2006-06-07

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük kedves hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Ünnepi könyvhét van, egy könyvet mutatunk be mi is. A humor és az egyház kapcsolata, viszonya nem mindenki egyértelmű.

Festina Lente István: Kis köpeny könyv című műve arra tesz kísérletet, hogy ezt a harmóniát megteremtse. A grafikus művész most nem csupán rajzban, de írásaiban is egészen különleges stílusgyakorlatokat tesz közzé. A Harmat Kiadó gondozásában megjelent könyvet e hét péntekén, június 9- én 18 órakor mutatj ‘e1k be Debrecenben, a Miklós u. 18. szám alatt. A műből részleteket ad majd elő Bakota Árpád, a Csokonai Színház tagja. Most tehát Festina Lente Istvánt hallják.

A humor és az egyház

Festina Lente István: A Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Dürer Egyesület, melynek én is tagja vagyok rendezett egy sorozatot, ahol egy koncert mellé kiállítást szerveztek, és ránk, három fiatal grafikusra jutott a zsoltártéma. László Jánossal és Papp Károllyal együtt végeztük el ezt a feladatot. Ez olyan alkotás, amit szavakkal is jól lehet érzékeltetni: lefényképeztettem hármunkat és mindegyikünkkel rajzoltattam egy célkeresztet. Mindenki a saját célkeresztjét tartotta maga előtt céltáblaként, a háttérben pedig olyan zsoltárok szerepeltek, amelyekben Dávid arról panaszkodik, hogy ilyen-olyan támadásoknak van kitéve, rejtekhelyről nyíllal célozni! ak rá, tehát ez a veszélyállapot, ez a fenyegetettség-tudat jellemezte ezt az alkotást. Nagyon szép vörös háttere volt. Szerintem, tökéletesen illeszkedett a rendezvény témájához. Úgy gondolom, hogy a humornak sok rétege van. Az egyszerű vicc és a groteszk, a szatíra talán nem egyszerre viccesek.

Fekete Ágnes: Mivel manapság elképesztő módon terjednek az irdatlan, szellemtelen viccek, jó, hogyha valaki egy magasabb szellemi színvonalon is képes a humort felhasználni.

Festina Lente István: Jól hangzana, ha kiderülne, hogy ezt én ilyen színvonalon űzöm, kergetem, ám erről úgyis az olvasó fog dönteni. Azt hiszem, hogy nagyon fontos, a keresztyén humor, mert sok a "vallás-sérült" ember, és szerintem nincs gyógyítóbb annál, mint ha az ember egy kicsit kívülről képes látni magát, azt a közösséget, amiben van, s azokat az irányzatokat, amelyek hatnak rá.

Fekete Ágnes: Kis köpeny. Miért kis köpeny ez a könyv?

Festina Lente István: A II. Timóteus 4, 13 szerint Pál apostol elhozatja a köpenyét Timóteussal. Szegény éppen Rómában raboskodik. Ez egy olyan ige, ami gyakorlati szándékkal íródott.

Fekete Ágnes: Gondolom, a köpeny szó sok esetben túl mutat eredeti jelentésén.

Festina Lente István: Hogyne, nagyon sokszor. Ez lehet lelki köpeny, amely megvéd a tévtanítások záporában. Ha hittanóráról van szó, akkor az évszaknak megfelelő öltözködés fontosságára hívja fel a figyelmet. Ha Lutherre és az asztali beszélgetésekre gondolunk, akkor arra emlékeztet, hogy az öltözködés a bűneset következménye, hiszen az első ruhát Istentől kaptuk, illetve bocsánat, csak a másodikat, elvégre az első a meztelen testünk volt. Ezért hálásak lehetünk neki, az Ő gondoskodásának kell ezt tekintenünk.

Fekete Ágnes: Természetes ez a stílus, a humor iránti érzékenység?

Festina Lente István: Nem. Ahogy mondtam is, egy unalmas embernek tartom magam. A diákévek hozták ki belőlem a humorizálást. A MEKDESZ nekem nagyon sokat jelentett: diákként meg lehet élni a hitet, különböző felekezetű emberkék összejárhatnak. Az egyetem ennek a folyamatnak teret biztosít, nem kell visszavonulót fújnunk, nem kell katakombákba vonulnunk, hanem ott, ahol vagyunk, megélhetjük a hitünket.

Fekete Ágnes: A katakomba-lét egy reális alternatíva volt?

Festina Lente István: Ez egy keresztyén életforma a mai napig. Ezt szokták szubkulturális, bezárkózó, üregi nyúl keresztyénségnek nevezni. A lényege, hogy ismerjük meg, kivel tarthatjuk a kapcsolatot, miről szabad beszélgetni vasárnap a templom után. Mindig az az istentisztelet legfontosabb része. Az ember konstatálja, hogy te is itt vagy, én is itt vagyok, és jó helyen vagyunk. Szóval a katakomba-léttel szemben egy nyitottabb gondolkodásmódot tapasztaltam meg a MEKDESZ-ben.

Fekete Ágnes: A MEKDESZ-nek ilyen az alaphangulata.

Festina Lente István: Így van, s nagyon jellemző, nagyon fontos a humor. A nyári táborokon óriási műsorokat láthattunk. Ez valóban nagy élményt jelentett.

Fekete Ágnes: A hit mindig evidencia volt az életedben?

Festina Lente István: Hivő családba születtem, tehát valamilyen szinten igen. Ám mindig van az ember életében egy olyan pont, amikor a hitet kezdi komolyan venni, komolyan gondolni. Elkezd gondolkodni azon, hogy valójában hol is a helye. Az élete részéből az élete részévé válik. Középiskolás diákként az ember lázad az ellen, amit maga körül lát. Egy világi gimnáziumban tanultam, aminek egyébként örültem, hiszen így a saját különbözőségemet képes voltam megfogalmazni, volt viszonyítási alapom. Erre az időszakra tehető a keresztyén értelemben vett értelemnyílásom, megért ‘e9sem.

Fekete Ágnes: Később tanítottál a refiben is.

Festina Lente István: Az iskolában a GYES-en lévő kismamákat helyettesítettem. Hálás voltam ezért a lehetőségért. A tanári diplomámat is ekkor szereztem meg, eredetileg fizikus vagyok. Sajnos, azonban mikor visszajöttek a kolleginák, nekem már ott nem maradt helyem.

Fekete Ágnes: S megkezdődött a grafikus szabadúszólét?

Festina Lente István: Eleinte alkalmazottként dolgoztam ugyanebben a műfajban. Az egy jó iskola volt. Majd elhatároztam, hogy kipróbálom magam, és azt csinálom, amit szeretek. Mindig érdekelt és vonzott a képzőművészet, és szerettem a fizikát is. Buta képzőművész helyett lehetek okos fizikus. Szóval az alkotás boldoggá tett, s nem is tűnt el az életemből.

Fekete Ágnes: Gondolom ez a művészi látásmód rendkívül sok pluszt, sok segítséget nyújt az életed minden területén.

Festina Lente István: Nagyon remélem, hogy igen. Biztos sokat segít, hogy ezek az évek a hátam mögött vannak. S hogy mi kell ahhoz, hogy egy tökéletes remekművet alkossunk? Ezt valaki így felelte meg, ennél mi sem egyszerűbb, először tökéletes emberré kell lenni, utána pedig le kell ülni, és el kell kezdeni rajzolni. Ami az embert formálja, az formálja a művészetét is. Ami az embert növeszti, tapasztalatokkal látja el, az valamiképp megjelenik az alkotásain keresztül.

Fekete Ágnes: Ez a gondolat igaz a keresztyénségre is.

Festina Lente István: Remélem, hogy igaz. A jó keresztyénségre biztos.

Otthont építettünk, otthon vagyunk, otthonra találtunk

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten is ünnep volt. A ráckeresztúri Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió 20 éves fennállását, valamint új otthonát ünnepelte. Az ünnepségről hallhatunk részleteket.

Ónodi Miklós: Ráckeresztúri lakosként emlékszem arra, hogy a helyiekben kezdetben némi félelem bujkált ezzel a parasztházzal kapcsolatban. Nem igazán tudták, hogy milyen munkát végezhetnek itt, a Misszió keretein belül a szakemberek. Ez a félelem mostanra elmúlt, és külön köszönöm azt a táblát, amit bejövetelkor kaptam ezzel a felirattal: "Otthont építettünk, otthon vagyunk, otthonra találtunk." Azt kívánom, hogy ez így maradjon a továbbiakban is, gratulálok ehhez az épülethez és sok erőt, egészséget kívánok a továbbiakhoz.

Egy lakó: Drogos vagyok. Nem volt könnyű beismerni, hogy szenvedélybeteg lettem, rabja a kábítószereknek. Sokáig hazudtam önmagamnak és másoknak. Azért jöttem ide, mert szeretnék őszintén szembenézni a múltammal, megérteni, hogy honnan jutottam el idáig és megtalálni a kivezető utat innen. Meg szeretném köszönni a Missziónak, hogy most mindenki előtt be tudom vallani, hogy drogos vagyok.

Másik lakó: Szeretnék egy új életet építeni, mert az előző nem igazán működött. Nekem most ez a legfontosabb.

Erdős Eszter: 1986-ban kezdtük meg a bennlakásos, drogterápiás szolgálatot egy kis parasztházban. Egy-két évvel később egy kicsit nagyobb parasztházba költözhettünk. Az új ház megépítésére nem úri passzióból került sort, hanem azért, mert a terápiára használt családi ház nem felelt meg a törvényben előirt tárgyi feltételeknek, ezért az otthon működési engedélyt minden évben ideiglenesen kaptuk csak meg. 2000-ben vettük meg ezt a telket és belevágtunk az építkezésbe. Az épület harminc ember befogadására alkalmas, ennek megfelelően a működési engedélyünk is 30 férőhelyre szól. OEP befogadásunk azonban csak 15 fő befogadását támogatja. A terveinkben egy kolostor szerepelt, ami kifejezi, hogy ez az épület Isten háza. Egy olyan házat akartunk, ami egyszerre bezárt és nyitott, ahol el lehet vonulni és be is lehet vonulni a közösségbe. Azt hiszem, hogy ez sikerült. Célunk nem csak drogmentes, hanem önhordozó, teljesen szermentes életvezetés kialakítása. Befejezem azzal, hogy a terápiás koncepció fő gondolata az emberi értékek bemutatása és átadása. Legfőbb érték a szeretet, a tisztelet és az elfogadás, melyeket a stáb közvetít a lakóknak. Azt gondoljuk, hogy fontos, hogy tudjuk, mit csinálunk; fontos, hogy ismerjük a terápiás technikákat, stratégiákat,! de még fontosabb az, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi kik vagyunk.

Fekete Ágnes: Erdős Esztert, a misszió vezetőjét hallották. A következőkben szintén egy olyan elkötelezett munkatárs beszél, aki a drogos fiatalok között szolgál. Selmeczi Lajost, a Válaszút misszió vezetőjét hallják.

Selmeczi Lajos: A ’80-as években, amikor elindult a szenvedélybetegekkel való foglalkozás, felismertük, hogy szükség van egy terápiás otthonra. Elindult a munka, ám a budapesti munkaágra helyeződött kevesebb hangsúly. S mivel igény volt rá, a teológusok megkezdték az utcai munkát is, így jött létre a Válaszút Misszió.

Fekete Ágnes: Hogy jutottál el Ráckeresztúrra?

Selmeczi Lajos: 1991-ben kerültem az újpest-belsővárosi református gyülekezetbe, korábban zsivány voltam. Ez azt jelenti, hogy életvitelszerűen bűnöztem, aztán ismerősökön keresztül lettem a gyülekezet tagja, mivel megcsömörlöttem az eddigi tetteimtől. Feltettem magamnak azt a kérdést, hogy még 15 év múlva is így fogok élni? Állandóan lopni fogok és ebből tartom majd fenn magam? Ez nem volt nagy perspektíva. Nem így szerettem volna élni. Találkoztam egy gyermekkori barátommal, aki már járt gyülekezetbe, azt mondta, hogy menjek el vele. Szimpatikus volt ez a közeg. 7-8 hónap telt el az ismerkedéssel, igaz, impulzusok ebben az időszakban is értek. Aztán megérett bennem a felismerés: én ezt az utat szeretném. Röviden fogalmazva, elfogadtam Jézus Krisztust. Nagy felismerés volt, és rájöttem, hogy ezt kerestem már régóta. Tudták, hogy megtértem: szemlátomást megjelent rajtam, de megjelent a szóhasználatomban, a viselkedésemben, és számtalan egyéb más módon is. Egyszer ifjúsági órát tartott Topolánszky Ákos, ami után felmerült, hogy mivel én korábban kipróbáltam különböző tudatmódosító szereket, s mivel én is zsivány voltam, azonban mára tagja vagyok egy gyülekezetnek, érdekelne-e engem a drog prevenciós szolgálat. Szimpatikusnak találtam. Úgy éreztem, hogy van is bennem egy olyan üzenet, amit szeretnék átadni. Így kerültem a Misszióhoz.

Fekete Ágnes: Milyen ez az otthon, milyen itt dolgozni?

Selmeczi Lajos: Számunkra ez valóban egy keresztyén közösség. Emlékszem arra, amikor valamiféle juttatást kaptunk, ám sajnos nem egyenlő mértékben, hiszen nem minden munkatárs volt állandó státuszban, néhányunk például a GYED mellett segítette a közös munkát. Igazságtalannak tartottuk ezt a rendszert, ezért mindenki berakta egy közös kalapba a kapott plusz juttatást, és egyenlő részekre osztottuk. Nagyon sok kellemes élménnyel gazdagodtunk. Másrészt pedig ez egy zárt közeg. Ezért is fogalmazódott meg bennem, hogy nekem még sokat kell tanulnom. Elkezdtem a teológiát. Olyan helyzetek adódtak, amelyek ráébresztettek, hogy mégsem tudom minden kérdésre a választ. Azonban azt is éreztem, hogy ezeknek a kérdéseknek van létjogosultságuk. Tehát fejlődésre voltam ítélve. Nem lehetett ezeket az akadályokat félresöpörni, vagy épp nem törődni velük, nem oldódott meg magától semmilyen probléma. Fontos szempont volt az is, hogy én nem lettem szenvedélybeteg, függő, hanem kontrollvesztéses fogyasztó voltam.

Fekete Ágnes: Ez egy létező kifejezés? Mit jelent ez?

Selmeczi Lajos: Kontrollvesztéses az, aki nem tud kontrolt tartani, tehát nem folyamatosan fogyaszt, csak átmeneti időszakokban. Emlékszem arra, hogy amikor füvet szívtunk, akkor én mindig túlszívtam magam. Ha piáltunk, akkor padlóra ittam magam. Tehát nem álltam meg egynél-kettőnél. Parkettre tettem magam, csúsztam-másztam. Ez a tipikus kontrollvesztés: nem érzi jól magát tőle, hanem atomra vágja magát az illető. Mindig elszalad a ló. Ilyen fogyasztó voltam. Bizonyos szempontból ilyen vagyok most is. Nem az alkoholra vagy drogra gondolok, áttevődött ez a szokás másra: a munkára, az étkezésre. Néha annyit eszem, hogy egyszerűen rosszul leszek. Ebben látom most megvalósulni a kontrollvesztést.

Fekete Ágnes: A különbség az, hogy most már viszont tisztában vagy ezzel?

Selmeczi Lajos: Egyrészt igen, másrészt pedig ez most már más területeken jelentkezik. Résen kell lennem, mert tudom, hogy hajlamos vagyok erre. Azt fogalmaztam meg, amikor 2004 novemberében eljöttem a Missziótól, hogy én ott váltam felnőtté. Amikor lementem Keresztúrra, akkor egy kedves, naiv, ám kissé még barbár fiú voltam, aztán az élethelyzetek megélése során nőttem fel, komolyodtam meg.

Fekete Ágnes: Miben változtál meg, illetve mennyiben változott meg a szemléleted?

Selmeczi Lajos: Egy olyan közegből érkező ember, mint amilyenből én is jöttem, szereti a világ dolgait vagy feketének, vagy fehérnek látni. Ugyanakkor ezáltal belecsúszik egyfajta merevségbe is. Az élet nem ilyen sarkos, nem fekete-fehér. Azonban abban az életszakaszban ez a szemléletmód számomra nagyon fontos volt: elkülönül a fekete és fehér, a világos és sötét, a jó és rossz. Nálam a megtérésélmény majdnem egy időponthoz kötött. Kialakult egy nagyon erős érzelmi helyzet, amelyben a Szentírást olvasva elképesztő érzéseket éltem át. Sírva fakadtam. Valóban ez történt. Másképp láttam az életemet. A megtérést nem mindenki így éli meg, és például ezt is el kellett fogadnom. Akkor úgy gondoltam, hogy a felismerés csak így történhet. Azonban ezt nem lehet elvárás szintre növelni. Azt kellett megértenem, hogy nincs egy sablon, amibe mindenkinek bele kell magát préselnie, hanem mindenkinek van egy saját útja, ahol megismerve Istent, megértve Őt, elkezdődik az életének a formálódása, de ez különböző szakaszokban, különböző intenzitással történik. Ezt nehezemre esett elfogadni. Amikor valaki azt mondta, hogy ez nem úgy történik, vagy nem csak úgy történhet, akkor ez elbizonytalanított. Ez a gondolatmenet a tipikus dogmatizmus, fundamentalista szemlélet. Amikor nagyon bizonytalan az ember, akkor nagyon várja a változásokat, és az eseményeket sarkosra kihegyezi. Önmaga bizonytalanságáról szól azonban minden. Velem is így történt minden.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerül megszólítani azokat a fiúkat, akik hasonló helyzetbe jutottak? Egy egészen más nyelven kell hozzájuk szólni. Nehéz megtalálni ezt a nyelvet?

Selmeczi Lajos: Börtönökben, fogdákban tartok drogprevenciós foglalkozásokat. Gyakorlatilag szakmai programra hívnak meg. Nem, mint egy lelkészt, nem, mint egy keresztyén embert, hanem mint egy szakembert, aki 14 éve ezzel a problémával foglalkozik. Felkérnek, hogy foglalkozásokat tartsak a visszaesésről, vagy a visszaesés megelőzéséről. Időnként, ahogy beszélgetünk, óhatatlanul is a bizonyságtétel irányába sodródik a társalgás, holott ők nem ezt várnák, nem erre ültek be, de mégis kíváncsiak a témáról alkotott véleményemre. A visszajelzéseik mindenesetben pozitívak, úgy gondoljuk, hogy többet ért ez a fajta tanúságtétel, mint azok a témák, amikről addig beszélgettünk. Mert ez mélyen érinti az embert. Mindig elcsodálkozom, amikor célt ér az üzenet. Ismerem ezt a közeget, mert én is zsivány voltam. Megértem azt, ami elhangzik: jó ez, kifizetődő, nem fogok lebukni. Kijelentem nekik, hogy nem hiszem, hogy ezt keresik, mert én sem ezt kerestem. Megragadható egy pont, amire építeni lehet a beszélgetést, amire rácsodálkozhat a kábítószer- használó. A foglalkozásokon tegeződni szoktunk, szemben egy hivatalos előadóval. Elmondom nekik, hogy én egy vagyok közülük, csak előrébb tartok már az úton. Pont egy mai beszélgetésen, egy fiú mondott valamit cigányul, amit megértettem. Nagyon meglepődött, hogy tudok cigányul, pedig csak néhány kifejezést ismerek. Ha a szlenget megértem, akkor azzal éreztetni, bizonyítani tudom számukra, hogy egy vagyok közülük. Nem különbözöm tőlük.

Fekete Ágnes: Ennek a kommunikációnak hol a határa, meddig kell ezt a hasonlóságot hangsúlyozni?

Selmeczi Lajos: Fontos, hogy én nem pusztán közülük valónak mutatkozom, hanem én valóban egy vagyok közülük. Én zsiványoknak lelkész vagyok, lelkészeknek meg zsivány. Ezzel élek együtt: nem felejtem el, hogy honnan jöttem, noha most már másképpen élek. Felismerem magamban, hogy én is bármikor elkövethettem volna hasonló hibákat, bűncselekményeket. Tudom, hogy vannak élethelyzetek, amikor az ember rossz döntéseket hoz. A lényeg az, hogy ez nem mesterkéltség a részemről, nem egy szerepjáték. Nincs kényszerem arra, hogy jópofa legyek.

Fekete Ágnes: Tehát önmagadat adod.

Selmeczi Lajos: Igen. Meg is mondom mindenkinek, hogy én nem akarok senkit semmiről lebeszélni. Mindenki azt használ, amit akar. Magát teszi az ember a kukába. Ha akar, beszélgetünk róla. Csak ne ringassuk egymást ábrándokba. Nézzünk szembe a helyzettel. A szántóföldbe elrejtett kincs megtalálója a kincs felett való örömében mindent elad. Senkit nem akarok semmibe belekényszeríteni, csőbe húzni, rábeszélni. Ha akar, meghallgat, ha nem akar, nem. Csak elmondom, mi az ami örömöt nyújt nekem. Időnként megértik, átérzik ezt a boldogságot, és tudom, hogy az számukra is nagy örömöt szerez.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Máté evangéliuma 6. fejezetéből, a 24. verstől:
"Senki sem szolgálhat két úrnak. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Azért mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok életetek felől, hogy mit egyetek és mit igyatok, hanem keressétek először Isten országát."

Miért hajtjuk magunkat sokszor annyira, mint egy állatot? A pénzért. A pénz hatalmas úr, amely az éjt nappallá, a vasárnapot hétköznappá teszi. Jézus jól látta, hogy a pénz nem csupán azt a csillogó valamit jelenti, amit meg szeretnénk szerezni, hanem egy láthatatlan nagyhatalom, a Mammon. Ez a pótisten képes a Mennyei Atyától elhódítani az embert.

Mitől válik istenné a pénz? Vajon attól, hogy dolgozunk, vagy vásárolunk? Jézus azt mondja, nem, hanem a gondtól. Attól az érzéstől, hogy gondban vagyunk miatta. Gyönyörű képe magyar nyelvünknek, hogy lehet "gondban lennünk", de Isten gondviselése alatt is élhetünk. Ő leveszi vállunkról a pénz gondját úgy, hogy a gondnak nem a gondtalanság, hanem a gondviselés lesz a párja.

Isten dologra teremtette az embert, de nem gondra. Isten azt kérte az embertől, hogy művelje a földet, de nem kérte, hogy rabszolgája legyen, és másokat rabszolgákká tegyen.

Sajnálatos tapasztalata az emberiségnek, hogy a mai napig mások szegény sorban tartása, bizonyos értelmű rabsága gazdagít meg minket. Mindig lelki furdalásom van, amikor valamit nagyon olcsón látok a boltokban, és elgondolom, ki az, aki ennyiért leszedte, megpucolta, bezacskózta, elkészítette, összevarrta. Az én gazdagságom – akár bevallom magamnak, akár nem – mások nyomorára épül. Ez a Mammon uralma. Valószínűleg sokan vagyunk úgy, hogy tehetetlen érzésekkel igyekszünk magunknak mértéket szabni, de szembe kell néznünk a ténnyel: ez a hatalom jóval nagyobb, mint a mi erőnk. Hiszen, ha én nem veszem meg, megveszi más.

Jézus nem politikai mozgalmat indított útjára, nem a gazdagok igazságtalanságáról beszélt, jóllehet nem tagadta le ezt a valóságot. Ő azt mondta: Keressétek először Isten országát. A legfőbb gondotok, életetek súlypontja ne itt legyen. Az Ő országának az adás és nem a kapás az alaprendje. "Minden megadatik nektek" – mondja Jézus. Isten megadja, mert az ő rendje az adás. Bátor lépés a részünkről, hogyha ki merünk lépni a kapás, a szerzés központú országból az adás központú országba, az Ő országába. Ez mindennek a lényege. Ahhoz, hogy adjunk, nyilván kell lennie valaminek a tarsolyunkban, mégis a nagy számadáson nem azt kérdezik m! eg majd tőlünk: mit gyűjtöttél, mit dolgoztál, hanem hogy mit adtál; Éheztem, és ennem adtatok. Jézustól távol áll a kommunisztikus igazságszolgáltatás. A "mindenki- egyenlősdi". Ő azt mondja, érdemesebb a Mammon országa helyett az Isten országnak a polgárává lenni, már itt a Földön. Érdemesebb adni, mint kapni. Hiszen jobb szeretetben élni, a gondviselésben, mint a gondok között, és hogy senki se gondolja, hogy ő ezt nem tudja megvalósítani, ezért hozza a madarak példáját, és a mezei liliomét. Ha valaki mostanában volt kint dúsfüvű réteken, úgy mint mi, elgyönyörködött és látta, nekik sikerült nekünk adni valamit.
Ámen