2008-09-24

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Szokták mondani, hogy a vizualitás korát éljük, mindent valahogy a szemünkön keresztül szeretne az agyunkba eljuttatni. Most mégis egy olyan fest? vallomását hallhatják, aki szerint ez az állítás nem állja meg a helyét… Karátson Gábor, akinek most nyílt meg a János evangéliumához készített akvarellekből álló kiállítása a Biblia Múzeumban, életéről, hitéről vall.

Karátson Gábor: Az egész keresztyénség nekem nagyon idegenszerű volt, de a János evangéliumot mindig nagyon szerettem. A pasaréti gyülekezetbe jártam, ott kaptam valamit.

Fekete Ágnes: Engedtek kérdezni?

Karátson Gábor: Igen, az egy nagyon szabad szellemű gyülekezet volt. Tizenkét éves koromban rájöttem, hogy nem létezem. Ez a semmi élménye volt, nem úgy, hogy nincs az a kisgyerek, aki voltam, hanem azon gondolkoztam, hogy az "én" hol van, mert nem látom. Erről senkivel sem lehetett beszélni, nem akartam traktálni édesapámat, mert egyébként is különös gyereknek számítottam. Édesanyám ugyanis meghalt Budapest ostroma során. Kínlódtam amiatt, hogy nem tudtam erről senkivel beszélni. A Bibliában is kevés szó esik erről a kérdésről, igazából csak egy helyen, a "Krisztus önmagát megüresítvén" résznél. Ez a semminek az élménye. Erről sokkal inkább a keleti vallások beszélnek. Ez a kérdés igazán akkor éleződött ki, amikor egyetemistaként belekeveredtem a forradalomba. Nagyon féltem. Bujkáltam egy akkori barátomnál, és egyik nap azzal jött haza az ő akkori felesége, hogy másnap még megy egy teherautó Jugoszláviába, ki lehetne menni. Máshova is szökhettem volna, hiszen két nagybátyám is élt Amerikában, csakhogy én nem akartam sehova se menni. Itthon viszont nagyon féltem attól, hogy mi lesz velem. Nagy döntést kellett meghoznom egyetlen éjszaka alatt, és fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Erősen imádkoztam, kértem, hogy Isten mutassa meg az utat, s támadt egy intenzív képzetem – látomásnak nem nevezném – arról, hogy az Istentől csak egy vékony fal választ el. Olyan, mint egy stearinból készült lemez. Ez egy viaszutánzat, egy durva anyag. Ha megölnek, csak annyi történik, hogy ezt átütik. Azt gondoltam, hogy akkor talán nem is olyan nagy baj, ha megölnek. Sőt. Viszont ha ez így van, akkor miért meneküljek el? Ez aztán eldöntötte a további sorsomat, itt maradtam. Börtönbe kerültem, s mikor kijöttem, már nem mentem vissza a pasaréti gyülekezetbe, mert erős ellenállást éreztem. A fogolytársak között nagyon intenzív közelség alakul ki, hiszen a hat ember egymás előtt tesz mindent. Ilyen közeli viszonyba az ember – élete során – legfeljebb a feleségével kerül. Ők lettek a gyülekezet számomra. Megnősültem, gyerekeink lettek. 33 éves voltam, amikor egy elsöprő én-élményem volt. Ki az, aki az emberben azt mondja, hogy én? Ez a létélmény ugyanott volt, ahol eddig azt tapasztaltam, hogy nincsen semmi. Mikor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy kit keresnek, s ők azt felelik, a Názáreti Jézust, Krisztus azt feleli: én vagyok. Ego eimi. Döbbenetes pillanat volt számomra, ekkor jöttem rá, hogy ez az Isten neve. Erre a folytatás a bizonyíték, hiszen a tanítványok -mikor ezt meghallják – a földre esnek. De miért esnek a földre egy ilyen egyszerű mondattól? Ezt én is elmondtam mind a kétszer, amikor letartóztattak, a rendőrök mégsem estek földre, csak annyit mondtak: keljen fel, velünk jön.

Fekete Ágnes: Tehát Isten neve, hogy vagyok, aki vagyok?

Karátson Gábor: Isten neve az, hogy "én vagyok". Az én-tudat lyuk a világ szövedékén, hiszen a tobbi valóságot, mint fenomént, mint jelenséget tapasztaljuk csupán, de magunkat egészen másként, létélményként. Fura volt számomra, hogy amit semminek vélnék, az maga az, aki azt mondhatja, hogy én vagyok.

Fekete Ágnes: Hogy jött ez a pillanat?

Karátson Gábor: Ezt felidézni nem nagyon lehet. Akkoriban a Gellért-hegyen laktunk. Kinéztem a déli lejtőn, és egyszer csak megértettem, hogy az egész mindenség ebben úszik. Abban, aki benne azt mondja, hogy én vagyok.

Fekete Ágnes: Akkor ez egy természeti képből adódó felismerés volt?

Karátson Gábor: Lehet, hogy ez is belejátszott, de e pillanat előtt is már számtalanszor láttam azt a tájat, és mégsem történt semmi. Egy hasonlattal élve, inkább olyan érzés volt ez, mintha egy gyorsvonattal kellene rohannom.

Fekete Ágnes: Akkor ez egy új perspektívát adott?

Karátson Gábor: Teljesen. A létezésem teljesen új perspektívába került. A börtönévek óta az ún. redukcionizmus púp volt a hátamon. Ez a "hivatalos" világnézet, bár ettől ma már a rangosabb fizikusok is elhatárolódnak. A redukcionizmus lényege az a feltevés, hogy amit mi látunk, azt csak mi észleljük úgy, ahogy látjuk, valójában minden csak atomokból és rezgésekből áll. Nincsenek színek – ezt én, mint festő különösen bántónak éreztem -, csak mi látjuk olyannak a világot, amilyen. Ezt tanították az iskolában. De így a világtól nagyon elidegenedik az ember, olyan lesz, mint egy nyomorék, aki nem azt észleli, ami van.

Fekete Ágnes: De ennek az élménynek a nyomán meglett a létezés? Nem igaz, hogy csak atomok vannak, hanem van létezés?

Karátson Gábor: Ami ráadásul bennem gyökerezik. Igen, van létezés, de nem úgy, hogy más is ugyanezt láthatná, ha akarná.

Fekete Ágnes: Akkor vannak színek is? Azok sem csak látványosságok?

Karátson Gábor: Természetesen vannak. Césanne azt mondta, ezek a világ gyökereitől szállnak fel. Már régóta mondják, hogy mennyire lehetetlen ez a vélekedés. Annál is inkább, mert a rezgéseket is én olvasom le a múszereken, a színeket is én látom. Ebbe a mechanikus világszemléletbe a földi élet még bele is bukhat, mert ennek alapján gondolják azt, hogy bármit megtehetünk, mert a létezés csak fizikai dolog. Mindig nagyon érdekelt a klasszikus kínai filozófia.A "Változások könyvében" megtalálható az a történet, hogy a kezdet nagyon csodálatos, de bekövetkezik egy katasztrófa, ami csak valamilyen "alászállással" orvosolható. Olyan momentumokat találunk például, hogy az ég leszáll a föld alá, a hegy gyomrába. Ennek a csúcs- vagy éppen a mélypontja, a fény megsebzése című hexagram, amelyben a fény eltemetkezik a föld sírjába. Ez egy történelmi alakhoz kötődik, Gí hercegéhez.

Fekete Ágnes: Ez egy krisztusi előkép.

Karátson Gábor: Igen, ez engem is teljesen megdöbbentett. Nagyon világos a vonalvezetés, pedig egyébként ez egy 64 hexagrammból álló igen bonyolult rendszer. Először azt hittem, hogy a keresztyénség helyett ezen túl nekem a ji kinghez kell magamat tartanom. De meglepő felfedezést tettem. Kafka azt írja, hogy amit az egész életben kerestél, az általában ott van a szomszéd szobában. Velem is ez történt. Egyszer csak egész más színben láttam a Bibliát is a ji king hatására, és ez nagyon megdöbbentett. Ez persze nem egy este eseménye volt, hanem tizenkét évi munka eredményeképpen jött elő. Hozzájárult még, hogy kölcsönkaptam a Vizsolyi Bibliát. Az a magyar nyelvnek egy csodája, hasonlóan lenyűgöző élmény. Olyan, mintha egy medve vagy egy oroszlán bejönne a lakásba.

Fekete Ágnes: Tehát visszatalált a Bibliához?

Karátson Gábor: Igen. Már tíz éve, mint a "rendes" emberek, minden reggel Bibliát olvasunk. Nem is tudunk már e nélkül meglenni, olyan, mint a levegő, betölti az ember életét.

Fekete Ágnes: Tehát kiderült, hogy amit a kínai filozófiában jónak talált, az itt van a szomszédban, a Bibliában?

Karátson Gábor: Igen.

Fekete Ágnes: Térjünk vissza picit a színekre! Nagyon érdekes a festészet metafizikai megközelítése: a színeket, mint valóságot felfogni.

Karátson Gábor: Ha a színek nem a valóság lennének, akkor minden festő futóbolond volna, hiszen olyan lenne, mintha képzelegnénk. A hideg és a meleg is valóság. Beszélünk a szeretet melegéről és a szerelem tüzéről. Ezek nem matematikailag mérhető fogalmak. Galilei óta rátértek arra, hogy mindent ki kell számolni, mert azt mondták, hogy az élet világa számszerű sorokból tevődik össze. Vissza kellett volna vonatkoztatni ezeket az adatokat az élet világára. Ha azt mondom, hogy a feleségem ennyi meg ennyi sóból, zsírból, meg mészből áll, akkor nem állítok valótlant, mert ez tény. De ezzel még nincs meg az életre szóló szerelem, a nevetés. Ebben még nincsen semmi, pedig a már tárgyalt tudományosság azt állítja, hogy ez a valóság. Vagyis én a feleségemet csak elképzelem… Mindig az élt bennem, hogy Jézus személye nélkül nem állok meg a lábamon. Foglalkozatott a gondolat: mi lenne, ha meg is nézném őt? Számomra a festészetben valami imádkozásszerű van: az a szándék, hogy lássuk, hogyan is nézett ki ez vagy az a jelenet? Olvasom a szöveget, ott van mellettem a papír, festék, ceruza, ecset, és jön valamiféle segítség az alkotásnál. Nem azt szeretném csinálni, amit Munkácsyék, hogy elképzelek egy történelmi szituációt kosztümökkel, sisakokkal, mert nem is hiszek abban, hogy ez így volt. A Bibliában nem helyszíni tudósítások vannak. Nekem arra van szükségem, hogy ezek a jelenetek valahogy most legyenek, Krisztus és Pilátus most beszélgessen. A papír majdnem átlátszó. Valami elkezd keletkezni. A vízfesték azért jó, mert folyik. A színeken keresztül párbeszédbe lépek a jelenettel. Ez olyan, mint a házasságom: negyvenöt évvel ezelőtt a feleségemmel bekerültünk egy gömbbe, és azóta abban létezünk, és sehogy se akarunk kikerülni belőle, sőt egyre érdekesebb lesz. Párbeszédnek lehet ezt nevezni. Nem lehet előírni, hogy pontosan hogyan kell lefestenem. Hiszen akkor csak fegyelem volna. A színekkel párbeszédben állok. Azt szoktam érezni, hogy valójában nem is én festem a képet, hanem a papír túloldaláról egyszer csak valaki válaszol. Talán nagyképűen hangzik: mintha az Isten csinálná a képeket. Természetesen én vagyok ott a szobában, és én fogom az ecsetet, de az tagadhatatlan, hogy valamiféle segítség mindig érkezik, mintha egy diskurzus zajlana. A látás sokkal régebbi, mint a gondolkodás. Már nagyon régóta látnak az emberek. Állandóan érzékelem, hogy ez egy lefordíthatatlan nyelv.

Fekete Ágnes: A plakátok – hogy rossz értelemben vegyük ezt a képet – jól tudják, hogy az emberi létezésnek egy sokkal mélyebb szintjét tudják megérinteni, mint a szavak.

Karátson Gábor: Igen, ez igaz, de ennek a bírálatát rosszul közelítik meg. Azt szokták mondani, hogy az ember képekben gondolkodik, de ez nem igaz. Ezek nem képek, megvakítási eszközök. Jó példa erre a női test felhasználása a reklámiparban, és minden másban. Elsőre úgy tűnik, mintha egy szexuálisan túlfűtött világban élnénk, de én már régóta azt gondolom, hogy pontosan az ellenkezőjéről van szó. Ez egyfajta aszexuális támadás, el akarják venni az ember kedvét attól, hogy a női szépségben gyönyörködjék. A közvetlen érzéki tapasztalatot akarják felszámolni, ami egy gyalázatos politikai támadás, amivel az emberiséget meg akarják bénítani, hogy alávesse magát a konzumdiktatúrának, hogy azután mindenki olcsón kulizzon, utána otthon TV- t nézzen, autót vegyen, majd elpusztuljon, mintha sosem élt volna.

Fekete Ágnes: Fel kellene felismerni, hogy a vizualitással a létünket támadják meg.

Karátson Gábor: A látás nem is vizualitás, hanem egy tapasztalat. Amikor Sienában voltunk, megnéztük Duccionak a székesegyház múzeumában kiállított Majesta című igen nagy és széles festményét. Gyönyörű. Másfél órát álltam előtte, azt gondoltam, hogy én ezennel a révbe értem, mert ez a mennyek országa előttem. Vettem egy könyvet róla, s azt gondoltam, hogy majd téli estéken nézegetjük a reprodukált festményt. Mikor itthon kinyitottam a könyvet, meglepetésemre nem találtam benne magát a képet. Azért jó, hogy megvan a könyv, mert emlékeztet, hogy valahol létezik ez a kép, de teljesen reprodukálhatatlan. Duccio Majestája egy totális tapasztalat. Visszatérve a saját festészetemre, azt mondhatom, hogy "szerénytelenek" a céljaim, mert nem egyszerűen illusztrálni szeretnék, hanem megfesteni azt, ami a jelen pillanatban történik. Szerintem minden ezen a bizonyos jelen pillanatiságon múlik. "Megszülethet Jézus ezerszer is Betlehemben, ha benned nem születik meg egyszer sem, el vagy veszve örökre." A Bibliának van egy jelen idejűsége. Rólam van szó, nem arról, hogy más messzi tájakon éltek egzotikus fickók, akik mindenféle történeteket átéltek, hanem én vagyok József, akit bedobtak a kútba.

Fekete Ágnes: A képek tehát így születnek? Ezek afféle megértett álmok?

Karátson Gábor: Igen, én úgy érzem, hogy Jézus az, akit én a képre festek. Egy gyékényen árulunk. Közös alapon vagyunk, amely annak a bibliai résznek felel meg, hogy "nem mondalak többé titeket szolgának, hanem barátaimnak". Ha barátok vagyunk, akkor egy gyékényen árulunk, nincs szó arról, hogy rettegnék attól, hogy biztos rosszul teszek valamit. Akkor csupán szolga vagyok. Ettől függetlenül persze egy barát is elronthatja a dolgot, csak bizonyos értelemben egyenlők vagyunk. A médiavilág, a tudományos ismeretek mind azt akarják bebizonyítani, hogy mi csak kicsi pontok vagyunk, úgysem számít, hogy mit gondolunk, de ezzel szemben a keresztyénség azon alapszik, hogy volt egy fiatalember, akit korán kivégeztek, a tanítványai szétszaladtak különböző provinciákba, belső viszályok is voltak, de mégis megszületett ebből a kereszténység. Ez bizony ebből jött létre, ebből a vesztes indulásból. Azért az számít, hogy egy emberrel mi történik. Én állok a centrumban. Néprajzból is tudjuk, hogy az életfa pont ott gyökerezik, ahol mi vagyunk most, mi magyarok, vagy akárki. Tehát nem a globalizmus világa, hanem a teljesség világa számít, amely csak egy emberben jelenhet meg.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján, a kiskunhalasi templomba látogatunk el. Bödecs Pál igehirdetée Máté elhívásáról szól, a Máté evangéliuma 9. részéből:
"Jézus meglátott egy embert, akit Máténak hívtak, ülni a vámnál. Jézus így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt. Amikor azután Jézus az asztalnál ült, sok vámszedő és bűnös jött oda."

Bödecs Pál: Néhány napja beszélgettem valakivel, aki finom kritikát fogalmazott meg, mert szerinte túl sokat mondjuk, hogy Krisztus segít, de igazából nem mondjuk meg, hogy miben, tehát nem is biztos, hogy ez így van. Hogyan tud segíteni Krisztus nekünk, az életünk helyzeteiben, és hogyan segít abban, hogy egyre jobban megismerjük az Ige valóságát és értelmét.

Véleményem szerint első segítsége az, amit a közmondás úgy fejez ki: madarat tolláról, embert barátjáról. A barátaink nagyban hatnak ránk, és egyre inkább hasonlítunk hozzájuk. Minél több időt töltünk velük, minél szorosabb kapcsolatban vagyunk velük, annál inkább észreveszik rajtunk, a hanghordozásunkon, szókincsünkön, hogy ki az, akire figyelünk, és aki számít nekünk. Erre van szükségünk: hogy barátaink legyenek, hogy olyan barátaink legyenek, akiktől jót tanulhatunk. Kevés értékes kapcsolatunk van, egyre kevesebb, és meg kell ezeket becsülni. Ezért olyan nagy kincs, ha valaki Jézussal tud kapcsolatba kerülni, ha valakinek Ő lesz a barátja. Ez lehetséges. Ez valósággá válhat a Biblián keresztül. A Biblia lapjain keresztül Jézus olyan közel kerülhet hozzánk, olyan napi kapcsolatba kerülhetünk vele, hogy egyre inkább csodáljuk, egyre több időt töltünk Vele, és egyre inkább átvesszük az Ő stílusát, életfelfogását, viselkedésmódját, még talán a szavait is.

Én, ahogy telnek az évek, azt tapasztalom, hogy ezt nem tudom megunni. Nem tud kisebb örömmel eltölteni, amikor Jézussal találkozom, mint évtizedekkel ezelőtt. Sok minden már ismerős, sok mindent már másképp gondolok én magam is, de Jézus személye mindig elvarázsol, megdobogtatja a szívemet, és csodálattal tölt el. Nézzétek meg például itt, ebben a jelenetben őt! Milyen szabad és felnőtt emberként jelenik itt meg, aki nem törődik azzal, hogy mit mondanak a többiek. Akinek van egy célja, egy elképzelése az életről. Aki ezt bátran képviselni meri és tudja, vállalva a következményeket illúziók nélkül, és mégis egyértelműen és következetesen, nem megkeseredve, hanem derűsen és magától értetődően. Olyan kevés felnőtt emberrel találkozunk manapság! Sokan vannak még negyven éves korukban is, akikről azt látjuk, hogy nem értik, mi az életük értelme, keresik magukat, és még mindig nem találják. Ezzel szemben itt van Jézus, akiről ha kicsit is megismered, az sugárzik, hogy Ő tudja, hogy miért van ezen a világon. Tudja, hogy mi az életének a célja és az értelme. Tudja, hogy akár még a halál felé menve is lehet boldog és teljes életet élni. Irigylésre méltó számomra ez.

Irigylésre méltó számomra a felnőtt gondolkodásmódja mellett az a figyelmesség, a gyengédség, amit megfigyelhetünk ebben a történetben is. Hogy Ő észreveszi az embereket, és úgy tudja megszólítani őket, hogy megérzik a szeretetét. Azt olvastuk, hogy amikor Jézus továbbment, meglátott egy embert ülni a vámnál. Melyértelmű és kifejező, hogy egy embert látott meg benne, nem a foglalkozását látta, ahogy a többiek. Egy vámszedő, akit mindenki utál, megvet, akit nem hívnak meg a rokonok a lakodalmakba, akivel nem ülnek egy asztalhoz, aki már beletörődött ebbe. Jézus egy embert lát meg. Aki vágyna valami szebbre, valami jobbra, valami másra, aki szeretne kitörni abból az életformából, amiben van, de már nem tud, mert belefásult. Jézus ezt észreveszi rajta, meglát egy embert. S milyen gyengéden foglalkozik vele aztán később is, amikor meghívja az asztalához nem csak őt, hanem a barátait is, a régi társaságát is. Bennük is észreveszi az embert, a kívánságot egy más, egy új élet iránt.

S ugyanakkor, mikor Jézus ilyen gyengéd, mennyire egyértelmű is tud lenni: amikor jönnek a farizeusok, finnyáskodnak, nem mernek szólni, s akkor a tanítványoknak Jézus azt mondja, hogy menjenek el és tanulják meg, mit jelent: "Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot." Megmutatkozik Jézusnak a másik nagy ajándéka, másik nagy segítő volta, hogy a barát mellett Ő tud tanító is lenni. Igaz, hogy a tanítása első pillantásra nem annyira kedves, hiszen elküldi ezeket az embereket. Menjetek el! Van ebben egy szomorúság: menjetek el és tanuljátok meg, s ha majd megtanultátok, gyertek vissza! Van talán egy lemondás, reménytelenség is ebben, hogy velük már nem lehet mit kezdeni. Ha nem tanulták meg a prófétáktól, hogy miért ül Ő együtt a bűnösökkel, miért osztja meg velük az asztalát és ételét, akkor nem lehet velük mit kezdeni.

Sokszor félek attól, hogy Jézus esetleg ránk is, énrám is így gondol. Velem már nem lehet mit kezdeni. Van egy félelmetes lehetőség: annyira úgy gondoljuk, hogy ismerjük a Bibliát, tudjuk, hogy milyennek kell egy keresztyénnek lennie, hogy mit lehet Jézustól meghallani, hogy igazából már nem is vagyunk rá kíváncsiak, és nem is tud nekünk semmit mondani. És akkor Jézus azt mondja, menjetek és tanuljátok meg rendesen! Pont azok vannak ilyen szempontból a legnagyobb veszélyben, akik a legmagabiztosabbak és leginkább tudni vélik, hogy mit is olvasnak, mi is van a Bibliában. Mennyivel más, amikor Jézus így szól hozzánk: jöjjetek hozzám és tanuljátok meg Tőlem! Hogyha nem húzogatnánk a szánkat, hogy mit akar ez nekünk mondani, tanulok én mástól, sok mindent tudna nekünk tanítani, ha tőle akarnánk tanulni. S nem ítélkeznénk felette, hanem meghallanánk azt a halk és szelíd hangot, megértenénk azt az üzenetet, ami ezen a hangon keresztül szól hozzánk. Luther Mártonnak van egy szép képe erről: olyan ez az élet, mint mikor az ember toporog egy nagy fal előtt, és nem tud rajta keresztülugrani az örök életbe, retteg a haláltól, Jézus pedig jön, lehajol, a hátára ugorhatunk, és onnan ugorhatunk át a falon. Jézus engedi, hogy a hátára ugorjunk, lehajol elénk. Ezért ül le az asztalhoz a vámszedőkkel együtt, hogy lehetőséget kapjanak legalább arra, hogy megszabaduljanak a régi életüktől. Ez a vámszedő soha nem ment volna el Jézushoz, ha Ő nem keresi fel. Ült volna továbbra is az asztala mellett, és számolgatta volna a bevételt, álmodozott volna egy új életről, és szomorkodott volna, gondolkodott volna a szíve mélyén, hogy mennyire nem ér semmit az ő gazdagsága, de nem mozdult volna meg. Jézus azonban odamegy hozzá, és elhívja. Odamegy hozzá és megszólítja.

Adjunk hálát ezért az Ő lelkületéért, ami ma is megvan benne. És vegyük észre, hogy talán bennünket is erre akarna használni, hogy menjünk oda másokhoz, akik nem mozdulnának maguktól, de várnának bennünket. Lehet, hogy éppen csak erre lenne szükségük, erre a hívásra, és aztán majd egyszer erre a kérdésre.

S a harmadik: Jézus hogyan segít bennünket a tanításán, az élete példáján túl? Úgy gondolom, hogy ő tényleg orvos, a mi legnagyobb betegségünk pedig, ami sok más betegségünknek a gyökere, de a nyomorúságainknak biztosan, az az Isten hiánya. Úgy mondanám, Jézus ennek az Isten hiánynak az orvosa. Jézus mellett meggyógyult az, hogy Ádám mellett valahogy elszakadtunk az Istentől. Azóta hiányzik nekünk. Hogyan is gyógyítja Jézus az "istenhiány-betegségünket"? Nem úgy, ahogy sokan gondolják, miszerint ad olyan különleges pillanatokat, élményeket, tapasztalatokat, amikor mintegy kiemelkedünk ebből a földi világból, és átkerülünk egy pillanatra a mennybe, akkor pedig ott, abban a boldog percben máshol vagyunk. Aztán visszajutunk a hétköznapokba, ahol megint kínlódunk egy darabig, és várjuk azokat az újabb perceket, amikor egy közösségben, egy istentiszteleten, vagy az éneklés vagy az imádságaink közben újra felemelkedhetünk a földről, és érezhetünk valamit a mennyország ízeiből. Ez nem így van.

Jézus odamegy közéjük, ott van Isten az asztal mellett, ott van Isten a hétköznapjaikban. Ha felfedezzük a hétköznapjainkban az Istent, az ő szentségét a maga hétköznapiságában, az egyszerűségében, a természetességében, akkor meggyógyul az életünk. Akkor meggyógyítja azt a hiánybetegséget, ami beteggé tesz bennünket. És ha észre tudjuk venni, hogy itt van velünk a gyermekünknek a mosolyában, a barátaink kézszorításában, a szélben és a napsütésben és ez mind az Ő jelenlétének a valósága és tükröződése, de nem is csak a tükröződése, hiszen Ő tényleg itt van közöttünk. De ezt nem érezzük, nem látjuk, mert megbetegedtünk. Nem a különleges dolgokban van közöttünk, hanem az egyszerű dolgokban.
Ámen.