2009-02-04

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A Református Egyház az egyik legősibb olyan intézmény, amelyben alulról építkező módon, a közösség bizalmával választják a vezetőket, minden szinten egy világi és egy lelkészi képviselőt. A Magyarországon, a Református Egyház négy egyházkerületében lezajlottak a választások, és mindegyik új tisztségviselőt beiktatták tisztébe. Tiszántúlon Bölcskei Gusztáv, Tiszáninnen Csomós József, Dunamelléken Szabó István lett a püspök, azaz folytatták megbízatásukat. Dunántúlon viszont új püspököt szenteltek, Steinbach Józsefet, aki Balatonalmádiban lelkész. Először lelkészi hivatásáról faggattam.

Steinbach József: Én Herenden nevelkedtem, és mivel ott nem volt református gyülekezet, a szentgáli gyülekezetbe jártunk vasárnaponként istentiszteletre. Szentgál 3 km-re van Herendtől. Busszal jártunk át, és mivel az 10 órakor indult tőlünk, mi mindig késve érkeztünk a templomba. 10 percet késtünk általában, így mindig az igehirdetés előtti énekre értünk oda. A lelkész, Csákvári Ferenc elnézte nekünk a késést, mert örült annak, hogy édesanyánk átvisz bennünket. Engem már ebben az időben komoly hatások értek, még ma is emlékszem egy-két igehirdetésére: húsvétiakra, illetve azokra, amelyeket egy sorozat keretében tartott Jónás könyvéről. Megmaradtak bennem üzenetek, amelyeket Isten folyamatosan érlelt bennem. Balatonfüredre jártam középiskolába, ezáltal pedig a veszprémi gyülekezettel alakult ki komolyabb kapcsolatom. A középiskolás évek alatt érlelődött meg bennem az elhívás-érzés, az érettségi idején pedig már református lelkész szerettem volna lenni, de ezt olyan nagy és szent feladatnak tartottam, hogy nem mertem rögtön az érettségi után jelentkezni. Két évig dolgoztam a középiskola után, és ebben a két évben jutottam el oda, hogy jelentkezhetek a teológiára.

Fekete Ágnes: Mit dolgozott?

Steinbach József: Kertészként dolgoztam Veszprémben, a Gyermekek Házában, és ez az idő sem volt véletlen, mert ott ismertem meg a feleségem, aki a szolgálatban hűséges társam, mindenben segít. Nélküle nem boldogulnék ebben a szolgálatban. Budapestre jártam teológiára, és 1990-ben végeztem, majd a Balatonalmádi-Balatonfűzfői Társegyházközségbe kerültem segédlelkészként. Egészen máshova szerettem volna menni, ugyanis a Mezőföldi Egyházmegyében rendszeresen végeztem szolgálatot, és vártak engem. Viszont ugyanakkor Balatonalmádiban megürült a lelkészi állás, a püspök úr pedig oda rendelt ki engem. Azzal a gondolattal mentem Balatonalmádiba, hogy ezt az egy évet ott töltöm, aztán megyek Csákberénybe, de már egy hónap után éreztem, hogy nekem ott a helyem. Nem véletlenül vezérelt engem Isten arra a helyre. Azóta is itt élek és szolgálok, nagyon sokat kaptam ettől a két gyülekezettől, a két várostól, a helyemen vagyok. Ez az első helyem, azaz 19 éve élek itt. Püspökként sem szeretnék megválni a gyülekezetektől. Közben szereztem egy vallástanári diplomát, és tavaly megkaptam a Pannónia Egyetemen az antropológia-etika-társadalomismeret szakon a diplomát. Ez nagyon elmélyítette a teológiai tudásomat is.

Fekete Ágnes: Az emberben óhatatlanul van egy szkepszis mindenfajta hivatalos formával szemben. Egy hivatalos forma, mondjuk a püspökség, valóban lehet kerete annak, hogy segítsünk?

Steinbach József: Lehet keret, tudniillik az egyház nem e világból való, de ebben a világban él, tehát kénytelen intézményesülni, a különböző fórumokon magát képviselni. Emiatt mindenképpen keret kell, hogy legyen, de nem mindegy, hogy milyen keret. Nem mindegy például az, hogy mit részesítünk előnyben a költségvetés megalkotásakor, az adott lehetőségek között hogyan osztjuk el a rendelkezésre álló forrásokat. Ezekben komoly lehetőségeink vannak, persze nem a püspököknek, hanem a testületnek. Hiszem tehát, hogy lehet keret, de csak úgy, hogy ha személyes kapcsolatot is tart a végeken szolgáló lelkipásztorokkal, gyülekezetekkel, gondnokokkal, presbitériumokkal. Fontos, hogy a püspök a gyülekezetekkel ne csak ünnepélyes keretek között, protokoláris szinteken találkozzon, hanem üljenek le és beszélgessenek egymással. Azoknak a feladatoknak az ellátását, amelyekhez kevésbé értek, azoknak a szolgatársaimnak szeretném átadni, akik sokkal inkább értenek az adott ügyhöz. Ez azt a célt is szolgálná, hogy személyes kapcsolatba kerülhessek gyülekezetekkel, és a döntéshozatalba bevihessem azokat a valós problémákat, amelyeket a személyes kapcsolaton keresztül ismertem fel.

Fekete Ágnes: Az egyik seb, amit most mindenképpen gyógyítani kellene, a kommunikáció. Az egyházon annyi teher van most, olyan sok feladatot ellát, hogy a párbeszéd valóban nem mindennapos.

Steinbach József: Az őszinte és indulatmentes kommunikáció, az egymással való beszélgetés, Isten színe előtt való megbeszélés rendkívül fontos. Egyre inkább visszahúzódik mindenki a saját gyülekezetébe. Egyikünknek sem jó, ha nincs közöttünk élő kapcsolat. Az ügyünk közös, össze kell fognunk, hogy együtt tudjunk szolgálni.

Fekete Ágnes: Sokan nem tudják, hogy a lelkészek külön élnek, egy-egy faluban egymástól néha nagyon messze.

Steinbach József: Így van, ennek ellenére kell egymást keresnünk. Persze ezt nem lehet felülről elrendelni, de motiválni lehet. A lelkészeknek maguktól kell rádöbbenniük arra, hogy nem jó egyedül dolgozni. Egy nagyon jó példa az együttműködésre a Balaton déli részén, Somogy megyében kialakult összefogás, ahol néhány fiatal lelkész létrehozott egy szövetséget. Néhányszor jártam már náluk beszélgetni, és óriási lelki erőt éreztem ebben a csapatban. Mindegyikük csodálatos dolgokat művel a maga gyülekezetében. Rendszeresen találkoznak, együtt készülnek igehirdetésekre, együtt imádkoznak, átbeszélik a gyülekezeteik gondjait. Együtt szerveznek ifjúsági alkalmakat, bibliaórákat, kirándulásokat.

Fekete Ágnes: A Református Egyház négy egyházkerületből áll, és a Dunántúli Egyházkerület az, amelyben területéhez képest legkisebb arányszámban élnek reformátusok. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Steinbach József: Különösen oda kell figyelnünk egymásra. Ha tényleg elhívásunk van, akkor szívügyünk az, hogy a ránkbízottakra odafigyeljünk. Az Isten Szentlelke lassan, de biztosan elkezd munkálkodni. Nem látványos eredményekre van szükség, hanem folyamatos, kitartó szolgálatra, amely által egyszer csak láthatóvá válik a növekedés, mint ahogy a mag kibújik a földből, úgy bújik ki az élet csírája is.

Fekete Ágnes: Sok ilyen lelkész van?

Steinbach József: Remélem. Természetesen szeretnénk a külső feltételeket is megteremteni, hogy egyre több olyan lelkész lehessen, akik örömmel végzik a szolgálatukat. Ehhez külső feltételekre is szükség van. A legtöbb református lelkésznek házastársa, gyermekei vannak, őket fel szeretné mindenki nevelni. A külső feltételek megteremtésében nagy szerepe van az egyház vezetésének. Nagyon szeretnénk odafigyelni a kis gyülekezetekre. Vannak olyanok közöttük, amelyek azért haldokolnak, mert a falu is haldoklik, de olyanok is vannak, amelyek bár kicsik, de élni akarnak. Már jövő héten lesz egy találkozó, ahol erről lesz szó: előbb egy szűk körben, aztán az esperesi értekezleten, majd a testület előtt. Arról fogunk beszélni, hogy milyen lehetőségeink vannak ezeknek az élni akaró kis gyülekezeteknek és lelkészeiknek megsegítésére. Azt már tudjuk, hogy körülbelül 20 %-kal csökkent az az összeg, ami leosztható az egyházkerületek részére, ami azt jelenti, hogy kevesebb összegből gazdálkodhatunk. Én hiszem azonban, hogy itt többről van szó, mint pénzről. Az Úristen az adott keretek között is tud bennünket használni.

Fekete Ágnes: Ebben a hónapban a Reformtus Egyház Missziói Központja egy tanfolyamot indít azok számára, akik szeretnének önkéntes kórházlátogatók lenni. Vörös Virág beszélgetett egy fiatal látogatóval: Szlavov Krisztiánnal, és a misszió vezetőjével, Háromszéki Botonddal.

Szlavov Krisztián: Úgy éreztem, hogy itt talán hasznossá válhatok.

Vörös Virág: És nem féltél, hogy esetleg lelkileg nehéz helyzetekkel találkozol?

Szlavov Krisztián: Erre nem is gondoltam, ez egy hirtelen ötlet volt.

Vörös Virág: Eddig mik a tapasztalataid?

Szlavov Krisztián: Nagyon jók. Én nem vagyok olyan ember, aki elzárkózna az emberek problémáitól, szívesen meghallgatom az idősebb embereket is. Mondhatni, hogy megtaláltam a számításaimat.

Vörös Virág: Mióta csinálod ezt?

Szlavov Krisztián: Nem olyan régóta, két hete voltam először és most vagyok másodjára. Az egyik beteg, akit meglátogattam mind a két alkalommal egy idősebb férfi. Józsi bácsi igazi kuriózum, olyan életutat futott be, ami páratlannak mondható. Olyan hozzáállása van, ami mások számára is példaértékű lehet, nem csak a saját korosztályában. Bár idősebb, de a lelkülete nagyon fiatalos, egyedülálló verseket ír. Együtt is olvastunk verseket Rákóczi korából. Igyekszik azt a kort, amellyel foglalkozik rekonstruálni, ennek érdekében sokat megtesz. Elmentek Rákóczi szülőhazájába, Zemplénbe, ezt az élményt is őrzi egy verse. Sokat lehet tanulni tőle. Józsi bácsi a Don-kanyarban is szolgált, Horthy katonája is volt. Egy élő történelemkönyv. Szerintem nagyon fontos lenne a fiatalok számára, hogy meghallgassák az idősebb embereket. Ez a szolgálat jó alkalom erre, hiszen mi is adhatunk valamit, miközben gazdagodunk is: beleláthatunk az idős emberek életében, megismerhetjük a gondjaikat, együtt érezhetünk.

Vörös Virág: Egyébként mivel foglalkozol?

Szlavov Krisztián: Az ELTE-re járok, geográfiát tanulok. Tudom, milyen az, ha valaki idős, és már nem sok reménye van. Még ismerhettem a nagyszüleimet, akik szintén voltak kórházban, ahol látogattam őket, és igyekeztem enyhíteni a gondjaikon.

Háromszéki Botond: A Merényi Gusztáv Kórház Krónikus Belgyógyászatán vagyunk most, ahol egy kisebb önkéntes csoporttal végigjárjuk az egész osztályt. Először mindig csak bemutatkozunk, elmondjuk, hogy a Református Egyház Kórházmissziójától érkeztünk azért, hogy meglátogassunk embereket. Sok kórteremben várnak is már ránk, mert ismerik ezt a szolgálatot. Az önkéntesek is szokták jelezni, ha valakit újra meg szeretnének látogatni. Szeretnénk indítani egy önkéntes képzést a Református Missziói Központtal, a Kórházmisszióval és a Gyökössy Endre Intézettel közösen. Február 15-ig lehet jelentkezni. Minden gyülekezetet értesítünk erről a lehetőségről. A látogatáson kívül az ünnepek megélésében próbálunk segíteni azoknak, akik kénytelenek kórházban lenni olyankor. Karácsonykor körbejártunk, azokat az énekeket énekeltük el, ha ismertük őket, amelyeket a betegek szívesen hallottak volna. Így énekeltük a 90. és a 25. zsoltárokat. Felemelő érzés volt látni, milyen sokat jelent nekik az énekünk. Tapsoltak, ennél nagyobb dicséretre nincs szükség.

Fekete Ágnes: Elmúlt adásunkban adósok maradtunk azzal, hogy egy istentiszteletre látogassunk el, mint minden hónap végén. Terveink szerint most pótoljuk, mivel egy kiadott hangzó CD-t is szeretnénk ezzel bemutatni. Kósa István, szanki lelkész karolta fel azt az ügyet, hogy a régi nagyhírű lelkészek prédikációit megörökítse. Néhány száz példányban ezt a Dunamelléki Egyházkerület ajándékaként már meg is kapták sokan. Egy prédikációt hallgathatnak meg róla, melyet Gyökössy Endre a 80-as években mondott el Újpesten. A régi felvétel minőségéért elnézést kérünk.

Gyökössy Endre: Jézus szavait olvasom: Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

Az életünk nagy megpróbáltatásai, bajai, tragédiái, amelyekbe belesodródtunk az életünk során, legyen az betegség vagy más nyomorúság, háború, ostrom, fogság, különös módon, a Lélek titokzatos munkája által, felszívódnak, mint egy rosszul beadott injekció hematómája, a Lélek feldolgozza őket. Lassan felszívódnak a lényünk mélyén. De van, ami mindig megmarad. Ezek kicsi dolgok.

A gyermekeink még kicsik voltak Budapest ostromakor, a feleségemmel együtt éltük végig, nagyon nehéz volt. A parókia pincéjében húztuk meg magunkat, zúgtak a gránátok, a lövedékek, és azt sem tudtuk közben, hogy melyik házba csapódnak be éppen. Félelmetes idők voltak, és mégsem erre emlékszem vissza, ha Budapest ostromára gondolok, hanem egy Váci utcai nénire, Czakó nénire, aki a leghevesebb támadások között indult útra otthonából hozzánk, ami egy óra gyalogutat jelentett, hogy egy kis spenótot hozzon nekünk. Amikor becsöngetett alig mertünk kimenni, mert akkor is lőttek. Ő nyugodtan, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, besétált, letette az asztalra a spenótot, és elmondta, hogy azért jött, hogy a kislányok ne maradjanak éhen. Való igaz, hogy majdnem éheztünk akkor, és az a kis tál spenót életmentő lehetett. Az egyik lányunk fel is sírt az éhségtől előző éjjel. Számomra ez maradt meg drága szimbólumként az egész ostromból: egy kis lábos spenót. Hát nem kegyelmes az Isten, hogy így vonja össze, oldja fel a nagy szörnyűségeket?

Egy férfi számára talán az egyik legnagyobb szomorúság az édesanyja halála, hiszen azután már senki nem mondja azt, hogy kisfiam. Akkor öregszünk meg. Amikor édesanyámat eltemettük, nem tudtam az igehirdetésre figyelni, azt sem tudom, hogy kik vettek részt a szertartáson, megrendülten álltam a sírja mellett. Egyre emlékszem csak: amikor már majdnem mindenki elment, csak egy pár ember maradt ott szűk körben a sír körül, valaki az emberek gyűrűjén keresztül egy hófehér virágcsokrot dobott anyám sírjára. Amíg élek, ezt a repülő fehér virágcsokrot nem felejtem el. Ez az emlék oldja fel bennem a szomorúságot és a veszteség fájdalmát mind a mai napig.

Most egy ugyanilyen kicsi dolgot szeretnék elmondani a gyülekezetnek és azoknak, akik meghallgatják az igehirdetést. Az újpesti gyülekezetben történt, amikor még itt szolgáltam, hogy Karácsony másnapján jöttem ki a templomból, és mellém szegődött valaki, aki azt mesélte, hogy aznap reggel, amikor a templomba indult, a házban, ahol lakik, az egyik lakás ajtaja kicsapódott, és egy sikoltozó kisfiú rohant ki rajta nyomában az édesapjával, aki ütötte-verte. Az apa szidalmazta is a gyermeket: Egy nap alatt tönkretetted a jézuskádat. Hát ember vagy te? Az édesanya is kirohant a lakásból, próbálta védeni a kisfiút, nyugtatgatta a férjét, csitítgatta: Apa, apa, ne kiabálj! Karácsony van! A férje azzal torkollta le, hogy Karácsony előző nap volt. Ezek a szavak akadtak belém: Az tegnap volt! A szeretet ünnepe olyan lett, mint a halottak napja, a sportolók napja vagy a vasutasok napja? Szeretet napja lett belőle? Amikor eloltjuk a gyertyákat a karácsonyfán, túl is vagyunk rajta? Elkezdődhetnek a feketebetűs hétköznapok ugyanúgy és ott, ahol abbahagytuk? Jól van ez így?

Hála Istennek, lelkigondozó is vagyok, sokan megfordulnak nálam, akik keresik a szeretetet, akik nem tudnak nem szeretni. Jönnek hozzám feleségek azzal, hogy megbántották a férjüket, tanácsot kérnek, hogyan tudnák kiengesztelni. Hogyan tudnák a férjüket jobban szeretni? Mit tegyenek, hogy ne beszéljenek túl sokat? Jönnek férjek is, akiket esetleg el akar hagyni a feleségük. Volt olyan, aki megvallotta, hogy nagyon szereti a férjét, de nem lehet szóra bírni, mert annyira zárkózott, néma. Igyekeztünk hármasban megbeszélni a problémát, és volt olyan, hogy ki is derült, hogy mindenki szereti a másikat.

A szeretet nem egynapos dolog, de olykor-olykor megbicsaklik, megfárad. A szeretet él, megvallhatjuk, nem mindenhol egy napig tart.

Egyszer egy előadást tartottunk egy neves genetikussal együtt: ő a gén-sorsról én pedig a modell-sorsról beszéltem. Az előadás után sétáltunk egyet a mátraházi erdők útjain, ahol megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi dönt gyermekeink életéről: a gének vagy a modellek, amelyeket maguk körül látnak. Felém fordult, és azt mondta: Bandi bátyám! Mind a kettőnél van egy nagyobb. Az anyai szeretet. Ha nem szűkkeblű hozzá a szó valódi és átvitt értelmében. Ahogy szeretet sugároznak felé, ahogy megtanítják a szeretet elfogadni, szeretetet adni. Rám mosolygott és megkérdezte, hogy pont nekem kell elmondania, hogy a szeretet a legnagyobb. Ez volt a válasza: a szeretet dönti el, a gén-sors és a modell-sors csak másodlagos. Nagyon meleg lett a szívem.

Mit tehetünk utóbb? Semmit. Van egy esetem: három asszony főz két platnin, és semmi nem oldaná meg ezt a feszültséget, csak ha valamelyikük kapna egy másik lakást. De mi nem tudunk lakást kiutalni. Egy kedves lelkésznő, egy aranyos munkatársunk csöndesen azt mondta, hogy lakást valóban nem tudunk adni, de otthont igen. A gyülekezet közösségének otthonát fel tudjuk ajánlani, a bibliaórák otthonát fel tudjuk ajánlani, a saját otthonunkban egy-egy órát, ahol körülvesznek szeretettel, fel tudjuk ajánlani. Mert a modern embernek már mindene van, csak embere nincs, aki meghallgatná, nem vágna a szavába, nem mondaná rögtön, hogy az semmi, inkább ezt hallgasd meg. Lakást nem tudunk kiutalni, de szeretetet tudunk adni.

Nem véletlen, hogy Isten nekünk két fület és egy szájat adott: kétszeresen hallgassuk, és csak egyszeresen szóljunk, mert akkor annak súlya van. Merjünk időt szentelni a testvéreink számára! Hogyan lehetséges az, hogy valaki szereti az Istent, de nem szereti a felebarátját, nem hallgatja meg, nem nyitja ki a szívét, idejét felé?

Hadd merjem tovább folytatni, testvérek! Mégis kik azok, akik számára nem egy napig tart a Karácsony? Azok, akiknek élő Istenük van, akiknek nem egy nagyszakállú öregúr az Isten, vagy nem egy elvont gondolat, vagy spekuláció, aki valahol tőlünk messze valamit csinál, vagy nem csinál. Élő Isten, akivel lehet beszélni, akivel lehet dialógust folytatni. Az imáink nem feldobált kavicsok, amelyek visszahullnak a fejünkre. Az imáink lehetnek szentséges, szent dialógusok az élő Istennel, mert szól. Vallom, hogy szól, ha megkérdem, ha nem tudom, hogy mit tegyek. A csönd megtörik, és egy hang jön belülről, a lényünk mélyéről. Vigyázzunk, amikor imádkozunk, figyeljünk arra, hogy mit üzen a megcsendülő csöndben! Ne felejtsük el kinyitni a Szentírást, mert többnyire ott szólal meg legvilágosabban az Igén keresztül a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Mint fiatal teológusok egy nagyon komolyan hívő professzorunktól megkérdeztük, hogy hogyan engedhette meg a szeretet Istene, hogy a Fia keresztre menjen, és ott szenvedjen. Ő komolyan és mélyen a szemünkbe nézett és szent szelídséggel azt mondta, hogy azon a kereszten az Isten is ott volt. Nem felülről nézte, ahogyan a Fia szenved, hanem Benne szenvedett, Ő is szenvedett, Ő is ott volt a kereszten, mert az Isten szenvedő szeretet. Mi csak viszontszerethetjük Istent.

Emlékszem, egyszer kibicsaklott lábbal feküdtem, amikor valaki meglátogatott és másfél órán át az életéről mesélt. Kezdtem érezni, hogy ez az ember csúszik bele a depresszióba, és ha nem sikerül kimozdítani, akkor a bajbajutott emberből beteg ember lesz. A beszélgetés végén azt kértem tőle, hogy látogasson meg valakit a Károlyi Kórházban ötkor, akit tulajdonképpen nekem kellett volna meglátogatnom, de a lábam miatt ez nem volt lehetséges. Kértem, hogy menjem el helyettem, az én nevemben. Hevesen tiltakozott először, úgy érezte, hogy abban az állapotban, amiben van, erre nem alkalmas. Én pedig mondtam neki, hogy éppen amiatt alkalmas, hogy ne maradjon abban a helyzetben. Ebből az emberből lett az újpesti gyülekezet legelszántabb látogatója, viccesen szólva. Rájött, hogy a szent munkaterápia: a bajbajutottakon kell segíteni, és azokat kell meglátogatni.

Ahogyan én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást.
Ámen