2008-05-21

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A legtöbb református közösségben az elmúlt vasárnap ünnepelték azt, hogy azok a gyerekek, akiket csecsemő korukban megkereszteltek, ünnepélyes fogadalmat tesznek most már a saját akaratukból, és először úrvacsorát vesznek, konfirmálnak. A Református Egyházban ez kicsit a katolikus elsőáldozáshoz és bérmáláshoz hasonlítható egyszerre. Hogy a mai korban mit jelenthet a konfirmáció, hogyan vehetjük rá a gyermekeket, hogy részt vegyenek, és milyen az, amikor valaki felnőtt korában konfirmál, erről lesz szó a mai műsorban. Először Literáty Zoltán lelkészt hallhatják, aki a Budai Egyházközségben a felnőtt konfirmandusokkal foglalkozik évek óta. Ő maga Kárpátalján egy kis faluban konfirmált.

Literáty Zoltán: Hosszú évtizedek után én voltam az első konfirmandus a falumban.

Fekete Ágnes: Hogyhogy?

Literáty Zoltán: A rendszerváltás előtt nem nagyon lehetett konfirmálni. Én 1991-ben konfirmáltam.

Fekete Ágnes: Tehát meg volt tiltva?

Literáty Zoltán: Többé-kevésbé. Kevés lelkész dolgozott akkoriban Kárpátalján. Hozzánk Beregszászról Szabó Géza bácsi járt ki, ez az út körülbelül 80 km hosszú.

Fekete Ágnes: Akkor nem volt egyáltalán konfirmáció? Ez olyan furcsa.

Literáty Zoltán: Ahol helyben lakott a lelkész, nagy gyülekezet működött sok fiatallal, ott volt. Az én falumban körülbelül 500 ember élt, közülük 100 volt református: nem túl sok fiatal fordult meg a gyülekezetben.

Fekete Ágnes: Gondolom sok falura ma is ez a jellemző, de itt, a Szilágyi Dezső téren más a helyzet.

Literáty Zoltán: Igen. Itt a felnőtt konfirmandusokkal foglalkozok, velük együtt tanulok én is minden évben valamit. A mostani már a negyedik csoport, akikkel együtt dolgozhatok. Az első csoportból egy házicsoport alakult a gyülekezetünkben. Az a cél, hogy a konfirmációval ne befejeződjön, hanem elinduljon valami. Nekünk ez nagyon fontos, és ez meg is valósult.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy aki felnőtt korában konfirmál, abban nagy elszánás van. Egészen más a helyzet, mint gyermekkorban.

Literáty Zoltán: Igen, és ez nagy öröm számomra, hiszen mi itt senkit nem kényszerítünk. Nem kötjük ki feltételként egyetlen esetben sem a konfirmációt. Azoknak, akik valamilyen kéréssel, igénnyel hozzánk fordulnak, felajánljuk ezt a lehetőséget, sokan élnek is vele. Az idei csoportban sok olyan ember volt, aki az esti istentiszteleten hallotta, hogy a mi gyülekezetünkben vannak felnőtt csoportok, illetve az Interneten keresgélt, és bennünket talált meg a honlapunkon keresztül.

Fekete Ágnes: Mi a véleményed, mennyiben változott a konfirmáció lényege az elmúlt 20 évben?

Literáty Zoltán: Nehéz erre 32 évesen válaszolni. Nagyon eltérő indokokkal konfirmálnak ma az emberek. Vannak olyanok, akik a gyülekezetünk tagjai már régóta, és most ünnepélyesen is a gyülekezethez tartozónak akarják magukat nyilvánítani. Sokan érkeznek az egyház vagy a vallás iránti nosztalgikus érzéssel, szeretnének többet tudni ezekről a dolgokról. Vannak olyanok is, akik hiányként élik meg, hogy kimaradt a gyerekkorukból, fiatalkorukból egy ilyen közösséghez való tartozás. Van olyan, akit büszkeséggel tölt el, hogy ezután már nem úgy megy el egy esküvőre, keresztelőre, hogy előtte még soha nem volt templomban.

Fekete Ágnes: Neked annak idején milyen élmény volt a konfirmáció?

Literáty Zoltán: Viszonylag koraérett gyerek voltam. A nagymamámmal már egészen korán elkezdtem templomba járni, nem volt idegen a hely, a gyülekezet. Éppen ezért adott volt a konfirmálás, amikor abba a korba kerültem. A lelkész ismert, és a helyzet különlegességét fokozta még, hogy hosszú idő után én voltam az első konfirmandus. Mindenkinek sokat jelentett az az alkalom. Azért voltak hátulütői is: egyedül kiállni énekelni hang nélkül, egyedül felmondani a megtanultakat. Izgultam, de az ünnepi jelleg nem veszett el. Egy pici faluban ennek megvan a maga külön szépsége is: a család, a gyülekezet, a lakosok együtt ünnepelnek. Egy tizenéves gyereknek mindenképpen nagy élmény, ha őt ünneplik. A hit szempontjából azonban még nem jelentett semmit.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez a nehéz a konfirmációban leginkább. 14 éves korában az ember még nem érett igazán a hitre.

Literáty Zoltán: Igen, én is úgy gondolom, hogy a felnőtté válás, az éretté válás, az egzisztenciális kérdésekkel való foglalkozás jobban kitolódik. Azt látnám hasznosnak, ha nem lenne kötelező 14 éves korban konfirmálni, hanem inkább a közösséghez való csatlakozás, becsatolódás, az ismeretek ifjúsági körben való összegyűjtése történne először. Amikor aztán valaki egy keresztyén közösségen belül éretté válik erre, legyen lehetősége bármikor kiállni és megerősíteni a hitét.

Fekete Ágnes: Tehát magát a konfirmációt is ketté kellene választani. Más dolog az, hogy valaki a közösség tagjává válik, és más dolog, hogy hitvallást tesz?

Literáty Zoltán: Ez végül is egy lenne. Én az ideális esetet a következőképpen képzelem el: egy fiatal a hittanos évei után csatlakozik egy ifjúsági csoporthoz, és 18 éves korára megérik arra, hogy a konfirmációt fel tudja vállalni. Több olyan ifjú tagunk van, aki 18 éves korában érett módon döntést tudott hozni. Róluk tudom elképzelni, hogy kiállnak a gyülekezet elé, és elmondják, hogy hogyan jutottak el idáig.

Fekete Ágnes: Gyakorlatilag azt a gyereket, akit az egyház 14 éves koráig nem ért el, kés?bb már lehetetlen elérnie…

Literáty Zoltán: Lehet ezt mondani, igen. De sajnos a konfirmandusok nagy százaléka is csak "letudja" a konfirmációt. Azok az ifjú gyülekezeti tagjaink, akik már a baba-mama kör óta itt vannak a gyülekezetben, és rengeteg ifjúsági alkalmon részt vettek, vesznek, teljesen természetesnek tartják, hogy továbbra is együtt maradnak. Az adott viszonyokhoz kellene az egyházi struktúrát is alakítani. Egy 14 éves budai gyerek kevésbé foglalkozik azzal, hogy hogyan áll a hitélete, milyen viszonyban van Istennel. A mostani ifjúsági csoportban volt egy olyan konfirmandusunk, aki határozottan kiállt amellett, hogy nem szeretne konfirmálni annak ellenére, hogy minden egyes alkalmon itt volt. El tudom képzelni, hogy felnőtt korában egyszer csak eljön az a pillanat, amikor azt tudja majd mondani, már tudja, mit jelent, miért fontos a konfirmáció.

Fekete Ágnes: Tehát egy "nem" adott esetben pozitívabb, mintha valaki csak belefolyna ebbe az egészbe.

Literáty Zoltán: Igen. A mostani felnőtt csoportban is volt egy pár, ahol az egyik fél már konfirmált gyerekkorában, mégis eljárt az előkészítő órákra. Elmondta, hogy mennyire más felnőttként részt venni egy ilyen sorozaton, mert már az élete fontosabb kérdései közé tartozik az, hogy milyen kapcsolatban él Istennel, mit tud Róla. Mindenkinek abban a fázisban kellene részt vennie egy előkészítő sorozaton, amikor ezek a kérdések igazán fontosak a számára. Ezek az alkalmak segítenek a hitélet kérdéseinek tisztázásában.

Pető Sándor: Pető Sándor vagyok, a budai gyülekezet tagja. A feleségemmel 9 éve házasodtunk össze ebben a templomban. Ő akkor már elkezdett a hit útján járni, ezért meggyőzött engem arról, hogy szép lenne egy templomi esküvő. Én kizárólag a pompa kedvéért nem szerettem volna, de szívesen eljártam a felkészítő tanfolyamra. Azon a felkészítőn érintett meg először Isten. Folyamatosan tapasztaltam fiatalabb koromban is Isten hívó szavát, bár akkor nem tudtam, hogy erről van szó. Itt döbbentem rá arra, hogy Ő állandóan keres engem. Jó érzés volt megélni, hogy végre kölcsönös kapcsolat alakul ki közöttünk. Visszatekintve az életünkre, látom, hogy mindig ott volt az Ő óvó, irányító, gondoskodó keze az életünk felett, még ha nehézségeken vezetett át is bennünket.

Fekete Ágnes: Hogyan jött a konfirmáció?

Pető Sándor: A fiatalkori útkeresés folyományaként a házasságkötésünk óta eltelt néhány évben lazább volt a kapcsolat a gyülekezettel és a hittel. Megnyugvással tölt el, hogy Isten ekkor sem veszi le rólunk a kezét. Bár most is nagyon sűrű napokat élek, de megérett a gondolat arra, hogy keressem az Ő társaságát, kicsit mélyebben ismerjem meg Őt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy egymáshoz közeledünk. Korábban mindig megpróbáltam az általános erkölcsi normák szerint helyesen élni, a szabályokat betartani. Úgy gondoltam, hogy ha van Isten, akkor ez bizonyára tetszik neki, ha pedig nincs, akkor is jó az embereknek és nekem is, hogy szép életet élek. Aztán rájöttem arra, hogy ez egy emberközpontú, – keményebb szóval – önző látásmód, hiszen a Teremtő megpróbál hozzánk közeledni, amire mi egyszerűen nem válaszolhatunk másképp, mint hogy mi is közeledünk Felé. Nekünk is ki kell nyilvánítanunk a szeretetünket Isten iránt. Ezek a gondolatok vezettek arra, hogy a gyülekezetem felé való fordulást elősegítsem a konfirmáció által is. Isten a megtestesülésével, önmaga feláldozásával egy olyan gesztust tett az emberek irányába, amit ha valaki felismer, akkor kifejezhetetlen érzésekkel, de mégis hálával gondol rá. A minimum reakció erre az, hogy az ember is elkezd közeledni Istenhez.

Fekete Ágnes: A munkájában mennyire tudja megélni a hitét?

Pető Sándor: Én geológus vagyok. Viccesen szokták mondani, hogy a teológus és a geológus ég és föld. A szervetlen földi világgal foglalkozom. A hivatásomat a hitéletem elmélyülése után is úgy látom, hogy törődni kell a racionális földi lét gondjaival. Isten azokat a fizikai törvényeket, kémiai folyamatokat, amiket mi az utóbbi évszázadok során igyekeztünk felderíteni, már réges-régen megteremtette. Előttünk legalább annyi felfedezni való van még, mint amennyit eddig már felfedeztünk. Ezeket a problémákat meg kell oldanunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden földi megnyilvánulás mögött Isten teremtő, szent ereje van.

Fekete Ágnes: Ferenczi Réka hitoktató vezette a budai gyülekezet gyerekkonfirmandusainak csoportját. Nem kis feladat ma odaédesgetni a gyerekeket a templomhoz.

Ferenczi Réka: Az első alkalommal heten voltak a gyerekek, aztán felduzzadt a számuk 15-17-re. A második év végén végül is 13-an konfirmáltak. Úgy történik a gyermekek összegyűjtése, hogy az anyakönyvből kikeresik azokat, akiket 12-13 évvel ezelőtt konfirmáltak, és levelet küldenek nekik. A kiküldött levelek egy része visszajön a gyülekezethez azzal, hogy a címzett már elköltözött. Azokat, akik visszajeleznek, telefonon is felhívják, de közülük sem jön el mindenki. Az utolsó csoport esetében a számok a következőképpen alakultak: 60-70 levelet küldtek ki, és két gyerek jelent meg első alkalommal a megbeszélésen. Végül az a csoport is felfejlődött valamennyire. Olyan gyerek is csatlakozott a csoporthoz, aki nem is református, a szülei nem járnak templomba, de látta, hogy itt van egy templom, az Interneten utánanézett, és eljött.

Fekete Ágnes: Gyerek létére?

Ferenczi Réka: Igen.

Fekete Ágnes: Akkor a konfirmáció már nem tradíció alapján működő szokás, azaz nincs olyan erő hátul, ami akarná, hogy a gyerekek itt legyenek.

Ferenczi Réka: Nincs. Ezek a gyerekek már a "semmi nem kötelező" szellemében nevelkedtek. Ha megszeretik a légkört, akkor megmaradnak. Igyekeztem arra figyelni, hogy sokat nevessünk együtt, úgy próbáltam komoly lenni, hogy ők azt ne vegyék észre, törekedtem arra, hogy komoly dolgokról is úgy beszéljek, hogy ők azt viccesnek találják. Mire figyel különösen az ember ennek kapcsán? A szóhasználatra, a mimikára, a hanglejtésre, a testbeszédre. Hiába használnám a gyerekek szójárását, a menő kifejezéseket, ha azt végig faarccal tenném.

Fekete Ágnes: Tehát próbáltál hozzájuk illeszkedni?

Ferenczi Réka: Nem akartam 16 éves gyerekként viselkedni, csak nyitott voltam, és partnerként kezeltem őket. Ha valaki például megemlítette, hogy ő fél a fekete macskától, akkor nem intettem le azzal, hogy neki ilyet nem szabad keresztyénként mondania, hanem megkérdeztem, hogy mire gondol, miért gondolja ezeket, kitől hallott ezekről. Ezekkel a kérdésekkel akartam rávezetni őt arra, hogy ennek a félelmének talán nincs értelme.

Fekete Ágnes: Kihívás lehet ma konfirmációs órákat tartani.

Ferenczi Réka: Tényleg nem könnyű, azért sem, mert bár az előkészítőre csak a gyerekek jönnek el, de a családjukat, az iskolájukat mindannyian hozzák magukkal. A mostani csoportomban is előfordult, hogy a szülővel a konfirmációs ünnepségen találkoztam először. Ez nem jó. Az is előnyös volt a számomra, hogy nem vagyok lelkész, és ezért más forrásból táplálkozott a tekintélyem.

Fekete Ágnes: Régen a konfirmáció azt jelentette, hogy az ismeretek elsajátításán keresztül jutottak el a hitvalláshoz az emberek. Ma valami egészen más történik, ha jól értem.

Ferenczi Réka: Igen. A cél az ismeretszerzés mellett, azon túl, a fiatalok gyülekezetben való megtartása is. Az ismeretekre sem úgy tekintünk ma már, mint régebben. Én még a Káté minden kérdésére szó szerint megtanultam a választ, és csak az előző este kaptam meg azokat a kérdéseket, amikre a kikérdezéskor nekem kellett válaszolnom. Ma már nem tanulják meg a fiatalok szó szerint az anyagot, viszont saját szavaikkal minden kérdésre válaszolniuk kell, minden témát átbeszélünk. Öröm volt megfigyelni, hogy egy idő után úgy beszéltek, ahogy azt soha el nem tudták képzelni. Azt látni, hogy a gondolkodásmódjuk megváltozik, de úgy, hogy még mindig a sajátjuk, nagyon jó érzés.

Fekete Ágnes: Hogy sikerült ezt a csavart belevinni?

Ferenczi Réka: Mindenkit igyekeztem megszólítani. Kérdésekkel lehet irányítani egy beszélgetést. Akkor is, ha ők úgy gondolják, hogy már tudják, hogy mi micsoda – a kamaszok gyakran gondolják magukat mindentudónak -, kérdésekkel el lehet gondolkodtatni őket. Rá lehet venni őket arra, hogy megváltoztassák a véleményüket. Ők készek arra, hogy együttgondolkodjanak velünk. Az első évnek az a lényege, hogy megtanuljanak egymás előtt beszélni és gondolkodni, hogy ne tegyenek kategorikus kijelentéseket. A 14-15-16 évesek hajlamosak kategorikusan beszélni bármiről. Ezen nem a megalázás eszközével kell változtatni, hanem odafigyelve, érdeklődve.

Fekete Ágnes: Az alkalmakat nem mindig a templomban tartottátok, ha jól tudom.

Ferenczi Réka: Az alkalmak mindig a gyülekezeti teremben voltak, illetve az első évben többször is előfordult, hogy elmentünk egy palacsintázóba vagy pizzát rendeltünk. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Az első évben mentünk be először a templomba azzal a céllal, hogy megnézzük, milyen, megbeszéljük, ha valami érdekeset látnak. A lelkészek és a presbitérium közösen döntötte el, hogy az első év teljen az ismerkedés jegyében, a második év pedig a tanulásra és az összeszokásra legyen szánva. Én is szívesen csináltam ezt így. Az első évben világi témákról beszélgettünk. Azt is felajánlottam, hogy javasoljanak ők témát, így beszélgettünk az abortuszról és az eutanáziáról is. Már az ilyen korú fiataloknak is van erről véleményük. Az első év értékátadás volt, a második a református hitvallás átadása.

Fekete Ágnes: Ha nem alakul ki egy közösség, akkor eltűnnek a gyülekezetből?

Ferenczi Réka: Így van. Természetesen nem mindenki volt lelkes, ezt azért szeretném leszögezni. Lehetetlen küldetés lenne erre vállalkozni, de a társaság több mint fele jelezte, hogy szeretne visszajönni. Bízom benne, hogy ők megtalálják és megszólítják egymást.

Fekete Ágnes: A konfirmáció tehát nem egy végállomás.

Ferenczi Réka: Nem, ez senki esetében nem az. Számomra is rengeteg dolog érett be ezalatt a felkészítő alatt, de tudom, hogy ha korábban nem konfirmáltam volna, akkor most nem lenne mi beérjen. Azért én is kértem a gyerekektől, hogy néhány dolgot tanuljanak meg szó szerint. Lázadoztak is ez ellen, de hajthatatlan voltam, mert ha most nem tanulják meg szó szerint, akkor öt év múlva már nem fognak emlékezni a lényegére sem. Nem csak a jó pap, hanem a jó hitoktató is holtig tanul. Ebben biztos vagyok.

Fekete Ágnes: Debrecenben egy különleges szokást vezettek be a konfirmálók támogatására. Szőr Ádám beszélgetett Széles Csongor nagytemplomi ifjúsági lelkésszel.

Széles Csongor: Minden évben, amikor a konfirmandusaink elkezdenek hozzánk járni, elmondjuk a szülőknek: nálunk az a szokás, hogy gyülekezeti tagjaink közül néhány önként jelentkező vállalja, hogy egy-egy konfirmandus fiatalt személyesen bátorít, megismer. Az a cél, hogy kialakuljon az a kapocs a családok és a gyülekezet között, amely a későbbiekben azt eredményezi, hogy egyre inkább betagolódnak a gyülekezetbe ezek a fiatalok. Ez úgy történik, hogy összehívjuk azokat a gyülekezeti tagokat, akik ezt vállalják, és a gyerekeket felkészítő lelkészek bemutatják röviden a fiatalokat: mi a nevük, hol laknak, és mindenki választ valakit. Egy héttel később ünnepélyes keretek között találkoznak, megismerkednek egymással az istentisztelet keretén belül. A lelkész felolvassa a neveket, bemutatkoznak egymásnak, megadják egymásnak az elérhetőségüket, és megbeszélik, hogy mikor találkoznak először. Tapasztalataink szerint ezt a szolgálatot mind a gyerekek, mind a felnőttek nagyon élvezik. A felnőttek meghívják a gyerekeket ebédelni, süteményt enni, felhívják őket telefonon, hogy a hogylétükről érdeklődjenek. Azért fontos ez, mert nem a lelkészekről van szó, nem a "hivatalos" személyekről, hanem egy gyülekezeti tagról, aki a családdal is felveszi a kapcsolatot. Vannak példák arra, hogy jó barátságok alakultak ki.

Szőr Ádám: A szülők ezt nem furcsállják?

Széles Csongor: Az elején mindig meglepődnek. Lelkipásztorként gyakran tapasztaljuk, hogy a családlátogatás mára különössé vált, nem igazán gyakorlott. Régen a tanár-diák kapcsolatban jelen volt, mára azonban kiveszőfélben van. Ha a lelkész megy látogatni, az még nem olyan furcsa, de ha egy gyülekezeti tag, akkor felvetődik a kérdés, hogy miért van erre szükség. Mindenesetre a tapasztalatok pozitívak, a gyülekezeti tagokat szeretetteljes fogadtatás várja.

Szőr Ádám: Mennyit változott a korfirmandusok száma az elmúlt években?

Széles Csongor: Hála Istennek itt, a Nagytemplomban elég szép számban vannak fiatalok évről-évre. Idén 45 konfirmandusunk volt, tavaly 49. Korábban több volt, de Debrecenben ez még mindig nagy szám. Megfigyelhető az, hogy a fiatalok egyre kevésbé érdeklődnek: nehéz elfogadtatni azt, hogy egy éven át azért tanuljanak, mert ennek a jövőre nézve lelki áldásai lehetnek. Egy gyerek nem biztos, hogy megérti ezt. Nehezebb a fiatalok nyelvét megérteni, és a figyelmüket lekötni. Próbálunk velük sokat beszélgetni, és azokat a dolgokat, amelyek szükségesek, aktuálissá tenni az életükben.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol filippibelieknek írott levele 4. részéből és Márk evangéliuma 4. részéből:

”Könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. De a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az Igét, és gyümölcstelen lesz.”

A Biblia, ha végiglapozzuk, szinte csak negatív értelemben használja ezt a szót: kívánság. A mi korunkban is úton útfélen kívánságokat csepegtetnek belénk, hogy azután jó vásárlók legyünk. Ma talán minden eddiginél ügyesebben és alattomosabban használják ki azt, hogy az ember kívánó lény. Könnyű mézesmadzagként elhúzni a szemünk előtt egy autót vagy egy házat, rögtön egy banknak vagy egy áruháznak a markaiban vagyunk. Tegyük a szívünkre a kezünket, mindannyiunkat irányítanak valamennyire a vágyaink.

Ha gyerekeket nevel valaki, akkor szinte lehetetlennek érzi, hogy ezzel a kívánság-áradattal szembeszálljon. Mint Don Quijote szélmalmával úgy küzdünk egy-egy újsággal, MP3 lejátszóval, filmmel, kerékpárral és a gyerekek elé tárt kívánnivalók garmadával. Az egyház tehetetlenül kardozik és próbál lebeszélni, rábeszélni.

Tudjuk azonban, hogy a gaz mindig erősebb, mint a nemes növény. Mit tehetünk egy kis karddal a kezünkben nevetségesen állva a szélmalommal szemben? Talán az a legjobb válasz, ha megkérdezzük magunktól, ettől a világtól: Mit kívánok? Mit kívánsz? Mi az, amire igazán vágysz? Tárd fel kívánságaidat! Nem az a jó megoldás, ha csak kardozunk és tiltunk.

A jó megoldás az, ha a dolgok mélyére nézünk. Mert kívánságaink mögött mindig mélyebb kívánságok rejtőznek. És végül ki fog derülni, hogy valójában a szeretetre és a szabadságra vágyik mindenki.

Ezt mondjuk el, akinek csak tehetjük: Van egy hely, ahol megkaphatod a teljes szeretetet és a teljes szabadságot. Ne érd be kevesebbel, mint azzal, amire valóban vágysz! Ne hidd el azoknak, akik rajtad akarnak keresni, hogy te az autóra vágysz! Amikor valami bevonz az áruházba, kérdezd meg magadtól, mire is vágyom igazán. Minél jobban tetten érjük valódi vágyainkat, annál nagyobb eséllyel ellen tudunk állni annak, hogy a kívánságainknál fogva irányítsanak. Ezért mondja Isten: Tárd fel könyörgéseidben kívánságaidat!

Mondd el, és vedd észre azt, amire valóban vágysz, mert megadom Neked. A Megváltó Isten tudja valóban betölteni, megtölteni, kitölteni és beteljesíteni az életünket!
Ámen