2009-04-08

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nagyhét van. Húsvét ünnepe mindenkinek a kérdését fogalmazza meg. Mit tudunk kezdeni a halállal? Vajon látjuk-e azt az életet, ami a halálon túl van? Élet és halál mezsgyéjét ünnepeljük most. Az ember akkor látja a halált, amely egyébként tabu és elhallgatott valóság, amikor egy szerette meghal. Nagyhéten számomra mindig úgy válik maivá Krisztus szenvedése, hogy az akkori Passió szereplőit megpróbálom beazonosítani mai szereplőkkel. Évről évre egy-egy emberi sorsot igyekeztem ebben a műsorban Krisztus keresztje alá állítani. Most két asszony vallomását halljuk, akik nagyon szeretett hozzátartozójukat néhány éve temették el. Meghalljuk majd, hogy jelen lehet a feltámadás is egy halálos ágy mellett, meglehet találni a búcsú szép útját is, amely Istenhez közel vezet. Tókos Zsuzsát és Salamon Zsuzsát hallják.

Tókos Zsuzsa: Amikor kiderült, hogy az öcsém gyógyíthatatlan beteg, akkor született meg a második gyermekük. A gyermek 7 hónapos korában halt meg az édesapja.

Fekete Ágnes: Mi volt a betegsége?

Tókos Zsuzsa: Csontdaganata volt. Valószínűleg akkor alakult ki a betegség, amikor meg kellett volna fékeznie egy lovat, és közben megrándult a karja, vagy ez gyorsította fel a folyamatokat. Ma már nem lehet kideríteni, hogy pontosan hogyan történtek a dolgok, de az biztos, hogy viszonylag gyorsan áttét alakult ki, rohamosan romlott az állapota. Az utolsó két hétben sokat voltunk együtt: már kórházban volt, ott látogattam meg, kávéztunk, beszélgettünk. Az utolsó héten már nem tudott kikelni az ágyból.

Fekete Ágnes: Ott voltál vele a végén?

Tókos Zsuzsa: Az utolsó két hétben szinte minden nap meglátogattuk. A legnehezebb az volt, hogy az öcsém nem akart szembesülni a betegségének súlyosságával. Általános iskolás kora óta dzsúdózott, ez volt a legkedvesebb időtöltése, jó eredményeket ért el, sikeres volt, önmaga tudott lenni ebben a sportban. Kisportolt, erős fizikumú, jó képű férfi volt az öcsém, az életet könnyedén vette, úgy gondolta, hogy minden nehézséget le tud győzni. Amikor kiderült, hogy beteg, biztos volt abban, hogy meg fog gyógyulni. A legnehezebb számomra az volt, hogy nem tudtam, hogy meg kell-e mondanom neki, hogy nem fog meggyógyulni. Nem tudtam, hogy mi a dolgom. Támasz szerettem volna lenni, de ő ezt elhárította. Nagyon szeretett volna még élni, nehezen engedte el ezt a világot. Amikor meghalt, mindenkiben meghalt valami.

Fekete Ágnes: Hány éves volt?

Tókos Zsuzsa: Nagyon fiatal, 28. Hihetetlen volt számunkra, hogy ő, aki annyira kisportolt volt, úgy tönkrement, hogy már fel sem tudott állni. Mindenkit látni szeretett volna a családból. A nővérem férjét engedte közel magához: megkérte, hogy ha vele bármi történne, akkor legyen mellette. A kisebbik öcsém kapott éppen egy munkát akkoriban, de csak két hétig tudta ellátni, mert annyira megviselte az egész eset, hogy visszakívánkozott a régi, biztonságos környezetbe.

Ének

Fekete Ágnes: Hogyan viszonyult Istenhez az öcséd?

Tókos Zsuzsa: Érdekesen alakult. A szüleink vallásosak voltak mindig is, ezért természetes volt a számunkra, hogy mi is templomba járunk, konfirmálunk. Az Istennel való kapcsolat olyan magától értetődő dolog volt, ami bennünk nem kérdőjeleződött meg. Az öcsém inkább kötelességének tartotta a konfirmációt, de személy szerint nem kötődött annyira Istenhez. Korán megvált a szülői háztól, már 17 évesen dolgozott, családot alapított. Nem volt templomba járó ember. István, a sógorom, hívő ember, őt kérte meg, hogy együtt legyenek. Az utolsó perceiben azt kérte tőle, hogy imádkozzanak. Nagy kérdés maradt a számomra, hogy vajon mit érezhetett abban a percben, amikor ezt kérte. Én, aki ott voltam vele nap mint nap, nem tudtam megkérdezni tőle, hogy akar-e valamit mondani Istennek. Örök kérdés lesz, hogy ez vajon gyávaság volt-e a részemről. Azt gondoltam, hogy ha ezt a kérdést felteszem, akkor biztosabbá válik az elmenetele.

Fekete Ágnes: Talán nem a te dolgod volt kérdéseket feltenni, hanem az öcsédé. Neki kellett volna kérdéseket feltennie. És végül is volt is olyan, akinek fel tudta tenni.

Tókos Zsuzsa: Az egész család úgy érezte, hogy az utolsó órájában megértette, hogy nem szabad innen úgy elmenni, hogy ne az Istent keresse. Az utolsó két napot otthon töltötte, mert a kórházban már nem tudtak vele semmit sem kezdeni, egy elfekvőn akarták elhelyezni, ezért inkább hazavittük. A sógorom és az édesanyám volt ott a feleségén és a két gyermekén kívül.

Fekete Ágnes: Mit meséltek erről a két napról?

Tókos Zsuzsa: István annak idején leírta egy levélben, hogy megmaradjon mindannyiunk számára. Azt mondták, hogy olyan volt az egész, mint egy álom, minden percben történt valami, és mégis hosszú órákon át tartott. Az öcsém nem bírta elviselni édesanyám fájdalmas pillantását, mindig mondta, hogy ne nézzen rá. Orvos is járt nála ebben a két napban, a fájdalmakat kellett valahogyan csillapítani, mert azok borzasztóak voltak. Nem jajgatott, csak nyögött folytonosan. Nyugtalanul aludt, de aludt is valamennyit. István, a sógorom végig ott volt, nem tágított az ágya mellől, magában végig imádkozott.

Fekete Ágnes: És a végén együtt imádkoztak.

Tókos Zsuzsa: A legvégén igen. Az utolsó éjszakát átvirrasztották, előtte egyébként úgy tűnt, mintha jobbra fordult volna az állapota: vacsorázott, beszélgetett, és mintha enyhült volna a fájdalma. Az éjszaka azonban nehéz volt a számára, és akkor kérte Istvánt, hogy imádkozzanak együtt. Azon az éjszakán talán Istenre talált. Reggel átjött az asszisztensnő, aki egy morfiuminjekciót is adott, hogy csillapítsa a fájdalmakat. Attól megnyugodott, és egyszer csak lélegzett egy utolsót.

Fekete Ágnes: Hogy tekintesz erre vissza?

Tókos Zsuzsa: Nagyon nehéz elfogadni, hogy pont velünk történt meg ez. Nem érti az ember, hogy miért. Egy életerős, szerető családapa, aki élt-halt a gyerekeiért, halt meg. Van bennem egy kis lázadás. A másik kérdés, ami bennem van, hogy én mit tehettem volna többet érte, mit kellett volna másképp csinálni.

Fekete Ágnes: Nem csillapodtak ezek a kérdések benned?

Tókos Zsuzsa: Sokkal fontosabb a számomra inkább az, hogy azt hiszem, hogy ő most Isten Házában fájdalom nélkül, szeretetben, békességben, megnyugvásban tovább él. Úgy formált engem ez az egész, hogy most már tudom, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, akkor az a segítség nagyon fontos. Olyankor tiszta erőből, tiszta szívből és energiából segíteni kell a másikon. Mi itt a földön csak vendégségben vagyunk, Isten Házában mindannyian boldogságban leszünk. A gyerekek istenfélők, és jól érzik magukat a gyülekezetben.

Ének

Salamon Zsuzsa: Édesapám az utolsó éveit Tatabányán, a tüdőszanatóriumban töltötte, de úgy, hogy először csak egy-egy hónapra ment be. Én tulajdonképpen úgy nőttem fel, hogy mindig azt hallottam, hogy édesapám súlyos beteg, vigyázni kell rá, nem végezhet fizikai munkát. Mindig előre volt vetítve, hogy már nem sokáig él.

Fekete Ágnes: Milyen betegsége volt.

Salamon Zsuzsa: TBC-je volt először, aminek következtében a három tüdőlebenyéből egyet és néhány bordáját kivettek. 20 éves volt ekkor, de utána még a fogolytáborban más betegségeket is elkapott. Olyan problémái voltak, amelyeken már nem tudtak segíteni, és amelyek miatt már semmilyen fizikai munkát nem tudott végezni. Nem kapott levegőt. Félt elhagyni a szanatóriumot, ahol az oxigénpalack és az orvosok biztonságos közelségben voltak. Ott tengődött bent a papó, és én nem sűrűn mentem be hozzá. Egy szombat este felhívtam édesanyámat, aki mondta, hogy hamarosan meghal az édesapám. Nálunk ez állandóan beszédtéma volt: már 10 évvel ezelőtt is mindig azt mondtuk, hogy ez az utolsó nadrág vagy cipő, amit veszünk. Akkor nem hittem el, de megéreztem a hangjában valamit, ami elbizonytalanított, és felhívtam az orvost. Ő is azt mondta, hogy válságosra fordult apám állapota. Az éjszakát átimádkoztam, és reggel elmentünk a gyerekekkel Tatabányára. Még akkor sem hittem, hogy olyan nagy a baj, úgyhogy össze akartam kötni a kellemeset a hasznossal, és a gyerekekkel a látogatás után egy kirándulásra készültünk. Amikor megláttam papót, éreztem, hogy nincs tovább. Úgy láttam, hogy nincs magánál. Mindenféléről beszélt: arról, hogy éppen mit csinált, mennyire örül, hogy jöttem, a fiatalkoráról, a haláláról. Azt kérte, hogy az édesanyja mellé temessük, és a síron lévő vas keresztet arany festékkel fessem be. Semmilyen más virágot ne vigyek, kérte, csak egy szál vörös rózsát. Eldöntöttem, hogy nem megyünk kirándulni, hanem ott maradok nála. Megkértem valakit, hogy hozza fel a dolgaimat otthonról, a gyerekeket pedig vele hazaküldtem. Erről-arról beszélgettünk, közben beesteledett, és éjszakára is ott maradtam. Este válságosra fordult az állapota. 8 óra körül erős fájdalmai lettek és légszomj alakult ki, félrebeszélt. A nővérek nagyon segítőkészek voltak, amit tudtak, megtettek. Sokat kiabált a fájdalom miatt. Az utolsó vénás injekciót én adtam be neki, mivel korábban Véradóban dolgoztam, és jól tudtam vénázni, a nővérek pedig már nem találták el a vénáját. Ezek az injekciók már nem segítettek, ezért aztán beadtak neki két morfiumtartalmú kapszulát, amiktől 10-15 perc múlva elcsendesült, megszűntek a nagy fájdalmak, és elaludt. Így telt el az éjszaka második fele. Reggel felhívtam az édesanyámat, akit a bátyám behozott. Én elmentem dolgozni, és fél kettőkor, amikor végeztem, a bátyám eljött értem. Nem is volt megbeszélve, mégis pont akkor érkezett, amikor véget ért a munkám. Felmentünk együtt a szanatóriumba, anyám és én apám két oldalán ültünk le, a bátyám pedig az ablaknál állt. Fogtam papó kezét, simogattam, beszéltem hozzá. Azt hiszem akkor mondtam, hogy menjen el nyugodtan, elengedjük.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt ezt mondani?

Salamon Zsuzsa: Akkor nagyon jó volt, mert olyan mérhetetlen szenvedést láttam, hogy már én magam sem bírtam elviselni. Egy pillanatban már a fejemet is a falhoz vertem, mert könyörgött, hogy segítsünk, és nem tudtunk.

Fekete Ágnes: Tehetetlennek érezted magad?

Salamon Zsuzsa: Igen, és ez nagyon rossz volt.

Ének

Salamon Zsuzsa: Az első érzés, ami betöltött a tenni akarás volt. Azt gondoltam, hogy szerzek másik orvost, imádkozom egész nap, és valahogy sikerülni fog hosszabbítani az életén. Mindenféle eszembe jutott, amit megtehetnék. Aztán egyszer csak világossá lett előttem, hogy olyan nagyon régen él már ilyen nehéz helyzetben, el kell engednünk. Önző dolog lett volna azt mondani, hogy szükségem van még rá, ne haljon még meg. Nem ezzel tettem volna vele jót. Nem sírtam, hanem ahogy tudtam, próbáltam segíteni. Nem sok idő múlva, szerintem kettő és fél három között, egyszer csak kinyitotta a szemét, és hihetetlen világosság sugárzott belőle. Abban a pár másodpercben, amikor ránk nézett, láttuk, hogy tudja, hogy ezek az utolsó pillanatai. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből búcsúzóul, beszélni már nem tudott. Rám nézett, utoljára egy mélyet lélegzett, aztán elment. Nem futottam orvoshoz, mert azt szerettem volna, ha egy darabig még senki nem jön oda. Megsimogattam a fejét, megpusziltam. Nem sírtam akkor, hanem megkönnyebbülést éreztem, mert tudtam, hogy már jó helyen van.

Fekete Ágnes: Ott volt az egész család az ágynál?

Salamon Zsuzsa: Az én gyerekeim nem voltak ott. A karomban halt meg, láttam a szemét.

Fekete Ágnes: Hány éves volt?

Salamon Zsuzsa: A 75-öt töltötte volna be.

Fekete Ágnes: Tapasztaltad Isten jelenlétét?

Salamon Zsuzsa: Igen, mindenféleképpen. Több stáción mentem keresztül: először szinte káromoltam az Istent, amiért pont az én édesapámnak kell ilyen iszonyatos fájdalmakon keresztülmennie. Aztán könyörögtem érte, végül pedig belenyugodtam Isten akaratába, és úgy éreztem, hogy úgy, ahogy Ő akarja, biztosan jó lesz. Istenhívő létem ellenére erősen ragaszkodom a földhöz, erős birtoklási vágyam van, nehezen tudok elengedni bármit is. Ma már ez nem olyan erős, de kezdetben állandóan azt kérdezgettem magamtól, hogyan fogok újra apámmal találkozni, megismer-e majd, tudni fogja-e, hogy én vagyok az. Ma már tudom, hogy ez nem így lesz, hanem egy közös jó érzésben leszünk ott együtt. Nem tudom elmondani. Először nagyon nehéz volt elfogadni, mindenképpen bizonyságot szerettem volna. Én az érzéseimet testileg is mindig kifejezem: ölelkezős, puszilgatós vagyok, és ez nagyon hiányzik.

Fekete Ágnes: Hogy test helyett egy új dimenzió jött el?

Salamon Zsuzsa: Igen. Nem tudom, hogyan lesz majd a halálunk után, mert nem láttam még, csak halvány fogalmaim, képzelgéseim vannak erről.

Fekete Ágnes: A hitedet erősítette ez az egész történés, az, hogy így ment el, hogy el tudtatok búcsúzni?

Salamon Zsuzsa: Igen. Bennem is megfogalmazódott az a kívánság, hogy így szeretnék meghalni, nem pedig egyedül, személytelenül. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kell a jó embereknek szenvedniük. Ez ma már nem kérdés a számomra, de még mindig nehéz. Decemberben halt meg apukám, és januárig úgy éreztem, hogy jó, hogy meghalt, mert láttam, mennyit szenvedett. Január végén, február elején lelkiismeretfurdalásom lett, mert úgy éreztem, hogy nem voltam vele eleget, nem láttam az élet értelmét. Április végén diagnosztizálták a tüdőrákot nálam, három hónapot jósoltak. Nekem három gyermekem van, és egyedül nevelem őket. Aztán kiderült, hogy egy másik fajta tüdőbetegségem van, amiből sikerült kigyógyulni, de azért nagyon elgondolkodtató, hogy nekem is tüdőbetegségem lett. Már tudom, hogy milyen érzés fulladni. Azért ilyen rekedt a hangom.

Fekete Ágnes: Egy személyes sokkélményre volt szükség ahhoz, hogy az elfogadás megtörténjen.

Salamon Zsuzsa: Sokat beszélgettem Istennel, kérdeztem Tőle, hogy tényleg ez-e az akarata, ennek kell-e megtörténnie velem is, és úgy éreztem, hogy nem. Akkor tudtam elengedni ezt az egészet, és kimondani, hogy ahogy lesz, úgy lesz. Ha majd Isten akarja, életben maradok. A legfontosabb dolgokat nem a saját kezünkben kell tartani, hanem Istenébe tenni. Hagyni kell magunkat.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás próféta könyvének 42. fejezetéből!

"A megrepedt nádat nem töri el, a pislákoló gyertyabelet nem oltja ki!"

Tehetetlen vagyok – érezzük és mondjuk sokszor. Amikor hazamegyek, és a gyerekek fittyet hányva kérésemre lecke és vacsora nélkül várnak, tehetetlen düh fog el. Amikor kinyitom az újságot, és látom, hogy a legegyszerűbb elemi értelemmel szemben történnek a dolgok a politikában, vagy amikor megváltoztathatatlan rendszerekben kell közreműködnöm, tehetetlennek érzem magam. De ugyanez az érzés fog el akkor is, amikor buta ablakok jönnek elő a számítógépemen, és valamit be kellene írni, de fogalmam sincs, melyik gombot nyomjam most meg. Mindannyiunkban lejátszódnak ezek a jelenetek. Jézus egy szamár háton indult a Passió útjára. Szinte magunk előtt láthatjuk, ahogy zötykölődik azon az állaton, tehetetlenül kiszolgáltatva az emberek ünneplő hangulatának. Ugyanez a tehetetlenség viszi és dobja Júdás majd Kajafás, végül Pilátus kezébe. Mindent pontosan úgy hagy teljes ellenállás nélkül, ahogyan akarják. Az erős és ellenálló Jézus, most teljesen belehelyezkedett a mi tehetetlen helyzeteinkbe, mintha meg akarta volna mutatni, hogyan bánhatunk indulatainkkal. Mintha lefegyverezte volna mindenfajta tehetetlen dühünket. Mintha egy végső leckét tartott volna az emberiségnek arról, mi az erő, és mi az erőtlenség. Mi sokszor látjuk a vízzuhatagokban rejlő erőt, de nem vesszük észre azt ez ellenállhatatlan hatalmat, ami egyetlen vízcseppben benne rejlik. Egy vasat képeszt szétrepeszteni. Télen sokszor kínlódtam a kályhával, mert egy tucat gyújtóssal sem volt képes belobbanni a fa, de nemrég kint elégettem a nyesedéket, és egy nap után belobbant, amit rátettem. Észrevesszük kínlódásunkat a lánggal, de hol van a hamu alatt izzó parázs? Látjuk a tékozló fiak erejét abban, ahogyan nekiindulnak a nagy útnak pénzzel, fiatalon, mintha övék lenne a világ. Harsognak és mi félünk tőlük. De nemigen vesszük észre azt az ennél sokkal nagyobb erőt, ami abban a pillanatban van, amikor megszületik a döntés: hazamegyek. A valódi erő mindig titkos, mindig a döntésben van. Krisztusnak nagy hatalmat tulajdonítottak Virágvasárnapon, de a valódi erő a Kereszten volt. Jézus gyengesége lehet a mi gyengeségeink ereje is. "A megrepedt nádat nem töröm el, a pislákoló mécsest nem oltom ki." Két dolgunk van tehát. Fogadjuk el, hogy pislákoló mécsesek vagyunk. Ne akarjuk mindenképpen a nagy lángolás álcáját magunkra venni. Krisztus abban tud megáldani, akik valóban vagyunk. A másik dolgunk a döntés. Minden harsogás ellenére mi a gyengeségben keressük az erőt. Nincs az a kórházi ágy, ahol ne lehetne Isten hatalmát megtapasztalni. Adja Isten, hogy átéljük Krisztus erőtlenségben megmutatkozó erejét ezen a húsvéton, hogy döntsünk keresztje mellett, amely túlmutat a halálon!
Ámen