2009-06-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Bár álhitelességek vesznek körül úton útfélen, mégis azonnal megérezzük azt, amikor valami valóban hiteles. Hiába próbálják lejáratni legszebb szavainkat, mint például a tisztességet, a hűséget vagy a szeretetet, amikor valaki valóban szeret, vagy valóban tisztességes, azt rögtön megérezzük. Simon András grafikus tollából valami hasonló mély érzések fakadnak. Egyszerű, egyetlen vonal mentén haladó rajzaiban mélység van. A jelképek megelevenednek. Nemrég beszámoltunk arról, hogy Soponyán és Csőszön missziói napokat szerveztek, ezen ő is részt vett. Vörös Virág járt a helyszínen.

Simon András: Amikor kamaszkorba értem, megkérdeztem édesapámat, hogyan éli meg azt, hogy vasárnaponként elmegyünk a templomba, meghallgatjuk a pap beszédét, hazamegyünk, elfogyasztjuk az ünnepi reggelit, ebédet, majd egy egész héten keresztül Krisztus szóba sem kerül. Ez a mi keresztyénségünk? Szíven szúrtam ezzel édesapámat. Mi gyakorlatilag vasárnapi keresztyénekként éltük az életünket. Édesapám és édesanyám összefogtak más szülőkkel együtt és szerveztek egy kis közösséget, hogy kinőjünk a vasárnapi keresztyénségből. A közösség élére egy szenvedélyes, lánglelkű ifjú papot hívtak meg, aki bennünket közösséggé kovácsolt.

Elhatároztam, hogy már nem akarok csak beszélni, olvasni, tanulni a szeretetről, hanem gyakorolni is szeretném. Ezért elmentem a paphoz, és kértem, hogy adja meg nekem valamelyik idős néni vagy bácsi címét, akinek segítségre van szüksége, akivel foglalkozni lehet, akit szeretni lehet. A pap nem tudott ilyen címet adni, de ismert egy 20 éves mozgássérült fiatalembert, aki tolószékhez volt kötve, nem voltak barátai, a szülei pedig nagyon idősek voltak. Így kerültem kapcsolatba 17 éves koromban Varga Laci nevezetű egykori barátommal. Reggelenként felöltöztettem, megreggeliztünk, tolókocsiba raktam, elrendeztem, és elmentem az iskolába. Iskola után pedig, hazafelé menet leszálltam a villamosról, elvittem Lacit sétálni, majd hazamentem, tanulgattam, de leginkább rajzoltam, és este még egyszer átugrottam hozzájuk. Kivettem a kocsiból, levetkőztettem, megfürdettem, ágyba tettem. Ez egy nagyon látványos dolog volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam Istennek átadott életű ember. Ez a nagy aktivitás nem annak volt a következménye, hogy átadtam Istennek az életem. Talán éppen az oda nem adott életem kompenzálása volt: mindent megtettem, anyagi, fizikai, szellemi javaimat adtam, csak az életembe ne szóljon bele Isten. Ha az emberi lelket egy 77 szobás várkastélynak képzeljük el, akkor én 76 szobába beengedtem az Istent, de a 77.-ből, ahol a vágyaimat, az álmaimat, a jövőre vonatkozó terveimet rejtettem el, kizártam és elrejtettem a kulcsot. Nem mintha Ő nem tudta volna rögtön, hogy hova rejtettem. Én ezeknek akkor nem voltam tudatában.

A lánglelkű pap komoly irodalmi és színi-rendezői tehetséggel volt megáldva, és több alkalommal engem is meghívott szerepelni. Volt úgy is, hogy főszerepet játszottam. Az egyik színdarabban én mondtam el a színdarab utolsó mondatait, amelyek valakit a templom utolsó soraiban arra indítottak, hogy megtérjen. Én erről persze semmit sem tudtam. Egy ökumenikus ifjúsági találkozón aztán, ahová pár barátommal együtt mentem, odalépett hozzám egy szimpatikus fiatalember, Tóth Endre, és megköszönte, hogy részese voltam a megtérésének. Akkora lett az önbizalmam, hogy a gombok majd szétpattantak az ingemen, dagadt a mellem a büszkeségtől, és vagy másfél centire felemelkedtem a földről. De hamarosan földet kellett érnem, mert jött a hidegzuhany. Tóth Endre azt mondta: András! Nagyon örülök, hogy örülsz, de az Úr a szívemre helyezte, hogy én is kérdezzelek meg téged, hogy te vajon megtértél-e már. Fel voltam háborodva, és meg voltam sértve: önerőmet túlhaladva próbálok szolgálni és jót tenni… Mi kellhet még Istennek? A vállamra tette a kezét ez a fiú, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, Istennek most már csak tényleg egyetlen dolog kell: a szívem. Nem tudott ezzel megnyugtatni. Én sokkal többet és jobbat gondoltam magamról, mint hogy azt elhiggyem, hogy nem adtam át a szívemet Istennek.

A megtérés végül is érdekes módon egy református lelkésznél történt. A közös imádság után a lelkész megölelt, és elindultam haza. A buszmegállóban került a korona a megtérésemre. A buszra várakozva hallottam egy belső hangot, ami azt mondta: vegyem észre, hogy nem én választottam Istent, hanem Ő engem.

Az embert sokkal inkább megragadja az, hogy valakivel a személyes életében mi történik, mint az, ha már amúgy is agyonbeszélt keresztyén elvekről lerágjuk a húsmaradványokat. Egyszerűen csak arról kell beszélnünk, hogy mit tett az Úr az életünkben. Szoros emberi kapcsolatokban éltem át csalódásokat, nehézségeket. Volt, hogy magamban csalódtam, mert szerettem volna megváltozni valamiben, de nem sikerült. Szerettem volna, ha azok, akik vádoltak valamivel, jelzik, hogy már másképp gondolják, vagy csak megmagyarázzák, hogy mi történt. Volt, hogy nem magyarázták meg és nem változtattak a véleményükön. Az ember rájön arra, hogy lelkének szabadságát csak abban az esetben tudja visszanyerni, ha magát egyes egyedül Istentől származtatja. Ha függetlenné válik minden pozitív és negatív véleménytől, és ki meri mondani pici emberi gyarlóságát is figyelembe véve, hogy az, aki; az Úr teremtette, ezért Neki szolgál. Mindenki szabadon gondolhat róla azt, amit akar, nem szükséges magyarázkodni, nem fontos, hogy mások igazat adjanak neki, mert az Úr előtt áll, és Ő lesz az, aki megítéli. Az Úr azzal ajándékozott meg, hogy olyat adhatok az embereknek, amiért hálásak. Közvetítő vagyok, és közben fürdöm az emberek szeretetében. Nagyon jól érzem magam.

Vörös Virág: És a művészi munkájára nézve úgy érzi, hogy ez az, amit ki akart formálni az Isten?

Simon András: Erre azt hiszem, egyértelműen azt mondhatom, igen.

Vörös Virág: Egy grafika hogyan születik meg?

Simon András: Csakis egy Istenre hangolt, Istenre figyelő csendben. Az én művészetem lényege az Isten és ember, illetve az emberek közötti szeretetkapcsolat ábrázolása. Ha én nem vagyok nagy vágyakozással az Istentől és az emberektől jövő szeretet iránt, akkor a rajzaim ezt a szeretet nem fogják tudni kifejezni. Gondolkodom, imádkozom, hagyom, hogy Isten és az érzés hasson rám, és abból kialakul valami. Ebből születik a grafika. Soha nem fordított ez a folyamat, nem úgy zajlik, hogy rajzolok egy ölelő embert, hátha attól majd feltámad bennem a szeretet. Mindig egy belső inspiráció alapján történik. Nekem mindig az az érzésem, hogy ez a dolog senki életében tökéletesen meg nem valósul, ami azért jó, mert ha egy saját magunk által kötött szeretetkapcsolatban megtalálnánk a harmóniát, nem lennének fájó hiányaink, amelyeket hitünk és gondolataink szerint csak az Isten tud orvosolni, nem fordulnánk Istenhez. Ha ember és ember ilyen csodálatos harmóniában élhetne, azt mondanánk, hogy nincs szükségünk az Úrra. Isten adott egy utat nekem, amin járva érezhetem Őt, függőségbe hozott saját Magával. Olyan mértékben rá vagyok szorulva szellemileg, fizikailag és érzelmileg, hogy Isten szeretetét átéljem, hogy én egész nap vágyakozom Istenre. Ez a vágyakozás teszi Istent az életemben jelenvalóvá. Ugyanakkor istenbizonyíték is a számomra, mert ha egy nem létező isten vagy szellem után vágyakoznék, biztos nem lenne jelen az életemben, de ez az Isten létezik, él, szeret engem. Csodálatos érzés, hogy nem vagyok rászorulva arra, hogy a másik emberben lévő Isten szorítson magához gyöngéden, mert tudom, hogy ez a kapcsolat embereken kívül is, emberek közreműködése nélkül is működik. Nem tagadom ugyanakkor, hogy hihetetlen melegség és öröm forrása, amikor testvérek szeretettel összeölelkeznek, barátok találkoznak, megveregetik egymás hátát, vállát. Nagyon szép dolgok ezek.

Vörös Virág: És hogyan tovább?

Simon András: Araszolgatok az örökkévalóság felé.

Fekete Ágnes: Az elmúlt hétvégén volt a 6. Református Zenei Fesztivál Budapesten. Ezen jelent meg a budapesti Teológián a Kálvin Kertje című kiállítás első része. A teljes anyag majd a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón látható Fadd-Domboriban július 21-től. Bölcsföldi Andrással, a teológusok lelkigondozójával, a kiállítás megálmodójával beszélgettem.

Bölcsföldi András: A Reformáció Genfi Emlékművének egyfajta stilizált másánál állunk, amely a Kálvin kertje egyik oldalfala.

Fekete Ágnes: Rá van írva a vers, azt látom.

Bölcsföldi András: Igen, valami olyasmit szeretnénk létrehozni, ami emlékeztet a múltra, Genfre, Kálvinra, ugyanakkor újat is szeretnénk adni azzal, hogy elmondjuk, ma hogyan érthetjük Kálvint.

Fekete Ágnes: Nagyon tetszik ez a fénykép, amin három fiatalt lehet látni alulról lefényképezve a Genfi Emlékmű előtt. Olyanok, mint a törpék az óriások előtt.

Bölcsföldi András: Úgy is mondhatnánk, hogy három törékeny nő, három vallástanárról van szó, akikkel tavaly voltunk egy kiránduláson Genfben, Kálvin nyomában járva. A négy férfi néz le a három vallástanárra, akik szintén tanítani fogják a reformációt, a reformátorok életét.

Fekete Ágnes: Ez a kép?

Bölcsföldi András: Ez a négy nagy református szobra a genfi egyetem kertjében. A genfiek megvilágítják ezeket a szobrokat, amivel különös külsőt adnak nekik.

Fekete Ágnes: Ez tehát az Emlékmű, csak színes fényekkel van megvilágítva.

Bölcsföldi András: Igen, ez egy ifjúsági rendezvényen készült, látszanak is a fiatalok. Azért érdekes ez a megvilágítás, mert megelevenednek tőle ezek a monumentális szobrok.

Fekete Ágnes: Ezeket ki lehet nyitni itt?

Bölcsföldi András: Igen, és az ajtót kinyitva mindig lehet találni valamit: Szentírást, idézetet. Egy tárgy van, ami érdekes: azt tartják Kálvinról, hogy nem maradtak utána tárgyak, a sírját sem ismerjük. Egyetlen tárgyat mutogattak már régen is és teszik ezt még ma is, egy teáscsészét, ami tőle maradt. Ennek okán mi is kiállítunk itt egy teáscsészét.

Fekete Ágnes: Kálviné ehhez volt hasonló?

Bölcsföldi András: Nem pont ilyen volt, ez csak szimbolizálja. Terveink között szerepel két olyan térkép elkészítése és kiállítása, amelyek a kálvini reformáció terjedését mutatnák be. Ezen kívül szeretnénk még egy olyan falat is felállítani, amelyen a Kálvin elnevezésű terekről, utcákról, műintézményekről készült képeket állítanánk ki. Ehhez várunk segítséget, mások által készített képeket.

Fekete Ágnes: A Kálvin Kert kapcsán nyílt meg az interaktív kiállítás, amelynek során végig lehet gondolni, hogy ki Kálvin ma.

Bölcsföldi András: Így van, és ez a gondolkodás még nem zárult le. Kálvin életművét nagyon nehéz feldolgozni. A fiatalok általában azt tudják, hogy Kálvinnak volt egy vitája Servet-tel, szigorú ember volt, nem nagyon mosolygott, és még sorolhatnám az ehhez hasonló dolgokat. Ez gyenge felállás. Azt kell megtalálni, ami a mai életben közel hozhatja Kálvint hozzánk. Kálvin tanításában, életében hangsúlyosakká váltak bizonyos szavak, amelyek közül 25 szót választottam ki, mivel a 25. zsoltár különösen fontos volt Kálvinnak, és ezek mentén próbáljuk meghatározni, hogy mit jelent Kálvinnál a hit, a megigazulás, hálaadás, eleve elrendelés. Ezekben a szavakban próbálom megfogalmazni azt, ami ma is fontos lehet egy fiatalnak, amin keresztül megértheti. A sztereotípiákon túl kellene meglátnunk Kálvin igazi arcát, lényét.

Fekete Ágnes: Hozzád mi áll Kálvinból közel?

Bölcsföldi András: Amikor Strasbourgban a menekültek között szolgált vasárnap délutánonként bibliaórákat tartott a kertben, amelyek tulajdonképpen kerti beszélgetéseknek számítottak. Nem templomban vagy bármilyen más szakrális helyen, hanem a kertben beszélgetett az emberekkel Isten Igéjéről. Nagyon fontosnak tartom, hogy szeretett az emberekkel az Igéről beszélgetni. Ezt kell nekünk is tennünk. Nekem személyesen is van olyan középiskolás élményem, amikor a parókia udvarán, a kertben, egy fa alatt tartottunk ifit. Meghatározó volt a számomra, és Kálvin életművében is tetszik. Sok olyan dolog is van, ami sokaknak fontos: a kiállása az elvei mellett, hogy nem adta fel őket akkor sem, amikor veszélybe került miattuk, vagy túlságosan konzervatívnak tartották volna miattuk. Ezek számomra is fontosak.

Fekete Ágnes: A zenei fesztivál egyik érdekessége volt Kiss Ferenc magyar Cantionale című lemezének bemutatója. A Kálvin Évére jelent meg ez a zenei összeállítás. Először a címéről kérdezgettem Kiss Ferencet.

Kiss Ferenc: A Cantionale énekeskönyvet jelent. Régen ez volt a neve, de pont a reformáció gyümölcse az anyanyelvűség az egyházi gyakorlatban, így az éneklésben is. Hogy miért mégis ezt a szót használom, annak az az oka, hogy ez az anyag elsősorban protestáns eredetű, tehát három-négy zsoltárfeldolgozást, illetve népénekeket tartalmaz, amelyek református vidékeken használatosak voltak. A nép soha nem sablonosan használta az énekeket, azaz nem fordult elő, hogy valaki reformátusként meggyőződésből soha nem énekelt el egy katolikus dalt sem. Együtt élt az emberekben a katolikus, a reformáció és a profán hagyomány. Erre számtalan példát tudnánk felsorolni. Éppen ezért én egy-két olyan dalt is feldolgoztam, amelyek nem kifejezetten a protestáns hagyományokhoz kötődnek.

Fekete Ágnes: Kálvin és a zene hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Kiss Ferenc: Az volt a zseniális újítása, hogy a prózai szövegeket versbe szedette kora jelentős költőivel, de olyanokkal, akik koruk népi költészetével is tisztában voltak: tudták, hogy a népköltészet hogyan fejez ki bizonyos képekkel valamit. A dallamanyag egy kicsit idegen a magyar népzenei hagyományoktól, ennek ellenére teret hódított, persze nem valószínű, hogy a dallamok könnyen való megtanulhatósága miatt, hanem a kottanyomtatás megindulásával, aminek következtében tömegesen terjedhetett. Az évszázadok során kiválasztódott az, amit a legszívesebben énekeltek, a legelterjedtebbek.

Fekete Ágnes: Kálvin újítása volt az, hogy a ritmikus éneklés elkezdődött? Míg a gregoriánus éneklés a beszédhez alkalmazkodó ének, Kálvin korában ritmusosan, versbe szedetten énekelték a zsoltárokat.

Kiss Ferenc: Pontosan. Ami pedig a mi újításunk a lemezen, hogy prozódiailag mi is szerkesztettünk a dalokon.

Fekete Ágnes: Egy példát tudnánk esetleg mondani a hallgatóknak?

Kiss Ferenc: Jó példa erre a Nosza istenfélő szent hívek kezdetű ének, amely esetében fontos, hogy a nosza szó első szótagja, a "no" rövid legyen, ennek megfelelően énekeljük. Úgy gondolom, hogy különböző alkotók, gyülekezetek a maguk képére is formálhatják ezt. Egy Csávás nevű erdélyi faluban volt egy lelkiismeretes tanító, aki egy 17. századi énekeskönyv szólamvezetését betanította a híveknek hangról hangra, és így egy nagyon ritka változat maradt fenn szájhagyomány útján. A családok továbbadták ezt a családon belül, ahol a szólamok is meg szoktak maradni. Érdekes módon egy 17. századi felrakás maradt meg a nép emlékezetében úgy, hogy kottát nem tudnak olvasni.

Fekete Ágnes: Kálvin célja a ritmikus énekléssel valószínűleg az volt, hogy közösen tudjanak énekelni.

Kiss Ferenc: A gregoriánt mindig a beavatott énekesek, zenészek énekelték, a templomi kórus, énekkar. Azzal, hogy a korabeli népéneklésnek bizonyos tradícióit beépítették, közérthetőbben tudta a nép az énekeket megjegyezni és énekelni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 5. fejezetéből!

És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.

Nemrég kaptam egy bírósági felszólítást vízdíjtartozás miatt. Rettenetesen felbosszantott az eset. Az történt ugyanis, hogy tavaly nyáron, amikor jóformán itthon sem voltunk, lecserélték a vízórát, és fordítva kötötték be. Ezek után egy tetemes vízszámlát küldtek ki. Kértem, hogy vizsgálják felül az ügyet, ehelyett a bírósági felszólítást küldték el egy még tetemesebb összeggel. Az igazságérzetem teljesen felbolydult, és már kezdtem írni az ellentmondást, amikor eszembe jutott ez a jézusi mondat. Mit jelent ez az intelem ma? Azt értem, hogy Jézus akkor azt akarta, szinte provokáljuk az erőszakos embert szelídségünkkel. El lehet képzelni azt a kort, amikor jöttek mentek a katonák, és ha valakit megláttak, akkor joguk volt a cókmókjukat a vállára tenni, és egy egész mérföldre cipeltetni. Kettőre már nem volt joguk. De talán a katona és a cipekedő ember elkezdett beszélgetni, és amikor nem tette le a felszerelést egy mérföld után, akkor igencsak elgondolkodott az a katona, talán igaz, talán hiteles az, amit a kényszerített ember beszél Krisztusról, az életről. Biztosan egy életre megjegyzi magának.

Fájdalmasan jött elém ez a kép is, mert ma nem találkozunk senkivel, akit elgondolkodtathatnánk egy ilyen helyzetben. Leveleket kapok, iktatószámokat, egyik alkalmazottól futhatok a másikig, de nincs lehetőség arra, hogy a kényszerítő és az egyszerű ember találkozzon. Semmilyen személyességre nincs lehetőség. Papírokkal csatázunk. Éppen tegnap háborgott valaki azon, hogy 20 ezer Forintot kell befizessen azért, hogy kikössék a gázt, a másik azért, amit az adójával tesznek, a harmadikat az önkormányzaton küldözgetik ide és oda. Ma egy láthatatlan, kitapinthatatlan pénzhatalom kényszerít bennünket. Nincs ott az a valóságos katona, akit meggyőzhetnék bármiről is azzal, hogy nem állok ellent erőszakoskodásának. Ez fájdalmas ténye mai korunknak. Ez ellen nem sokat tehetünk, legfeljebb, hogy mégis embernek nézzünk azokat az irodistákat, akikkel találkozunk lépten- nyomon mérgünkben.

De talán mégis érdemes megtartanunk Jézus tanácsát. Egyszerűen azért, mert az ösztönös igazságérzetünkből ki akar emelni. Ma, különösen a választási plakátokon látszott, hogyan ingerlik ostobán az emberek elemi érzéseit. Mindenki föl van háborodva azon, ami folyik, ezért több se kell, mint hogy jönnek emberek, akik kimondják a vágyainkat, és egyből jobban érezzük magunkat. A gazemberek börtönben lesznek. Bár eszünk azt diktálja, hogy ez sosem fog megtörténni, de jó, hogy valaki ezt mondja, mert legalább a reményünket fenntartja. A legnagyobb tévútra vezetnek minket az igazságosztó emberek. Így történt ez az akkori Izraelben is, amikor a zelóták kis kardjukkal odamentek egy- egy római katonához leszúrták, és osztották az igazságot. Szították a népet, és végül a zsidó háborúban a földdel tették egyenlővé hazájukat.

Fontos, hogy az embernek működjék az igazságérzete, ugyanakkor veszélyes műszere ez lelkünknek. Ha túl élesre állítjuk, a szívünk más érzékenysége elvész. Könnyen megvezetnek bennünket. Ma Magyarországon nagyon élesen valós gond ez. Számos trianoni megemlékezés gyászolta a régi nagy hazát, de nem vetünk számot azzal, hogy ennek a veszteségnek mi volt akkor a belső oka, és hogy ezek az okok teljes erővel jelen vannak ma. Hány ember van, aki az igazságtalanságokon való puffogás mellett amikor kell, nem ad oda semmit abból, ami az övé, nem tud lemondani a saját érdekéről, és egy lépést sem tesz a másik felé. Az igazság oltárán könnyen elvész a szeretet.

Jézusnak a tanácsa ma is megáll, még ha egy láthatatlan hatalommal küzdünk is. Nem mulyaságra hív Ő, hiszen a maga élete sem erről szól. A mulya embereket nem végzik ki soha, azok kiszolgálják a rendszereket. Arra hív minket, hogy a szívünknek ne azon zugát erősítgessük, ahol az igazságokat keressük, hanem azt, ahol az elfogadást, a szelídséget, a jólelkűséget rejtegetjük. Ezeket vizsgálgassuk magunkban, ezeket erősítsük, és akkor sokkal boldogabbak és erősebbek leszünk. Életünknek igazi tétje nem az, hogy megfelelünk- e az erőszakos bürokratáknak vagy ellenállunk nekik, hanem az, hogy Krisztus szelídsége belénk oltódik-e. Ha igen, akkor megértjük Krisztus szavát: aki törvénykezni akar veled, és elvenni a te alsóruhádat, engedd oda neki a felsőt is, és aki Téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre.
Ámen