszerint a feltámadás első tanúi nem az apostolok voltak, hanem az asszonyok. Mégis Pál apostol az, aki a Galatákhoz irt levélben, a 3. fejezet 28-ban leírja, hogy Krisztusban, azaz az üdvösség rendjében nincs férfi és nő, sőt egészen bizonyosan az ő karizma-struktúrája és szolgálat felfogása gyökeresen különbözik attól a jeruzsálemi modelltől, amelyre azután az "apostolica successio" (a püspökök apostoloktól való folyamatos eredeztetésére) épül. A második századtól kezdődően ez a páli modell elsorvad, és csak olyan eretnek-mozgalmakban jelenik meg és támad fel újra, mint a bibliai montanizmus, amelynek élén szintén női prófétaalakok jelennek meg. A lelkipásztori tisztség értelmezésében – a Római Katolikus Egyházban és a görög-keleti tradícióban is – mind a mai napig a jeruzsálemi történelmi modell, ami meghatározó, azaz: Krisztus csak férfi apostolokat választott, ezért a felszentelt pap is csak férfi lehet, noha ezen kívül a nők számára számos szolgálatra van lehetőség már a Római Katolikus Egyházban is. Sőt tudjuk, hogy eltérően korábbi gyakorlatuktól bizonyos szentségek kiszolgáltatását is lehetővé tették a nők számára. Ilyen az áldoztatás, amit például apácák is végezhetnek mind a mai napig, tehát az átváltoztatott ostyát kiszolgáltathatja nő is, sőt a szükségkeresztséget akár a bábaasszony is. Az egyház női alakjának értelmezésében számukra a mariológia jelenti azt az analógiát, mint egy tükröt, amiben az egyház anyai és menyasszonyi léte ki van ábrázolva: Máriában úgy, mint anyában, másrész menyasszonyban. A rózsafüzér imádságokban a Szentlélek mátkájának nevezik Máriát. A református, reformátori teológiában is élt egy olyan szolgálatértelmezés, amely az igehirdetést az egyház atyai, azaz paternalista oldalához kapcsolta. Ez történt a ’60-as évek magyarországi vitáiban, amikor először lett ez a kérdés teológiai vita tárgya. Ez a vita nem volt igazán mély és jelentős, de dr. Békési Andor ócsai lelkipásztor képviselte azt a klasszikus álláspontot, mely szerint a reformátori tradícióban az ige hirdetése paternalista elem, azaz Isten atyai szava szólal meg a gyülekezetben, nem az egyház maternalista tulajdonságához kapcsolódik, ezért lehetnek csak férfiak lelkészek. Sokáig ez az érvelés határozta meg Bartha Tibor, akkori zsinati elnök álláspontját is. A korombeliek emlékezhetnek még, hogy akkoriban a felvételi tájékoztatóban ez jelent meg: női hallgatók az egyházi adminisztrációban és diakóniai munkában való szolgálatra kapnak kiképzést. Ez persze nem volt igaz, mert ugyanazt a stúdiumot végezték, mint a férfiak, külön kiképzést az említett területekre nem kaptak, másrészt a női hallgatók száma azért növekedett, hogy a vészesen lecsökkent teológiai hallgatói létszámot, valamiképpen velük lehessen szépíteni. Be kell vallani, hogy kevésbé elvi szempontok játszottak szerepet, sokkal inkább földhözragadt, pragmatikus kérdések. A ’80-as években az a gyakorlatias szempont győzött, amely a felszentelés irányába nyitotta meg a vitát. A zsinat elnökének korábbi álláspontját dr. Lenkeyné dr. Semsei Klára újszövetségi professzorasszony és dr. Pásztor János professzor liturgiatörténeti tanulmányai ingatták meg és módosították. Ez nagyjából az említett újszövetségi érvekre épült, nevezetesen arra, hogy a Galatákhoz irt levél 3. fejezetének 28. verse alapján az egyház már nem a teremtés, hanem a kegyelem rendjére épül. Ehhez járult még egy speciális példa a Római levél 11. fejezetéből, Fébé alakjáról van itt szó. Őt adelphé- ként említi Pál apostol, a kenkhreai gyülekezet szolgája. Itt a diakonosz hímnemű szónak tárgyesete szerepel a görög szövegben. Ebből, mint ezt többen tudják, azt a következtetést vonta le Lenkeyné professzor asszony, hogy ez egy bevett terminológia volt az ősegyházban, amit férfi és női lelkészekre egyaránt alkalmaztak. Lehet ezzel vitatkozni, azzal érvelni, hogy elírásról van szó, de nem ez a dolog lényege. Biblikus és teológiai érvek hangzottak el pro és kontra folyt levelezés néhány héten keresztül a Reformátusok Lapjában is. Én azt a következtetést bátorkodom levonni, hogy a felszenteléssel kapcsolatos zsinati döntés helyes, de inkább pragmatikus érvekre épült. Megszűntetett egy inkonzekvenciát, ugyanis korábban is megengedte az egyház a női teológiai hallgatóknak, illetve a teológiát végzett nőknek, akik iskolai hitoktatók voltak a legtöbb esetben, az igehirdetést az Úr asztalától, de a sákramentumok kiszolgáltatását nem. Ez a református teológiai alapján abszolút tarthatatlan. Ilyen érvelést soha nem lehetett elfogadni, hiszen a két kegyelmi eszközt, az igehirdetést és a sákramentumokat nem egymás fölé és alá helyezzük, hanem egymás mellé. Pásztor János helyesen érvelt, amikor azt mondta, hogy ha megengedjük a tanítást és az igehirdetést a nőknek, akkor nem szól érv amellett, hogy a sákramentumok kiszolgáltatását nem szabad megengedni. Az én véleményem is az, hogy ha van beteg és gyenge pontja az egyház életének, akkor az az igehirdetés, és ez férfiakra és nőkre egyaránt érvényes, ezt igazán el lehet rontani, az úrvacsora kiszolgáltatását már kevésbé. (Ott legfeljebb az a hiba történhet, hogy kiborul a bor, vagy esetleg a lelkész leejti a kenyeret…) Az ordinálás hatalmas áttörése a mai magyarországi gyakorlatban sem ment át egyértelműen. Három felfogás él egymás mellett. Vannak megválasztott gyülekezetvezető lelkésznők. Vannak olyan álláspontok, ide tartozik a Bibliaszövetség álláspontja is, amelyek elfogadják a női lelkészek álláspontját, de nem helyeslik a vezetőlelkészi státuszt. Ugyanezt elmondhatnánk pragmatikus okokból bizonyos egyházmegyék gyakorlatára is. Budapesten 10 éve nem választottak női lelkészt, nem elvi, törvényi okok miatt, hanem mert két budapesti esperes nyíltan felvállalja, hogy az ő egyházmegyéjükben erre nem kerülhet sor. A harmadik álláspont a női lelkészség elvi elutasítása. Kárpátalja kapcsán is előkerült ez a kérdés. Ebben az a fajta következetlenség érhető tetten, hogy szelektíven idézi és alkalmazza a páli textusokat: a tanítást és a lelkigondozást, bizonyságtételt, megszólalást a gyülekezetben megengedve, de a liturgusi szolgálatot nem. Számomra ez következetlen dolog. Tisztelem azt, aki szó szerint veszi a Bibliát, vegye szó szerint: az asszony hallgasson a gyülekezetben. Akkor semmilyen szolgálatot, semmilyen megszólalást nem lehet megengedni. De ha különbségeket teszünk, akkor nem a Bibliát magyarázzuk, hanem a saját álláspontunkat, ami rendkívül rugalmas lehet: bizonyos dolgokat megengedünk, bizonyos dolgokat nem. Nem ezt látom azonban a legproblematikusabbnak, hanem azt az embertelen, szeretetlen döntést, hogy a már felszentelt, és a döntést meghozók ajánlásával kiképzett és alkalmazott lelkésznőket is kitiltja a szolgálatból. Mondhatnánk, hogy mivel van elég férfilelkész Kárpátalján, hozhat az egyház a jövőre nézve ilyen döntést. Ez egyházi belügy. Még az Európai Unióban is, mert az egyház maga határozza meg, hogy milyen feltételek között alkalmazza szolgáit. A jelenlegi helyzet azért tarthatatlan, mert egzisztenciális következményei vannak, hiszen gyakorlatilag palástvesztésre ítéltek 9 lelkésznőt, ami a magyar egyházjog szerint a legsúlyosabb egyházi büntetés. Ha a Kárpátaljai Református Egyház korábbi gyakorlatát súlyos tévedésnek, sőt fegyelmi vétségnek ítéli, akkor az ilyen bűnökben valamennyi résztvevő ellen fegyelmi eljárást kellene indítani, elsősorban az ellen a püspök ellen, akinek az ajánlásával a nőhallgatók ide érkeztek. Másodsorban az egyházban soha nem vezettek be visszamenőleges hatállyal döntés, még a legkényesebb kérdésekben sem. Az apostoli levelekből például egyértelmű, hogy a püspök egyfeleségű férfi legyen. A gyülekezet minden tagjától ezt nem lehetett megkövetelni, mert akkor sok asszony az utcára került volna. Ez egy szeretetlen döntés lett volna. Az ősegyház és a misszió története is azt mutatja, hogy ezt a döntést mindig csak lépcsőzetesen vezették be. Tehát ha mi erről a kérdésről beszélünk, akkor nem azt kell igazán számon kérnünk a kárpátaljai testvéreken, hogy a jövőre nézve hoznak-e ilyen döntés vagy sem, hanem azt a gyakorlatot, amely jelenleg 9 lelkésznőt eltilt attól, hogy képesítésének és korábbi felszentelésének megfelelő szolgálatot végezzen. Ez a gyakorlat a 3.-4.-5. század donatista kérdéseit is felveti: vajon érvényes-e a női lelkészek által korábban kiszolgáltatott bármiféle sákramentum. Remélem, senki nem gondolja, hogy ezt is visszamenőleges hatállyal érvényteleníteni kellene. Azzal fejezem be, hogy amíg a Magyarországi Református Egyház a maga felemás gyakorlatát nem rendezi ebben a kérdésben, ennél többet nincs joga számon kérni a testvéregyházon sem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell végiggondolni teológiailag a históriai érvekre történő utalásokat, amelyek tökéletesen összecsengenek bizonyos protestáns tanításokkal és római katolikus egyház tanításaival. Fel kellene ismerni, hogy ugyanazon az alapon történik mindkét helyen. Ugyanis számunkra az egyház gyakorlati életére nézve nincs egyetlen olyan újszövetségi modell sem, amelyre azt mondhatnánk, hogy ezt kell ma a Magyarországi Református Egyháznak lemásolni. Vannak az egyházi szolgálatokra nézve szentírási tanítások. A legutóbbi pápai enciklika érvelése sokkal intelligensebb és következetesebb, mint az esetleges protestáns bibliacitálás, amelyik következetlen és pongyola.

Dr. Szűcs Ferencné:

Hogyan változott a társadalmi környezet négy nemzedék alatt, és ezt a változást hogyan élték meg elődeink, illetve mi magunk.

A nők szerepéről én nem csak a lelkésznők szempontjából beszélnék, mivel nem vagyok az, hanem papgyerek és lelkészfeleség vagyok. Egyébként is azt gondolom, hogy a nők az egyház kialakulásának kezdetétől mindig ott voltak, ahol a legfontosabb dolgok történtek, például a kereszt alatt, ahol a nők között csak egy férfi akadt. A női lelkészség nem elvi kérdés számomra, hanem ténykérdés, és nem női vagy férfi lelkész van, hanem rossz vagy jó lelkész. Családunkban négy, illetve tulajdonképpen öt nemzedék élete száz év alatt gyökeres változáson ment át. Néhány gyakorlati példát szeretnék elmondani, amin keresztül kiderül talán, mire is gondolok. Nagymamám testvére Felvidéken volt nagytiszteletű asszony, és mivel nagyapánk 32 évesen meghalt, anyukám gyakorlatilag a parókián nőtt fel a papgyerekekkel együtt. Akkor természetesen szakácsnő és cselédlány segítette a papné életét. Ez lehetővé tett bizonyos szabályozott polgári létformát. Például déli harangszóra az asztalon gőzölgött a forró leves, hozzátartozott a szépen vasalt damasztabrosz, keményített függöny, finom porcelános, sütemények, délutáni látogatások, a zongora, télen a korcsolyázás a tavon. Összejárt a falu vezető értelmiségi rétege: a pap, a kántortanító, a jegyző, a szolgabíró…stb. Mindezt azonban elsodorta a háború és a kitelepítés. Anyukánk ezt a példát látta, ezt próbálta igen igényesen megvalósítani saját családja körében, csak már nem volt se szakácsnő, se cselédlány, viszont hat gyerek gondja az ő vállát nyomta. Ő nem dolgozott, csak otthon volt. Mindezek mellett ő is a lelkészfeleségek szép és nehéz életformáját élte, igyekezett belénk is igényességet, kötelességtudatot, elkötelezettséget nevelni. Hétfőtől szombatig igen gondosan beosztott, menetrendszerinti életet éltünk, éppen ezért egy váratlan vendég, gyülekezeti tag mindig rendet, tisztaságot talált. A vasárnap viszont mindig ünnep volt, az ebédfőzésen kívül nem volt más házimunka. Igen, a vasárnapi ebéden a 9 családtagon kívül legalább kettő, néha három vendég vett részt, vidékről felkerült, családtalan gyülekezeti tagok. Délutánonként gyakran felkerekedtünk és meglátogattuk valamelyik szomszéd lelkészcsaládot, egyszer – egyszer múzeumba, városnézőben jártunk. Tévénk nem volt, de minden este felolvastunk valamilyen irodalmi művet, vagy énekeltünk. Felejthetetlenek voltak a 60-70-es években a nyári ifjúsági táborok a Balatonon, ahol anyám sokszor 30-40 főre főzött igen primitív körülmények között. Kevés pénzből, rengeteg munkával csodát művelt, megbízható hátteret biztosított apánknak, aki sokszor vállalt feladatot nem hivatalos, országos egyházi ügyekben, például Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén megye lelkészcsaládjainak feltérképezését, segélyezését. Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, akinek a papgyerek lét nem volt előnyös. Érettségim idején "egyéb" kategóriába soroltak be, az utcaseprőkkel, munkakerülőkkel, börtöntöltelékekkel együtt, tehát nem vártak tárt karokkal a felsőoktatásban. 19 évesen férjemmel már jegyben jártunk, 20 évesen férjhez mentem, 24 évesen már három gyermekünk volt. Elég hamar bekerültem a mélyvízbe. Érdligeten ekkor én voltam a nagytiszteletű asszony, akitől kérdeztek, eligazítást vártak. Utólag mindig megszépülnek az évek, de úgy emlékszem, hogy szegényen, de megelégedéssel éltünk. Érettségi után két évet dolgoztam, így igénybe tudtam venni a GYES-t, majd a háziiparban dolgoztam éveken át, főleg éjszaka. Az igazság az, hogy sem akkor, sem ma nem teheti meg egy családanya, hogy ne dolgozzon munkahelyen, mert egy fizetésből becsületesen nem-igen lehet megélni. A lányom már diplomás, sőt lassan kétdiplomás, háromgyermekes családanya, aki most kezdett el ismét munkahelyén dolgozni, félállásban. Igen nagy erőfeszítések és szervezési problémák kísérik hétköznapjait. A menyem ugyanezt teszi, miközben a feje felett lebeg az elbocsátás lehetősége. Ma a diplomás nők ugyanazzal a problémával birkóznak, mint a lelkésznők: család vagy karrier – vagy – család és karrier? Az a kérdés, hogy segíti-e a társadalom, a közvélemény a családokat. Milyen segítséget kapnak az idő alatt, amíg a gyerekek lassan önállósodnak? A bölcsődék lassan megszűnnek, az óvoda kevés, elég zaklatott a gyerekkor. Hogyan segíti az egyház egésze a női lelkészeket, vagy esetleg magukra hagyja? Ismerek olyan lelkésznőt, aki a szülés napján még prédikált, és a szülés után két héttel már úrvacsorát osztott. (Nem volt helyettese…) Nem tudok semmilyen receptet adni, mindenkinek más a helyzete és a körülménye. Van úgy, hogy a lelkésznő egyedülálló, vagy lelkész a férje is, de sokszor a férj a papné. Mostanában sokszor töltjük a hétvégét Őrbottyánban és vasárnaponként egy-egy környező gyülekezetbe járunk istentiszteletre. Többnyire lehangoló tapasztalatot szereztünk, amit nem az okozott, hogy férfi vagy nő volt az illtető, hanem a mondanivaló hiánya és a lelkész készületlensége volt a lehangoló, és nem biztos, hogy tudják, hogy mit és hogyan kellene másképp csinálni. Mielőtt azonban a lelkésznők kihúznák magukat, elmesélném, hogy abban a gimnáziumban, ahol dolgozom egy szerdai közös istentiszteleten egy lelkésznő bordó farmerben és narancssárga pólóban, szleng szavakkal "jópofizott" 300 gyerek és a tantestület előtt. Meg volt róla győződve, hogy nagyon modern és megnyerő. Úgy gondolom, hogy inkább készülnie kellett volna, és az istentisztelethez méltóan felöltöznie. Iskolánkban az elmúlt napokban számot kellett adni arról, hogy hány problémás gyerek van: elvált szülők gyermeke, anyagi problémák között élők, tanulási zavarokkal küszködő, betegségben élő, viselkedészavaros, árva, félárva gyerekek. Az eredmény mindenkit megdöbbentett, mert 286 gyerek közül 155 gyerek illik bele valamelyik kategóriába. Igen sok segítséget várnának az iskolák is a lelkészektől, a nőktől és a férfiaktól egyaránt. Ez alatt persze nem a buktatást értem hittanból, hanem a lelki-gondozást, kapcsolatteremtést a gyerekekkel, pedagógusokkal. Az emberek tényleg sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. Fel vagyunk-e rá készülve?

HOZZÁSZÓLÁSOK:

1. Lőrinczné Fábián Éva és Lőrincz Ernő

Fábián Éva: Kárpátaljai vagyok, Debrecenben végeztem el a teológiát, majd a Kárpátaljai Református Egyház alkalmazásában álltam öt éven keresztül, először segédlelkészként, majd beosztott lelkész voltam, illetve megválasztott, gyülekezetet vezető lelkész. Ilyen szempontból kuriózum vagyok, mert én voltam az egyetlen, aki erre két évig lehetőséget kapott. Az elmúlt három és fél év óta egyrészt GYES-en voltam, másrészt pedig a Kárpátaljai Magyar Főiskolán, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskolán tanítok latint és vallástörténetet. A határozat megszületéséig megvolt a lelkészi státuszom, mivel elvállaltam az egyházkerület vezetőségének felkérésére a levéltár megszervezését, vezetését, ügyeinek intézését. Kérvényeimet elfogadták és eddig meghosszabbították a státuszomat, most visszamenőleges hatállyal elutasították őket. Most fel szeretném olvasni a múlt év novemberében született határozatnak a szövegét: A Kárpátaljai Református Egyház Zsinata küldte a levelet, a tárgy rovatban tájékoztató megjelöléssel. A 2005/2/2-es határozat a nők lelkészségéről: "A Kárpátaljai Református Egyház nem alkalmaz női lelkészeket." Az indoklás pedig a következő: "Ezen határozat értelmében egyházkerületünkben nők nem végezhetnek palástos szolgálatot, sem kazuális, sem sakramentális szolgálatokat. Ennek értelmében a Kárpátaljai Református Egyházban nem szentelünk fel lelkésznőket, gyülekezetekben nem tölthetnek be lelkipásztori tisztséget, sem segéd-, sem beosztott minőségben. Jelen határozatnak visszamenő hatálya is van. Egyházkerületünk zsinata nem tiltja a katechéta nők szolgálatát, hálásan fogadjuk a nőtestvérek egyéni és nyilvános bizonyságtételeit, lelkigondozói munkájukat, áldásos munkájukat a vasárnapi iskolákban, gyermek- és ifjúsági körökben, asszonykörökben, nőszövetségben, bibliaórákon, szeretetszolgálatokban. Horkay László, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke és Szilágyi Lajos a Kárpátaljai Református Egyház főgondnoka." Ebben a határozatban a Kárpátalján élő nők számára nem az volt a meglepő, hogy nem akarnak alkalmazni minket lelkésznőként, hanem az igazán sokkoló az volt, hogy semmiféle palástos szolgálatot nem végezhetünk. Arra készültünk, tudtuk, hogy fognak hozni egy ilyen jellegű határozatot. Körülbelül 2 éve folyik ennek a módszeres előkészítése, egy alkalommal volt is egyfajta beszélgetés az egyházkerület vezetői és a lelkésznők között. Erről a megbeszélésről talán csak annyit érdemes mondanom, hogy a főgondnok kezdőmondata az volt: a női lelkészség teológiai alapjairól ne vitatkozzunk, mert azok világosak a Bibliából. A beszélgetésnek ez volt az első mondata, ennél azután már csak súlyosabb kijelentések hangzottak el. Ez körülbelül két évvel ezelőtt történt. Tudtunk tehát arról, hogy készülnek határozatot hozni ebben a kérdésben, viszont arra számítottunk, hogy határozatilag az eddigi gyakorlat szintjén maradnak meg. Eddig ugyanis férjek mellett eltűrték a beosztott vagy segédlelkészt, aki a gyülekezetben végezhette a maga szolgálatát, illetve az egyházkerület adminisztrációjában, tanügyében és egyéb ügyes-bajos dolgaiban szívesen használták a szervezőképességünket és közbenjárásunkat. Tehát azt gondoltuk, hogy a határozat majd azt mondja ki, hogy nem viselhetünk majd vezető lelkészi tisztséget. Nem így lett. Az egész légköréről, módszeréről sokat mond el annak a lelkésznőnek az esete, akit a közeljövőben szenteltek volna fel. A zsinati bírósághoz fordult, illetve több férfi lelkész protestált a határozat meghozatalával szemben, mindkét fél hosszú választ kapott a beadványára. Mindkettőben szerepelt az alábbi: "Egyházkerületünk zsinata a női lelkészségről szóló döntést hosszú tusakodás után, Istenünk Igéjét vizsgálva hozta meg. Ezen döntés nem új keletű, előzmények nélküli határozat, hiszen egyházunkban sohasem volt a női lelkészség gyakorlat. Sőt, a keresztyén egyház története nem ismerte több mint 1900 évig a női lelkészség intézményét. Ezen törvény csak helyre kívánta állítani a Biblia tanítása szerinti rendet. Nem a teológiát végzett nőtestvérek teológiai képesítését vonja kétségbe, illetve diplomájukat sem érvényteleníti. Az Ige alapján kijelentjük, hogy egyházkerületünk nem alkalmaz női lelkipásztorokat. A női lelkészség ügyét a Kárpátaljai Református Egyház Zsinata már 2005. évi februári zsinata is tárgyalta, az ilyen értelmű döntését a Küldetés c. egyházi lapban meg is jelentette. Lelkipásztoroktól, gyülekezetektől érkeztek beadványok ez ügyben, ezeket mind megvizsgálva hozta meg döntését Zsinatunk, engedve az Ige tanításának. Visszamenő hatályról itt nem lehet szó, hiszen nem került érvénytelenítésre valakinek a lelkészi szolgálata vagy diplomája." Egy olyan történelmi helyzet állt elő, amikor a zsinatban hajszálnyi többséghez jutott a fundamentalista gondolkodásmód, amely a nők lelkészségét ellenzi, illetve van egy másik tendencia is, miszerint a lelkésznők túl sok mindent nem tesznek az egyházkerületért, ugyanakkor pénzbe kerülnek. Amikor egy zsinati tagnak mondtam, hogy itt nem csak gazdasági szempontokat fognak figyelembe venni, hanem elsősorban ideológiai szempontok alapján fogják meghozni ezt a határozatot, azt felelte, hogy van, aki ideológiai, van aki gazdasági alapon fogja meghozni a határozatot, de a határozat meg lesz hozva. Ilyen volt ezeknek a történéseknek a lelkülete. Én nagyon szeretem azt, amivel most foglalkozok és szívesen is végzem, de úgy érzem, hogy sokkal szívesebben tenném azt, amit korábban csináltam. Szívesebben lennék gyülekezetben.

Lőrincz Ernő vagyok, és azt a feladatot kaptam, hogy arról mondjak néhány gondolatot, hogy mit is jelent lelkésznő férjének lenni. Negyedéves teológus is vagyok. A történet visszanyúlik a teológuséveim elejére, mivel nyaranta 2-3 hónapon át gyülekezeti-lelkészi szolgálatot végeztem. Sokszor előfordult, hogy egyszerre két-három vasat is tartva a tűzben, meg kellett kérnem a feleségemet, hogy mivel nekem váratlanul el kell utaznom egy kanadai csoportért, vagy megbeszélésre kell mennem, mivel tolmács vagyok, helyettesítsen engem a szolgálatban. Jó volt érezni és tapasztalni azt, hogy a feleségem készen állt és odaállt mellém. Mindketten nagyon kritikusak vagyunk egymással, és sokszor nagyon jól esik az elkészült igehirdetéssel kapcsolatos véleménye, kritikája, hogyan látja, hogyan mondaná el, amit én el szeretnék mondani. Férfi büszkeségemet félrepakolva, a legnagyobb alázattal meg kell mondani, hogy voltak esetek, amikor neki volt igaza. Partner és társ volt a gyülekezeti munkában és az igehirdetésben. Amikor kézhez kaptuk ezt a határozatot, többen tiltakoztunk ellene. Legutoljára december 29-én egy teológustalálkozó alkalmával tettem ezt meg, ahol parázs vita alakult ki. Szinte levették rólam a keresztvizet és figyelmeztettek arra, hogy ha továbbra is ezeket a nézeteket vallom, akkor sok jóra nem számíthatok. Hát, én állok ennek elébe.

2. Herczeg Erzsébet

Kárpátaljáról érkeztem, Nagydobronyból. Minden innen indult ki. A gyülekezet tradicionális, a püspök úr is ebben a gyülekezetben szolgál. Engem a női lelkészség személyesen nem érint, mert én nem lelkész, hanem misszionárius vagyok, de ebben engem is megpróbáltak megakadályozni. Szeretnék röviden néhány szót arról szólni, hogy milyen a gyülekezetünk, mert ez azt is érthetővé teszi, hogy a magyarság hogyan maradt meg Kárpátalján, hogyan él most, és a nőket miért éri támadás. Az én munkám a cigánymisszióhoz kötődik, gyerekeket tanítok. Ennek előzménye nem volt 8 éve. A faluban 6000 fő él, Záhonyhoz közel fekszik. Az egyház vezetősége korábban semmilyen információkkal nem rendelkezett ezekről az emberekről, a kérdezősködéseimet is mindig elutasították. Azzal érveltek, hogy nem érdemes felmérni őket, mert mindig változik a helyzet, mivel utaznak, jönnek-mennek a cigányok. Én készítettem egy statisztikát, 465 felnőtt, fiatal, gyermek él. A falu temploma 1500 főt képes befogadni, vasárnaponként persze nem vagyunk ennyien, 600-700 fő vesz részt az istentiszteleten. Ünnepeken persze megtelik a templom. Egyházi vezetés alá három intézmény tartozik: a líceum, gyermekotthon és idősek otthona. Utóbbi nem olyan régen nyitotta meg kapuit a lakók előtt. A líceumot felújították jelentős külföldi támogatással. Hosszú múltra tekint vissza, nekem már a nagyszüleim is ide jártak. A gyerekotthon az Irgalmas Samaritánus nevet kapta, itt 67 gyermek kap segítséget. a gyerekek 90 %-nak nincs családi háttere. Az egyház gondot fordított arra, hogy a cigányságot felkarolja, külön templomuk van. A cigányság három táborban él. A cigányok iskoláztatása is az egyház vezetése alatt történik, mivel a ’90-es évek óta senki nem foglalkozott velük. Ezért az egyház felvállalta az oktatás ügyét. 1998-ban, amikor a misszionáriusi iskolát befejeztem, elkezdtük ezt a munkát. A falu egy zárt közösség. Ennek a zárkózottságnak köszönheti részben a magyarság megmaradását. Ez olyan mértékű volt néhányszor, hogy még a házasságkötésekre is kiterjedt, nem nézték jó szemmel, ha más faluból választottak maguknak a fiatalok házastársat. 1998-ban indítottuk el az iskolát, kisegítő, felzárkóztató iskolaként próbáltuk működtetni. Ma 10 ember dolgozik ebben az iskolában: tanárok, segítők, vezetőség. Vannak állandó és bejáró munkaerők. A gyülekezet tradicionális voltát mutatja a templomi ülésrend is. Nem akárhova ülnek az emberek, persze aki először jár arra, az leül bárhova, de róla tudják is rögtön, hogy még nem járt ott. Az idősebb férfiak – az egyik oldalon ülnek, mögöttük a fiatal férfiak foglalnak helyet, a fiúk pedig a karzaton. Szemben a karzaton a lányok vannak, a férfiakkal szemben pedig az asszonyok és gyerekek ülnek. Az ülésrendben az is érdekes, hogy ha férjhez megy egy lány, akkor az anyós bevezeti a padjába, ide kell majd neki is a későbbi generációt bevezetni. Nem mindig ül majd ott, hanem a fiatalasszonyok között foglal helyet, de ünnepnapokon az anyósa mellett ül, és később pedig ő is oda vezeti be a menyét. A templomból való kivonulás is nagyon érdekes: az istentisztelet végén, az éneklés alatt vonul ki a gyülekezet rendben. Első versszak után az idősek, hátulról kezdve felállnak és kivonulnak, utánuk a fiatalasszonyok, a lányok, majd a fiúk, az idősebb férfiak, végül a presbiterek a lelkésszel. A probléma, ami felvetődött, engem is meglepett, de ez tényleg nem új keletű. Már a teológiára sem akarták kiengedni ezeket a lányokat. Van egy barátnőm, aki haza sem jött Magyarországról. A tanévkezdés után négy hónappal ment a teológiára, de három hónap alatt be is hozta azt, amit kihagyott. Azért nem jött vissza, mert azt kérték tőle, hogy tanítson a líceumban, és a gyerekotthonban legyen lelkigondozó. Ő nem ezt érezte feladatának, úgy érezte, hogy Isten lelkésznek hívta el, ezért nem jött haza. 12 éve él Magyarországon. Én sem kaptam lelkészi ajánlást, amikor először jelentkeztem a misszionárius iskolába. A második évben nem is kértem, anélkül adtam be a papírjaimat, kíváncsi voltam, hogy felvesznek-e ennek ellenére. Találkoztam lelkészekkel a felvételin, akik ismertek, mert már végeztem szolgálatokat a gyülekezetben, és tudták, hogy nincs lelkészi ajánlásom. Amikor felvettek az iskolába, akkor a lelkészem, a mostani püspök úr azt mondta, hogy igazam van, voltak "Molnár Máriák" is, és adott lelkészi ajánlást.

3. Fekete Ágnes és Barta Tamás

Fekete Ágnes: Olyan érdekes, hogy amikor lelkész lettem, fel sem merült bennem az a kérdés, hogy mit jelent nőként lelkésszé válni. Megihletett állapotban – csak mentem előre. Egyszerűen nem vettem észre a gondokat. Csak az a gondolat lebegett előttem: szolgálni. A teológia után kicsit nehezebbé vált önmagam megtalálása az egyházban. Ki vagyok? – volt minden kérdésem a nélkül, hogy ezt megfogalmaztam volna. Kerestem olyan példaképeket, akikben önmagamat megtalálom. Ezt a képet végül is érdekes módon női szerzetesekben találtam meg. Ma is azt gondolom, hogy az ő küldetésük nagy segítség volt nekem, és lehet sokaknak. Ma más a helyzet. Családban élve sokkal hangsúlyosabbá vált számomra az a kérdés, mit jelent nőként lelkészkedni. Sokszor elkeserít a férfiak ridegsége. Számos esetben nem is érzékelik azt, amikor megaláznak valakit, vagy nem engednek szóhoz jutni. Bizonyos értelemben küldetésnek érzem, hogy nő és lelkész egyben vagyok. Talán megélhetek valamit többet ebben a kettősségben egyszerűen azért, mert érzékenyebbé tesz helyzetem. Sokszor nem érzem jól magam, például a legtöbb lelkészgyűlésen, egyházi rendezvényeken. Olyan hangulatot teremtenek, ami tőlem idegen. Számomra visszataszító, amikor üvöltenek éneklés helyett, amikor szinte szerepjáték szerűek az áhítatok, zavar a legtöbb összejövetel természetellenes volta. Nem igazságról beszélek, hanem érzésről, ezért remélem senkit nem bántok meg. Viszont nagyon szeretek sok-sok lelkészt, örülök, hogy baráti szálak kötnek sokakhoz, de ennek a kötődésnek semmiféle struktúrája nincsen. Mit szeretek a lelkészségben? Szeretek magam számára is, mások számára is megfogalmazni gondolatokat, melyeket Isten ihlet – remélem, szeretek olyan módon tevékenykedni, ami közösséget épít. Viszont sokszor "nagyokat nyelek", amikor felmegyek a szószékre. Nem szeretem magam palástban látni. Igazán nem tudom, miért zavarnak ezek a dolgok, de úgy érzem, bennem sok mindenki zavara sűrűsödik össze: Mintha a gyülekezet engem maga fölé emelne, és egyben rám is vetítené vágyait, elvárásait, amit önmaga nem tud teljesíteni. Ódzkodom ettől a szereptől. Ugyanakkor nagyon vágyom gyülekezetbe, valami megmagyarázhatatlan vonzást érzek magamban. Csak azt látom, hogy nőként tized annyi esélyem van arra, hogy egy olyan gyülekezetet találjak, amelyik jelenlegi életállapotomban nekem való. A rádiózás sokkal inkább család-barát munka, mint a lelkészkedés.

Barta Tamás: A felségem lelkésznő. Ez sok szempontból könnyebbség. Pl. Hitről egyszerűbben, természetesebben beszélgetek másokkal (hiszen ez nálunk, nem csak a hétköznapok természetes része, de hivatás is). Erkölcsi kérdésekben magasabb a mérce (a név, a szakma kötelez!), ez olyan kimondatlan, jó értelemben vett korlát. Itthon is egyszerűbb hitbéli témákról szót ejteni. Nehezebb viszont, hogy nem lehet "láthatatlannak" maradni. Az emberek összehasonlítanak, elvárnak, figyelemmel kísérnek. Nyitott könyvhöz hasonlít az élet. Ezt leginkább Garán éltem meg, ahol Ági volt 3 falu lelkésze. Most, hogy rádiózik, ez sokat tompít a direktségen. Ide tartozik az ünnepek, hétvégék széttörtsége Nem szabadon választott, hanem egy meghatározott menetrendhez kell igazodni. Ettől nehezebb fel szabadultan belefeledkezni az ünneplésbe, ez sokszor széttöri a családi közösséget, ilyenkor "púp a hátra" a lelkészség. Tisztában vagyok vele, hogy bármilyen módon emberekkel bánni, segítségükre lenni talán a legfontosabb emberi foglalkozások közé tartozik. Nagy felelőség sokakon segíteni. Kihívás, embert formáló feladat. Amikor kapocs tud lenni az "embernek fia – leánya" Isten és halandó között, amikor célba érnek a fentről vezetett gondolatok, akkor jómagam csak pislogok. Jó ilyenkor látni Ágit, büszke vagyok rá. Bárki – még lelkésznő is – lehet csatornája Istennek és ez kegyelem.

Fekete Ágnes: Van egy katolikus mozgalom, amelyet újabban többen szeretnénk protestáns talajba is begyökereztetni, ez a Házas Hétvége. Én egy nyitott kaput látok abban, hogy a katolikusok és készek átadni ennek a mozgalomnak a módszereit. Amióta ehhez a körhöz tartozónak érezzük magunkat, azt tapasztaljuk, hogy együtt is szolgálunk. Nem csak úgy van, hogy vagy a Tamás gitároz, vagy én prédikálok, hanem együtt és integrált módon beszélhetünk Istenről. Amikor először kértek meg arra, hogy kiüljünk, és mondjuk el, hitünk megélésében mi a közös, és mi a különböző, ez óriási élmény volt. Végig kellett gondolnunk együtt olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettünk volna. Tényleg, mit is jelent a hit nekem és neked? Nagyon érdekes dolgok jöttek elő. Ez a "házashétvégés" jelenlét egy óriási felkiáltójel számunkra, hogy mindenek fölött a legfontosabb küldetésünk a szeretet megélése. És hogy ezen a földön nincs fontosabb, mint hogy ezt abban a közösségben, ami nekünk adatott, a mi esetünkben a családban megéljük. Ezt persze mindenki tudja, de a gyakorlat forgatagában mégis a családi szeretetszövetség szenved a legtöbbet. Óhatatlanul azt érezzük, onnan még van mit elvenni, az egyház, a munka területe nem tűr annyi halasztást. Nekünk nagy segítség volt, hogy kiegyensúlyozottabbá lettek életünk különböző területei.

Barta Tamás: Másfél éve, amikor részt vettünk az első protestánsok számára tartott Házas Hétvégén sok szempontból "leesett a tantusz". Mintha jobban visszakerültek volna a dolgok az eredeti helyükre, a megfelelő prioritással. Konkrétan: – Kapcsolatunk minősége: Nem magától értendő, hogy "jó Veled". Lehet egymás mellett élni és lehet együtt élni. Fontossá vált, hogy tudjunk egymás dolgairól, nem csupán felszínesen, hanem a megélések szintjén.

– Könnyebb a lemondás: Pl. most éppen kollégáimmal síelgethetnék egy vállalati síelésen, de Ági kedvéért ezt lemondtam. Így itt, most együtt lehetünk. Régebben ezt biztosan nagy veszteségként éltem volna meg. Most egy közös kalandot élek meg. – Egymás belső világának megismerése: Igyekszünk belülről látni egymást, rendszeresen, napi szinten. Elindult egy őszintébb kommunikáció kettőnk között. Tanulgatjuk, próbálgatjuk ezt. Az egymásnak adott őszinte perceink a fecsegő felszín mögött tényleg rólunk szólnak. – Közös jövőt keresünk, építünk: Olyat, amelyben mindketten megtalálhatjuk a hivatásunkat, ahol gyermekeinkkel együtt otthon érezhetjük magunkat. Ez egy hosszú folyamat, sok kitérővel, tanulsággal, időnként pofonokkal, humoros jelenetekkel, de lassan tisztul a kép. Ágiban mély vágy van arra, hogy – ha eljön az idő – újra parókus lelkész lehessen, leginkább falun, ahol a szavak még közelebb vannak igazi jelentésükhöz. Jómagam is vágyom szakmámban nagyobb önállóságra, függetlenségre. Tervezgetünk, lassacskán építünk, sok közös beszélgetés és imádságon keresztül, együtt. A szakma ugyanúgy hivatás maradt: "csak pontosan csak szépen, ahogy a csillag megy az égen.", a nagy önmegvalósítás helyett azonban valamiféle családi egyensúlyra törekszünk.

4. Závodi Zsuzsanna

Az együttműködés számomra magában foglalja a segítségnyújtást, a segítség elfogadását, és az egymás értékeit, adottságait elismerő, támogató megbecsülést. Az együttműködés, a segítségnyújtás velejárója az őszinteség, a megnyílás képessége is. Milyen gondokkal küzdünk? Mire is van szükségem? Azzal a szűkebb körrel, amely a missziói döntésekben részt vesz és közel áll hozzám – részben presbiterek, részben hasonló korú barátaink a gyülekezetből -, sok mindent megbeszélünk. Miután egész kicsik gyermekeink, ez néha a nappali szőnyegén gyermekjátékok gyűrűjében történik, esetleg meg kell szerveznem a pótmama érkezését, vagy késő délután eltűnök a családból, és férjem veszi át az irányítást. Az elmúlt két év folyamatosan erről szólt: folytonos egyeztetés, mikor ki vigyáz a gyerekekre, kiket zavar, kiket nem, ha a kicsik jelenlétében beszélgetünk. Időnkénti gondjainkról, küzdelmes kínlódásomról, kire – mire mennyi időm jut, és mennyit szánok, a váratlan programok hogyan szervezik át napomat, a szűkebb körből mások is tudtak. Ebből adódik az a két kérdés, ami leginkább foglalkoztat az együttműködés lehetőségei kapcsán. 1. A nő lelki alkatából adódó nyitottság kiszolgáltatottabbá teszi-e a lelkésznőket, melyek fölösleges, (esetleg kicsinyes) konfliktusokba torkollanak? 2. Az évszázados társadalmi jellemzők óhatatlanul előtérbe kerülnek férfi és női szerepek között. Sikerül-e jól kijönni a bennem is megjelenő szerepkonfliktusból (elég jó anya, feleség, lelkész, barát, stb.)? Életszerepeink kialakulásában pozitívan, konstruktívan vesz-e részt a másik nem?

Az első kérdéssel kapcsolatban van egy aktuális történetem. Gyülekezetünkben az un. belső kör nagyon fogékony az "új reformáció" témája iránt, így időről-időre közösen tanulmányozzuk Klaus Douglas, és Alister McGrath könyveit. Az egyik rohanós napom végén egyik barátunknak, aki az ifjúsági kör kiemelt szervezője, a felnőtt bibliaóra előtt megemlítettem, hogy kénytelen vagyok "konzervet" elővenni, mert nem volt időm készülni. Néhány nap múlva egy levél várt e megjegyzésemmel kapcsolatban, amelyben ez volt: "Ilyen esetekben tudnám azt mondani, hogy könnyebb egy férfinak, mert az egyház mai felépítésében a női vezető lelkész szenved, és mindenki sérül valamennyire: a lelkésznő a felelősségtől, meg attól a "tehertől", hogy a családjában is helyt álljon, meg a gyülekezetben is. A női lelkész nem tud annyit "teljesíteni" a gyermeknevelés mellett, amennyit mondjuk egy férfi tudhat". Sokfajta reakciót megkívánna ez a levél. Mint nő és lelkész gondolkodtam el azon, hogy mennyire más a nő egész belső világa. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy naiv megjegyzésem, és őszinteségem a női lelkészséggel kapcsolatban felkavarja a vizet. Vajon miért nem azt mondta: "lusta a lelkésznő", vagy "rosszul osztja be az idejét". De nem! Ez a fajta nyitottság, "közel engedés", amely a nők kapcsolatait jobban jellemzi és érték is lehetne, de ehelyett azzal a felhanggal különböztetjük meg férfiakat és nőket, amelynek a végeredménye a férfiak kényelmét szolgálja: "Nekik több idejük van".

A másik kérdésre, hogy életszerepeink kialakulásában pozitívan, konstruktívan részt vesz-e a másik nem. Saját tapasztalatomból indulok ki. Úgy látom, hogy a lelkésznői, és anyai szerepekkel szemben támasztott egyházi elvárások gyakran sokkal követelőzőbbek, mint az általános társadalmi elvárás. Ráadásul nincsen e mögött egy segíteni tudó háttér. A szerepeink, amelyekkel azonosulunk is, mindig kölcsönhatásban alakulnak ki. Nekem a férjem nagy segítségem abban, hogy ne váljanak kényszerszerepekké szerepeim, hogy feleség és lelkész vagyok. Szükségem van arra a látásra, amit a férjem, mint férfi képvisel, hogy önmagam hiteles megéléséhez nemcsak a külső körülmények nyomása, vagy az évszázados egyházi "jellemzők" állnak rendelkezésünkre. Szomorúnak tartom, azt a példát, hogy egy lelkésznő kollegám, aki egy adatlapot töltött ki, a foglalkozás-rovatba ezt írta: "beosztott lelkész". Pedig a budapesti teológián régen sem osztogattak ilyen végzettséget. Szomorúnak tartom, hogy amikor egy rossz gyakorlat az ideológia talajára ültethető át. Pedig emberi egzisztenciánk veszélyeztetettségét látva az egymást segítő képességeink kibontásának éppen most lenne itt az ideje. Jó lenne, ha ez a kérdés nem eltávolítana egymástól, hanem közelebb hozna egymáshoz férfiakat és nőket.

BESZÁMOLÓ A CSOPORTOS MEGBESZÉLÉSEKRŐL

1.csoport – Závodi Zsuzsanna vezetésével, TÉMA: Családi szerepek és az egyház, milyen nehézségei vannak a lelkészcsaládoknak, milyen segítséget várhatnak, miben segíthet egy lelkész egy lelkésznőnek, hogy nőként tudjon szolgálni?

A lelkésznői feladatok kapcsán arról beszélgettünk, hogy mennyire nem létezik, és nem tapasztaljuk, hogy támogatói, segítő háttér venné körül a szolgálatunkat, különösen akkor, amikor még kicsik a gyerekek. Sokszor még az is nehezen megoldható, hogy GYES-re menjünk. Ezzel kapcsolatban egyéni, statiszta módon, itt-ott beszolgáló lelkészek, véletlenszerűen jönnek-mennek, és ezek nem egy kézben vannak összefogva. Sem baráti szinten, sem az egyházvezetés szintjén segítséget vagy hajlandóságot nem látunk arra nézve, hogy ez a jelen pillanatban megoldható lenne. Néhány korrekciót kérnénk az állásfoglalásban. Javasoljuk, hogy a negyedik bekezdésbe iktassunk be egy támogató szolgálat felállítására irányuló javaslatot. Ezt közösen kellene a férfikollégákkal együtt megoldani. Az utolsó bekezdésben szereplő zárójeles mondatot javasoljuk törölni, mert ellentmondónak érzi az előző megjegyzéssel. Ha megállapítjuk, hogy "A lelkészek riasztó esetei nem válogatnak férfiak és nők között", akkor nem kellene megemlíteni az anyagi visszaélésekről, hogy azok férfiakhoz köthetőek. Keveselltük, hogy a kárpátaljai lelkésznők helyzete egy mondatban szerepel. Meg lehetne említeni, hogy a kárpátaljai lelkésznők helyzetét és egzisztenciális kiszolgáltatottságukat nem helyeseljük.

2.csoport – Sebestyén Katalin vezetésével, TÉMA: Nők és férfiak helyzete a társadalomban, apátlanul nevelkedő gyermekek, férfi munkavállalók számának csökkenése a humánszférában, mit lehet tenni annak érdekében, hogy a férfiak visszataláljanak a gyülekezetbe

Többen szerettek volna a mi csoportunkban arról beszélni, hogy hol vannak a férfiak a társadalomból, de valahogy mindig az egyháznál kötöttünk ki. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a társadalom problémái, szerepzavarai és értékválsága megjelennek az egyházban. Úgy tűnik, hogy az egyház védtelen ebben a helyzetben és nem is talál utat még az önvédelemre sem, nem hogy az iránymutatásra. Szóba került az anyai szerep válsága, a női szerep válsága, a rituálék elveszítése a társadalomban, az a tendencia, hogy a férjhez menés, a házasodás nem olyan divatos, de ha meg is történik, a gyerekek sokkal később születnek, mint néhány generációval ezelőtt. Úgy tűnik, hogy miközben ezek a problémák megjelennek az egyházban, az egyház nem tud még csak válaszokat sem adni ezekre a kérdésekre, amelyeket a társadalmi helyzet felvet. Illetve, ha megszületnek válaszok, azok mindig anakronisztikusak. Beszéltünk arról is, hogy vannak-e erőtartalékaink, amelyekkel valamilyen módon viszonyulni tudunk ezekhez a kérdésekhez legalább az egyházon belül először, majd a társadalomban. Úgy tűnik, hogy az egyházi és lelkészi identifikáció hiánya nagyban gátolja ezt. Valaki mondta, hogy vannak helyek, ahol működik a Lélek, és ott jó lenni és reményt adó. Más pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a reményhordozást is átadtuk már másoknak. Olyan ez a számomra, mint amikor valaki egy fogyókúrában már a fehérjetartalékait éli fel. Érdekes módon megfogalmazódtak a lelkészi szereppel kapcsolatos elvárások: megközelíthető legyen a lelkész, lelkigondozói attitűddel tudjon az emberek felé fordulni, rendelkezzen empátiával és toleranciával. Szó volt a belterjességről, ami az egyházban és az egyházi nyelvezetben is megjelenik, ennek valamilyen módon meg kellene szűnnie. Érdekes és jellemző volt, hogy bár végig hangoztattuk azt, hogy a gyülekezet és az egyház nem csak lelkészekből áll, mégis a lelkész volt a gyújtópontja a beszélgetés irányának: a lelkész szerepzavarai milyen módon jelennek meg a gyülekezetben, ezek mennyire akadályai annak, hogy a gyülekezet meghatározza magát. Miközben arról beszéltünk, hogy a lelkészi omnipotencia sehova nem vezet, aközben én voltam a csoport moderátora, jegyzője és időgazdája is egyben.

3.csoport – Fekete Ágnes és Barta Lívia vezetésével, TÉMA: – A kárpátaljai döntés háttere, mit lehet tenni?

Teológiailag nézve azt lehetne mondani, hogy a nyugati liberális teológiai áramlatoktól való elzárkózás mozgatja ezt a dolgot. Ehhez tehát nem csak a női lelkészség kérdése kapcsolódik. Azt mondják, hogy "innen indul és a homoszexualitással végződik". A dolog annyiban sem volt váratlan, hogy három lépcsőben vezették be: először a süveget kellett feltenni a női lelkészeknek, azután azt mondták, hogy beosztott lelkészi szolgálatba csak különleges esetben kerülhet nő. Mint mindannyian jól tudjuk, hogy ez feltétele a lelkészi munkának. A harmadik mozzanat ez a határozat volt. Egyházszerkezeti szempontból az hangzott el, hogy egy generációváltás zajlott le Kárpátalján. Az előző, idősebb nemzedék ebben a tekintetben kevésbé volt konzervatív, hiszen nagy viták után, de mégiscsak meghatározta a zsinat, hogy hány hallgatónőt küld át lelkészképzésre. Hazamentek. A fiatalabb generáció, azok akik Magyarországon a Bibliaszövetség hatása alá kerültek, otthon pozícióba kerülve tudták érvényesíteni álláspontjukat. Anyagi szempontokról is beszéltünk a csoportban. Sok pénz ment Kárpátaljára az elmúlt években, és a sok pénz általában rombolja az egyházat. Erős érdekcsoportok alakultak ki, amiben a nőknek nincs helyük. Látensen ez minden határon túli egyházrészben megtalálható, persze Magyarországon is. A Vajdaságból kivétel nélkül nőket küldtek teológiára, most pedig az a hír járja, hogy felbontják velük a megbízási szerződést. Erdélyben, a kolozsvári teológián pedig egyházkerületre és nemre nézve állítottak fel kvótákat, tehát nem teljesítmény és az alkalmasság a felvételi kritérium, hanem ez a kvóta. Ezért a diszkriminatív intézkedésért – úgy mondták -pénzbeli bírságot szabtak ki az akadémiára. Összefoglalásképpen egy Ungváron élő kárpátaljai írót szeretnék idézni, aki Kárpátaljára nézve mondta az alábbiakat, amelyek nem biztos, hogy csak Kárpátaljára érvényesek: "Kárpátalja a korlátolt lehetőségek és a korlátlan lehetetlenségek hazája."

4.csoport – Nagy Péter vezetésével, TÉMA: teológiai kérdések

A beszélgetés azzal kezdődött, hogy vannak olyan textusok, amelyeket újra és újra meg kellene vizsgálni. Ehhez tenném hozzá, hogy ez a dialógus már elkezdődött két évvel ezelőtt egy Théma napon Berekfürdőn, ahol egy teljes napon át a női lelkészség kérdéskörével foglalkoztunk. A női lelkészséget ellenzők tábora akkor arra a sajátos megállapításra jutott, hogy a nők prófétálhatnak, de nem taníthatnak. A textusok alapján jutottunk erre a vita hevében. Ez egy önellentmondás, ezért folytatni kell a gondolkodást erről a témáról. A kárpátaljai egyház egyházszakadáshoz áll közel, úgy tűnik, hogy a délvidéki folyamatokhoz hasonló folyamatok zajlanak ott. Arról is beszéltünk, hogy a Magyarországi Református Egyház nem ítélkezhet, szolidaritását kellene kimutatnia az érintettek irányába. Meg kell próbálni rávenni a kárpátaljai atyafiakat, hogy egy minimumkonszenzust alakítsanak ki, amelynek a kritériuma is egyértelmű: embertelenséget nem igazolhatunk semmilyen teológiai tétellel és textussal. Fontos bűnbánatra hívnunk a testvéreket, mert ez már részben meg is történt. Rehabilitációról is szó van. Viszont mi, akik innen szemléljük a dolgot, tudjuk, hogy a női lelkészség, nő-kérdés az egyházban megoldatlan, nincs nagyon messze a Magyarországi Református Egyház attól az állapottól, ahol jelenleg a Kárpátaljai van. Nagyon nem lehetünk büszkék mi sem. Lelkigondozói szempontból mindenképpen fontos lenne megközelíteni azokat, akik ezeket a kérdéseket így gondolják, hiszen nem akármilyen helyzetben kell nekik helytállni.