2006-04-12

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az
adás szerkesztőjét hallják. Nagyhét van. Újból átéljük, végiggondoljuk
Jézus szenvedését. Látjuk a manipulálható tömeget, azokat, akik egyszer azt
kiáltják hozsánna, máskor, hogy Barabást engedjék inkább szabadon. A halál
erőit látjuk, majd az élet erőit is. Az ember óhatatlanul is saját életére
és halálára gondol. Most egy tanúságtétellel szeretnénk ezt a gondolkodást
segíteni. Levente Pétert a legtöbben mókázó gyerekjátékosnak ismerik. Ma a
halálon átívelő hitéről vall.

Levente Péter: Amikor a marxista egyetemen a filozófia szakot befejeztem
1967-ben, elutaztam édesapámhoz, aki puritán volt. Tolna megyében élt. Fél
napom volt összesen, 10 percet tudtam vele találkoztam a vonatfordulás
miatt. Egy drótkerítésen keresztül beszélgettünk a gépállomás szélén.
Megköszöntem neki, hogy 18 éves koromig megmutatta a Jézust követő,
istenhívő utat. Én 9 éven át elhagytam ezt az utat, tékozló fiú voltam, de
úgy döntöttem, és ebben nagy szerepe volt Kemény Györgynek, nagyszerű
tanáromnak. Aki nem egy bosszúálló zsidó volt, bár 42 rokona halt meg a
háborúban, nem követelt jóvátételt, hanem meg akart bocsátani, meg akart
nyugodni. Arra tanított minket, hogy meg ne ismétlődjön mégegyszer az, ami
már megtörtént. Én mindig azt hittem, hogy majd én fogom megmutatni a
pártban, hogy hogy kell ezt csinálni, 27 évesen eldöntöttem, hogy nem
idealista materialista leszek, hanem realista Jézust követő, és a realista
nagyon fontos nekem, mert nem tudok úgy élni, hogy megyek neki a falnak és
röhej tárgya leszek. Azt próbáltam megérteni mindig, hogy Jézus személye
hol vált nekem személyessé: amikor azt kérte, hogy vegye el Isten tőle azt
a poharat. Akkor tudtam azt mondani, hogy Jézus ember volt. Neki is ott
volt egy pokoli pillanat a földön. Fel akarta adni, de végül mégis vállalta
a dolgot. Ha valaki átkoz vagy rosszat tesz velem, legfeljebb azt
válaszolom, hogy szállj vissza rossz. Utána pedig azt gondolom, hogy édes
jó Istenem, majdnem kísértésbe estem. Jézustól kapott erővel írtam ki a
hetvenes évekbe az íróasztalom fölé, mint egy jelszót – ekkor határoztuk
el, hogy nem disszidálunk, mert a Móka Mikinek akkora hatása volt az
országban, hogy kíváncsi lettem, mi lesz az óvódásokból, akiket mi így
szolgáltunk 1961-től. Nem akartam Kanadában vagy Ausztráliában éldegélni,
miközben az óvodásaim növögetnek felfelé. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz
ebből, ezért maradtam. Ekkor írtam ki jelszónak, hogy korpa közé nem
keveredek, én etetem a disznókat. Ez a gazdaszemlélet. Én nem azt mondtam,
hogy az embertársaim disznók, hanem hogy Jézus felvállalta a gazda szerepét
a különböző helyzetekben, úgy nekem is fel kell vállalnom különböző
szerepekben a gazda szerepét. Én nem vagyok etetésre szoruló jószág, nem
vagyok feletetésre való takarmány, embernek vagyok teremtve, tehát nem
vagyok hajlandó lemondani az önálló gondolkodásról és a döntésről, mert
akkor csak cselekedetet választó polgár lesz belőlem. Ha pedig nem várok
helyzetekben választást, el sem megyek választani, akkor egy önmagamat
kiszolgáltató polgárrá degradálódok. Nekem szombat, vasárnap van a legtöbb
munkám. A hetvenes évek közepén, a Deák téri 1500 férőhelyes templomban
reggelenként 9-en ültünk. 11-kor kezdődött a Marcibányi téri művelődési
központban az előadásom. Csodálkoztam, hogy a templomban csak kilencen
ültünk. Nincs az embereknek ugyanarra szükségük, mint nekem? Hogyan
lehetnek az emberek olyan erősek. Ha én nem mentem volna el vasárnaponként
a templomba, akkor egy vödör takonnyal mentem volna oda és legszívesebben
ráöntöttem volna mindenkire. Bosszúálló, szangvinikus, borzasztó ember
vagyok, nekem muszáj volt vasárnap templomba járni. Mindig arra kértem az
Urat, hogy adjon erőt, hogy ne bicskával menjek át a hétfőn. Akkor
megnyugodtam, és megint eltelt egy hét. Ezen csodálkoztam. Kinéztem az
úttörőház függönyének résén és azt láttam, hogy a 350 férőhelyes teremben
500 fő tolong, két gyerek ül két térdén a szülőnek, a tűzoltók, mint a
kotlóstyúkok, amikor héját látnak, nem győztek szaladgálni. Nem lehetett a
lépcsőre ülni, utat készítettek, hogy ha valami történne, akkor ki lehessen
jutni. Akkor döbbentem meg: az úttörőházban az van kiírva, hogy Móka Miki
zsebszínháza, Levente Péter műsora. A templom üres volt, de az emberek
akartak valamit. Megértettem, hogy miért jöttek oda: tőlem ugyanazt a lelki
erőt, megújulást és frissességet, amit én a templomban a paptól várok,
valahol meg akarják kapni. Az én feladatom az volt, hogy ezt megadjam.
Akkor megértettem, hogy úgy kell szolgálnom, hogy a 2. parancsolatot
betartom. Isten nevét hiába szádra ne vedd! Ott értettem meg, hogy nekem
nem szerepelnem kell, nem pénzt kell keresnem, ami soha nem is volt célom,
még ösztönös ember koromban sem, hogy megnevettessek valakit. Ez tálentum.
Eleinte még dühös is voltam, hogy nevetnek, amikor én játszok. Rájöttem,
hogy ez egy csoda. Azt imádkozom mindig, amit édesapámtól tanultam, aki
szórványokban szolgált, nem létező vagy alkalmatlan papok helyett a
szocializmusban: "Add Uram, hogy ne az én szám járjon, hanem a Szentlélek
szóljon belőlem, hogy aki hallja, annak épülésére szolgáljon és ne
rombolására! Ámen."

Ének: Szomorú az én lelkem mindhalálig, maradjatok itt együtt és
virrasszatok vélem!

Levente Péter: A magyar zászló 1979 óta kint van. Minden két évben kiszívja
a nép, széttépi a szél, cseréljük a zászlót, de soha nem lopta el senki,
nem szégyenítette meg. 10 éve vettük meg ezt a házat, akkor majdnem
összedőlt, de első dolgom volt, hogy felszereljek egy zászlótartót és
kitegyem a magyar zászlót. Ezért időnként össze is tévesztik a házunkat a
polgármesteri hivatallal. Egyszer az árkot tisztítottam a ház előtt, amikor
megállt egy ember és megkérdezte, hogy ez-e a polgármesteri hivatal. Nemmel
válaszoltam, mire megkérdezte, hogy akkor miért van kint a magyar zászló.
Én azt kérdeztem tőle, hogy szerinte nem lehetséges-e, hogy magánháznál is
kint legyen a zászló. Mire mondta, hogy de hát nincs ünnep. Én azt feleltem
erre, hogy az nem lehetséges, hogy mindennap kinn legyen a magyar zászló?
Erre ő: Valami MIÉP-es lakik itt? Akkor kimásztam az árokból, leraktam a
szerszámokat, kalapot emeltem neki, bemutatkoztam, mondtam neki, hogy ez az
én házam. Kiderült, hogy engem keres, mert ő a fűtésszerelő. Hova
juthatunk, ha egy ilyenről ilyen szűklátókörű, erőt elvevő, szerencsétlen
gondolat jut eszébe? Egy magyar zászlóról egy kis politikai pártocska. Én
nem haragudtam rá, behívtam. Ugyanez volt a kis vályog ház falába vésett
fülkével. Nekünk két kisfiunk meghalt. Egy kislányunk nem sikerült. A négy
gyermekünkből egy él, Istennek legyen hála érte. Minden gyermek, aki
magyarul ért, az félig a miénk is, mert mi ezt lelkiismereti okokból így
érezzük. Ezért emlékeztetőül minden nap, amikor este hazaérünk, ott mécsest
gyújtunk, hálából, köszönettel, hogy ezen a napon is áldás volt, és
megértük ezt a napot. Másodsorban felsoroljuk az összes halottunkat, akik
fontosak, emlékeztetőek. Mint egy zászló. Kérjük Istent, hogy továbbra is
óvja tárgyainkat, adjon frissességet a szellemünknek, hogy nehogy azt
higgyük, hogy valamit már megtanultunk, valamit már tudunk. Szeretnénk
éretlen felnőttből érett felnőtté válni. Igényem van leküzdeni a
szenvedésemet. Igyekszem a felsőrendűségi érzés kopár sziklaormáról
visszaereszkedni egy keskeny ösvényre, ami a szakadék szélén húzódik, amit
én úgy érzek, hogy a természetesség ösvénye. Sem szenvedve kapaszkodni, sem
szenvelegve kapaszkodni nem kívánok az életben, hanem ezen a kis ösvényen
rendíthetetlen bizalommal egyensúlyozni.

Fekete Ágnes: Most Nagyhét van. Ezen a héten nagyon sokat gondolunk a
halálra, feltámadásra, erre a problémakörre. Sok ember van, aki nem tud
feldolgozni haláleseményeket. Mi történt az életetekben a halállal
kapcsolatban?

Levente Péter: Nagy dolog történt. Két fiunk meghalt, tragikus körülmények
között találkoztunk mi a halállal, mert ugye azt is veszteségnek éreztük,
amikor a nagyszüleink meghaltak és sírtunk nagyon. Amikor egy szülőnek a
gyermeke hal meg, az természetellenes. Egyetlen kiút maradt: lelkileg
feldolgozni. Évtizedekbe telt és a magatartás-kultúra kutatásom erre
hegyeződött ki. Azt kutatom, hogy az ifjúkor és a halál között mi történik.
Arra döbbentem rá, hogy az éretlen felnőtt a szenvedés és a halál között az
emberek 99 %-a, velem együtt érett felnőttnek Mátyás királyt, Petőfi
Sándort értem. Olyanokat mondok most, akik korán meghaltak. Ők egy küldetés
kapcsán eljutottak odáig, hogy ilyen rövid idő alatt érett felnőttként
tudtak gondolkodni. Manapság a médiumokban ilyen kis léggömböket gyártanak.
Ezek aztán elpukkadnak. Nem halnak meg, mert biológiailag még élnek, csak
azt hitték, hogy már valamit elértek a földön, de hát annyit nem értek el,
mint Weöres Sándor, amikor a pontot letette a mondat végére. Én most nem
megvetően vagy elítélően beszélek. Az a lényeg, ahogy az emberek
megtévesztik egymást. Ezek a szerencsétlenek majd kipukkannak vagy
elszállnak valamilyen kábítószernek nem ellenállva. Megijedtem, hogy a Móka
Miki népszerűségéből én egy fonnyadt lufi leszek. Ezért kellett 1979-ben
magamtól abbahagynom. Amikor megkérdezték, hogy miért hagyom abba a Móka
Mikit, mit mondhattam volna ’79-ben Magyarországon. Azt mondtam, hogy nem
szeretem a veterán levest. Ízetlen, önző, zsarol élete végéig egy dolog
miatt. Tehát ezek az emberek kivételek, akik erősítik azt a szabályt, hogy
mi éretlen felnőttként tengünk lengünk a világban. Hogy nagy emberek közül
mondjak két példát hirtelen: II. József, a kalapos királyunk, Voltaire. Ők
a halálos ágyukon vonták vissza rendeletüket, kértek bocsánatot. Mi nem úgy
gondolkodunk, hogy éretlen felnőttből éretté kívánunk válni, akkor annak
nem az a hármas egysége, hogy születés, élet, halál, mert itt valami
lezáródik a halállal. Az emberek ezt nem tudják feldolgozni. Az én nagy
felfedezésem az volt, hogy ezt a hármas egységet átrendezem: születés-
halál-élet. Zárójelben örök. Hogyan is működik ez a hármas egység?
Születés, eltelt száz év, Úristen, már jön a halál? Még ki sem tudtam
mondani, hogy élet, már eltűnt, mint a tiszavirág rajzása a Tisza felett,
annyi az emberi élet. Kimondani sem érdemes. Csak születés-halál-élet, mert
halálom után elérem azt az egyenjogúságot, amit már több földi hatalom
megígért, például utoljára a szocializmus, bolsevizmus, kommunizmus.
Lehetetlen a földön megvalósítani az egyenrangúságot, ez tény. Ha úgy
tekintem, hogy a magatartáskultúra három alapvető dolgon nyugszik: az
ösztönön, az eszemen és a lelkemen. Mindnyájan ösztönlénynek születtünk,
majdnem mindenki észlénnyé válhat halálági és a végén társas lénnyé
nemesedhetünk. Az hogy ki mikor, már egy egyéni kérdés. A feleségem, aki
mostanában csak annyit mond nekem, hogy ugye te magatartáskultúrát tanulsz
és tanítasz. Ma mintha látszott volna ez rajtad. Nagyon ideges lettem és
dühös is, amikor ilyeneket mondott, most már látom, hogy ez nagy dolog. Ha
a feleségem megdicsért, akkor ez így rendben van. A legjobb érzés, hogy
halál után még az ellenségeimet is meghívom: a káromkodós, az átkozódó,
szerencsétlen embereket is. Olyanokat is, akik nem is engem gyűlölnek,
hanem sokkal inkább magukat. "Gyere el Te is, amint meghalsz, ott várlak az
asztalnál!"

Ének:

Levente Péter: A tisztítótűz itt van a földön. Kegyetlen hátrányos
helyzetben, egy kz lagerben vagy aljas multi, megalázott munkásaként,
kiszolgáltatva. Nekem is voltak olyan munkáim, hogy azt mondtam: ez a béke
Auschwitzban. Ezek a helyek nem azért vannak, hogy öngyilkos, aljas legyél,
hanem hogy ezeken keresztül menj le: Uram, csak akkora próbát adj, amit
kibírok. Az, hogy nemesen tudjon kijönni ez az emberből. A nap bármely
órájában készen állok az elszámolásra: Uram eddig volt a feladatom.
Köszönöm. Köszönöm az őseimet, anyámat, apámat, nagyszüleimet, dédikét,
ükikét, szépikét, hogy ilyen gyökereket adtál nekem, hogy ezt idáig
kibírtam.

Fekete Ágnes: Hogyan dolgozták fel a gyerekek halálát?

Levente Péter: Végig kell vergődnie az embernek azon az ösvényen. Hogy
elveszítsen két fiút és egy lány meg se szülessen… Én összeházasodok egy
emberrel, akitől gyermekem lehet és négy gyermeket szerettünk volna, de ez
nem sikerült. Kerestük a titkok között, hogy miért van ez, hogyan
lehetséges ez, de nem találtuk. Nagyon bölcs, okos emberekkel
utánakerestünk a megoldandó titkok között. Vajon kinek a feladata megoldani
ezt a titkot a földön? Elkezdtünk olvasni, beszélgetni, hatalmas
mennyiséget, 10-15 évig tartott. Azon is gondolkodtunk, hogy esetleg az én
feladatom, vagy a feleségemé, megoldani ezt a titkot. Miért? És akkor
rájöttem a titokra: milyen butaságot beszélek Uram. Nézd meg, hogy miért
volt szükséges, hogy megszülessen az a két gyermek. Norbiról, aki ma 36
éves lenne egy novelláskötetet tudnék írni, hogy miért volt érdemes
megfogannia és megszületnie. Marciról, aki 7 hónapot élt a földön és anyja
méhében 8 és felet róla pedig már egy regénysorozatot tudnék írni, hogy
miért volt értelme megfoganni és ennyit is élni. Mennyit változott a
személyiségünk általuk. A környezetünkbe nemesedés és színgazdagság jött
ezeken az embereken keresztül. Halálukon keresztül. Ennyit volt érdemes
élniük. Ennyi volt a feladat. Az a hét és fél év szenvedés, amikor Zsófika
nem fogant meg, az nekünk volt a pokol és abból is ki lehetett jönni úgy,
hogy nem lettünk cinikusak. A halál az egy olyan természetes dolog, amikor
felkészült vagyok. Megkérdezte egy hallgató, hogy én kitől félek, ha a
haláltól nem. Egy közgazdászhallgató volt, ott tanítottam 1989-ben.
Meglepődtem a kérdésen, mert soha nem gondolkodtam még rajta. Azt mondtam,
hogy az a szerencse, hogy nem a lépcsőházban jutnak eszembe a válaszok. Ez
a kérdés először meglepett, de már tudom: azt hittem, hogy azt akarom
válaszolni, hogy én senkitől nem félek, de a 6 milliárd emberből egytől
félek, úgy hívják, hogy Levente Péter. Én tudom a legnagyobb kárt okozni
magamnak, mindenféle szempontból: testi és lelki szempontból is.
Megköszöntem, hogy figyelmeztetett engem, és onnantól kezdve erre
figyeltem. Hallgatóm, akit a csoportban Luciferinának hívtam, mert
állandóan ellenkezett és le akart égetni, éveken át küldött Karácsonykor
üdvözletet. Fel tudta használni az életében azokat a gondolatokat, amiket
együtt tanultunk. Azt kívánom, hogy más is fel tudja használni. Érezze azt,
hogy a halál nagyon természetes. Hármas egységnek az alkotóeleme: születni,
meghalni és újjászületve élni. Ezt mi úgy is mondjuk, hogy feltámadás.
Kívánok ebbe nem csak reményt, nem csak hitet, hanem tudást.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 18., 19. részéből:
”Jézust elvitték Annáshoz…Kajafáshoz…Pilátushoz…”

Nagy hatással volt rám, amikor megjelent Ordass Lajos, evangélikus püspök
írása, "A keresztfa tövében". Ebben saját félretaszított, bebörtönzött és
megtört életét teszi szinte a keresztfa alá úgy, hogy a Passió minden
állomásával összeköti a kommunista diktatúra eseményeit. Azon kezdtem el
gondolkodni, vajon ma hogyan írnám meg ezt a könyvet. Ma szabadság van, ma
nem feszülnek így emberek. Vajon a Passió ma már csak lelkileg értelmezhető
magunkra? Ilyen gondolatok törtek elő belőlem: gondoljunk a hazára, hiszen
az is ezer sebbel szenved. Vagy gondoljunk az éhező világra, milliók élnek
meg Passiót. Végül arra jutottam, hogy akikről igazán egy ilyen
könyvecskét lehetne írni, azok a gyerekek. Úgy érzem, ők élik meg a
legnagyobb Passiót.

Jézus nagyon szerette a gyerekeket. Ott látom az ő magányában, Gecsemáné
kerti imájában azt a sok-sok magányos gyereket, akik tengenek-lengenek,
mert apa nincs, anya dolgozik, nagyszülők messze. A család darabokban, de
ha nem is akkor sincs idő rájuk. Végtelen magányban élnek. Sokszor nincs
testvér, vagy messze van. Nem mehetnek ki az utcára, mert veszélyes.
Gondjaikat jó emberrel nehezen oszthatják meg.

Szörnyű lehetett Jézusnak, hogy teljesen egyedül maradt. Péter tagadásával
még az utolsó hozzátartozó is elveszett. Szörnyű érzés lehetetett. De vajon
látjuk-e a lelkükben magányos gyerekeket magunk körül?

Aztán ott látom Jézust, amint dobálják, ráncigálják egyik helyről a
másikra, hivatalból hivatalba viszik az ügyet. Kajafás, Heródes, Pilátus.
Mindenkinek más a véleménye. Ebben is sok gyereket látok, akiket válófélben
levő szüleik húznak jobbra-balra. Akiket az iskola és az otthon, nem
beszélve a templomról egészen másra tanít, lökődnek ide-oda, és teljesen
éretlenül olyan dolgokat hallanak, amiket képtelenek feldolgozni. Az
iskolában egyik évben ez a módszer, következő évben a másik. Amire a
legnagyobb szükségük volna, a biztonság és stabilitás – sehol nincsen.
Látom Jézust, amint ráncigálják.

De úgy is látom, mint aki teljesen kiszolgáltatottan a hatalmaskodók
eszközévé vált. Jézus csak egy ürügy volt. Éppen az ő esete volt alkalmas
arra, hogy a zsidók megleckéztessék a Rómaiakat. Annyira fontosnak
tartották ezt, hogy egy ember élete nem volt fontos. A gyerekek esetében
talán ez a legfájdalmasabb. Ki merészeli a plakátokra tenni őket? A
befolyásolható kicsinyekkel serkentik a fogyasztást, szavaztatnak pártokra.
Rendre őket célozzák meg a reklámok. Ők az eszközök azok számára, akiket
nem a józan eszük, hanem az érzéseik vezérelnek. De ott vannak a farizeusok
is, akik a Biblia beléjük sulykolását tartják a legfontosabbnak, Eszközök
ők. A különféle emberi hatalmak eszközei. A gyerekek orránál fogva
irányítják a szülőket is, és a "gyerekért mindent" alapon a legelképesztőbb
vásárlásokra is készek.

Ott van Pilátus, aki tudja jól, hogy őrültség ez az egész per, de nincs
ereje azt mondani, hogy megállj. Hoznak gyenge határozatokat, de valójában
semmi nem változik. Minden pszichológus és pedagógus tudja, hogy a tévé
nagyon ártalmas a gyerekeknek. Rontja a fantáziájukat és mindenféle
képességüket. Mindenki el tudná mondani tudományosan, hogy egy őrültség az,
ami folyik a fogyasztás világában, hogy az a mérhetetlen zaj, amiben élnek
mit tesz, hogy mennyi lélekromboló hatás éri a gyerekeket. De megálljt
parancsolni senki nem tud. Sodródnak az események, mint Jézus perében. S
ahogy akkor siettették az ügyet, hogy az általuk nagyon fontosnak vélt
Húsvétot méltón ünnepeljék, úgy nincs idő ma sem. Csak ezen a napon legyünk
túl. Csak éljük túl ezt az időszakot, aztán a következőt.

Ha egyszer leülnénk egy szusszanásra. Ha tényleg időt és teret adnánk a
gyerekeknek. Ha kitennénk a tévét a szobából. Ha csendet teremtenénk.
mennyire más lenne minden.

DE a Passió tart, mert a fogyasztás világa diktál és kiabálva követel. Csak
Jézus feltámadása lehet a reménységünk. Jézus szereti a gyerekeket. A
feltámadt Jézus átöleli őket talán éppen rajtunk keresztül.
Ámen