2007-10-03

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Ebben a hónapban a Református Egyház vezetői úgy határoztak, hogy mindenféle sajtójukban bemutatják a cigánymissziót. Ez a téma, azt hiszem, ma Magyarországon az egyik azok közül, amiről nehéz helyesen és őszintén beszélni. Az egyik oldalon alaptalan rágalmak is elhangoznak, a másik oldalon pedig, hogy az minden dolgunk, hogy szeressük őket. Mai műsorunkban e két véglet között szeretnénk megmaradni. Először Lankó Józsefet hallják, aki egy olyan falu papja, ahol csak cigányok laknak. 27 éve él közöttük, Alsószentmártonban. Utána Katona Imrét hallják, aki Oldon református presbiter és az egyházasharaszti iskola igazgatója.

(Az alábbi riport az eredeti riport vágatlan változata, tehát nem minden hangzott el a Rádióban.)

Lankó József: Jézus találta ki, hogy hirdessétek az örömhírt minden népnek. A népek közé természetszerűleg a cigányok is beletartoznak. Az evangélium hirdetésének módja pedig az egyháztörténelem során mindig igazodott azokhoz a kultúrákhoz, helyzetekhez, amelyekben az örömhírnek el kellett hangoznia. Ez megint nem olyan dolog, amit mi találtunk ki, már Ézsaiás és Jézus is tudta, hogy az emberek különbözőképpen szenvednek szükséget, és mindenkinek másképp kell hirdetni az örömhír. Ha a dél-baranyai vidéket nézzük, akkor ezek aprófalvak, ahol a lakosság többsége cigány, akik a munkanélküliségtől szenvednek, és ez meghatározza az életüket. Egyfajta esélytelenségben élnek, nagyon szegények, és ez a szegénység sokszor megnyomorítja az életüket.

A cigánykultúrának van néhány olyan alapvető jellemzője, amelyeket fontos ismerni, mielőtt valaki nekiállna az evangéliumot hirdetni. Az egyik az, hogy hisznek Istenben. Az elmúlt 27 évben egyszer sem kellett bizonygatnom senkinek, hogy van Isten. Ez nem kérdés számukra, mint ahogy az sem, hogy Istennek köze van az életükhöz. A másik lényeges tudnivaló a cigány kultúra tekintetében, hogy a családnak központi szerepe van. Nem létezik számukra élet a családon kívül, a család adja az életteret és a létbiztonságot, adott esetben még a munkaközösséget is. Minden családon belül történik. Ez a jelenség Alsószentmártonban nagyon jól megfigyelhető, mert ez még egy zárt közösség, ami markánsabban viseli magán ezeket a jellemzőket.

Az egyházban természetesen az Ige hirdetése történik főként: vannak hittanórák, közös ünnepek, istentiszteletek. Ezeken túl két irányban próbálkozunk még az Evangélium hirdetésével. Az egyik irány az, hogy itt és most szeretnénk segíteni abban, amiben szükséget szenvednek ezek az emberek. Megpróbálunk minden évben kétszer azokban a falvakban, amelyek hozzánk tartoznak, ruhát osztani. Ez azért fontos, hogy ne nézzék ki őket sehonnan a ruhájuk miatt. A fiatalok esetében fontosabb ez talán. Már Pál kitalálta azt, hogy ha az egyik helyen van, a másikon pedig nincs, akkor át lehet csoportosítani. Jó kapcsolataink vannak a Német Katolikus Egyházzal, és ezeken keresztül elég sok segélyszállítmányt kaptunk az elmúlt években. Ők nagyon jó minőségű ruhákat küldenek, amelyeket még ők is hordanának, ha szükségük lenne rá. Ezek csacsi dolgoknak tűnnek, de a közérzetet befolyásolják.

A tél nagyon nehéz időszak, mert akkor nincsenek szezonális munkalehetőségek, igaz, hogy az utóbbi időben eléggé beszűkültek ezek a lehetőségek. Sokszor előfordul, hogy kihasználják a cigányokat, és alacsony bért fizetnek nem könnyű munkáért. Vannak családok, akik tényleg nehéz helyzetbe kerülnek télen, élelemre vagy más áthidaló segítségre szorulnak.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy a fűtés sem egy egyszerű történet.

Lankó József: Amikor a II. világháború után Németországnak háborús jóvátételt kellett fizetnie, és a Ruhr vidéki szenet szemelvényszámra hordták ki, az ottaniak pedig fagyoskodtak, akkor – azt hiszem – a kölni bíboros prédikálta, hogy mielőtt gyermekek megfagynának, piszkáljanak le a vagonokról némi szenet. Az emberek megfogadták a tanácsát, és ezt a tevékenységet nem lopásnak, hanem a bíboros neve után "pfingzelés"-nek hívták. A tüzelő itt is így működik: igaz, hogy az erdő és a fa valakinek a tulajdonában van, és kockázatos, mert büntetéssel jár, de megfagyni nem szabad, úgyhogy a férfiak kockáztatnak, és fát hordanak be az erdőkből.

Fekete Ágnes: Hihetetlenül nehéz helyzetnek tűnik ez. Mi lehet a megoldás? Biztos, hogy van erre megoldás.

Lankó József: A megoldás nyilvánvalóan egy olyan világ lenne, amiben minden embernek jut az Isten teremtett javakból annyi, amiből tisztességesen meg tud élni.

Fekete Ágnes: Tehát mit lehetne tenni konkrétan azért, hogy meg tudjanak élni?

Lankó József: Az újonnan érkezett emberek kérdése ez. Belevetik magukat a munkába, és megpróbálnak valamit kitalálni, munkahelyet teremteni. Ezen mi is átestünk, mint valami gyerekbetegségen. Hamar kiderült, hogy caritas alapon nem lehet munkahelyeket teremteni. A hagyományos mesterség például itt a kosárfonás, amihez még vesszőt is lehet találni. Többször is megpróbáltuk értékesíteni a termékeket különféle kereskedelmi láncokon keresztül. Az egyik kereskedő a legyártott mintadarabok teljes áron fizette ki, de a következő megrendelésekre olyan árat szabott meg, ami egyszerűen nevetséges volt. Ha egy négytagú család két napon át dolgozna, akkor keresnének 2000 Ft-ot.

Én azt gondolom, hogy a jelenlévő nyomorúságon kell segíteni valahogy. Ezért főzünk a plébánia 2×3 méteres konyháján 90 embernek. Ezek a megoldások persze úgy ahogy van rosszak. Ha az embereket megalázzák és koldussorban tartják, az rombolja az emberi kapcsolatokat, és árt a szeretetnek.

Fekete Ágnes: Mégiscsak a munka és a tanulás lenne a megoldás, nem?

Lankó József: Kell egy kivezető út, ez biztos. A gyerekeket taníttatni kell, és erre nézve létre is jöttek az évek során különféle intézmények. A Gandhi Gimnáziumról, amely első volt a sorban, kiderült, hogy nem túl szerencsés helyzetet teremt: az itteni gettóból egy városi gettóba kerülnek a fiatalok, és akármilyen jó is a képzés, 18 éves korukban, amikor kikerülnek a világba, még mindig nem ismerik, és nem tudnak benne biztonsággal mozogni. A soron következő a Collegium Martineum, ahol a képlet a következő: a gyerek bárhol járhat iskolába, ahova a többi gyerek is jár, a kollégium pedig biztosítja a családias hátteret, lelki, tanulmányi, anyagi segítséget ahhoz, hogy megőrizze identitását, de tanulni is tudjon. Mánfán vált számomra világossá, hogy a leggyöngébben felkészült gyerekek éppen az én plébániám területéről származnak, ami azt mutatta, hogy az iskolarendszerrel itt különösen nagy baj van. Ez Baranyának egy nagyon gyenge része. Az biztos, hogy az óvodánál kell kezdeni a beiskolázást. Amikor lehetőségünk volt rá, visszaigényeltünk egy egyházi ingatlant, amiben a Pécsi Egyházmegye segítségével létrehoztuk a Szent Márton óvodát. 75-en látogatják, és az elmúlt évben épült újjá uniós támogatással. Három csoportba járnak a gyerekek, és ez egy cigány-magyar kétnyelvű óvoda. Az óvónők, az intézményvezető és a munkatársak nagy része cigány származású. Ez azért jó, mert amikor belép az óvodába a gyermek, akkor nem csak az anyanyelvét hallja, hanem a rokoni kötelékek is jelen vannak. A cigány kultúra tehát jelen van, és ebből kiindulva lehet elkezdeni a gyereket felkészíteni az iskolarendszerre. Meg kell tanítani magyarra is őket, hogy mire az iskolába mennek, ne okozzon problémát a nyelv ismerete. Ha nem tanulnak meg magyarul, akkor butának könyvelik el őket, pedig nekik a magyar idegen nyelv. A tanítónő pedig nem tanul meg cigányul, hogy a gyerekkel megértesse magát. Az iskola ezt nem várja el. Attól, hogy a faluban két óvoda is működik, a családok aktivizálódtak. Kiélesedett a családok felelőssége a döntésben: a községi vagy az egyházi óvodába adják a gyermeküket. Kiderült, hogy iskolát is lehet választani, és ez a választási lehetőség nagyon jót tesz az embereknek. Itt helyben az első négy osztályt lehet elvégezni, de a közeli kisvárosban, Siklóson több iskola is működik. Természetszerűleg az egyházi iskolák kínálkoztak partnernek először, Siklóson kettő is van: a katolikus Szent Imre Iskola és a Sztáray Mihály Református Általános Iskola. A gyerekek meg is indultak ebbe az irányba a családok döntése alapján. Ez időnként plusz anyagi terhet is jelent, mégis vannak családok, akik ezt vállalják, és Siklósra járatják a gyermekeiket. Ha az a helyzet állt elő, hogy a család nem tudta vállalni anyagi okok miatt, akkor mindig megpróbáltunk külső támogatókat keresni, akik hosszabb távon felvállalják azt a havi pár ezer forintos segítséget, ami hozzásegít egy-egy gyermeket ahhoz, hogy jó képzésben részesüljön.

Fekete Ágnes: Hány gyerek jár Siklósra tanulni?

Lankó József: Közel hatvan.

Fekete Ágnes: Ez rengeteg. Hány gyerek él itt a faluban összesen?

Lankó József: Ez egy 1200 fős falu, és az átlagéletkor nagyon alacsony. A lakosság döntő többsége 50 év alatti. Családonként átlagosan 3-4-5 gyerekkel kell számolni. Nem olyan egyszerű egy cigány közösségből egy kisgyereknek kilépni, és egy magyar iskolában helytállni, főleg akkor nem, ha a rendszerváltás után alakult iskolák szereptévesztésben vannak. A rendszerváltás után ugyanis minden egyházi iskola azt hitte, hogy elitiskola, pedig egy aprófalvas vagy kisvárosias közegben nincs olyan széles elitpolgárság, akinek elitiskolát lehetne fenntartani úgy, hogy még a fejkvóta is meglegyen. Kényszerűségből elfogadják az iskolák a gyermekeinket, de nagyon nehezen mozdulnak el abba az irányba, hogy missziói lehetőségként tekintsenek magukra. Remélhetőleg, el fognak jutni idáig, hogy ne csak kényszerűségből vállalják fel ezt a feladatot, hanem megfelelő pedagógiai módszerekkel vállalják el a küldetést.

Fekete Ágnes: Mit vár el egy iskolától, hogyan fogadjon be egy tiszta cigány faluból származó gyereket?

Lankó József: Én nem vagyok pedagógus, csak lelkész. A magam fejétől azt gondolnám, hogy ha egy osztályba bekerül egy gyerek, akkor a pedagógusnak kezét-lábát kellene törnie azért, hogy megismerje azt a gyereket, a körülményeit, a családi viszonyait. A pedagógusok sokszor esnek a drogosok hibájába: csak az anyag, a tanagyag érdekli őket, és nem az a személy a fontos, akit fejleszteni, tanítani kellene.

Fekete Ágnes: Személyiségközpontú oktatást vár tehát?

Lankó József: Igen. Az Isten is, és az Isten képmása is személy. Szemléletváltásra lenne szükség alapvetően a pedagógiában. Nem mondom, hogy nincsenek olyan pedagógusok, akik ebbe az irányba már elindultak, de sajnos még az egyházi intézményekben is ritkán találkozik az ember velük. Ezt a legjobban a gyerekek szenvedik meg. Egy gyereket nem lehet 7 évesen kitenni a világba, hogy vagy megmarad, vagy nem. Nálunk működik egy háttérsegítés, amit jobb híjján tanodának nevezünk. Ez tulajdonképpen egy szabadidős program, de mindenkitől kérjük, hogy hozza el az iskolatáskáját, és csinálja meg a házi feladatát. Egy szociálpedagógus vezeti, és vannak pedagógus munkatársai is: különböző korosztálynak, különböző időpontokban nyújtanak programokat.

Fekete Ágnes: Ez több faluban működik, és a Református Egyház is részt vesz benne?

Lankó József: Az Oktatási Minisztériumnak van "tanoda-programja", aminek a mi tanodánk szakmailag több szempont miatt sem felel meg. Hogy egyet említsek: mi általános iskola első osztályától kezdve foglalkozunk a gyerekekkel, szerintük azonban erre semmi szükség. Majd amikor a gyerek tönkremegy, amikor különféle problémák merülnek fel, általában a felsőbb osztályokban, akkor kell segíteni rajta. Vannak ilyen szemléletbeli különbségek közöttünk.

Fekete Ágnes: Általános problémának tűnik az, hogy akik a döntéseket hozzák, iszonyú messze vannak a valós helyzetektől.

Lankó József: A másik probléma a tanodákkal, hogy ellenőrizetlenek: bejelentik a működésüket, de a valóságban mégsem működnek.

Fekete Ágnes: Ez a Református Egyház jelenlétére is jellemző?

Lankó József: Nem hiszem, hogy ezt most felekezethez kell kötni. Nem tudok arról, hogy a Református Egyház működtetne a közelben tanodát, vagyis én nem találkoztam ezzel a gyakorlatban.

Fekete Ágnes: Én úgy tudom, hogy időnként jön valaki Gilvánfára.

Lankó József: Én nem tudok arról, hogy ez működne. Én viszonylag keveset vagyok Gilvánfán, ezért nem tudok mindenről, ami ott történik. Az biztos, hogy az, amire szükség lenne, nem működik. A másik fájdalmas pont pedig, hogy ezek a kísérletek ellene igyekeztek hatni egy jól működő iskolának. A Református Egyházból egy-két kollegina belekeveredett olyan dolgokba, amikben nem biztos, hogy bele kellett volna keveredni.

Fekete Ágnes: Erre a bizonyos buddhista iskolával való kooperációra gondol? A Kis Tigris Gimnáziumra?

Lankó József: Nem a katolikusokkal szemben, hanem a gyerekekkel szemben történt, ami történt. A buddhista iskolával alapvetően nem az a probléma, hogy buddhista, hanem az, hogy úgy csinál, mintha iskola lenne, közben pedig a színvonal nulla. Másrészt itt tartja a gyerekeket a gettóban a létével. Ha ez nem lenne, akkor a gyerekeknek el kellene menniük egy másik iskolába. Derdák Tibor a buddhista iskola alapítója néhány családot pártfogol, egy-két család ügyét kiemelve segíti őket. Mi igyekszünk sokkal szélesebb körben tevékenykedni. Együtt kezdtünk a cigányok között a missziót, szétváltak útjaink.

Fekete Ágnes: Tehát az a jobb, ha azok a gyerekek, akik tehetségesebbek, nem itt tanulnak?

Lankó József: Mindenféleképpen az a jobb, ha kijárnak a gettóból, és azon kívül végzik el 9-10. osztályt, a szakmunkás iskolát vagy akármilyen más iskolát, mert akkor megtanulják, hogy milyen a világ, hogyan kell a világban közlekedni, kommunikálni, másrészt a világ is megtanulja, hogy ők vannak. És ha találkoznak, akkor nem a félelem lesz a meghatározó, hanem inkább az elfogadás vagy elviselés. Ha ezt kihagyjuk, akkor ez szörnyű dolgokhoz vezet. Ha valaki a magyar államtól pénzeket vesz fel integráció címén, de közben gettósít, az bűnt követ el a gyerekekkel szemben. Mindegy, hogy ki és milyen színekben csinálja ezt. Visszatérve az előző esetre, a buddhizmus csak álca, mert fel akarták venni az egyházi kiegészítő támogatást.

Fekete Ágnes: Nekem olyan megdöbbentő volt, amikor meghallottam, hogy a Református Egyház egy buddhista iskolával kooperál?

Lankó József: Ez az iskola nem végez oktatási tevékenységet, Gilvánfán legalább is nem.

Fekete Ágnes: Mit csinálnak akkor ehelyett?

Lankó József: Semmit. Egyáltalán nincsenek is jelen. Ellenőrzés sincs. Egyébként az egész református gilvánfalvi misszióval kapcsolatban az a meglátásom, hogy jobb lenne, ha azokban a falvakban történne végre valami, ahol egyébként semmi nem történik, pedig színtiszta református falvak. Nagyon kevés olyan falu van az Ormánságban, ami eredetileg is katolikus volt, és ahol próbálunk is valamiféle munkát végezni. Pont ott elkezdeni egy missziót, ahol soha nem voltak reformátusok, nem tűnik túl ésszerűnek. Van az Ormánságban több, mint 100 falu, ami református eredetileg is. Gilvánfa azonban katolikus volt mindig is. Nem jó az, ha valaki úgy megy misszióba, hogy meg sem nézi, hogy hova megy. A II. világháború előtt a Tótföldön, ami egy kis puszta itt a közelben, ahol csak 100 ember élt, vagy még annyi sem, telente színjátszó csoport működött. Azért volt Tótföldnek önálló színjátszó csoportja, mert ott lakott egy tanító. A Klebelsberg-féle iskolareform részét képezte, hogy mindenhol iskolát építettek. Az egytantermes iskolák úgy néztek ki, hogy a tanterem egyik végében egy deszka spanyolfallal elkülönítve állt az oltár, a másik végében pedig egy színpad, függönnyel elválasztva. Úgy forgatták a székeket, ahogyan éppen kellett.

A faluknak az a legnagyobb bajuk ezen a vidéken, hogy nincs emberük, aki jelen van, aki ott él és vállalja egy falu gondját. A kommunizmus alatt következett ez be. Mi, a magunk helyén próbálunk ez ellen tenni valamit, és nem csak mi, hiszen például Bereczky Ildikónak is az az álma, hogy olyan tanítók és lelkészek telepednek itt le, amelyek egy-egy közösséget felvállalnak.

Mondok egy példát a helyzet felvázolása érdekében. Siklós-Nagyfalu eredetileg református nagyfalu volt, ahova betelepültek cigányok, és az idők során többségbe kerültek. A református magyar családoknak egyetlen egy menedékhelye maradt, ahol magában lehet: a templom. Ha jön egy fiatal lelkész, aki látja a rengeteg gyereket, és lelkesen nekiáll, hogy foglalkozzon velük, értetlenül fogadja, hogy a gyülekezet idősei a templom ajtaját becsukva azt mondják, hogy ide nem jöhetnek be a cigányok. Ez egy érzelmi dolog: megélték, hogy elveszítették a falut, hiszen nekik nincsenek fiataljaik, ezért foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a kicsi részhez a faluban, ahol még maguk között lehetnek.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor az a cigánymisszió az Ön számára azt jelenti, hogy jelen lenni, de olyan falakat nem áttörni, amelyek nem áttörhetőek.

Lankó József: Az erőszak többnyire semmire nem jó. Amikor egészen zöldfülű voltam, megismerkedtem egy francia pappal, André Barthélémy-vel, aki akkor már 40 éve cigányok között élt, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte melyik irányba kell a cigányokat vezetni: asszimiláció vagy identitás megőrzése felé. Azt mondta mosolyogva, hogy inkább ne vezessek senkit sehova, hanem legyek egyszerűen jelen, és ha segítségre van szükség, akkor segítsek. A missziónak nem az a dolga, hogy vezessen, hanem hogy ott legyen és segítsen, amiben tud.

Katona Imre: Az egyházasharaszti körzethez öt falu tartozik: Kistapolca, Siklós-Nagyfalu, Old, Egyházasharaszti és Alsószentmárton. A múltban négy falu lakói református magyarok voltak. Alsószentmárton lakossága a török kiűzésétől kezdve vegyes volt. 1732-es egyházi feljegyzésekben szerepel, hogy Alsószentmártonban 52 görögkeleti vallású cigány lakos is található a sokacok mellett. A reformátusság az egykézés következtében eléggé megfogyott. 1952-ben Old községbe is betelepítették a cigányokat. Kaptak egy utcát vagy olyan részt, ahol letelepedhettek. A Dankó utca az én gyerekkoromban még nagyon szép és takaros kis rész volt: hófehérre meszelt nádtetős házak sövénykerítéssel. Egy családhoz egy meghatározott cigánycsaládból járt be egy-egy személy, aki a ház körüli munkákban segített. Az iskolát 1962-ben körzetesítették, és ezekben a községekben csak az alsó tagozat maradt meg.

Fekete Ágnes: Mire hivatkoztak akkor?

Katona Imre: Azt mondták, hogy a régi népiskolákban mivel csak két tanerővel dolgoztak, nem értek el elég magas eredményeket. Ezek a települések funkció nélküli településekké váltak. Akik itt éltek, azok érezték, hogy ez mit jelent. A fiatalok nem építettek házat, maximum felújítottak egy régit.

Fekete Ágnes: Nem kaptak engedélyt rá?

Katona Imre: A tanács nem jelölt ki házhelyet.

Fekete Ágnes: A faluk tudatos leszigetelése folyt.

Katona Imre: Így van.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor itt a rendszerváltás előtt igazán nagy gond nem volt. Nyilván zötyögött a szekér, de agresszió és egyéb hasonló dolgok nem voltak.

Katona Imre: Nem emlékszem arra gyerekkoromból, hogy a cigányság és a magyarság között nagy ellentét lett volna. A gyerekeknek el szoktam mondani, hogy az idős cigányok köztiszteletnek örvendtek akkoriban. Elvárták a szüleink, hogy köszönjünk a cigányoknak, ha eljöttek hozzánk napszámba, velünk ettek, ugyanazt kapták ugyanabból a tányérból, amit mi is ettünk.

Fekete Ágnes: Mi történt aztán?

Katona Imre: Egy ideig jól működött minden. Aztán a cigány lakosság egy része kicserélődött, a magyar lakosság pedig létszámában megfogyatkozott. Úgy vettem észre, hogy amikor egy csoport többségbe kerül, és megpróbálja a hatalmát éreztetni az egykori többséggel, akkor vetődnek fel a gondok. Azok az öregek, akik a régi világot ismerték a cigányság körében, elhalnak. Egyre több a házasságok révén bekerülő idegen, akik már nem tisztelik úgy a hagyományos kultúrát, amiben az öregek éltek.

Fekete Ágnes: Ebben az iskolában végül is cigánygyerekeket tanítanak. Hogy működik ez az iskolában?

Katona Imre: Ma már Kistapolcáról nincs egyetlen tanulónk sem, ugyanis Kistapolca lakossága megmaradt magyarnak, Beremendre vagy Nagyharsányba viszik a gyerekeiket.

Fekete Ágnes: Tehát magyar iskolába, magyar gyerekek közé.

Katona Imre: Így van. Én ezt nem érzem olyan nagy bűnnek, mert a cigányember is akkor érzi jobban magát, ha a saját nyelvét használja. A felső tagozaton 1966-ban végzett az első alsószentmártoni cigány gyerek. Ő sem 14 éves volt, de a gyerekeknek fel szoktam hozni példaként, hogy ő volt az első fecske, aki megszerezte a nyolcosztályos végzettséget. Őt egyre többen követték. Gyerekfejjel éltem át, amikor ötödik osztályos voltam, és az első alsószentmártoni sokac kislány elköltözött. Mi akkor nem fogtuk fel ennek a dolognak a miértjét. Évek teltek el, mire az ember rájött, hogy miért mennek el. Alsószentmárton volt az első cigányközség az országban. Ez egy más világ, más erkölcsi felfogással, ezt kell tudomásul venni. Egy nagyon egyszerű példával fogom érzékeltetni: akkor amikor a falusi parasztember elfárad, és szeretne pihenni egy szép nyári vagy tavaszi napon, a cigánylakosság nagy része kint van, füstöl, hangoskodik. Úgy megtölti az utcát, otthon érzi magát.

Fekete Ágnes: Az oktatást hogyan végzik itt?

Katona Imre: Az első osztálytól kezdve tanítunk itt cigány népismeretet és a román-muncsány nyelvet. Az anyanyelv tanítása eredménnyel járt, hiszen a nyelvvesztés megállt náluk, a továbbtanuló gyerekek megszerezték a nyelvvizsgát.

Fekete Ágnes: Ezek szerint vannak továbbtanulók.

Katona Imre: Igen, bár azt nem mondhatom, hogy rengetegen, bár a gimnáziumban tanulók létszáma örvendetesen megnőtt. Ebben a tanévben hét tanuló érettségizett.

Fekete Ágnes: Oldi presbiterként nehéz megélnie, hogy a lakosság nagyobb része cigány?

Katona Imre: Nem is tudom, hogy erről mit mondjak. Ahogy észrevettem, a református vallás az itt élő református cigányságtól eléggé távol áll. Észak-Magyarországon vannak református vallású cigányok, de a mi területünkön nem ez a jellemző. Már a ruházatuk is ezt mutatja, ugyanis nagyon szeretik a csillogó, virágos, cifra ruhákat. Talán ez is a katolikus valláshoz való kötődésüket mutatja.

Fekete Ágnes: Hiába református a többség, ők mégis maradtak katolikusok. Ennek nyilvánvalóan oka van.

Katona Imre: Igen. A cigányság demográfiailag egyre jobban erősödik. A katolikus egyház sokkal előbb volt ugrásra kész, mint a reformátusok. A végvárakat erősen kellett tartani és támogatni. Úgy vettem észre, hogy volt egy olyan koncepció, mely szerint azokat a református gyülekezeteket érdemes megtartani, támogatni, amelyek lélekszámban erősek. Mi úgy érezzük, velünk, a végeken nem igen foglalkoznak.

Fekete Ágnes: Most Cseri Kálmán Bartimeus történetét magyarázza Így olvassuk Lukács evangéliuma 10. fejezetében:

"Egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam! De többen rászóltak, hogy hallgasson."

Cseri Kálmán: Nem nehéz beleképzelni magunkat ennek a szegény, nem látó férfinak a helyzetébe. Hallja, hogy Jézus és egy nagy sokaság közeledik, és ő abban a pillanatban Jézusra koncentrál, és hozzá kiált. De melyik irányba kell kiáltania? Hol van Jézus? Milyen messze van? Vajon elhangzik-e odáig a kiáltás? Teljes bizonytalanságban volt e tekintetben, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy újra és újra kiáltson. Nem kezdett el hosszadalmasan arról érdeklődni, hogy merre kell fordulnia, hány méterre van Jézus tőle. Mindez nem érdekelte. Csak kiáltani kell, Jézus csak meghallja, gondolhatta. Az eltökéltségre azért van nagy szükség, mert ezzel lehet az akadályokon diadalmaskodni.

Egyáltalán nem lehetett könnyű, hogy segítségért kiáltott, visszajelzés pedig nem jött. Hányszor teszi próbára a mi hitünket is a mi Urunk! Amikor felteszi a kérdést: Hiszed-e, amit hiszel? Életem mélypontjain, a legnagyobb szenvedésekben ezt újra és újra tapasztalnom kellett. Igaznak tartom-e most is, amikor úgy tűnik, hogy nem igaz? Isten jó, szeret, ajándékot akar adni, Isten engem a tenyerén hordoz. Dehogy hordoz, ver, legalábbis úgy érzem. Egy műtét után volt egy nagyon csúnya, lázas éjszakám, amikor lázálmaim voltak, és minden megkérdőjeleződött: hátha nem igaz a Biblia, hátha nem hiszek Jézusban, hátha nincs is Jézus, hátha nem is az Isten Fia Ő, és lehet, hogy nem bocsáttattak meg a bűneim. Isten olyan kegyes volt, hogy még ebben a nyomorult állapotban is Igéket juttatott eszembe, és újra és újra azt mondtam, hogy meg van írva: "Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja." Erre még lázálmomban is emlékeztem. Igékkel erősített engem.

A hit harcának sokféle formája van. A legfontosabb, hogy soha ne adjuk fel, és ahhoz ragaszkodjunk, ami egészen bizonyos. Amikor az ördög kérdőjeleket görget az Isten kijelentő mondatainak a végére, mi akkor is ragaszkodjunk ahhoz, hogy ott pont van vagy felkiáltójel. Ha eddig igaz volt, most, a nehéz helyzetben még igazabb. Ha eddig hittem, akkor most még makacsabbul ragaszkodom hozzá.

Bartimeus nem visszakozott, amikor nem jött rögtön válasz. Hisszük-e mi azt, hogy az imádságaink nem csak a mennyezetig hatolnak, hanem Isten Fiának a fülébe, a szívébe? Spurgeonról, a kitűnő angol igehirdetőről jegyezték fel, hogy volt egy jó barátja, akinek a megtéréséért 15 évig imádkozott, de nem tért meg. A Spurgeon temetésén elhangzó igehirdetés hatására nyílt meg a szíve ennek az embernek az Úr Jézus előtt.

A másik akadályt azok az emberek jelentették Bartimeus számára, akik ott tolongtak Jézus körül. Egy rabbi, ha egyik helyről a másikra ment, akkor is tanított. Lassan vonult a köréje gyülekező sokaság, időnként feléjük fordult, mondott valamit, aztán megint megtettek néhány métert, addig elmélkedtek az elhangzottakon, de minél többen szerették volna hallani, és ehhez csendnek kellett lennie. Ezért volt olyan zavaró a többiek számára, hogy Bartimeus elkezdett kiabálni, mert ők csöndet akartak. Ezért intették, hogy hallgasson. Ezért szóltak rá olyan szigorúan. Az a szó áll az eredeti szövegben, hogy megfenyegették. Bocsánat, de valami ilyesmi hangozhatott el: "Fogd be a szád! Itt most nem rád vagyunk kíváncsiak, te is figyelj inkább oda a Mesterre!"

Ezen kívül ráadásul veszélyes is volt Jézust Messiásnak nevezni. Aki annak nevezte, vagy csak hallotta, hogy egy másik annak nevezte, de nem jelentette, annak a hatósággal gyűlt meg a baja. "Mindannyian bajba kerülhetünk miattad! Elment az eszed? Még ha kiabálsz is, de ne emlegesd, hogy Dávid Fia!" És mit olvasunk? "Ő pedig annál inkább kiáltotta: Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Bartimeus úgy volt, hogy itt minden ellenkezést túl kell kiabálni, a pokol összes hangforrását túl kell kiabálni, mert neki minden körülmények között Jézushoz kell jutnia. Ma is megkapják sokan a megjegyzéseket: bolondnak tartják azt, aki a 21. században hisz még effélékben. A drága idejéből és pénzéből áldozni ilyenre, nem tűnik követendőnek mások számára.

Olyan sokszor azok állnak a Jézust keresők útjába, akik ott tolonganak Jézus Krisztus körül. Képmutató, vallásoskodó emberek, az egyház történelmi bűnei, méltatlan egyházi vezetők nagyon sok embert megbotránkoztattak már azok közül, akik keresni kezdték Jézust. Túl tudunk-e mi látni mindezen? Tessék ezt egy kicsit meggondolni: vannak hitvány vallásos emberek, és a Jézust hallgatók között képmutatók. Mit változtat ez azon, hogy Jézus az Isten Fia, hogy én nélküle nagy bajban vagyok, és csak ő tud rajtam segíteni. Olyan ez, mint amikor a gyerekek kitartják a lábukat valaki elé, aki gyanútlanul fut, és hasra esik bennük. Látod milyenek azok, akik hívőknek tartják magukat? Ilyen akarsz lenni te is? De abból, hogy képmutatók is vannak, nem az következik, hogy hagyd abba az egészet, mert nem érdemes tovább törekedned az Úr Jézus felé.

A harmadik akadály: végre csend lett, és nem Jézus jön Bartimeushoz, hanem küld valakit, üzen neki. Azoknak higgyen Bartimeus, akik az előbb rászóltak? Hiszen az előbb még el akarták hallgattatni, most pedig komolyan kellene vennie őket. Sokszor kísért bennünket ez is: az evangélium hitelességét attól tesszük függővé, hogy ki mondja. Mindig az Írás alapján kell megvizsgálni, hogy valaki igazat mond-e. A hitvány emberek vagy a hitetlenek is mondhatnak igazat. Kajafás is prófétált egy esetben. Túl kell látni a hírnökökön. Lássatok túl most rajtam is! Bartimeus azzal akar találkozni, aki az üzenetet küldte: ezért lép túl ezen az akadályon is. Nem sértődik meg, nem tesz semmilyen megjegyzést arra, hogy az előbb még egészen mást mondtak. Csak arra figyel, hogy az küldte az üzenetet, akihez el akart jutni. Mindegy volt neki, hogy ki mondja, komolyan vette az üzenetet, és ment hozzá.

A negyedik, nagyon gyakori kísértés, hogy ilyenkor támadnak a kételyek. Eddig is nagyon megviselte már Bartimeust a nyomorúsága, eddig is megterhelte őt a várakozás, mégpedig a bizonytalan várakozás, most pedig szinte sokkolja az, hogy Jézus itt van. Bizonyos-e az, hogy Ő a Messiás? Bizonyos-e az, hogy minden igaz, amit róla hallottam? Bizonyos az, hogy éppen én leszek fontos neki, hogy pont velem akar foglalkozni? Tud-e és fog-e segíteni? Nem tudom, hogy kinek ismerősek az ehhez hasonló kérdések. Elbizonytalanítanak bennünket, hogy ne találkozzunk Jézussal: ez az ördög célja, mert akkor nem következik be a fordulat.

Bartimeusnak a Jézushoz vezető útján még egy akadálya volt: a saját ruhája. Az ókori keleti ember bokáig érő, hosszú ruhában járt, amiben nem lehetett sietni, mert ha csak egy kicsit is előrehajol az ember, leér a ruha eleje, és könnyen ráléphet, akkor pedig elesik a saját ruhájában. De most azzal sem kezdett el bíbelődni, hogy ahogy szokás volt, lehajoljon, és térdig felhajtsa, az övébe betűrje, az övét meghúzza, és elegánsan odamasírozzon Jézushoz. Jézus még a végén elmegy, és a soha vissza nem térő alkalom elmúlik. Ő pedig ledobta a felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. A hitének a tükre ez. Ő mindenképpen vele akart találkozni. Ezért dobta le a ruhát a porba, ugrott fel és sietett oda.

Van ennek, testvérek, egy nagyon komoly jelképes üzenete, és egy nagyon kemény, szó szerinti figyelmeztetés is van ebben az egyszerű tényben. Kész vagy-e mindent radikálisan félredobni, ami akadályoz a Jézushoz vezető úton, vagy ami akadályoz abban, hogy igazi, aktív tanítvány legyél? Kész vagy-e mindent félredobni, főleg a felsőruhát, ami alatt sok mindent el lehet rejteni? A vágy őszinte a szívükben, miszerint találkozni kellene a Megváltóval, de ezek visszatartanak.

Az nem bűnvallás, amit egyszer egy kedves idős ember mondott: "Istenem, Te tudod, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, de a lónak is négy lába van, mégis megbotlik, ugye megérted, hogy néha én is tévedek!" Itt marad a kabát alatt, és ezért nem tudok Jézussal találkozni. Készek vagyunk-e erre a radikális bűnvallásra: elválni mindattól, ami akadály ezen az úton. A szó szerinti figyelmeztetés: "Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan igyekeznek majd bemenni, de nem tudnak!"

Bartimeus csak akkor találkozhatott Jézussal, amikor Jézus átment Jerikón. Isten nekünk sok lehetőséget adott már, szólítgat bennünket, hívogat minket, de nem vég nélkül ismétlődnek a lehetőségek. Bár Isten Lelke most sokunkat megbátorítana arra, hogy amikor Isten alkalmat készít, akkor áron is megvegyük, megragadjuk az alkalmat! Jézus jelenléte, mint a mágnes, vonzotta magához. Nézzük meg a részleteket: nem Bartimeus kereste fel Jézust, hanem Jézus ejtette útba Bartimeus helyét, mert ő egy helyhez volt kötve. És nem ő volt a nagy hős, akármennyire példa is előttünk, hanem Isten kegyelme emelte át őt ezeken az akadályokon. Volt hite, de nem a hite gyógyította meg, hanem Jézus. Akkor mire való volt a hite? Arra, amire a miénk is: hogy odatartsuk a kegyelem forrásához, és Isten teletöltse. Így kerülhetett sor arra, hogy Jézus volt az első, akit meglátott a megnyílt szemével.
Ámen