2007-10-24

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Kevesen tudják, hogy az ’56-os budapesti események miatt milyen rettenetes büntetésben volt részük az erdélyi embereknek. Ezres nagyságrendű lett a politikai elítéltek száma. A kolozsvári teológiáról is elvittek egy tucat embert egy vers miatt. Székely Lajos érszőlősi nyugalmazott lelkipásztorral Vörös Virág beszélgetett.

Székely Lajos: 1956-ban a dékán ránk zárta a kaput, amivel azt akarta elérni, hogy senki ne tudjon bejönni, illetve bentről kimenni. Mégis voltak olyan személyek, akik ennek ellenére átmásztak a kerítésen. A Bolyai Tudományegyetem aulájában szervezkedtek a diákok titokban. A Református Teológián sokan hordtuk a gallérunk alatt a fekete szalagot.

Lemásoltam négy verset, amelyek meglehetősen kétértelműek voltak, de nem lehetett egyértelműen kivenni belőlük, hogy rendszerellenesek lennének. Egy tizedikes lány írta őket. Ezeket a verseket kereste a Securitate 1959. március 14-én éjszaka. 90 ember jött el a teológiára, én pedig szinte éreztem, hogy utánam jönnek. Ezt megérzi az ember. És így is volt: alig mentem be a szobába, már ott is voltak. Névről tudták, hogy kik vagyunk: "Székely? Márton? Nagy?" – kérdezték egymás után tőlünk. Majd miután igennel feleltünk, megkérdezték, hogy milyen tiltott dolgot rejtegetünk. Mivel nem tudtuk, hogy mit keresnek, nekiálltak megkeresni ők maguk. A könyveket laponként hajtogatták. Hirtelen talált az egyikük valamit, amit össze is hasonlított a zsebéből előhúzott papírral, majd megkérdezte tőlem, hogy foglalkozom-e rendszerellenes versek írásával. Azt válaszoltam erre, hogy nem én írtam a verset, hanem csak lemásoltam. Azt mondta: pedig ez rendszerellenes vers, ezért börtön jár. 17 szekust számoltam meg a szobában. Felszólítottak bennünket, hogy pakoljunk össze. Megmondták azt is, hogy mit vihetünk magunkkal: két alsót, két inget. Lehívták a dékánt is, akinek annyira reszketett a keze, hogy nem tudta aláírni a papírt, és ezért a portás írta alá. A hadnagy nyakában géppisztoly lógott, ordítozott, anyánk Krisztusát emlegette és banditának nevezett bennünket. Voltunk vagy heten diákok, akiket előállítottak. Füttyentésre előállt egy-egy gépkocsi, és bevittek bennünket a Securitate irodájába. Amikor megérkeztünk, egy szemüveget adtak ránk, amivel semmit nem láttunk, mert bádogból volt. Karon fogtak és levittek egy zárkába bennünket. A zárkában nagyon sokan lehettek, ezt az elsuttogott szavakból sejtettem. Felismertem, ez ennek a beszéde, az annak a hanglejtése, mind a teológiáról. Leülni nem lehetett, csak állni. Ilyen egyes zárkák voltak. Még WC-re sem lehetett kimenni, mert nem engedték meg. Két óra körül vittek a kihallgatásra.

Rám parancsoltak, hogy vegyem le a kabátomat, és tegyem a fejemre. Össze kellett fognom, hogy ne lássak semmit, és lépcsőn fel, és lépcsőn le vezettek egy helyre, ahol egy főhadnagy várt. Székely Györgynek hívták. Arról faggatott, hogy március 15-ére vonatkozóan milyen szervezetet akartunk létrehozni. Hiába mondtam bármit, mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy valamit szerveztem. Mert a szervezkedésért legalább 25 év járt. Románul beszélt csak, én pedig magyarul, én meg nem tudtam jól románul. Kiderült, hogy a református teológia hallgatói nem név szerint voltak felsorakoztatva a szekunál, hanem aszerint, hogy ki kivel barátkozott. Nagyon jó besúgóik voltak a teológián! Arról faggattak, hogy hogyan és miért írtuk le a verseket. Őszintén bevallottam, hogy csak kíváncsiságból írtam le, még a vers írójának a nevét sem tudtam. A lányt tényleg csak látásból ismertem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy hibázzak, mert súlyos következményekkel járt, ha eltéréseket vettek észre a vallomásokban. Egymás után több napon is kihallgattak, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel.

Az egyik szobatársam, Nagy Endre, mielőtt a teológiára jött volna, a rendőrségen volt tisztviselő. Azt hitték, hogy fegyvere van, és állandóan azt követelték tőle, hogy adja elő, pedig nem is volt fegyvere. Verőszobába került. Ő mesélte, hogy egyik alkalommal hurkot tettek a kezére, és annál fogva felakasztották egy karikára, ami a mennyezet lógott. Amikor már a levegőben lógott ő is, elkezdték verni, majd elájult. Akkor levették, és hideg vízzel locsolták fel. Erre ébredt fel. Másnap azt mondta neki a hekus, hogy úgy viselkedik, mintha megverték volna. Meg is verték, mondta ő. Erre a hekus csodálkozva megkérdezte tőle, hogy ugyan ki verte volna meg az ő tudta nélkül. Többször is lezajlott közöttük ehhez hasonló párbeszéd:
-Hogy vagy?
-Nem jól.
-Az nem jó.
-Legközelebb már máshogy válaszolt:
-Hogy vagy?
-Jól.
-Az baj.
Ehhez hasonló kérdéseket tettek fel, és bárhogy válaszolt is, nem volt jó.

Közben a teológiai tanárokra is kíváncsiak voltak, persze, róluk is állandóan kérdezgettek. Dr. Horváth Jenő írt egy verset, aminek a címe: Csendesül a magyar szó. Külön ezért felhívtak egyszer. Nacionalista versnek tartották. Azt kérdezték, hogy miért nem a román szó csendesül, miért a magyar. Mondom, nézze meg a végét is. Így fejeződött be a vers: Istenhez csendesül a zokogó, imádkozó, magyar szó. Ha román ember írta volna a verset, egészen biztosan úgy végződött volna, hogy Istenhez csendesül a zokogó, imádkozó, román szó. Ha valaki közülünk rosszat mondott volna, akkor rögtön letartóztatták volna az illető tanárt.

Egy fiatal evangélikus lelkészt annyira összetapostak, hogy tüdőbetegséget kapott. Azok közül, akiket akkor letartóztattak, már csak én élek, a többiek mind meghaltak. 49 napon át tartottak bennünket bent, addigra készült el a dossziénk. Utána a kolozsvári tartományi börtönbe vittek, ahol két hetet töltöttem.

A börtönben érdekes módon értesültek az emberek az eseményekről. Egy fiatal evangélikus lelkész a fűtéscsövön adta le a híreket arról, hogy kiket hoztak be. Egy alumíniumcsészével ütögette a csövet, és így tudták meg mások, hogy mi történt. Úgy hallatszott a beszéd a csövek mentén, mint a telefonban.

Két hét múlva tárgyalták az ügyemet, és elítéltek. Azon a napon 14 ember ítéltek el, többek között Péter Miklóst, aki ma egyetemen tanít. 15 évet kapott azért, mert fekete szalagot osztogatott.

Vörös Virág: Ennyi volt az összes bűne?

Székely Lajos: Meg még beszélgetések is voltak? Engem és még 15 fiatal lelkészt és teológust Szamosújvárra vittek. Egy törzsőrmester fogadott bennünket, és amikor kiszálltunk a járműből, megkérdezte, hogy mind papok vagyunk-e. Azt mondja: Itt pusztultok el, innen többé ki nem szabadultok, ott lesztek Rózsa Sándorral a temetőben! Egy szobában szállásoltak el bennünket, ahol vaságyak álltak szalmazsákok nélkül. Beadtak egy vödör vizet és egy vödör fűrészport, hogy mossuk fel a szobát. Se rongyot, se seprűt nem adtak, csak vizet és fűrészport. A lelkünkre kötötték, hogy tiszta legyen ám. Kézzel súroltuk, ahogy tudtuk, mert gondoltuk, hogy ha nem csináljuk, agyonvernek bennünket. Olyanok voltak, mint a vadállatok. Később még Székelyföldről is hoztak foglyokat, annyit, hogy olyan sokan lettünk a szobában, hogy még az ágyak alatt is kettesével aludtunk.

Három hét múlva osztottak el szobákba bennünket. Olyan szobában is voltam, ahol százan voltunk összesen. Négyesével rakták egymásra az ágyakat, de azokba csak orvosi engedéllyel lehetett lefeküdni. Azt engedték meg, hogy nap közben, este tízig az ágy szélén, a vason üljünk. Ebbe a szobába is beállítottak egy dézsát, hogy a szükségeinket elvégezhessük. Százan voltunk, el lehet képzelni?

Egy alkalommal az történt, hogy amikor az őr benézett a szobába, kihívott engem. Ki is mentem, és behívott egy 4×4 méteres szobába, ami csempével volt lerakva, két lyuk volt a sarokban, és a WC ülőkéje le volt szerelve. Betett öt dézsát a szobába, és megparancsolta, hogy ürítsem ki őket. Nem adott hozzá semmilyen eszközt, ellenben kijelentette, hogy ha nem lesznek tiszták a dézsák, akkor eltapos, mint egy bogarat. Nem volt kétségem afelől, hogy megteszi, ezért nekifogtam, és ahogy tudtam, elvégeztem a feladatot. Az ürülékes dézsák körülbelül 50 literesek lehettek. Mit lehetett tenni, neki láttam azzal, ami rajtam volt?

Egy alkalommal, a forradalom után, eljött Tamási Áron Kolozsvárra. Elmentem meghallgatni, és sok olyan emberrel találkoztam, akiket később a Duna-deltából ismertem. Szinte mindannyian ott voltak, akik felszólaltak.

Egy alkalommal Kádár János jött Romániába, hogy megköszönje a segítséget. Akkor is elmentünk az állomáshoz. Amikor Kádár kiállt a pódiumra, valaki azt mondta mellettem: "Ali baba és a negyven rabló". Odanéztem, és katonai ruhában volt, az öltözetén láttam, hogy szekus, tehát csak provokált.

Szamosújváron voltak olyan hetek, hogy csak zöldparadicsom volt, tökindából és juhbélből főzték a levest. Naponta 12 dkg kenyér járt mindenkinek, ami két falat körülbelül, és két vékony szelet puliszka. Sokan voltak olyanok, akik nem tudták megenni, mert undorodtak tőle. Az volt a szerencsém, hogy én meg tudtam enni.

Vörös Virág: Ezek az emberek elhitték, hogy önök banditák?

Székely Lajos: Szerintem igen. Mindent megtettek volna azért, hogy jó fizetést kapjanak. Egyszerű emberek voltak sokan. Egyszer például az történt, hogy elküldtek valakit, hogy számolja meg, hányan vagyunk. Nem írta le, hogy heten vagyunk, hanem odalépett minden ágyhoz, és egy-egy vonalat húzott a papírra. Így tudott csak beszámolni arról, hogy hányan is vagyunk. Az ilyen ember mindenre képes, ha azt mondják, lődd le, lelő akárkit.

Voltak olyanok is, akik kitalálták, hogy szappanra nagyon jól lehet írni, és tompa szeggel idegen nyelven írtak fel szavakat. Sok tanár és tanult ember volt a börtönben. Abban nem volt hiány! A cigarettát is megoldották, bár gyufa nem volt, de tudtunk tüzet csinálni. Egy porcelán gombot hozzáérintett a nadrágszíjához, és az szikrázott. Amikor lementünk sétálni, a kabátot a fejünkre kellett tenni, hogy ne lássunk semmit lefelé menet. A cipőnket is le kellett húzni, hogy ne figyeljenek fel a lépéseinkre. A kezet hátratéve, és a fejeket lehajtva lehetett sétálni. A sétáló kör cikkelyekre volt felosztva és csak egy-egy cikkelyben sétálhattunk, amit középen magasról figyelt egy őr.

Az egyik éjszaka egy marhavagonba ültettek és elvittek a Duna torkolatához egy szigetre gátat építeni.

Vörös Virág: Minden bejelentés nélkül?

Székely Lajos: Igen. Rengeteg kígyó volt ott. A szálláshelyünk egy barakk volt, préselt nádlapokból állt, és kátránnyal volt befedve. Egy barakkban 1200 ember élt. Annyira hideg volt, hogy a hajók befagytak a Dunába. Pufajkát kaptunk, igaz, az jó volt, azt, amit a katonák már levetettek. Egy embernek egy nap 3 köbméter földet kellett kiásnia. Erre huzamosabb ideig senki nem képes. Ha valaki nem készült el, annak felírták a nevét, és este megverték. Olyan sok ember állt ott, hogy csak éjfélre végeztek a veréssel. Levetették a ruhát, és a meztelen hátárra vizes lepedőt tettek, mert ha anélkül ütötték volna korbáccsal, akkor kihasadt volna a bőr.

Egy alkalommal 80 vagon fa érkezett egy hajóval, amit a hátunkon kellett elhordanunk 8 km-rel odébb. Néhányan megálltak a katonák barakkja mellett, mert ők disznókat tartottak. Az egyik rabtársam odament, és kivett egy darab kenyeret a disznók vályújából. Agyonverték. Amiért agyonütötte a tiszt, áthelyezték egy másik helyre. Ez volt a büntetése mindössze. De különben nekik mondásuk volt: borítékban küldünk titeket haza.

Egyszer engem is nagyon megvertek. A gátra hordtuk a földet, és amikor felvittem a talicska földet a gátra, megálltam az egyik katona mögött, aki a munkásokat figyelte. Kihasználtam az alkalmat, és pihentem legalább 20 percet. De az egyik társa észrevette, hogy az, akivel én dolgoztam, nem tud dolgozni, mert nincs talicska. Megkérdezte, hogy hol vagyok, és megvárta, amíg visszamegyek. Nekem jött, rugdosott, ütött-vert.

Vörös Virág: Ezt hogy lehetett ép ésszel és lélekkel kibírni?

Székely Lajos: Nagyon erős akarat kellett hozzá. Istentiszteleteket is tartottunk. Vasárnap nem kellett dolgozni, az ágy szélén kellett ülni egész nap. Az emberek fáradtak voltak, és elálmosodtak, 10 óra körül sokan lefeküdtek. 11 óra körül bejöttek vagy húszan botokkal: alusztok, bitangok? Kizavartak bennünket az udvarra. Le kellett hasalnunk a földre, és elkezdtek szaladgálni a hátunkon, egyik emberről a másikra.

Kitaláltuk, hogy hogyan csináljunk úgy, mintha meglenne a három köbméter.

Vörös Virág: Mi volt a módszerük?

Székely Lajos: Nagyon sok disznó volt arrafelé, és a disznók turkáltak. A gödröket otthagyták, én pedig kiválasztottam egy gödröt, egyenesre vágtam a szélét, elhánytuk a földet, és kiszámoltuk, hogy alap szorozva magassággal, szorozva szélességgel az két köbméter. Egyet meg lehetett csinálni minden nap.

Egy év múlva áttörte a Duna a gátat. Amikor a víz mindent elöntött, bemenekültek a vadállatok, a rókák, a disznók, a farkasok, minden állat, ami a mezőn volt. Eszembe jutott, hogy Noénak könnyű dolga volt, hogy bevigye az állatokat a Bárkába. Ha az állatok megérzik a veszélyt, ők is a biztonságos helyet keresik. A víz elől vittek el bennünket a Duna Kilia ága mellé.

Egy alkalommal a konyhán kellett segítenem hagymát pucolni. A társaim kértek, hogy ha tudok, vigyek egy hagymát. Persze mindenkit átkutattak, amikor jött kifelé a konyháról. De nekem nagy bakancsom volt, mindkettőbe belefért két-két hagyma. Éppen lehajoltam, kikötöttem a bakancsot, hogy kivegyem a hagymákat, amikor mellettem ment el egy hadnagy, és megkérdezte, hogy mit csinálok. Semmit, feleltem. Gyanús voltam nekik, elkezdtem szaladni. Leesett a cipő a lábamról, a hagymák gurultak. Amikor elkaptak, bevittek egy szobába, levetkőztettek szinte meztelenre. Bevallottam, hogy hagymát hoztam el a konyháról, de már akkor többel vádoltak. 10 éjszakára bezártak a zárkába, ahol semmi más nem volt, csak a beton.

Volt egy román barátom, Tamás János, akivel egy ágyban aludtunk, mert kettesével kaptunk ágyat. Másodéves volt a jogon, amikor elítélték 10 évre, mert letépte a falról Georgiu Dej képét, ugyanis nem volt WC papír a mosdóban, és szüksége volt egy darab papírra. Krumplihoz jutottunk valamilyen módon, és kályha is volt a közelben, égett a tűz is bent. A krumplit drótra fűztük, betettük a tűzbe, hogy megsüljön. Ezt természetesen csak éjjel lehetett csinálni. De jött az altiszt, kinyitotta az ajtót, és megérezte a krumpliszagot. A román fiúval gyorsan kiszedtük a krumplit, és az ágyak alatt a lépéseit figyelve bujkáltunk. Odaért a kályhához, és megragadta azt a két embert, akit ott talált. Összeütötte a fejüket, rájuk lépett, de minket nem kapott el. Felmentünk a negyedik emeletre és ott megettük a krumplit. Még azoknak a gazoknak a gyökereit is megettük, amelyekről tudtuk, hogy azok ehetőek.

Vörös Virág: Hogy szabadult meg végül is a fogságból?

Székely Lajos: 1964-ben kibocsátottak egy törvényt, amely szerint a politikai foglyok kiszabadulnak. Éjnek idején hívtak, és megkérdezték, hogy mit fogok csinálni, ha hazamegyek. Megkérdezték, hogy szándékomban áll-e még a rendszer ellen szegülni. Szerették volna, ha ígéretet teszek, mi szerint jelenteni fogom, ha valami ilyesmiről tudomást szerzek. A társaim már előre figyelmeztettek erre, és nagyon figyeltem, hogy semmilyen ígéretet vagy célzást ne tegyek erre nézve. 50 embert engedtek el naponként.

Vörös Virág: Ön hány évet kapott?

Székely Lajos: Hetet, amiből öt évet és négy hónapot töltöttem le. Amikor bennünket elengedtek, csak lassacskán mehettünk haza. Én éppen az egyik utolsó adag ember között voltam, mert utánunk a katonákat és az őreinket fogták be a munkára. Az is megtörtént, hogy amikor láttuk őket ásóval és kapával dolgozni menni, csúfolódtunk velük egy kicsit. "Most ti vagytok a sorosok."

A teológiára vissza akartam menni, de nem engedtek vissza. Azt ígérték, hogy majd miután rehabilitáltak. Egy építkezésen dolgoztam, mert máshol nem volt lehetőségem. Amint megtudták, hogy hol voltam addig, nem akartak alkalmazni.

Magyarországon forradalom volt, de úgy érzem, hogy nálunk szigorúbb volt minden.

Vörös Virág: Hogy jutott vissza a teológiára?

Székely Lajos: Kértem, hogy rehabilitáljanak, és mellém álltak a munkatársaim és a főmérnök is. Erre volt szükségem ahhoz, hogy a teológiára visszajussak. Megírtam a kérvényt, de a püspök azt mondta, hogy a kérvény elveszett. Ő szintén a Securitate embere volt. Váratlanul jött a válasz, hogy visszamehetek a teológiára.

Vörös Virág: Hány év után sikerült ezt elérni?

Székely Lajos: Húsz év után. 1980-ban végeztem, Érszőlősön töltöttem el 22 évet, és örülök, hogy itt szolgálhattam.

Vörös Virág: Mindazok után, amin keresztül ment, tudott szolgálni még?

Székely Lajos: A börtönben sem tartoztam a búslakodók közé, én inkább vidám vagyok, szeretek kacagni.

Vörös Virág: Mi volt az, ami hosszú éveken keresztül tartotta Önben a lelket?

Székely Lajos: Hittem azt, hogy Isten abból a nyomorúságos helyzetből megszabadít, és meg is szabadított.

Vörös Virág: Érzett ebben valamilyen különleges küldetést?

Székely Lajos: Elmondhatom bárkinek, hogy hittel bármilyen nehéz utat meg lehet járni. Sokszor eszembe jutott az az idézet, hogy eljön az az idő, amikor a rosszat is a javatokra fogom fordítani.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Zsidókhoz írt levél 11. részéből, az 1. verset:

”A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.”

Az elmúlt vasárnap valaki így imádkozott. "Uram, adj nekünk viszonylagos békességet!" Megdöbbenve néztem fel. Micsoda? A Bibliából a teljes békességet ismerem csak. Nyilván megijedt az illető attól, hogy majd azt hiszik, ő azok pártján áll, akik a hatalmat akarják azon a címen, hogy legyen már béke. Ugyanakkor tényleg jó lenne már egy kis béke, és ebből a dilemmából született ez a suta kérés.

Ha nem reméljük a békét, ha nem hisszük, félek, az Isten meghallgatja kérésünket, és viszonylagos békességet ad. Sokan vágynak a hitre. De ha nem remélünk igazán, akkor nem kaphatjuk meg ezt az ajándékot. A hit a remélt dolgok valósága. A remény előfeltétele a hitnek. Székely Lajos elmondta, hogy a Duna-delta lágerét is csak hittel és reménnyel lehetett kibírni. De azzal mindent ki lehet bírni. Azért takarja el sok embernek az arcát valami, és nem tudnak hinni, mert nem remélnek semmit. Ha nincsenek akár egyszerű céljaink, soha nem lesz hitünk. A hit a remélt dolgokban való bizalom.

A hitnek van még egy "előszobája": a nem tudás. Egy természetkutató újság vezércikkében olvastam a minap, hogy egy madarász a lesen egy madárcsapatot látott, és azt mondta: "nem tudom milyen madarak". Mindenki meg volt botránkozva. Hogyhogy nem tudja?! Legalább vágta volna ki magát valamivel. A cikk meglepő módon azt írja: a korszellem ellenére mernünk kell kimondani, amikor valamit nem tudunk. Nem tudom, miért van a globális felmelegedés – írja a tudós. Csupán világunk jéghegyének csúcsát sejtjük. Ma az a divatos ember, aki azonnal valami simulékony választ ad mindenre, legalábbis elsüt egy viccet. Mindenre van recept. Nincs üres fiók a szellemi komódban. Az emberek futnak az olyan áltudósok után, akik teljes és minden részletre kiterjedő világrendszereket alkotnak – legyen az ősmagyar vagy buddhista, akár keresztyén jellegű. Jó érzés ott ülni egy guru lábainál, aki mindent tud. Ez a világ sosem fogja ismerni azt a szomjat, amit egy hívő ember érez. Nem tudom, nem ismerem és nem értem a világot. Tapasztalom, hogy megannyi láthatatlan tudás és érzés, akarat van a látható világ mögött. De a láthatóban, az eszemben nem tudom összerakni ezt az egészet egy egységgé, mert széthull a kezemben.

Adja Isten, hogy merjünk remélni, merjük megfogalmazni, kimondani vágyainkat, és ezáltal eljussunk a hithez! Adja Isten, hogy merjük tudásunk korlátait felismerni! Hogy ne a láthatóban keressük az egységet, hanem hitünk karja odaát, az Isten világában találja meg azt, ami itt össze nem rakható.
Ámen