2009-04-22

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Egy egészen megható esemény történt az elmúlt héten. A Lónyay Utcai Gimnázium ünnepén egy táblát avattak azok számára, akik a XX. század háborúiban, forradalmában, diktatúrájában hősi halált haltak. Ilyen tábla sok születik. Azonban egy olyan mai diák leplezte le a táblát, akinek a saját hozzátartozója, volt lónyaysként halt meg az Andrássy úton. Ez egy apró gesztusnak tűnik, de óriási jelentősége van, szerintem. Mert azt mutatja, hogy ma érvényben van, él tovább az, amit valakinek az őse tett. Lehet nagy szólamokat puffogtatni bárhol, hogy micsoda nagy emberek voltak az elődeink úgy, hogy mi magunk soha nem tennénk semmi hasonlót. Egészen más az, amikor valaki a saját iskolatársa és ősei nyomdokaiban tiszteletet tesz, és elgondolkodik, honnan is származik ő. Mivel nagyon kevés ilyen apáról fiúra szálló tett volt, mivel a körülöttünk élő világban inkább a szólamokat, mint ezt a természetes örökségátadást láttuk és hallottuk, ezért nehéz a múltról beszélnünk. Én személyesen nagyon hiszek abban, hogy sokat kell beszélnünk a múltról, és hogy ezt soha nem szabad megunnunk. Mai műsorunkban is egy ilyen beszélgetést hallhatnak. Nyeste Zoltánné, a Velencei-tó mellett egy faluban tölti nyugdíjas éveit, hazatelepült Amerikából. Férje, egy református lelkész fia, recski fogoly volt, 1956-ban elhagyták Magyarországot, de még 1988-ban is alig engedték haza. Nyeste Zoltánnak már megjelent könyve, most felesége meséli el életük viharait.

Nyeste Zoltánné: Azért indultak el először nyugatra, mert már hallottuk, hogy néhány embert a baráti körből elkapott az ÁVO. Nekem kellett noszogatnom, hogy menjenek. Soha nem felejtem el, ahogy a küszöbről még visszafordult, és megkérdezte, hogy biztosan ez-e a helyes út. Biztos voltam benne, ha maradnak, Recsken végzik. Szabályszerűen kitaszítottam a konyhából. A nyugati határon egy kétvagonos vonatra szálltak, és azzal akartak tovább utazni. A vonaton láttak egy csapat fiatalt, akikről az látszott, hogy harcoltak, és a harcokból érkeztek meg. Zimányi Tibor nem tudta megállni, és odament hozzájuk megkérdezni, hogy honnan jöttek és miket tapasztaltak. Éppen csak hogy odalépett hozzájuk, amikor észrevette, hogy az ÁVO-sok körbevették a szerelvényt, és a két vagont szétkapcsolták egymástól. A férjemék a másik vagonban voltak, Zimányi Tibor pedig a srácokkal.

Fekete Ágnes: Hogyan került Recskre a férje? Miért zárták be?

Nyeste Zoltánné: Ahogy ő mondaná, mert nem szerette a mákos tésztát. A férjem a Györffy Kollégium igazgatója volt. Gyűltek a külföldről jött szegény diákok, és abban a kollégiumban kaptak helyet. A Partiumban, Mezőtelkiben született a férjem, az édesapja ott volt lelkész majdnem 50 éven át. Amikor olyan szegények voltunk, hogy már éheztünk is, a szülei írtak, és kértek bennünket, hogy menjünk haza. Én akkor eljegyzett menyasszonya voltam Zoltánnak. Egy fiatalnak, akinek állandóan korog a gyomra, ez akkora csábítás volt, aminek nem tudtunk ellenállni. Annyit tudtunk, hogy nem lehet átmenni a határon csak úgy, egy weekendre. Öt hónapig tartott, mire a románok észrevették a szándékunkat, de csak 24 órát adtak arra, hogy távozzunk. A kollégium igazgatója megpróbálta rábeszélni a férjemet arra, hogy pártot váltson, de ő hajthatatlan volt. Muszáj volt belépni a kommunista pártba, de ő nem adta meg magát. Nem csak az apja, hanem a testvére is pap volt, és ez neki nagyon sokat jelentett. "Nem ette meg a mákos tésztát."

Zoltánt egy szombati napon, munkába menet vitték el. A Kálvin téren szólította meg két férfi, akik azt ígérték neki, hogy miután pár kérdést feltesznek neki, békén hagyják. Öt perc az egész, ígérték. Ahelyett, hogy Zoltán elment volna a munkahelyére, beült az autóba, elvitték, és öt év múlva jött vissza. Én még aznap éppen a munkahelye közelében jártam, bementem hát hozzá, és meglepve hallottam, hogy nincs benn. Nem értettem, hogyhogy nincs, ha otthonról elindult. Ez egy szombati napon történt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Elmentem Varga Jóskáékhoz, aki a férjem munkatársa volt. Korán reggel odamentem, a felesége nyitott ajtót kisírt szemekkel. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy értsük egymást. Összeborultunk, és tudtuk, hogy az ő férje is ugyanarra a sorsra jutott. Őket éjjel kettőkor csengették fel. Felmutatták a házkutatási parancsot, ami az asszonyt teljesen mellbe vágta. Nem értette, hogy mit keresnek náluk. Azt mondták, hogy valutát és fegyvert, azzal vádolták őket, hogy ezeket rejtegetnek. Teljesen megdöbbent, a férfiak pedig elkezdték kiszórni a könyveket. Egyszer csak felkiáltott az egyikük: megvan a fegyver! A könyvek mögül kihúzott egy kölnis üveget. A másik férfi pedig az egyik könyv lapjai közül elővett egy valutát. Az asszony egyébként még életében nem is látott külföldi pénzt, kérte, hogy mutassák meg, milyen valutát találtak. Egy dollár volt. A férjét rögtön elvitték. Tudtuk mindketten, hogy az Andrássy út 60-ban lehetnek csak, és hogy nem fogunk információt kapni. Az ottaniak szóba nem álltak az emberekkel, még csak oda sem lehetett menni, mert már a sarkon feltartóztattak mindenkit a fegyveres őrök. A hét végére már tudtuk, hogy az Andrássy úton hallgatják ugyan ki, de Dél-Budára került, ahová az AVO által kimustrált rabok kerültek. Varga Jóska nem került oda, őt hat hétig kínozták. A férjemet egész életében kínozta, hogy ő egy hét után feladta az ellenállást, és megtört a kínzás alatt. Egy hét után mindent aláírt, mert nem bírta tovább a kínzásokat.

A Bocskay úti református gyülekezethez tartoztunk, ahol Sebestyén Andor lelkipásztor szolgált. Nagyon szerettük egymást, én pedig mindent elmondtam neki. Egyedül voltam a két éves kislányommal, a szüleimnek sem volt állásuk. Ő megpróbált segíteni, és felhívta a Kossuth Kiadót. Akkor zajlottak a református egyház történelméről szóló kötet megjelenésének előkészületei. Az volt a feladatom, hogy keressek olyan embereket, akik aláírásukkal vállalják, hogy megveszik a kötetet, ha megjelenik, és esetleg előleget is adnak. Egy egész csoport dolgozott ezen, akik járták a falvakat, és népszerűsítették ezt a könyvet. Nekem is velük kellett tartanom.

Fekete Ágnes: És ki vigyázott a kislányukra addig?

Nyeste Zoltánné: A szüleim. A gyerekre ránézni sem tudtam sírás nélkül, mert rögtön arra kellett gondolnom, hogy a férjem pár héttel azelőtt még a hátán lovagoltatta őt. Ez a kép jelent meg mindig, és olyankor magamon kívül voltam a fájdalom miatt.

Fekete Ágnes: A férjét öt évig nem is látta?

Nyeste Zoltánné: Elmentem a hivatalba, és kabátot vittem a férjemnek. A Dreyfuss nevezetű félvadállat elkezdett velem ordítozni, és közölte velem, hogy ez nem egy szanatórium, ahol a fasisztákat meg lehet látogatni. Erre már én is nagyon feldühödtem, és hangosan rákiáltottam: "Mit mert maga mondani? Még hogy az én férjem fasiszta?!" Ömlöttek a könnyeim és én is ordítottam: "Ne merje lefasisztázni a férjemet, akit a Gestapó halálra ítélt!" Erre magához kérette a Nyeste dossziét, még ma is látom magam előtt a jelenetet. Belelapozott, és elkomorodott az egész arca. Engedélyezte, hogy 15 percre találkozzunk.

Fekete Ágnes: Hogyan került a férje Recskre? Egyszer elment a hivatalba, és már nem volt ott?

Nyeste Zoltánné: Amikor Kistarcsát átvette az ÁVO, senki nem tudott róla. Több százan mentünk látogatóba, és ott közölték velünk, hogy menjünk haza, mert már senki sincs ott. Azt mondták, hogy mindenki szabadulni fog, és erről időben értesítenek majd bennünket. Nem tehettünk mást, hazamentünk, és vártuk az értesítést, amit soha nem kaptunk meg. Akkor számomra teljes volt a bizonytalanság: egy darabig reménykedtem, közben persze spekuláltam. Nem voltam teljesen egyedül, hiszen voltak barátaink, de ezek a baráti szálak a nyomás hatása alatt egyre lazultak. 1951-ben hírt kaptunk Michnairól, akinek sikerült kiszöknie egy ÁVO-s egyenruhában, és eljutott a Szabad Európához Münchenben. Ott beolvasott 200 nevet, és az is elhangzott a Szabad Európában, hogy fellázadt Budapest, és a Nyugatinál építik a barikádokat. Hogy a saját szememmel győződjek meg erről, munka után rögtön odamentem. Persze szó sem volt semmi ilyesmiről. Akkor veszítette el a Szabad Európa előttem a hitelét. A sógorom is megjelent, és bizonygatta, hogy él a férjem, mert halotta a nevét a Szabad Európában. Ezt sem tudtam elhinni, mert aki egyszer hazudott, annak én többé nem adtam hitelt. Spekuláltam: Levél nem érkezett tőle sem Recskről, sem máshonnan, nem engedték meg nekik, hogy írjanak. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet vele, él-e vagy már meghalt, esetleg külföldön van-e.

Három év elteltével az egyik kolléga, aki mint villanyszerelő a Műszaki Egyetemet is elvégezte, elhívott randevúra. Sokáig nem voltam hajlandó szóba állni senkivel. A Mátyás templomban volt az első randevúm. Az a fiú virágokat küldözgetett, szépen indult a kapcsolatunk. A legnagyobb érdeme az volt, hogy visszavezetett a gyerekemhez. Három év után, miután anyám is állandóan unszolt, hogy menjek végre férjhez, ne maradjak egyedül, hiszen azt sem tudhattam, hogy özvegy vagyok-e vagy sem, elkezdtünk már pap után nézelődni. Éppen akkor, áprilisban megjelent a férjem. Én akkor éppen ábrázoló geometriát tanultam, mert az kellett a műszaki rajzoláshoz. Egy kolléga volt nálam még este 10 óra felé is, mert vállalta, hogy segít. Hosszú napjaim voltak akkoriban: reggel hétkor vittem a gyereket az óvodába, fél nyolckor már az íróasztal mellett ültem, úgyhogy estére már semmi sem voltam. A kollégám mindent megpróbált, hogy elmagyarázza a lényeget, de én egyszerűen nem láttam térben azt, amit látnom kellett volna. Megszólalt a csengő, kimentem az előszobába, hogy kinyissam az ajtót. A férjem állt az ajtó előtt: nem tudtam beengedni, mert első meglepetésemben nem találtam a kulcsot. A konyhába vezettem. Azt kérdezte először, hogy van-e itt még rá szükség. Öleltük egymást. Csokrot hozott nekem, a háta mögül húzta elő. Egy zacskó cukor is volt nála, és egy kis apró, amit az asztalra tett. Az ötévi munkáért kapta. Ágyat vetettem, a kislányunk felébredt, már a férjem mellett volt, rögtön megnyílt neki. Mindent elmondtam a férjemnek úgy, ahogy történt. 21 évesen vitték el, amikor még az ajtófélfára is szerelmesen néztem. Leírtam a kínos jeleneteket azokból az évekből, amikor nem voltunk együtt, elolvasta, és darabokra széttépte.

Fekete Ágnes: Mit szólt?

Nyeste Zoltánné: Tudomásul vette. Sokan voltak, akik hazamentek, de már nem volt hova. Én mindent elmondtam, és rábíztam a döntést. Én azon a véleményem voltam, hogy próbáljuk meg felvenni a szálakat, és továbbfűzni őket, de rábíztam. Ő mellettünk döntött. Amikor állást keresett, volt az utcánkban egy nyilvános telefonfülke, ahonnan felhívott valakit. A lányom és én az utcán álltunk, és láttuk, hogy a másik oldalon megy az a férfi, aki udvarolt nekem. A lányom odarohant hozzá a nevét kiáltva, megfogta a kezét, és odahúzta hozzánk, miközben lelkendezve mesélte neki, hogy megjött az édesapja. Zoli kijött a fülkéből, bemutatkoztak egymásnak. Amikor rájött, hogy kivel áll szemben, tágra nyíltak a szemei, és azt mondta, majd találkozunk még és beszélgetünk. Ezzel sarkon fordult és elment. Kellemetlen volt ez a jelenet.

Fekete Ágnes: Beszélne egy kicsit a református hitükről?

Nyeste Zoltánné: Mi nem voltunk soha bigottak, de mindig tartoztunk gyülekezethez, ahol presbiter volt a férjem.

Fekete Ágnes: Mennyire segítette a hite ebben az egészben, a túlélésben?

Nyeste Zoltánné: Ez adta meg az alapot, az erkölcsi tartást. 14 évesek voltunk az egyik barátnőmmel, amikor végigjártuk Budapest összes templomát. Minden vasárnap más gyülekezetbe látogattunk el, meg akartuk nézni, hogy melyik templomban milyen a gyülekezeti élet. Ez nagyon érdekelt bennünket. Anyám még viccelődött is ezen, mert hetente többször is eljártam a fasori templomba. Sokszor kérdezgette, hogy talán apáca akarok-e lenni, hogy ennyit járok templomba. A kicsikkel foglalkoztam, akik tanító néninek hívtak, pedig még csak 14 éves voltam. A hit hajtóerő volt számunkra, és sok mindenre sarkallt bennünket. Míg mások a Tisza Kálmán téren csókolóztak, mi a gyülekezetbe jártunk, és minél többet akartunk tudni. A hitre nincs magyarázat, persze a pszichológusok mindig keresnek. Én naplót is írtam akkoriban, amiben tulajdonképpen az imádságaimat, az Istennel való beszélgetéseimet írtam le. Mindig az Isten tenyerén éreztem magam. Voltak, akik azt mondták, bizonyítsam be, hogy van Isten. Számtalan bizonyítékot fedeztem fel az életemben: volt olyan, hogy egy rendkívül súlyos autóbalesetet egyetlen karcolás nélkül úsztam meg. Még sorolhatnám az ehhez hasonló eseteket, amelyek megerősítettek abban, hogy Isten vigyáz rám. Azért szoktam imádkozni, hogy Isten addig tartson meg az élők között, amíg hasznomat látja, amíg eszköz tudok lenni. Ezt minden nap leírom, és ezt vallom. Valaki azt mondja, hogy csak addig szeretne élni, amíg saját magát el tudja tartani. Én azt mondom: addig, amíg segíteni tudok.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jób könyvéből, az 1. fejezetből!
Volt Úz földén egy ember, a kinek Jób volt a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő volt és bűn-gyűlölő… Egy napon eljöttek az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; és eljött a Sátán is… Az mondta a Sátán az Úrnak: Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?

Ismerjük Jób szenvedésének történetét. Miért van szenvedés? Az emberiség egyik őskérdése ez. A Biblia egyik csodája pedig, ahogyan erre a kérdésre válaszol. Mi vagy azt mondanánk, nem tudom, vagy pedig egy summás magyarázatba fognánk az Isten végtelen terveiről. A Biblia, mondhatjuk úgy, egy szimfonikus költeménnyel válaszol, több hang megszólal, 42 fejezeten át hatalmas trombiták, halk hegedűszólók, minden olvasható ebben a történetben. Semmi sematikus, semmi leegyszerűsített és semmi túlbonyolított nincs abban, amit a Biblia válaszol. Egy embert, egy történetet állít elénk. Nem valami eszme, hanem Jób maga a válasz a kérdésre: miért is van szenvedés.
De ki is ez az ember? A Bibliában mindenkit az őseivel jeleznek. Ismerjük a fordulatot, Ábrahám, Izsák és Jákób fia. Itt nincs anya, nincs apa, csak egy föld, Uc földje, ahol ez a semmiből előkerülő ember élt. Csak annyit tudunk róla, hogy szenvedett, méghozzá a semmiért. Egy égben lezajlott csetepaté eredménye az, hogy Isten elveszi mindenét. Jób mai kortársunk. Talán azért is írták le ilyen titokzatosan személyét, mert így mindenki számára mai társsá válhat. Velünk történik Jób története, amikor szétnézünk, amikor beletekintünk az újságba, amikor emberek szeme láttára lövik le hozzátartozóikat, amikor milliók élnek az éhhalál küszöbén. A mi történetünk Jóbé.
Ez a könyv, mint a valóság, tele van kettősségekkel. Az első ilyen kettősség, hogy egyszerre ad magyarázatot, és egyszerre nem ad. Mintha azt üzenné nekünk. Nem igaz, hogy véletlenül van a szenvedés, nem igaz az, hogy csak úgy potyognak az égből a villámok, de az sem igaz, hogy pontosan meg lehetne határozni az okát. Mi pedig hol az egyik, hol a másik végletbe esünk. Hányszor érezzük azt, hogy csak úgy belénk csapott a villám, mintha valami görög istenségek játszanának kicsinyes küzdelmet. Jób könyve azt mondja: Nem, oka van a próbáknak, valamit meg lehet értenünk, talán majd sokkal-sokkal később abból, ami történt. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs magyarázat Jób szenvedésére. Hosszú fejezeteken át küzd Jób a barátaival, akik mindenképpen keresni akarnak valami hibát, de nincs hiba. Nem földi szemüveg kell ahhoz, hogy ezt megértsük. És Isten nagyon keményen megítéli Jób barátainak viselkedését. Tehát nem áll a lelkes isteni magyarázatkeresők pártjára. Nincs magyarázat.
Jób érzi ezt, és a csendbe menekül. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenki magyarázza azt, ami vele történik, de ő hallgat. Nagyon furcsa helyzet. Fontos üzenet ez a csendről. A valódi beszéd a csendben gyökerezik. A csend alakul át szóvá. Hányszor magyarázgatunk olyan dolgokat, amikről fogalmunk sincsen. Milyen nehéz végighallgatni valakit! Jób a hallgatás könyve is. De az is üzenete, hogy nem lehetünk szenvtelenek. Hosszú fejezetek harcát és tusakodását olvashatjuk el, amit egyébként egy oldalban is elmondható. De Jób lázad, és nem fogadja el, hogy mindennek így kell lennie.
A Biblia egy ilyen szenvedése ellen lázadó embert állít elénk például. Nem a teljes beletörődést, nem a lesz, ami lesz gondolatot, hanem ezt a küzdelmes, fel nem adást mutatja fel. Megint ott a nagy kettősség: el kell fogadnunk Isten akaratát, Jóbbal, az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen neve. És mégsem kell mindent csak úgy elfogadnunk, nem egy rezignált karma hívő a Biblia példája, hanem Jób, aki lázad. Nem azt olvassuk, igen, így kell ennek lennie, azt olvassuk, hogy elszakad Jób cérnája. Na, ebből elég, és szétkiáltja szenvedését.
Jó lenne, a Bibliának ezeket a bölcs kettősségeit szívünkbe vésnünk, és így mérlegelnünk életünket! Adja Isten, hogy Krisztus szenvedésében megtaláljuk ennek a kettősségnek a kulcsát és megoldását!
Ámen