2009-03-11

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Az elmúlt héten egy előadásra hívtak meg. Arról kellett beszélnem, vajon egyházi szemüvegen keresztül hogyan láthatjuk a tömegtájékoztatást, a médiát. Ezeket az előadásokat általában igyekszem egy kicsit végletes, figyelemfelkeltő mondattal kezdeni, és azt mondtam, szerintem, mindenki kapcsolja ki a tévét, a rádiót, igyekezzen minél kevesebb részt magába szívni ebből a meglehetősen álságos világból. Bár a rádióban dolgozom, mégis úgy gondolom, egyre kevésbé tájékoztatásról szólnak ezek az eszközök, egyre inkább a mi manipulálásunkról. Ezt a gyerekeinken lehet a legjobban felmérni. Mire az egyik hallgató azt mondta, azért mégsem dughatjuk a fejünket a homokba. Egy nagyon jó beszélgetés kerekedett ebből, azóta is ezen gondolkodom. Akkor, hirtelen nem jutott eszembe a legjobb érv. Az, hogy eddig bárhol jártam, bárkivel találkoztam, akit csak a tévéből, rádióból ismertem, kivétel nélkül mindig egy egészen más valósággal találkoztam. Mintha nem is Tatárszentgyörgyön jártam volna, amikor hallom, az ottaniak hogyan mesélik el a történteket. Sorolhatnám a példákat. Tehát inkább igaz, hogy a tömegtájékoztatás dugja a fejünket a homokba, és ha elmegyünk és magunk is tapasztalunk valamit, akkor találkozhatunk legalább megközelítően a valósággal. Persze nyilván van értelme annak is, hogy itt a rádióban bemutatunk egy-egy embert, azonban ez tényleg csak egy kis ízelítő lehet, a valóság egy szűk metszete. Azért igyekszem arra, hogy valóságos emberként szóljon hozzánk egy-egy olyan ember, akit talán nem is ismertünk ilyen oldaláról. Most a Magyarországi Református Egyház Zsinatának újonnan megválasztott világi elnökét szeretnénk így bemutatni. Dr. Huszár Pál a Dunántúli Egyházkerület főgondnoka és a Zsinat világi elnöke lett, de mindjárt halljuk, mennyire nem szereti ő ezt a megszólítást.

Huszár Pál: Magát azt a szót, hogy világi, nem szeretem. Korábbi tisztségeimre is úgy szoktam gondolni, mint a nem lelkészi tisztségekre. Mi, egyháziak, akkor sem, ha nincs lelkészi képesítőnk, nem szívesen soroljuk ide magunkat.

Fekete Ágnes: Ez a kifejezés a Katolikus Egyházból jött, ott használják leginkább, hiszen a papok ott egy kicsit más szerepet töltenek be. A Református Egyházban elméletileg nincs különbség.

Huszár Pál: Olyannyira nincs, hogy nálunk létezik az egyetemes papság elve, amely nem azt jelenti, hogy mindenki a szószékre törekszik. Jó esetben a családfő saját közösségének valóban papja lehet. Én még emlékszem a mestergerendán tartott Bibliára, ami nem porosodott ott, naponta lekerült, és jó esetben a családfő olvasott fel belőle. A Szentírásnak volt szerepe. Nekünk, nem lelkészi tisztségviselőknek, keresnünk kell azokat az alkalmakat, amelyekben megszólíthatunk olyanokat, akiket a lelkészeink nem tudnak megszólítani a szószékről, mert a templom közelébe sem jönnek.

Fekete Ágnes: Ön is családfő. Mondana a feleségéről pár szót?

Huszár Pál: Istennek hála, egy nagyon jó feleséget kaptam. 43 éve vagyunk házasok, két gyermekünk van. A fiunk Németországban él, az Audi fejlesztőmérnöke, már van egy gyermeke. A lányunk külkereskedő, itthon él.

Fekete Ágnes: A felesége mivel foglalkozott?

Huszár Pál: Egészségügyi dolgozó volt, orvos-asszisztensként tevékenykedett, pályáját az akkor még létező Várpalotai Kórház ápolási igazgatójaként fejezte be. Amikor 40 év szolgálat után nyugdíjba küldtek engem, még nagyon szerettem volna tanítani, nem nagyon akaródzott abbahagyni. A világ legszebb pályáján dolgozhattam. Aztán be kellett látnom, hogy Isten adott nekem 40 csodálatosan szép évet, amelyből soha, egyetlen napot sem kellett táppénz miatt otthon töltenem. Hálás vagyok Istennek, amiért ilyen vitalitással megtartott. Különösen köszönöm, hogy megtartotta a jó kedélyemet, szóval nem nagyon törődöm a születési évemmel.

Fekete Ágnes: Várpalotán éltek mindig?

Huszár Pál: Én Várpalotán is születtem. A Várpalotai Református Egyházközségnek 1746-tól vannak anyakönyvei, az őseim megtalálhatóak már azokban is. Úgy érzem, hogy az a megtiszteltetés, ami engem ért, nekik is szól, őket is érinti. A várpalotai gimnáziumban tanítottam 28 éven keresztül, ott kezdtem a pályámat. Amikor Veszprémben megindult a némettanár képzés, 12 esztendőt töltöttem az egyetemen, a német nyelvterület kultúrtörténetét adtam elő. Most még abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy a Pápai Református Teológián taníthatok egyetemes egyháztörténetet német nyelven. A hallgatók arra is megkértek, hogy általános kultúrtörténetet tanítsak nekik magyarul, mert a némettel néhányan bajlódnak. Feleségem szokta mondani, hogy szemmel láthatóan örömmel készülök ezekre az órákra. Ez így is van, boldogan megyek a teológiára.

Fekete Ágnes: Hallottam, hogy megjelent egy könyve Kálvinról.

Huszár Pál: Valóban megjelent. Nem a teológusok kezébe akartam ezzel még egy irodalmat adni, hanem inkább a hozzám hasonló, lelkészi végzettséggel nem rendelkező testvéreimnek. Kálvin egy rendkívül erős egyéniség volt, megbecsültsége a Kárpát-medencében sokkal nagyobb, mint Európa más vidékein. Sehol máshol nincs ennyi Kálvinról elnevezett közterület, mint nálunk, szobrok, képek, és még sorolhatnám.

Fekete Ágnes: De ez annyira idegen tőle, szerintem.

Huszár Pál: Én is azt mondom, hogy ő lenne az első, aki ez ellen tiltakozna, bár azt le kell szögeznünk, hogy ebben semmiféle szakrális tisztelet nincs. Ha Luther Mártonnal hasonlítjuk össze, meg kell állapítanunk, hogy Luther sokkal jobban meg tudta magát szerettetni, jobb képet tudott magáról kialakítani, szimpatikusabbá tudta magát tenni. Kálvin természetével ez nem fért össze, ő mindenhonnan távol tartotta magát. Sok mindent ez okból nem tudunk róla. Számára az volt a fontos, hogy az Úristen Igéje ismét elnyerje helyét az istentiszteleten. Temetéséről úgy rendelkezett, hogy jeltelen sírba helyezzék nyugalomra, amivel elejét akarta venni, hogy sírhelye később valamiféle zarándokhellyé váljon.

Fekete Ágnes: Az biztos, hogy ő egy nagyon puritán ember volt.

Huszár Pál: Ez így igaz. Lutherről tudjuk, hogy szerette a terített asztal örömeit. Kálvin ezzel szemben az evést kényszerű kötelességnek tekintette, ha lehetett, kibújt belőle, de – és ezt fontos tudni – soha nem követelte meg a munkatársaitól, nem várta el és nem írta elő, hogy őt ebben az életvitelben kövessék. Le is írja, hogy felesleges sokat gondolkodni azon, hogy megihatja-e valaki a jó bort, mert ennek csak az lesz a következménye, hogy a rossz lőrét is lelkiismeretfurdalással issza meg. A genfi polgárok feleségei valószínűleg nem rajongtak érte, amikor előírta, hogy a cifra ruha viselésében mindenki gyakoroljon önmérsékletet. A nagyon puritán életvitelt szorgalmazta, ami miatt biztosan sokak nemtetszését vonta magára. Kálvinnak volt felesége, akivel közös gyermekük is született, de ő kicsi korában meghalt.

Fekete Ágnes: Mit tisztel Kálvinban?

Huszár Pál: Nekem nagyon sokat jelent teológiájából a predestináció tana. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy a predestinációval nem Kálvin foglalkozott először. Már Szent Ágoston elővette. Kálvint a körülményei kényszerítették arra, hogy vizsgálja ezt a kérdést. Amikor a XVI-XVII. század magyarsága a lét és nem lét határára sodródott, és a nemzethalál víziója sokak számára közeli jövővé vált, fontos volt megérteni, hogy az Isten számára az ember fontos, minden embert megmenthet, aki Hozzá menekül.

Fekete Ágnes: Ez a predestináció lényege? Az Isten mindenkit kiválasztott a jóra?

Huszár Pál: Meggyőződésem szerint Isten senkit sem választott ki a rosszra. Mindannyiunkat a jóra választott ki, nem kárhoztat el senkit, de az ember képes elkárhoztatni magát.

Fekete Ágnes: Ez az, amit a legfontosabbnak tart Kálvinban?

Huszár Pál: Ez nyilván szubjektív. Egy másik kérdéskört is említenék, ami nála előjött: a zsarnokölési elméletet. Ez már az ókorban is működött, gondoljunk csak Julius Ceasarra, illetve Brutus és Cassius tettére, akik megszabadítottak egy közösséget a zsarnokságra törő vezetőtől. Kálvin leírja, hogy a közösség érdekeivel szemben politizáló vezetőt a közösség félreállíthatja, persze nem erőszakos eszközökkel. A török és Habsburg politika miatt a magyarság léte veszélyben forgott, és ebben a történeti helyzetben értették meg éppen Kálvin hatására, hogy arra van szükség, hogy a politikai függésen lazítsanak. A kálvini gondolatok eljutottak Erdélybe, és olyan nagyszerű magyarok fogadták be, mint Bocskai István, Bethlen Gábor, a bibliás Rákóczi. Bocskai számára nem volt probléma a vallásszabadság, mivel főúr volt, szabadon gyakorolhatta vallását, de ő fontosnak tartotta a hajdúi vallásszabadságát is. Abban is van valami csodálatos, ahogyan Bocskai mellé felsorakoznak ezek a hajdúk, felfogták, hogy Bocskai az ő érdekeiket is képviseli. Ebben gyökerezhet az, hogy a reformátusság mindig egy kicsit nemzeti, a közösség iránt való elkötelezettséget, a prófétai küldetést hangsúlyozza.

Fekete Ágnes: Ahogyan Huszár Pál vallomását hallottam Kálvinról, elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság, vajon hogyan látják mindezt a mai fiatalok. Vörös Virág elment a Baár-Madas Református Gimnáziumba, és néhány, már végzős diákot faggatott Kálvin Jánosról.

Diák 1: Szigorú szabályokat hozott létre, és ezekkel szabta meg sok ember életét, amit persze az emberek nem mindig néztek jó szemmel, mert túl szigorúnak tartották. Azt is fontos látni, hogy Genf talán pont ezáltal lett virágzó város.

Vörös Virág: Te például személyesen hogyan érezted volna magad Genfben?

Diák 1: Nem tudom, hogy lázadoztam volna-e ellene, de talán hangoztattam volna, hogy ez így nincs jól, és javasoltam volna, hogy beszéljük meg.

Diák 2: Nagyon sokat foglalkoztatott az eleve elrendelés gondolata, szenvedtem vele a megértés során. Sokáig úgy értettem, hogy az életem ki van találva elejétől a végéig, és nem sok értelme van végigélni. Kálvin úgy értette ezt, hogy a Krisztusban való életre vagyunk elrendelve, és így már érthetővé és elfogadhatóvá vált a számomra is.

Diák 3: Kálvint szerintem az foglalkoztatta, hogy visszaállítsa az egyházban azt, ami elromlott, úgy látta, hogy nem jó irányban haladnak a dolgok. Csak arra támaszkodott, ami a Szentírásban meg van írva.

Diák 1: Az adott korra kell értelmezni a törvényeket.

Diák 3: Az akkori Katolikus Egyházban nagyon durva folyamatok zajlottak, ami ellen fel kellett lépni. Ezért is írta meg az Institutio-t is. Kálvin azt hangoztatta az akkor katolikusokkal szemben, hogy egyedül kegyelemből, hit által van üdvössége az embernek. Amit hitben látott, nagyon helyeslem, mert szerintem is úgy van ez, ahogy ő megértette.

Diák 2: Nekem Luther kevésbé átgondoltnak tűnik, néha szerintem hirtelen ötlettől vezérelve, ösztönösen cselekedett, míg Kálvin gondolta át és rendszerezte a reformáció alapvető gondolatait.

Vörös Virág: Szóval egyáltalán nem érzitek merevnek ezt az egészet?

Diák 2: Szigorúnak mindenképpen szigorú, de ha valahol nincs rend, akkor ott nem lehet élni. Kálvin szigorúságánál szerintem sokkal fontosabb, hogy lehetővé tette, hogy a Bibliát minél több ember olvashassa. Ezzel azt is előidézte, hogy minél több ember merjen gondolkodni. A mai individualizmusnak is ez lehetett az egyik kiindulópontja, bár ami ma van, már túlzás.

Diák 3: 800 évvel ezelőtt akkor szóltak meg valakit, ha nem ment el valamelyik szent ünnepére. Ezek az ünnepek szép számmal voltak, és ennek értelmében Kálvin fellépése a szentek szakrális tiszteletével szemben fellépés a szigorral szemben. A Református Egyházra is ráférne szerintem egy újabb reformálás. Kálvin pont azt hangsúlyozta, hogy emberi erővel lehetetlen az isteni törvények és parancsolatok szerint élni. Nem a szabályokra, hanem Istenre építette a rendszerét.

Vörös Virág: Szerinted miben kellene ma a Református Egyházat megreformálni?

Diák 3: Sokszor érzem úgy, hogy a szabályokra túl nagy hangsúlyt fektetnek, Kálvin pont ebből akarta kihozni a keresztyénséget, ő a hitre és a szeretetre fektette a hangsúlyt. A mostani Református Egyház inkább szabályok szerint, mint hitből él, ebben kellene reformálódni. A másik dolog, hogy nem halad a korral: nem kell zsákruhába öltöznöm azért, mert református vagyok.

Fekete Ágnes: Elhangzott, nem könnyű eljuttatni az isteni kegyelem hírét azokhoz az emberekhez, akik nem is hallottak róla. Nemrég Magyarországon is elkezdtek tartani olyan kurzusokat vagy tanfolyamokat, melyeknek célja az, hogy a nem templomba járók is feltegyék kérdéseiket, és így közelebb juthassanak Istenhez. Már korábban beszámoltunk egy ilyen kezdeményezésről. Most a Budaörsi Egyházközség Keresztkérdések sorozatáról hallunk összefoglalót. Először dr. Kollár György beszél, aki résztvevőként volt jelen, majd Petőné Püski Ilona lelkész mondj el tapasztalatait.

Kollár György: A kislányom református lett családi hagyományok szerint, és elkezdtem vele templomba járni. Isten a kislányomon keresztül fogta meg a kezemet, és vezetett be a református gyülekezetbe. Hallgatva az igehirdetéseket és az istentiszteleteken való részvétel következtében arra jutottam, hogy konfirmálnom kellene, ezért megkerestem a lelkésznőt, aki a Keresztkérdések kurzust ajánlotta a figyelmembe. Annak, aki konfirmálni szeretne, jó, ha részt vesz egy ilyenen, mondta ő. Úgy kezdődik egy ilyen este, hogy együtt vacsorázunk egy szépen megterített asztal körül. Ez azt segíti elő, hogy a napi rohanásból kiszakadjunk, nagyon békés hangulata van, mely által nekünk is békességünk és nyugalmunk lett. Így jobb beszélgetni.

Fekete Ágnes: Hogyan épült fel egy este?

Kollár György: Márk evangéliumát dolgoztuk fel a kérdések alapján. Az asszociációnak nagy tere van ezeken az estéken, de mindig megmaradunk a Szentírás mondanivalója körében.

Fekete Ágnes: Jó beszélgetések voltak?

Kollár György: Nagyon érdekes volt látni, hogy ki mennyire nyílik meg. Amikor az ember a Szentírással foglalkozik, sorozatban érik a különféle felismerések. Az estéken egyrészt a lelkésznő előadását hallgattuk, másrészt a beszélgetés során találkozhattunk az isteni hatalommal, kegyelemmel. Ha az ember az életét végiggondolja, rájön, hogy voltak olyan lépések, fordulópontok, amelyekre később visszagondolva úgy érzi, hogy útmutatás, iránymutatás alapján történtek. Velem is megtörtént a kurzuson, hogy átéreztem azt az isteni hatalmat, ami bennünket vezérel, és ami előtt le kell borulni.

Fekete Ágnes: Úgy érzi, hogy egy transzcendens élményhez segítette ez a kurzus, az Istennel való találkozáshoz?

Kollár György: Kerülném egy kicsit a transzcendens kifejezést.

Fekete Ágnes: Igen, értem. Egy kicsit terhelt fogalom.

Kollár György: Inkább valamiféle felismerésnek nevezném. A Szentlélek valóban él és működik az életünkben, és érdemes rá támaszkodni. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember mindent megkap, amiért könyörög. Áldott állapotnak lehetne ezt nevezni.

Fekete Ágnes: A család hogyan viszonyult mindehhez?

Kollár György: Nagyon támogató módon. A feleségem katolikus. A családunkban egyre inkább előtérbe kerül a vallás és a közösség támogatásának kérdése. A kurzus végén már olyan is volt, hogy nem sokkal éjfél előtt értem csak haza, de a feleségem egy rossz szót sem ejtett, hanem inkább érdekelte az, ami történt.

Fekete Ágnes: És a kislánya?

Kollár György: Ezekből kimaradt. Nem a tízéveseknek ajánlott ez a program. Az ő korosztályának megfelelően hol szeret az istentiszteletre járni, hol nem, néha unatkozik is, pedig vannak gyerekprogramok, ahol a többi gyerekkel együtt a nekik szóló istentiszteleten vehetne részt. Ő a felnőtteknek szólót hallgatja, ami persze nem érdekes a számára, ezért időnként bökdös, hogy mikor lesz már vége.

Fekete Ágnes: Ez teljesen normális jelenség, szerintem.

Kollár György: Igen, úgy viselkedik, mint bármely másik gyermek. De úgy látom, hogy mindezek ellenére szívesen jön.

Petőné Püski Ilona: Úgy éreztük, hogy csinálnunk kell. Úgy szoktam hirdetni, hogy a keresztyénség alapvető tanításaival foglalkozik ez a kurzus, illetve azzal a kérdéssel, hogy mitől keresztyén, Krisztust követő valaki. A legelső sorozat nagyon érdekes volt, mert volt egy olyan résztvevő, aki a természettudományok felől közelítette meg a témákat, és olyan kérdéseket tett fel, amelyekre mi nem tudtunk igazán válaszolni, mert nem vagyunk jártasak például a fizikában. A következő alkalomra meghívtuk a gyülekezetünk gondnokát, aki fizikus, és neki tettük fel az ilyen jellegű kérdéseket.

Fekete Ágnes: Gondolom, a teremtés kérdése volt leginkább, ami ezt igényelte.

Petőné Püski Ilona: Így van.

Fekete Ágnes: Bárki bármit kérdezhet?

Petőné Püski Ilona: A kiscsoportos beszélgetéseken igen. Sok minden szóba kerül, mint például a halál utáni lét.

Fekete Ágnes: Mi volt neked a legnagyobb élmény az egészben?

Petőné Püski Ilona: Talán az, hogy előjöttek olyan kérdések, amelyek nekem egyébként természetesek, és rácsodálkozhattam, hogy milyen sokfelől meg lehet közelíteni a keresztyénséget.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliumából, a 9. fejezet 39. versét:

Ítélet végett jöttem erre a világra, hogy akik nem látnak lássanak, és akik látnak vakok legyenek.

Nemrég egy ismerősünk ötlete alapján az egész család elment színházba. "A sötétben látó tündér" című darabot láttuk. Nem emlékszem, mikor jöttem ki ekkora örömmel egy színházteremből, mint ezután a darab után. A történet lényege, hogy a kicsi tündér fél a sötétben, ezért a tündérmama megtanítja a sötétben látni. A nézőközönség is sötétben ül többször, és csak halljuk a mesét, és a végére mindenki teljesen el tudja képzelni a világot anélkül, hogy tapinthatóan látná.

Annyira ellene mondott ez a darab mindannak, ami ma a világban folyik, hogy az megdöbbentett. Ezek szerint nem csak én gondolom azt, hogy nem feltétlenül az a jó, ha minden érzékszervünkkel érezzük a mondanivalót. Lassan szagok, háromdimenziós képek és mindenféle érzékelők lesznek a moziban, és mintha mégis egyre kevesebbet érzékelnénk a valóságból. Ez a darab arra igyekezett megtanítani az egész családot, hogy lassuljon le egy kicsit, szakadjon el a megszokott sablonoktól, és a szívével lásson. Ha az ember képes arra, hogy belül lásson, akkor sokkal kevesebb erőszak születik meg benne.

A kicsi királyfi először kardot dobott a sárkányhoz, hátha levágja, aztán a csillagos bicskáját, végül egy levelet írt a királykisasszony, ami úgy szíven ütötte, hogy menten összeesett. Csodálatos volt, ahogyan egyre tisztult bekoszolt fantáziánk, és láttuk, ahogyan szép lassan mindenki megmenekül. Még a sárkány halála is megszépült, ahogyan hallottuk, kialudt élete gyertyája. Megjelentek állóképek, szinte semmi nem mozgott a színpadon, mintha nem is a mai világban jártunk volna. Néhány anyuka bekapcsolta a mobiltelefonját a gyerekének, hogy ne féljen, mert ugye, a sötétben félni kell. A csöndben meg-megszólaló hangok tökéletesen mutatták a különbséget azok között a gyerekek között, akik csak a tévé világában élnek, és akiknek még pislákol gyermeki fantáziájuk.

Megdöbbentően tapasztaltuk valóságosan, a mai világ eszköztárában az Igét: akik nem látnak, azok látnak valójában, és akik látnak, azok a vakok. Minél több érzékszervünket ingereljük, minél inkább érezni, tapintani, szagolni, ízlelni akarjuk a valóságot, annál inkább vakok és süketek leszünk arra, hogy lelkünk valóságát érzékeljük. Ezt ma, a mozgókép korában sajnos tökéletesen láthatjuk. Mintha valamit kivenne a lelkünkből az a bűvös film, ami miatt már nem vagyunk képesek látni a valóságot. Ma már nem gondolunk arra, hogy az emberiség történetében volt egy hosszú – hosszú korszak, amikor az emberek nem írtak. Mindent megjegyeztek. Az első keresztyén hittananyag többek között a teljes Zsoltárok könyve, a teljes evangélium volt kívülről. Ma nem lennénk képesek arra, hogy ezeket memorizáljuk, mert annyira csökevényessé vált ez a képességünk. Nem szeretnék a múltba révedezni, főleg nem szeretnék könyvégetőnek tűnni, csupán felteszem a kérdést, mit miért áldozunk oda. A lelkünk látásáért képesek vagyunk-e lemondani arról, hogy habzsolva minden érzékszervünkkel tapasztaljuk ezt a világot?

Itt a böjt. Ez az időszak arra tanít minket, hogy a lemondásnak van értelme. Hogy ha kihagyunk valamit az életünkből, akkor valami sokkal többet kapunk más területen. Ha kevesebbet beszélünk, többet fogunk meghallani. Ha kevesebbet eszünk, képesebbek leszünk megérteni a másik embert, aki éhezik. Ha többet imádkozunk, többet vagyunk csendben, akkor Isten világának a meghallására készebbekké válunk.

Adja Isten, hogy ne legyünk e világ vakságában, hanem lelkünket megnyitva meglássuk Isten kegyelmét!
Ámen