2007-08-22

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nyár vége van. Még egy-két hétig hívogatnak minket a tájak. Mai műsorunkban, ha valójában nem is, de képzeletben turistáskodunk. Először Kisorosziba látogatunk el, ahol az elmúlt szombaton az egész falut egy festőművész pályázatra hívták. Az elkészült képeket elárverezték, amiből a Gyimesbükkből ideérkező iskolásokat támogatják. Makkai Lilla lelkészt és munkatársait hallják.

Munkatárs1: Akkor tehát először a gyermekrajzokat szeretnénk 1000 Ft-os kikiáltási áron felajánlani. Van-e jelentkező? Senki többet harmadszor. Az öné a kép!

Fekete Ágnes: Megmutatnád a képet, amit te készítettél?

Fiú1: Ahogy a dunai rév felé megyünk, van egy töltés és egy szántóföld, ahol régebben birkákat tartottak, azt festettem le.

Fekete Ágnes: Nagyon szép zöld az egész.

Fiú1: Mögötte található egy ártéri erdő, ami folyamatosan kapja a vizet, és attól ilyen szép.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig festetted?

Fiú1: Három órán át.

Fekete Ágnes: Itt laktok Kisorosziban? Hova jártok iskolába?

Fiú1: Szentendrére.

Munkatárs2: Először bemutatom a zsűrit: Enikő, kuratóriumunk tagja, újságíró és maga is gyakorolja a képzőművészetet; Ágota, keramikus.

Munkatárs3: Kilenc óra óta lehetett nevezni, azóta folyamatosan érkeztek is nevezések a képekkel együtt. Rengeteg képet kaptunk, 6 órakor lesz az ítélethirdetés. Nagyon lelkesek a résztvevők, akik közül az amatőröket jobban méltányoltuk. Ahogy a falu lakosait elnéztem, láttam, hogy mindenki tudomásul vette, hogy őrült emberek rajztáblákkal mászkálnak le-föl. Senki nem piszkált senkit, nem volt megjegyzés. Főleg tájképeket készítettek, a gyerekek pedig éppen azt rajzolták, ami eszükbe jutott.

Munkatárs4: Én találtam ki ezt a történetet, és nagyon boldog voltam, hogy Makkai Lilla magáévá tette ezt az ötletet. Jobban izgultam és izgulok, mint a résztvevők. A legérdekesebb dolog, hogy a hat évestől a nyolcvan évesekig minden korosztályból jelentkeztek.

Fekete Ágnes: Milyen épületben vagyunk most?

Makkai Lilla: Ez a kisoroszi református gyülekezet volt iskolaépülete, amit 1992-ben visszaigényeltünk, és ’93 és 2000 között egy ifjúsági konferencia-teleppé építtetett az Alapítvány. Protestáns Művészeti Misszió a Magyar Kultúráért meghívja ide azokat a tehetséges ifjakat, akik lelkileg, szellemileg bármilyen művészeti ágban tehetséget mutatnak és szeretnének közösségi életet élni, és a tehetségüket felhasználni. Így hívtuk meg először ’93-ban az erdélyi ifjúságot, amikor 200 fiatal volt itt a nyáron. Azóta minden nyáron rendezünk valamit: népdalfesztivált, vagy határon túl élő magyar gyermekeknek honismereti, önismereti tábort, és még folytathatnám.

Fekete Ágnes: Akkor ez a hely egy református művésztelep akart lenni?

Makkai Lilla: Igen, tulajdonképpen ez volt a cél, de azért más felekezetű gyerekeket is szívesen láttunk. Ezzel soha nem volt semmi problémánk, hála Istennek.

Fekete Ágnes: Itt vannak szobák, ezek szerint?

Makkai Lilla: Az emeleten vannak a szálláshelyek, ahol 42 főt tudunk egyszerre elszállásolni. Általában harmincas kurzusaink vannak.

Fekete Ágnes: Ennek a keretében szervezték most meg ezt az Akvarell Olimpiát?

Makkai Lilla: Igen. Mindig kipróbálunk valami újat és az is a célunk, hogy a kisorosziakat is bekapcsoljuk a művészeti életbe, illetve, hogy a közösségi életet a gyülekezetben is megéljék. A aukción befolyt összeget pedig a gyimesbükki iskolások tanfelszerelésére fordítjuk. Most a gyimesbükkiek jönnek. Egy nagyon kedves gyülekezeti asszonytestvérünk hívta fel a figyelmet rájuk. Eljött hozzám, és megkérdezte, hogy hogyan lenne lehetséges, hogy a gyimesbükki gyerekek eljöjjenek hozzánk. Missziónak nevezzük ezt a helyet, az egész falu így hívja. Egy kis pénzre volt szükség, mert az utazás elég drága, 800 km ide, és aztán ugyanennyi vissza. Ez az asszony nagyon aktívan pályázott, sikerült szinte a teljes utazási költséget megszerezni, mi pedig az itt tartózkodásukat támogatjuk: az élelmet, a programokat.

Fekete Ágnes: Jártak már Budapesten valaha is?

Makkai Lilla: Soha nem jártak még Magyarországon sem. Gyimesbükk az ezeréves országhatáron van. Nagy szegénységben élnek az emberek, sokuknak útlevelük sincs. Enikővel jártam ott tavasszal, az emberek döngölt padlós házakban laknak, a mellékhelyiségeik sincsenek túl jó állapotban, a bútorok is arról árulkodnak, hogy jól meg kell gondolniuk, hogy mire adják ki azt a kevés pénzüket, ami van. Tényleg nagy szükségük van arra, hogy egy kicsit megbátorítsák őket. Nem azért hívtuk meg őket, hogy mutogassunk nekik ezt-azt, hanem hogy érezzék, hogy szeretjük őket, hogy gondolunk rájuk, mert ez a legfontosabb. Nem a külső körülmények a legfontosabbak, de azok elárulják legalább, hogy sok hiányuk van.

Fekete Ágnes: Valamilyen gyűjtés is lesz a számukra?

Makkai Lilla: Igen. Dévényi Lászlóné, az a testvérünk, aki felhívta a figyelmünket a gyimesbükkiekre, már évek óta gyűjt könyveket, és küldi őket Erdélybe. Ez a mindennapi tevékenysége. Egy könyvekből álló adományt mindenképpen küldünk a gyerekekkel együtt.

Fekete Ágnes: Akkor könyvet lehet felajánlani? Örülnek ennek?

Makkai Lilla: Igen, persze. Ha nem is a gyimesbükkiekhez kerül, de mindenképpen egy határon túli magyar faluba, ahol nagyon fognak neki örülni.

Fekete Ágnes: A művészet és egyház, a hit és a művészet számodra szorosan összekapcsolódik, ha jól éreztem a beszélgetésünk során. Ez hogyan alakult az életedben?

Makkai Lilla: Én csak művészetpártoló vagyok, nem vagyok művész. Viszont a férjem, Illés Lajos élete is megmutatta nekem, hogy amikor az ember keresi az Istent, közeledik Istenhez, akkor az emberi képességei hogyan formálódnak át éppen ebben a keresésben, az Istennel való találkozásban egy olyan alkotássá, amit talán nevezhetünk úgy, hogy egyházi művészet. Nem nagyképűségből, de azt hiszem, hogy nem túlzó ez a kifejezés. Hit által, itt a gyülekezetben megfogalmazódtak gondolatok, felerősödtek hangok, amelyek teljes mértékben összefüggenek az Istennel való kapcsolattal. Nekem ez fontos.

Fekete Ágnes: Ezek szerint valahol te is ebben formálódtál.

Makkai Lilla: Persze. Mi annyira együtt éltünk a műveivel, hogy szétválaszthatatlan ez a dolog.

Fekete Ágnes: Most is egy gyönyörű alkotás mellett állunk.

Makkai Lilla: Ez egy secco, 2003-ban készült, egy grafikus-szobrász művészbarátunk, Velekei József Lajos, aki már a misszió születésénél itt volt, és a képzőkurzusokat vezette, készítette ezt a krisztusjelekből és krisztogramból álló alkotást, ami a mennyezeten található.

Fekete Ágnes: Egy csillagot látok.

Makkai Lilla: Igen, de ez is egy krisztusjel. Kirajzolódik a betlehemi csillag, sőt még a hal is. A pikkelyeket láthatod itt. A sarkokban az éles vonalak a tövist jelképezik. Ez az egész Isten szeme, a Szentháromság jele, a sok jel egy rendszerbe foglalódik. Ez egy angyalkapu, míg mások azt mondják, hogy lélekmadár. Nekem angyal, aki bejött és rám borítja a szárnyait. Ahogy Józsi elképzelte ezekkel a kalotaszegi formációkkal kiegészítve, ahogy találkozik a föld és az ég, nekem egy gyönyörűség.

Fekete Ágnes: A családban az irodalmi véna mindenképpen benne van.

Makkai Lilla: Bennem semmi nincsen, én csak csodálom és szeretem. Nagyapám írt és festett is, dédapám, Makkai Domonkos előtti családunk Marosvásárhely mellől, Galambodról származik, onnan ment Makkai Domonkos Nagyenyedre tanítani, és már a nagyapám is ott született. 12 testvére volt Makkai Sándornak, igen nagy családunk van, akik szétszórva élnek Magyarországon, Erdélyben, Amerikában és a világ minden részén. Nagyapám Trianon után, 1926-ban lett Kolozsváron püspök, és ’36-ig, egy nagyon nehéz időszakban hallatlan dolgokat vitt véghez: a Trianon utáni román államban megszervezte az iskolákat, ami nem volt egyszerű dolog. És az a lelki élet, ami elkezdődött akkoriban, hallatlan volt. Pilder Mária néni volt a közeli munkatársa, evangelizációs körutakra járt. ’36-ban átjött Magyarországra, és a debreceni teológián kezdett tanítani, de folytatta a már elkezdett munkát. A háború után a Konventnek lett az elnöke.

Fekete Ágnes: Miért jött át Magyarországra?

Makkai Lilla: Ezt mindenki feszegeti. Ismert az a történet, hogy nagyapa kimondta, hogy így nem lehet élni, Reményik pedig azt válaszolta rá, hogy ahogy lehet, úgy kell. Valami olyan feszültség, és az egyházban, az akkori magyarságban megkezdődött a lemorzsolódás, és ezt nehezen tudta elviselni.

Fekete Ágnes: Őt meg is fenyegették, ha jól emlékszem.

Makkai Lilla: Ezt nem tudjuk, mert ő soha erről nem beszélt. A Konvent szétrobbantása az ő szolgálatának is véget vetett, mert úgy érezte, hogy nincs már mit tennie. Isten elvette tőle ezt az egyetlen, még megmaradt tevékenységet, szolgálati területet, és ez számára azt jelentette, hogy őt el is szólítja.

Fekete Ágnes: És akkor halt meg?

Makkai Lilla: Igen, fiatalember volt még. 1951-ben halt meg egy egyszerű, primitív epekő-operáció után. Egészen egyszerűen már nem akart élni a fennálló helyzet miatt. Amit felépített, az összeomlott. Nyilván nem volt olyan erős ember, aki ezen túl tudott volna lépni, és a megtartatást is elkérte volna. Ilyenek is vagyunk, és olyanok is.

Fekete Ágnes: Mindenesetre nagyon jó könyvei születtek, amiket azonban sajnos csak régi kiadásban lehet olvasni, ha az ember ráakad egy-kettőre.

Makkai Lilla: Azt az ambivalenciát is fel akarta mutatni, ami a népünkben van. Például a Magunk revíziója című munkája nagyon nagy vizet kavart 1929-ben, amikor megjelent. Azt mondta abban a népnek, hogy ne sírjanak, ne panaszkodjanak, és ne sajnálják magukat, hanem aki valóban meg akar gyógyulni, az vegye fel a maga igáját, és abból, amit az Úristentől kapott, formálódjon újjá. Mindig is mondta, hogy észre kell venni, hogy mennyi bűnünk van, miben hibáztunk, és oda kell vinni az Isten elé. 1929-ben nagyon is aktuális és mégis megdöbbentő volt a Magunk revíziója. Az önsajnálat azóta is megmaradt a népben.

Fekete Ágnes: Most sokkal messzebb utazunk. Barnard Helga Afrikából érkezett haza. A gombai református gyülekezetből ment misszióba először Kongóba, majd Kenyába. A Wycliffe Bibliafordítók Szövetségén keresztül dolgozott egy szótáron. Először erről a bibliafordítással foglalkozó szervezetről kérdeztem.

Barnard Helga: Ez az iroda azzal foglalkozik, hogy különböző kis nyelvekre is lefordítja a Bibliát. A világon körülbelül 6000 nyelvet beszélnek az emberek. Ebből a 6000-ből 3000-nek nincs még bibliafordítása. Ez azt jelenti, hogy egyetlen bibliai könyv sincs lefordítva. Mivel én tanultam nyelvészetet az egyetemen, és mindig is érdekeltek a nyelvek, ezért elhatároztam, hogy jelentkezem ebbe az egyesületbe. Volt lehetőségem Kongóba utazni, a fővárosba, és ott szótárkészítéssel foglalkoztam egy éven át. Amikor ez az év eltelt, visszajöttem Magyarországra, és férjhez mentem. A férjemmel szerettünk volna továbbra is a Wycliffel dolgozni. Született egy kisfiunk, miközben a férjem Bradfordban, Angliában dolgozott. A kisfiammal együtt mi is ott éltünk, és bekapcsolódtunk a helyi gyülekezet életébe. Ők elhatározták, hogy támogatnának bennünket anyagilag egy ilyen munka során, ugyanis a Wycliffe misszionáriusok nem kapnak fizetést, hanem keresztyén közösségek, szervezetek, gyülekezetek támogatásából élnek. Az ottani gyülekezetünk segített abban, hogy ki tudjunk menni Nairobiba, hogy egy bibliafordító tanfolyamot elvégezzünk. Tanultunk ógörögöt, hébert, fordítási tantárgyakat, nyelvészetet, és mostanra elvégeztük az első évet. Szeptemberben megyünk vissza, hogy elvégezzük a második évet is. A tanfolyam után Afrikában szeretnénk maradni, és bibliafordítással foglalkozni, de azt még nem tudjuk, hogy melyik területen.

Fekete Ágnes: Amikor kint voltatok, mivel foglalkoztatok?

Barnard Helga: Kongóban szótárkészítéssel foglalkoztam, az egyik ottani nyelvnek a szótárán dolgoztam. A nyelv a teke nyelv, ami egy bantu nyelv. Az ország másik hivatalos nyelve a francia, ezért egy francia-teke szótárt állítottam össze. Ez úgy történt, hogy volt egy teke nyelvű munkatársam az irodában, aki különböző szavakat adott meg, a szavakból mondatokat szerkesztettünk. Egy számítógépes programot használtunk fel a munkánkhoz.

Fekete Ágnes: Nincs olyan kongói ember, aki ezt meg tudja csinálni? Hiszen ebben a munkában a legfontosabb a kongói nyelv ismerete.

Barnard Helga: Az emberek nem hiszik el, hogy az ő nyelvük ér valamit, hiszen 44 nyelvet beszélnek Kongóban. A francia az elismert nyelv, ennek értéke van, az összes többi nyelvről pedig nem is gondolják, hogy alkalmas arra, hogy szótár készüljön.

Fekete Ágnes: Tehát ez egy beszélt nyelv, amiről nem is gondolják, hogy irodalmi nyelv lehetne.

Barnard Helga: Igen. Tehát ennek a nyelvnek nincs is írott változata, írott formája. Amikor ezen a szótáron dolgoztam, akkor történt, hogy megpróbáltak ezen a nyelven ABC-t szerkeszteni, betűket találni. Voltak falvak, ahol elkezdték az embereket tanítani teke nyelven írni és olvasni. Van olyan ország, például Pápua Új-Guinea, ahol rengeteg nyelvet beszélnek, talán 600-at, és a kormány mégis megpróbálkozik azzal, hogy iskolákban az emberek a saját nyelvüket tanulják. Különböző kormányok különbözőképpen állnak hozzá ehhez a kérdéshez. Ha a Bibliát szeretnénk lefordítani valamilyen nyelvre, akkor fontossá válik az, hogy az emberek el tudják olvasni. Változtatni kell azon a helyzeten, hogy az emberek nem tudnak a saját nyelvükön olvasni. Kongóban sok ember nem tud franciául, ők csak teke nyelven beszélnek. Nekik a francia nyelvű Biblia nem használható.

Fekete Ágnes: Hiszen olvasni sem tudnak, tehát meg kell őket arra is tanítani. Indultak is ilyen képzések?

Barnard Helga: Igen. A falvakban az emberek kinn ülnek a fa alatt, nagyon egyszerű eszközöket használnak. Ők tehát felnőttek, és nem gyermekek. Amikor ott voltam, sikerült ezt a szótárt sikerült összeállítani, 2500 szó került bele. Minden szóhoz tartozik egy példamondat. Kinyomtattuk öt példányban az elkészült anyagot, és odaadtunk egy példányt az ottani teke közösségnek. Látták a nyelvüket leírva, olvasták, és nagyon örültek, fellelkesültek. Ezt követően a bibliafordítás gondolatát is közelebb érezték magukhoz. A teke emberek kezdtek el szervezkedni, létrehozták egy bibliafordító kis közösséget, és azóta az Újszövetség több könyvének néhány részét le is fordították már. Azt hiszem, hogy Márk és Lukács evangéliumáról van szó. Ebben az egy évben rengeteg emberrel megismerkedtem közülük, eljutottunk a falvakba is, ahol olyan szavakat is gyűjthettem, amelyeket a városban nem használnak: földműveléssel kapcsolatos szavakat, növények neveit, történeteket vettünk fel, hogy azt majd később tudjuk elemezni. Hagyományos teke énekeket azért is, mert sokszor átveszik a francia kultúrát, énekeket.

Fekete Ágnes: Mennyi ott a keresztyén ember?

Barnard Helga: Kongó papíron 80 %-ban keresztyén. Egy része ennek a lakosságnak francia származású és katolikus. A többiek az ősi, törzsi vallással vegyítik a keresztyénséget. Ha beteg valakinek a gyermeke, akkor elmegy a varázslóhoz, hogy adjon neki valamilyen gyógyírt. Az emberek rengeteg tévtanítást hallanak, amelyekről nem tudják megítélni, hogy igazak-e vagy sem. Sajnos akkor is követik ezeket a tanításokat, amikor rosszak. Volt valaki, aki azt hirdette magáról, hogy Jézus Krisztus egy prófétája, és az emberek bedőltek neki. Szekták alakultak ki.

Fekete Ágnes: Ott mindenki jár templomba?

Barnard Helga: Igen. Az emberekben benne van, hogy Isten létezik, és próbálnak vele kapcsolatba kerülni. Szerintem az emberek itthon jobban fel tudják vállalni, hogy nem járnak templomba, nem hisznek, nem vallásosak. Ott viszont ezt nem mondják el: bár mindenki vallásosnak mondja magát, ez sokszor nem hatol be a hétköznapokba. Ennek egyik oka az, hogy nincs saját nyelvű Bibliájuk. Francia nyelvű igehirdetéseket lehet hallani mindenhol, és azt fordítják le a helyi nyelvre. A kisebb nyelveken nincs igehirdetés. Ha az emberek nem értik teljesen, amit a lelkész mond, akkor nem érinti meg őket az Ige sem. Elmentem egy nyomornegyedbe, és láttam, hogy hogyan élnek ott az emberek.

Fekete Ágnes: Ez egy külvárosi rész volt?

Barnard Helga: Nairobiban körülbelül 2,5 millió ember él, és 60 % nyomornegyedben. Ezeknek a negyedeknek a területe azonban a főváros összterületének 5%-t teszik ki. El lehet képzelni, hogy hogy össze vannak zsúfolódva ott az emberek. Nagyon szörnyű, de ezt nem azért mondom, mert rossz fényt szeretnék Kenyára vetni. A házakat, amikben élnek, fém- és bádogelemekből eszkábálták össze. A legtöbb ház egyetlen helyiségből áll, ahol akár tízen is lakhatnak. A földön alszanak. Van olyan ház, amelynek falai nem fémből vannak, hanem papírból. A talaj egyenetlen, nincs csatornázva, a szennyvíz ott folyik el, ahol a kisgyerekek játszanak. Abban a negyedben, ahol jártam, két állami iskola működött. Zsúfoltak voltak.

Fekete Ágnes: Kongóban is ez a helyzet?

Barnard Helga: Ott nem láttam nyomornegyedeket. Nairobiban azért vannak nyomornegyedek, mert az egy óriási város. Az emberek a falvakban nem találnak megélhetést, ezért a fővárosba mennek, mert azt hiszik, hogy ott könnyebb lesz. A falvakban nincs pénz, ott mindenki megtermeli a zöldséget, gyümölcsöt, mindenki abból él, amit termel. Tandíjat már nem tudnak fizetni, és ezért is jönnek Nairobiba, ahol a legolcsóbb szállás a nyomornegyedben található. Elmentem egy templomba, ami 5×4 méteres helyiség volt, és nem volt benne semmi. Valaki elmondta, hogy vasárnaponként körbe kell menni a területen, és kétszáz széket össze kell szedni valahonnan, hogy az emberek le tudjanak ülni. Nincsenek székeik sem. Az egyik ember megkért, hogy segítsek már valahogy. Azt hiszik mindenkiről, aki távolról érkezik hozzájuk, hogy milliomos, pedig én csak egy diák vagyok. Mondtam neki, hogy tőlem ne várjon semmit, de megpróbálok segíteni. Beszéltem azzal a gyülekezettel, amelyikhez Angliában tartozom, és elmeséltem, hogy nincsenek székeik, és sok ember pozitívan reagált erre. 100 embernek sikerült üllőalkalmatosságot szerezni. A kormány nem törődik ezekkel az emberekkel. A nyomornegyed egy magánszemély tulajdonában van, és az ott élők tőle bérlik a lakásokat, neki fizetnek lakbért. A kormány nincs is jelen ezeken a helyeken.

Fekete Ágnes: Egyébként is nagy gond, hogy Afrika a világ nagy áramlataiból kiesett. A gyarmatosításkor fontos volt, hogy mi történik Afrikában, ma pedig igazából senkinek nem fontos. A keresztyének elindítottak olyan reformokat, amelyek hatással voltak a kormányra is. Ennek következtében bezárták a bányákat, ahol gyermekeket dolgoztattak, megszüntették a rabszolgaságot, és ezt mind a keresztyének hatására. Ha még több olyan keresztyén élne Afrikában, akik befolyást tudnának gyakorolni a kormányaikra, akkor ez megváltozna, szerintem.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 9. fejezetéből:
"Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert a tömlők szétszakadoznak, és a bor kiömlik. Hanem az új bort új tömlőkbe öntik."

Budapest utcáin járva mélységes fájdalom fog el, amikor látom azt a kiírást, hogy "Új világot építünk". Annyira rossz tapasztalata van az embernek ezekkel az új világokkal kapcsolatosan. Ha a történelem nagy világújítóit látjuk magunk előtt, akár Amerikában, akár Európában vagy másutt, akkor felégetett házak és nagy pusztulás jelenik meg a szemünk előtt.

Az emberiség, ez a föld nem arra találtatott ki, hogy állandóan valami nagyon új történjen, hanem arra, hogy a megadott feladatot vagy üzenetet elvégezzük, tovább adjuk. Nincs új a nap alatt – szoktuk mondani. De tényleg nincs. Amikor régi korok írásait olvassuk, megdöbbenünk mennyire mai üzeneteket tartalmaznak. Az élet nem változik ezen a földön, kisebb módosulásokkal, de ugyanaz a feladatunk. Sőt az a tapasztalat, hogy minden fontos és előrevivő dolog valami régire épül fel.

Amikor Jézus azt mondja, hogy új bort új tömlőbe, akkor nem azt mondja, hogy most valami egészen új italkülönlegességet mutatok be. Új, sosem hallott ital, sosem hallott tömlőbe. Ez az üzenet távol áll a mai új világot ábrándozó reklámoktól. Ő egy régi tapasztalatot ír le. A kecskebőrben tárolt új bor tulajdonságát, hogy tudniillik rugalmas anyagban kell tárolni az új bort. Tehát inkább így mondhatnánk: megfelelő dolgot a megfelelő helyre. Inkább arra hívja fel a figyelmet, amikor Keresztelő János tanítványaival vitatkozik, hogy gondolják el, vajon az alapján, amit látnak, nem kellene-e egészen megújítaniuk az életüket és gondolkodásukat. Eszünkbe juthatnak emberek, akik felbontották házasságukat, mert azt gondolták, hogy majd valaki mással jobb lesz. De az a más valaki pontosan ugyanolyan lett, és ugyanazokat a súrlódásokat kellett megoldani. Mert nem egészen új tömlőt keresett, nem az élete belső megújulását, hanem toldozni-foltozni gondolta az életét.

Belső megújulás hoz újat az életünkben. Végig kell gondolnunk, miért is élünk? Miért is szeretünk? Mit érdemes akkor tennünk? Ez az új tömlő.

Mindez igaz abban a társadalmi méretben is, amiben az új világot építő plakát gondolkodik. Ma, amikor a világ több energiát használ el, mint amit megtermelni képes, amikor nem fenntartható már az a gazdasági fejlődés, amit a környezetünk diktál, vajon nem toldozás és foltozás-e az, ha milliárdok-milliárdját költjük kölcsönből egy olyan közlekedésre, ami azután nem működik majd, ha kiderül, véges az energia. Foltozása és toldozása ez annak a világnak, amelyik képtelen vágyainak "megálljt" parancsolni.

Meg kell újulnunk teljesen. Egész népünknek és világunknak szól Isten szava: Új bort új tömlőbe. Szeretetteljes életet egy olyan társadalomba, amely le tud mondani. Új bort új tömlőbe az egyházban is: szeretetteljes odafordulás a másik felé úgy, hogy lemondunk a kényelmünkről, lemondunk magunk megvalósításáról.

Semmi új nincs abban, amit toldozva-foltozva csinálunk manapság. Ha épülne egy új világ, az csakis a lemondásra épülhet. Krisztus üzenete azért építhetett valóban egy új világot, Európát, mert arra épült, hogy Ő letette az életét, és azzal folytatódott, hogy nagyon sok ezren szintén letették az életüket. Ez a krisztusi hit ma is nagyon nagy erő, és hív minket.
Ámen