2007-06-13

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Egyik nap Szentendrére autókáztunk, amikor két fiúgyermekünk összeveszett azon, hogy kinek van jogosultsága arra, hogy a gyerekülés karfájára tegye a kezét. Az ember először próbálkozott a szép szóval, aztán az ígérgetéssel, fenyegetéssel, de valójában egyik sem volt hatásos. Rossz érzés, amikor azt tapasztaljuk, hogy minden nevelésünk lepörög a gyermekekről. A legképtelenebb dolgokon is képesek összeveszni. Ez részben természetes, részben hiába tagadjuk, a mai kor mindannyiunkra ható szabados nevelésének a következménye. Nem biztos, hogy a mindent elfojtó szigor jó volt. Valószínűleg az sem volt célravezető, amikor a gyerek létét csak egy jövőbeli felnőttként tudták értelmezni. De az is egészen biztosan rossz, amikor a gyerek irányítja kiskirályként az egész család életét. Azt hiszem minden felelős szülő igyekszik a végletek között hitelesen küzdeni. De nem csak a szülők, a tanárok is. Most volt a pedagógusok napja. Nagyon nagy tisztelet él bennem irányukban. A hűséges idős tanárok mellett különösen azokat a fiatalokat tisztelem, akik lelkesen tanítva a pályán maradnak, és nem csábítja el őket sem a megélhetés, sem a mindennapok túlélési kényszere. Számos remek pedagógus van körülöttünk. Egy ilyen tanárral beszélgettem, Kutassy Zsolttal, aki a nemrég Magyar örökség díjat kapott Lónyai Református Gimnázium tanára.

Kutassy Zsolt: Tudom, hogy nagyon sokan elhagyják a pályát megélhetési vagy családi okok miatt. Én mindig tanítani szerettem volna. Mindig is a gyerekek és a fiatalok között mozogtam, mert abban a gyülekezetben, ahol felnőttem tagja voltam seniorként egy ifjúsági közösségnek. Hosszú időn át a kezem alá voltak osztva a fiatalok: jól ismertem őket. Nyári táborokban, bibliaórákon lehetett egy kicsit terelgetni őket. Nekem is jó volt, mert az ember önvizsgálattal kezdi ezeket az alkalmakat, és erre mindenkinek szüksége van. Így kerültem a Lónyayba.

Fekete Ágnes: Milyen tanárként dolgozni?

Kutassy Zsolt: Nagyon jó és nagyon nehéz. Abban a közegben, amelyben a tanárok mozognak, nagyon sok hatás éri az embert. Nagy kihívás az, hogy érezzük ezt az örökké elcsépelt dolgot, hogy a gyerekek hiteles személyt követelnek. A szavak önmagukban nem elegendőek, mert rögtön tetten érik az embert az első helytelen mondatnál. Lehet látni a fiatal szemén, hogy megjegyezte ezt a dolgot. Állandó önvizsgálatra késztet, ami nem egyenlő az önmarcangolással vagy lélektépkedéssel

Fekete Ágnes: Aki tanár, annak mindig saját magával kell először szembenéznie?

Kutassy Zsolt: Én úgy gondolom, hogy igen. Át kell lapoznunk magunkban a nap eseményeit és meg kell vizsgálnunk, hogy mit rontottunk el. Persze a mindennapi szituáció és a feladatok tükrében ez egy kicsit idealisztikus, de azért kellenek megállók azért, hogy megvizsgáljuk: nem haladunk-e rossz irányba. Meg kell harcolni néha azt, hogy rossz jegyre, fegyelmezésre van-e szükség vagy pedig egy beszélgetésre. Volt egyszer egy eset: valakinek hosszú ideig nem találtam meg a dolgozatát, és emiatt nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert egyébként mindenkinek megvolt a témazáró dolgozata, csak egy lánynak nem. Nagy nehezen sikerült kibogarásznom a füzetemből, hogy hányas lett, de számomra ez egy életre szóló tanulság volt. A dolgozatok A/4-es méretben tornyosulnak a szekrényekben, a tanárok egyik helyről pakolgatják a másikra. Így történhetett, hogy összefogtam egy másik kupaccal ezt az egyet, és csak nagy sokára keveredett elő. Ezt egy tanár nem teheti meg. És nem lehet azzal takarózni, hogy valaki még csak kezdő, és ilyenkor elkövet még ballépéseket. Meg kellett tanulnom a fegyelmezés szükségességét is, mert egy idő után nem lehet órát tartani, ha a gyerekek a tanár fejére nőnek. Osztályfőnök helyettes voltam egy osztályban, ahol nagyon kedvesek voltak a gyerekek. Sok fiú volt, akik sportoltak, rengeteg energiát fordítottak erre. Hetedikesek voltak, amikor én lettem az osztályfőnökük, akkortájt kezdtek kamaszodni. Nyolcadikra akkora lett a hangjuk, hogy átjöttek a szomszéd teremből szólni, hogy így nem lehet tanítani. Az egyik szülőpáros abban az osztályban már régóta jó barátom volt, és velük próbáltunk meg stratégiát kialakítani.

Fekete Ágnes: Mi volt az a stratégia?

Kutassy Zsolt: Egyszerűen következetesnek kell lenni. A gyerekekkel meg kellett értetni, hogy az anyaggal haladnunk kell. Minden osztályban van egy-két értelmes, hangadó ember, akik hatni tudnak a többiekre. Észlelem, hogy a gyerekek között informálisan terjedő hírek, csatornák tudnak nekünk segíteni. Ne csak az ordítozás legyen eszköz a tanár kezében, hanem legyen tekintélye. A tanárnak miliőt kell teremtenie maga körül, hogy ha akarja, akkor tényleg csend legyen. A csendről a botladozások jutnak eszembe, amelyeket korábban elkövettem, és igyekszem ebben fejlődni. Sikerül is, például ezzel az osztállyal a mai napig jó a kapcsolatom.

Fekete Ágnes: És mi a helyzet a hittanórákon?

Kutassy Zsolt: Megvallom őszintén, hogy számomra mindig is a legnagyobb élmények egyike marad a hittanórák tartása.

Fekete Ágnes: Mi a célja a hittanórának?

Kutassy Zsolt: Ez egy nagyon jó kérdés. Az elsődleges célom az, hogy azok a gyerekek, akik ott ülnek a padokban az életük egy pontján megismerjék azt a személyes és élő Istent, akit én is ismerek, akinek a szeretetét meg lehet tapasztalni, akinek a gondjainkat el lehet mondani. Ezt nyilvánvalóan meg kell alapozni bibliaismereti tudással, egyháztörténeti ismeretekkel. Persze Kálvin János életében sem az évszámok a legfontosabbak, hanem az, hogy a szobájában a szőnyeg két helyen lyukas volt: ott, ahol letérdelve imádkozott. Térden állva, imádkozva kérte el Urától a megoldást. A gyerekeket ezzel az Istennel kell megismertetni.

Fekete Ágnes: Hogyan zajlik egy hittanóra?

Kutassy Zsolt: Nagyon különbözőképpen, hiszen mindenhol az osztály lelkületétől is függ. Van olyan, ahol tanárosabban, "történet-mondósabban" sikerül elmélyíteni. Úgy vettem észre, hogy van olyan osztály, ahol a gyerekek komoly lelki fogékonysággal tesznek tanúbizonyságot. És volt olyan hittanóra is, ami egy ifjúsági órához hasonlított a leginkább, ahol a gyerekek kérdéseket tettek fel. Persze nem minden óra ilyen volt, hanem időről időre összegyűjtöttük a kérdéseket, aztán pedig egy órán megbeszéltük őket. Feltehették a kérdéseiket akár névtelenül is az élet minden területéről. A Lónyayban öt kollégával együtt forgószínpad-szerűen az egyik szobában minden délután szolgálatban vagyunk. Aki akar, akinek gondja, baja, öröme, kérdése van, akár hitbeli, akár szellemi kérdése van, azt zárt ajtók között elmondhatja, együtt imádkozhatunk, beszélgethetünk. Megbíznak bennünk, mert ezek a beszélgetések nem kerülnek tovább.

Fekete Ágnes: Van igény erre?

Kutassy Zsolt: Van bizony. Ezt nem lehet számban mérni. Igyekszünk annyira bizalmasan kezelni, hogy egymásról sem tudjuk, hogy tegnap kik jártak nála, vagy egyáltalán jártak-e nála.

Fekete Ágnes: A magyar tanításban mi az, amit célul tűzött ki?

Kutassy Zsolt: Megtanítani a gyerekeket olyan eszközök használatára, amellyel a szövegeket meg tudják fejteni. Kevésbé a tartalom állandó visszamondása a cél. Fontosnak tartom a régi magyar irodalom felfedezését. A színház, a színi előadás nagyon sokban meg tudja ragadni a gyermekek fantáziáját. Emiatt működik egy színjátszó-kör, másrészt ismerek olyan diákokat, akik rendszeresen járnak színházba. Tudjuk, hogy a reformátor írók, a reformáció korában hozták be az iskoladrámát. Fontos kérdés, hogy mi kerül a gyerekek kezébe, és mivel az iskola könyvtárának is az egyik dolgozója vagyok, szeretek könyveket ajánlani a diákoknak.

Fekete Ágnes: Azt veszem észre, hogy a dolgok lényege a beszélgetés és a személyes kapcsolat.

Kutassy Zsolt: Igen. Úgy veszem észre, hogy a gyerekek nagy részének igénye is van erre. Talán azért, mert a környezet egyre hűvösebb, idegenebb, fémesebb. Vágynak egy emberi szóra tőlünk.

Fekete Ágnes: hogyan lehet élni abban a helyzetben, hogy a gyerekek esetenként a szöges ellentétét hozzák annak, mint amit az ember át szeretne adni nekik?

Kutassy Zsolt: Ez egyre nehezebb. Érzékelem és érzékeljük, hogy a különböző tömegtájékoztatási eszközök útján bármilyen információhoz hozzá lehet férni. A romboló, fertőző, pusztító információhoz is. Ezzel nyilván élnek is. És ha véletlenül nem is így történik, ha a hozzánk járó diákok akár a családi háttérből is kifolyólag nem néznek meg mindent, a barátaik hatására, inspirációja nyomán majd ők is élni fognak ezzel a lehetőséggel. Ne legyenek illúzióink: a csatornák megtalálják őket. Nem ritka, hogy egy-egy diák akár a legszebb időben is az MSN és az Internet előtt ülnek és unatkoznak. Ennél sokkal értelmesebben, aktívabban, kreatívabban is el lehetne tölteni az időt. Egyre töredezettebbek az információik: azt hiszik, hogy tudnak dolgokat, mert két villogó pontra rákattintottak, és kiderül, hogy nem tudnak, mert az összefüggéseket nem látják, nem értik. Ezzel tényleg nagyon nehéz hadakozni. Ez rájuk is hat. Nem lehet az ajtón kívül hagyni ezt, és bent áhítatosan és bocskaiban szentként megállni. Nem. Úgy gondolom, hogy erről beszélni kell. Az egyik módszer az lehet, hogy megtanítjuk őket ezeknek az eszközöknek a helyes használatára. Mi a hiteles, mi nem? Magyar órán az Internetről való információgyűjtésről sokat beszélünk. Melyek a hiteles helyek, honnan érdemes letölteni, végignézni adatokat? Általában nem az a jó megoldás, hogy a keresőbe beütünk egy szót, és kidob az Internet félmillió weboldalt. Hogyan tovább? Gondolatokat kell adni a fiataloknak. Irányt kell mutatni, mert néha ők is érzik, hogy ez sok, vagy nem így kellene. Természetesen érzünk lázadást is, kemény szembenállást, cinizmust: itt már megint szenteskednek, más képet mutatnak magukról. Már az első hibáról megvan a véleményük, és ezt jól át is beszélik egymással. A mi gyermekeink sem angyalok. És ha van egy diák, aki állandóan ellentmond, látszik rajta, hogy csak azért is mondja. Nem érti, hogy miért kell Jézusról beszélni, egyáltalán kicsoda Jézus, és a legszívesebben már kint lenne. Ilyenkor nem egyszerű.

Fekete Ágnes: Van esély?

Kutassy Zsolt: Erre csak azt tudom mondani, hogy kegyelemből élünk. Én vetettem, Apollós öntözött, az Úr adja a növekedést, mondták Pálék. Ez most nem egy kegyes "rángatózás" volt a részemről, hanem ennyi a feladat: elhinteni az Igét, és azon lenni, hogy minél hitelesebben álljon az ember a diákok előtt. Lehet, hogy egyszer 20-25 éves korában visszaemlékszik valamire, amit tőlünk hallott, és elindít benne valamit. Itt ér véget a mi hatalmunk. Persze lehet a végtelenségig intőket, rovókat írogatni, de nagyon sok emberen látom, hogy ez csak megkeményíti, noha a fegyelmezés szükséges.

Fekete Ágnes: Még egy fontos nevelő erő és eszköz van, ez pedig a zene. Messziről kitűnnek azok a gyerekek egy-egy osztályból, akik komolyan tanulnak egy-egy hangszert. Hihetetlen fegyelmező és nevelő ereje van a zenének. Talán ezért is jeleskedik minden keresztyén egyház a zenei életben nyújtott teljesítményével. Az sem véletlen, hogy úgy képzeljük az angyalok párbeszédét, hogy zenélnek, és már nem beszédben kommunikálnak egymással. E hétvégén ilyen zenei beszélgetésre hív mindenkit a IV. Református Zenei Fesztivál. Bódiss Tamás az egyházzenei koncerteket szervezi, Böszörményi Gergely pedig a főszervezője a rendezvénynek.

Böszörményi Gergely: A fesztivál gyakorlatilag úgy épül fel, mint maga az egyház: világi produkciókat és egyházi koncerteket is kínál, amelyek szervezésében Bódiss Tamás egyházzenész volt nagy segítségemre.

Fekete Ágnes: Akkor adjuk is át neki a szót!

Bódiss Tamás: A fesztivál súlypontja a Művészetek Palotájában tartandó koncert, a VI. Református Énekek című koncert. Az érdeklődés is ez iránt a legnagyobb. További négy egyházzenei koncert is megrendezésre kerül pénteken és szombaton. Pénteken este a Lónyay Utcai Gimnáziumban a genfi zsoltárok korabeli feldolgozásaiból hallhatunk majd néhányat, tekintettel arra, hogy éppen 400 éve jelent meg a Psalterium Hungaricum első kiadása. Még ugyanezen az estén, a mécses menet után, egy zenés áhítatot tartanak a Kálvin téri templomban. Szombaton délután lesz egy hangverseny a Zeneakadémián, melyen Händel, Izrael Egyiptomban – című oratóriumának részletei hangzanak el, este hatkor pedig a Kálvin téren zsoltáros istentisztelet lesz. Sor kerül még két találkozóra azok részére, akik a gyülekezeti éneklést szervezik: kántorok, karvezetők részére. Sokan mondják azt, hogy nem fogyasztható az a fajta éneklés, ami nálunk az istentiszteleten történik. Megpróbálunk ezen segíteni, példákat mutatni.

Böszörményi Gergely: Azon morfondíroztam, amikor elhangzott a Hungaricum – kifejezés, hogy ezt a szót olyan sok mindenre használják manapság, olyanokra, amikről azt gondolják, hogy igazán Magyarországot képviselik. Az vetődött fel bennem, hogy a református énekek is beletartoznak ebbe a körbe, sokkal jobban meg kellene becsülni őket. A világi jellegű koncerteket csak olyan zenekarok adják majd, akiknek közük van a hithez. Persze nem mindegyikük református. Például Vedres Csaba katolikus kántor, ő a Bakáts téri katolikus templomban fog majd játszani.

Fekete Ágnes: Miért a Művészetek Palotájában lesz az idén ez a nagyszabású koncert?

Böszörményi Gergely: Az orgonaépítést Fassang László maga felügyelte egykor. Fél évvel ezelőtt felhívott, és elmondta, hogy nagyon jól érezte magát azon a koncerten, amit tavaly ennek a fesztiválnak a keretében adott, és június 17-én nagyon szívesen játszana megint a közönségünknek. Ettől kezdve szerveztük erre az időpontra a fesztivált.

Fekete Ágnes: Jó sok embernek befér.

Böszörményi Gergely: Nagy a terem valóban, ezért hívogatunk is minél több embert. A jegyek ára nagyon kedvezményes. Mécses menetet is tartunk a Ráday utcán, a Bakáts térről a Kálvin térre, amelyet egy trombita kísér majd. 22 órakor áhítatot tartunk a Kálvin téri templomban. Tavaly nagyon szép volt: részt vettek az alkalmon baptisták, evangélikusok, katolikusok, külföldiek csatlakoztak hozzánk a menetbe. Attól tartottam előtte, hogy a Ráday utcán szórakozó fiatalok odaszólnak majd néhány egy-két megjegyzést, de ehelyett csatlakoztak. Számomra nagy élmény volt. Minden nap fél hatkor kerekasztal-beszélgetést szervezünk.

Fekete Ágnes: Elhangzott, hogy azokat az embereket, akik a kávézókban ültek, szinte vonzotta ez a menet. A jó ezek szerint lehet vonzó.

Böszörményi Gergely: Pont attól tartottam, hogy a botrány vonzóbb, mint ez, mi pedig nem akartunk és nem akarunk botrányt. Az embereknek nagy szükségük van jó hírre.

Fekete Ágnes: Az is egy jó hír, hogy van egy neves zenei újság, a Fidelio, amelynek a melléklete most teljes egészében erről a fesztiválról szól.

Böszörményi Gergely: Az egyházunk történetében nem volt olyan, hogy egy világi kulturális magazin 30000 példányban megjelenő melléklete semmi másról nem szól, mint a Magyarországi Református Egyházról. A kulturális programok teszik ki az oldalak nagy részét, de a református egyház rövid bemutatására is sor került. Azt tapasztaltam meg, hogy azok, akikhez ezzel a programmal fordultunk, azt jelezték vissza, hogy érdemes ezt a jó hírt közvetíteni.

Fekete Ágnes: Most ismét egy beszédbeli kommunikációról lesz szó. Az elmúlt hétvégén szónokversenyt tartottak az Ónódi országgyűlés 300 éves évfordulója alkalmából, melyen Balázsfalvy Balázs egy képzeletbeli Rákóczy beszéddel nyerte el a fődíjat. Karcsai nagy Éva járt ott.

Balázsfalvy Balázs: Kedves késői utódaim, XXI. századi magyarok! Egy szép, boldog és szabad ország képe lebegett előttem. Fájdalommal látom, hogy ismét megújulnak a dicsőséges magyar nemzet egykori sebei. Azonban még nincs minden veszve. Nem szablyával harcolunk. A ti feladatotok, hogy minden képességeteket kibontsátok, és a haza szolgálatába állítsátok! Építsetek egy olyan országot, ahol nem a pénz és a demagógia irányítja az emberek életét, hanem az igazság és az erkölcs! Építsetek egy olyan országot, ahol a fiatalok nem azok közül választanak példaképet, akik hamis fénnyel, látszatdicsőséggel, külső csillogással kerülnek az érdeklődés középpontjába! Építsetek egy olyan országot, melynek fiai tehetségüket nem külhonban váltják csillogó aranyra, hanem itthon kamatoztatják hazájuk és az emberiségük javára! Ahol azt számít igazán műveltnek, aki más nyelven is tud szólni, de szépen, mívesen használja, és megbecsüli a magyar nyelvet. Büszke arra, hogy magyar.

Karcsai Nagy Éva: Óriási sikert aratott Balázsfalvy Balázs szónoklata, melynek címe: Rákóczi intelmei az ezredforduló magyarjainak. Ezzel nyerte meg a szónokversenyt. Hogyan lehet felkészülni egy ilyen szónoklatra?

Balázsfalvy Balázs: Több dolog is kell hozzá természetesen. Nagyon sokat kutakodtam Rákóczi életében, először is megismertem azt az embert, akinek a gondolatait szerettem volna tolmácsolni az embereknek. Ezután pedig retorikailag kellett felkészülnöm a versenyre.

Karcsai Nagy Éva: A Pápai Református Kollégium tatai 10. évfolyamos hallgatója miért kezdett el Rákóczival foglalkozni? Kifejezetten erre a versenyre készült, vagy már korábban is érdeklődött iránta?

Balázsfalvy Balázs: Már korábban is részt vettem ehhez hasonló versenyen, erről a versenyről Márkus Gábortól hallottam. A felkészülésben a magyar tanárnőm, Bognár Istvánné, Jutka néni segített nagyon sokat.

Karcsai Nagy Éva: Nem divat a fiatalok körében manapság a hazaszeretetről beszélni, ezt átérezni.

Balázsfalvy Balázs: Én egyházi gimnáziumba járok, és úgy látom, hogy ott erősebben él a hazaszeretet a diákokban. De én is tapasztalom, hogy ez nem mindenkiben él, és pont ez sarkallt arra, hogy elmondjam, ami bennem volt, hogy megmutassam, hogy vannak fiatalok, akik viszont így éreznek.

Karcsai Nagy Éva: Nagy sikert aratott Ónodon, a református templomban, az Ónodi Országgyűlés 300. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a szónoklata. A berettyóújfalui gyülekezet meghívta magához, hogy ott is elmondja ezt a beszédet.

Balázsfalvy Balázs: Bevallom, hogy ez nagyon jól esett, de egy valamit nem szabad elfelejtenem: az ember hiába fut, hiába törekszik, ha Isten kegyelme nincs vele. Ezt az egészet nem csak magamnak, hanem Istennek is köszönhetem.

Karcsai Nagy Éva: Milyen érzés Rákóczi korabeli ruhában szónokolni?

Balázsfalvy Balázs: A hely szelleme, az emberek kedvessége feltölti az embert, nagyon jó érzés.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Példabeszédek könyve 1. fejezetének 7. verséből:
”Az Úr félelme feje a bölcsességnek!Nem szolgaság lelkét kaptátok félelemre”
– írja Pál apostol a római gyülekezetnek, a 8. fejezet, 7. versében.

A félelem döbbenetes módon irányítja gondolatainkat és tetteinket. Legtöbbször nem is tudjuk, hogy miért szorongunk, nem értjük magunk sem érzésünket, csak valami rossz közérzet ül a lelkünkre. Sajnos az egyházban is számos alkalommal csak azt az egyszerűnek tűnő üzenetet halljuk: Ne félj! Ha hiszel, akkor nem félsz. Isten kiűzi a félelmet. Azonban azt tapasztaljuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert burkolt formában, de mindenhova elkísér ez a rossz érzés. Egyrészt azt látjuk, hogy szükség van a félelemre. Elemi jelzőrendszer ez bennünk, amely hovatartozásunkat, helyzetünket mutatja, védelmünket szolgálja. A félelem nélküli ember nem tudja, hogy ő ember, nem Isten, és vakmerővé válik. Kicsit olyan a félelem bennünk, mint a kaktusz tövise, rettenetes szúrós, sok kárt okoz, de védi is a növényt. Talán ezért is használja a Biblia számos helyen azt a kifejezést, hogy félni az Istent. A mai mindenkivel bratyizós, csak uralmat, de tiszteletet el nem fogadó korban nehéz megértenünk ezt a kifejezést. Határaink, korlátaink elfogadását is jelenti a félelem. Az Újszövetségnek mégis nagy üzenete, hogy Isten nem a félelmet adja. Nemfélelemmel szolgáljuk már Istent, hanem Lélekből. Belső, szerető erőt ad lelkünkbe, ami megszünteti a függőségeket. Ma egy olyan korban élünk, amelyben mindenkire kihatóan igyekeznek félelmet kelteni. A tömegek manipulálásának a legjobb eszköze a bizalmatlanság és a félelem. A lakótelepek építése kapcsán még le is írták, olvasható könyvben, hogy tudatosan olyan lakóhelyeket akartak az embereknek adni, ahol elszigetelődnek egymástól. Ahol nem férnek el az elraktározandó élelmiszerek és egyéb dolgok, ahol a család nem tud leülni egy helyen enni, ahol atomjaira hullik a közösség, hiszen majd úgyis megszűnnek a családok. Az elszigetelődött emberek pedig félnek. Sokat járjuk az országot, a bizalmatlanság, a mindenféle szervektől való félelem eluralta azembereket. Ez a félelem egyrészt egy jogos védekezés azokkal szemben, akik már annyiszor becsaptak másokat. Másrészt azonban egy rettenetes gátja annak, hogy jó történjen velünk. Nem szolgaság lelkét adta nekünk Isten. Nem földi hatalmaktól kell félnünk, akik legfeljebb elvesznek tőlünk ezt-azt. Azoktól kell félnünk, azokat kell kerülnünk, akik a lelket megölik. Akik kiölik belőlünk a bizalmat. Akik mindenféle, tömegtájékoztatásnak álcázott manipulációval egymásnak ugrasztanak minket. Valaki úgy fogalmazott, hogy az utolsó rabszolga nem volt szellemileg és lelkileg annyira kiszolgáltatva, mint ahogyan ma minden embert szellemileg rabigába hajt a fogyasztói világ. Ha kell a gyerekeken keresztül, vagy az állásán keresztül, néha vallásosan, de pontosan irányítanak minket. Amikor ezeket elmondjuk, akkor lehet sok keresztyén embertől hallani a sopánkodást és a szörnyülködését e világ sötétsége fölött. Nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten. Nem a mi kezünkben van ez a világ. Minket azért állított ide a Mindenható, hogy a bizalom és a szeretet jelei legyünk!
Ámen