2010-02-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Ez a hét a házasság hete. Néhány éve kezdeményezték ezt az ünnepet. Az egyik cél az volt, hogy az egyre jobban terjedő és felszínes Valentin napját megtöltsék tartalommal. A Szentgáli házaspárral beszélgetett Vörös Virág.

Vörös Virág: Mióta házasok?

Szentgáli Nóra: 26. éve, tavaly ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat.

Szentgáli Péter: Nekem negyvennek tűnik, de Nóri szerint még csak 25.

Vörös Virág: Ha egy feleség ilyet hall, megsértődik, nem?

Szentgáli Nóra: Nem, mert ismerem a férjem, és szeretem a humorát. Tudom, hogy mit mond viccből, és mit komolyan.

Szentgáli Péter: A mi kapcsolatunk is teljesen szokványosan kezdődött. Megismertük egymást, egymásba szerettünk, és úgy éreztük, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket. Érdekesebb arról beszélni, hogy utána hogyan alakult. Bennem volt indíttatás arra, hogy kérjük Isten áldását a házasságunkra, és ne csak a polgári anyakönyvvezető előtt kössünk házasságot. Ez a családi háttérrel is magyarázható. Nóriban ez az igény később fogalmazódott meg, így a 10. házassági évfordulónkon megerősítettük a házassági fogadalmunkat Isten színe előtt is. Ezt azért mondom, mert 25 év után is elmondhatjuk, hogy nagyon boldog a házasságunk, amit mi annak tudunk be, hogy Isten jelen van a mindennapi életünkben. Ha ez nem volna így, valószínűleg nem lenne négy gyermekünk, és nem lennénk ilyen mosolygósak.

Szentgáli Nóra: Egy nem hívő családban nőttem fel, és a férjemmel való kapcsolatban ismerkedtem meg Istennel, kaptam hitet. A házassági eskünk volt az életem első olyan aktusa, amikor az Istennel találkoztam. A későbbiekben megmérettettünk. A harmadik gyermekünk születése után egy nagyon nehéz időszak következett, amelyben lelki fogódzott csak Istennél találtunk. Úgy érzem, hogy az igazi hitünk akkor alakult ki. A harmadik gyermekünk betegen született. A szívével volt gond, és két éven át a teljes bizonytalanságban és félelemben éltünk, mert lehetséges volt, hogy elveszítjük őt. Lelkileg volt nehéz ez az idő, de a hitünkben és az egymással való kapcsolatunkban komoly hozadékai lettek. Ahogy végigcsináltuk, amilyen támaszra találtunk a barátaink között is, bennünket nagyon megerősített. Házasságunk alapélményévé vált.

Vörös Virág: Sok párral éppen az ellenkezője történik egy ilyen próbatétel során, és negatív hatással lesz a kapcsolatukra.

Szentgáli Péter: Az ilyen helyzet választást követel. Az ember vagy Isten felé lép egy nagyot, vagy pedig elfordul Tőle, mert azt gondolja, hogy ha valaki őt egy ilyen próbának teszi ki, azzal nem kíván közösségben lenni. Nyugodt életkörülmények között a legtöbb ember nem lesz hívő, mert nem érzik, hogy szükségük lenne Istenre. Kiélezett helyzetekben teremtődik meg a döntéshelyzet. Mi gyorsan eldöntöttük, hogy melyik irányba menjünk. Egy szülő számára rendkívül nehéz elviselni a gyermeke betegségét, annak a lehetőségétől pedig, hogy akár el is veszítheti, meg is lehet őrülni. Ha valaki hit nélkül éli át ezeket, könnyen depresszióba esik, befelé fordul, megkeseredik, gyűlölködővé válik. Tudtuk, hogy nem leszünk ilyenek akkor sem, ha elveszítjük a gyermekünket, de hála Istennek, nem így alakult. Én is ettől a ponttól kezdve éreztem, hogy bennünket nem lehet elválasztani. Ennek már 18 éve.

Vörös Virág: Addig milyen érzések fűztek egymáshoz benneteket?

Szentgáli Péter: Addig is szerettük egymást. Szerettem, hogy ilyen szép, csinos feleségem van. A csinosság, amit egy fiatalember a feleségében lát, és az ennek hatására kialakult érzés, egy idő után elmúlik. Ötvenéves koromra kezdtem el érteni, hogy ha Isten nincs jelen a házasságban, az a házasság felbomlik. Nem csak arra szövetkeztünk, hogy ebben a világban jól éljünk, gyermekeket neveljünk, hanem arra is, hogy közösen eljussunk Istenhez. A házasulandó fiatalok általában őrülten szerelmesek, ám ez az érzés egy idő után megkopik, jobb esetben átvált egy másik fajta szeretetbe, aminek segítségével békében élnek egymás mellett, és esetleg csak akkor jönnek rá, hogy ki volt a másik, amikor már eltemették. Mi szeretnénk ezt elkerülni, meg szeretnénk élni ebben az életben, hogy ki volt a másik. Ez csak úgy lehetséges, hogy együtt megyünk Isten felé. Ezért lehetséges, hogy jobban szeretjük egymást, mint 25 évvel ezelőtt. Nem vagyunk őrülten szerelmesek, de jobban szeretjük egymást.

Vörös Virág: Mi van azokkal, akik hitben indulnak neki a házasságnak, és mégsem sikerül?

Szentgáli Péter: Azt olvassuk és tapasztaljuk, hogy a szeretet soha el nem fogy, nem múlik el. Nálunk valószínűleg nem volt szeretet. Tetszettek egymásnak, éreztek egymás iránt valamit, de nem volt Istenből táplálkozó szeretet bennük. Az emberi szeretet kevés, elmúlik, éppen ezért nem igazi szeretet.

Nóri 25 évvel ezelőtt egy nyolcvankilós fiatalemberhez ment feleségül, most pedig egy 120 kilós férje van. Ezt a változást úgy megélni, hogy a szeretet nem hogy kevesebb, hanem erősebb lesz, csak tartalékokkal lehet. Jó esetben a párok megpróbálják az ilyen jellegű változásokat elfogadni, pedig ez is kevés. A legjobb, ha a szeretet napról napra növekszik, annak ellenére is, ha valaki valamilyen vonatkozásban nem előnyére változott. Isten nélkül ez egészen biztosan nem lehetséges.

Vörös Virág: Istennel bármilyen változás tolerálható?

Szentgáli Péter: A tolerálás nem jó szó, mert azt jelenti, hogy bár nem tetszik a dolog, mégis kénytelen vagyok elfogadni. Mi úgy próbálunk élni, hogy ennél többre törekszünk. Nem csupán a változások elfogadásra, hanem a szeretetre. A szülőnek is a saját gyermeke a legszebb. Ezt az érzést lehet a házaspároknak is egymás iránt érezniük.

Szentgáli Nóra: Persze, ha valami nem tetszik, azt kifejezésre lehet juttatni, és így alakítani a másikat szeretettel, és nem erőszakkal, nem fölénnyel. Meg kell értetni a másikkal a számunkra fontos szempontokat. Arra kell törekednünk, hogy fejlődjünk a kapcsolatunkban. Egyetlen házasság sem konfliktusmentes, konfliktus nélkül nem megy, de az a fontos, hogy a kommunikáció folyamatos legyen, és a tökéletesedésre való igyekezet mindkét félben meglegyen. Nem megoldás, hogy a nehézségek elől egy másik kapcsolatba menekülünk. Mindig arra törekedtünk, ha valamilyen probléma felvetődött, hogy a megoldás során a kapcsolatunk is jobbá váljon, tovább fejlődjön, egy magasabb szintre emeljük. Ehhez állandó kommunikációra van szükség.

Vörös Virág: Mit lehet tenni akkor, ha éppen a kommunikációval van baj?

Szentgáli Nóra: Ha az ember ismeri a másikat, tudja, mit kell tennie. Ha nálunk valamelyikünk visszavonul, és nem nyílik meg, akkor a másik egy kicsit kivár, és megpróbálja megtalálni a megfelelő helyet és időt arra, hogy megbeszéljük a problémát. Az idő mindig segít. A konfliktus kellős közepén másként látszik, mint egy bizonyos idő elmúltával. A konfliktus uralja az ember érzelmeit és indulatait, nem várható el, hogy ilyenkor az ember tisztán lássa a saját maga vagy a társa pozícióját. A konfliktusban soha nem az alapvető szeretet kérdőjeleződik meg, hanem egy adott helyzetben nem értünk egyet. Ilyenkor jó először magamban tisztázni, hogy miért gondolom azt, amit gondolok, mit gondol a másik, és hogyan lehetne közös pontra hozni a kettőt. Idővel mindig adódnak olyan helyzetek, amelyekben lehetséges a tisztázás. Szükséges is, mert egy konfliktuson nem lehet csak úgy átlépni, anélkül hogy tisztáztuk volna, mert előbb-utóbb megismétli önmagát, és egyre rosszabb lesz.

Vörös Virág: Ti minden konfliktust előbb vagy utóbb megbeszéltek?

Szentgáli Péter: Hát, sokszor inkább utóbb. Ha az ember elindul kifelé a konfliktusból, de a másik még durcáskodik, az irány mindig lefelé mutató lesz. Egymást erősítjük, és lefelé húzzuk. De ha megpróbálunk azzal az indulattal lenni, amivel Isten is van felénk: "lehet, hogy durcás vagy, de én akkor is szeretlek téged, és amikor csak szeretnéd, kibékülhetünk, itt vagyok", akkor könnyebben megy a megbeszélés is. Ha az egyik fél belekerül egy lefelé gyűrűző gondolatsorba, nem szabad kiokítani, győzködni, elég neki, ha azt érzi, hogy a másik ott van mellette, és holnap is ott lesz, még ha durcáskodik is. Általában én vagyok a durcáskodó fél, Nóri pedig az, aki kirángat ebből.

Szentgáli Nóra: Ez azért is van, mert én nem bírom a feszültséget, és előbb utóbb fel kell oldanunk.

Szentgáli Péter: 25 évvel ezelőtt én sem ilyen voltam. Az, hogy hívőkké váltunk, már a közös életünk során történt.

Vörös Virág: Soha nem volt olyan, hogy nem sikerült túllépni? Ez olyan emberi…

Szentgáli Péter: Nagyon gyakran mondták mások nekünk, hogy ne feküdjünk le úgy, hogy nem békültünk ki. Ezt sokszor nem tudtuk megvalósítani, leginkább miattam, mivel én nagyon nehezen lépek ki egy szituációból. Sokszor úgy gondolom, már megbocsátottam, de hangulatilag nem tudok túljutni rajta. Az a pár, aki úgy tudja befejezni minden napját, hogy őszintén és tiszta szívvel megbocsát, és kimondja, hogy házasok vagyunk, egymáséi vagyunk, az egy nagyon nagy dolog. Nekünk ez még nem sikerült.

Vörös Virág: Amikor elhúzódik hangulatilag egy konfliktus, hogyan próbál az ember szabadulni belőle?

Szentgáli Péter: Én leginkább úgy, hogy Nóri mondja, hogy ne hülyéskedjek már, mire én abbahagyom a hülyéskedést. A házasságban és más kapcsolatokban is az az alapszabály, hogy meg kell fogalmazni bizonyos kötelezettségeket, amelyeket egy ideig lehet, hogy külső kényszerítőként él meg az ember, de egy idő után meglátja ezek értelmét. A házassági hűség alapszintje, ha azért hű valaki, mert megfogadta Isten és az ember előtt, hogy az lesz. Aztán ahogyan az idő múlik, a kísértések is ritkulnak, ráadásul megérti, hogy mennyivel jobb hűségesen élni, mint titokban kalandokat folytatni, ami konfliktusok sokaságát idézte volna elő. Az, hogy mi 25 éven át hűségesek voltunk egymáshoz, nagyon sok gyümölcsöt terem. 25 év után látom, hogy milyen jól ki van találva. A nem hívő világ megpróbál bennünket a szép lelkek kategóriájába beszorítani mondván, nekünk elveink vannak, és ez nagyon szép. Nekünk nem elveink vannak, hanem Istent választottuk, és ebből a döntésből és kapcsolatból fakad aztán minden.

Szentgáli Nóra: Foglalkozásom szerint közgazdász voltam valamikor. A második gyermekünk születése óta azonban családanya vagyok, a családdal foglalkozom: a gyermekek nevelésével, és annak a háttérnek a kialakításával és biztosításával, amellyel a férjem számára lehetségessé vált, hogy elvégezze a munkáját. A két nagyobbik fiunk egyetemista, a kislányunk most érettségizik, és gyógypedagógus szeretne lenni. A kisfiunk általános iskolás.

Vörös Virág: A 26 éve alatt egyszer sem éreztétek azt, hogy megbicsaklott a kapcsolatotok?

Szentgáli Péter: Olyan soha nem volt, hogy az gondoltuk volna, ennek a kapcsolatnak véget kell vetni. Számtalanszor előfordult, hogy a kislányunk megkérdezte, amikor más szülőkről hallotta, hogy válnak, hogy mi ugye nem válunk el, és ilyenkor mindig őszinte szívvel tudtuk megnyugtatni, mert nem akartunk soha elválni. De rengeteg konfliktus terhelte a kapcsolatunkat. A baráti körünkben sokan elváltak, de sokan élnek kiegyensúlyozott házasságban, békességben, boldogságban. Nem hívő emberek is élnek ilyen házasságban, mert hit nélkül is működhet valamilyen szinten. A mi házasságunkat és bennünket a hitünk táplál.

Vörös Virág: Akkor 26 évnyi házasság is lehet még boldog?

Szentgáli Péter: Igen.

Fekete Ágnes: Sokszor szegezték már nekem a kérdést, no és mit gondol a Református Egyház a válásról. Erre nagyon nehéz a feleletet megadni, mert a Református Egyháznak nincs tanítóhivatala. Nem létezik olyan közös és mértékadó megfontolás minden kérdésről, mint a Római Egyházban. Mi a Bibliát tekintjük alapelvül. Csak az alapvető hitéleti és erkölcsi elveket fogalmazza meg a Helvét Hitvallás és a 2. Heildelbergi Káté, de ezek előtt a művek előtt is ott olvasható az az alázat, hogy aki jobbra tanít, aki még igazabbul megérti Isten tanítását, azt készséggel követjük. Nem lehet tehát bebetonozott módon véleményt alkotni olyan társadalmi normákról, amik sajnos változékonyak. A válás tragédia. Ezt az is tudja, aki benne van, és az is, aki kívülről nézi. Nem lehet azonban a fejünket a földbe dugnunk, és úgy tennünk, mintha az elvált emberek az egyház szempontjából nem is léteznének. Ezért hozták létre azokat a csoportokat, amelyekbe elvált embereket hívnak, olyanokat, akiknek hajótörést szenvedett az életük azért, hogy jobban megismerjék önmagukat, és helyre jöjjön az életük. A Váló Háló felelősével, Paksi Sándorral beszélgetett Vörös Virág.

Paksi Sándor: Abban a közösségben, amelynek egy ideje én is tagja vagyok, hat évvel ezelőtt indult el a Váló Háló nevezetű kör. Olyan embereket hívtunk meg, akik már elváltak. Többnyire olyan emberekről van szó, akiket a partnerük elhagyott. Együtt kezdtünk el egy tanfolyamot: egy héten egyszer körülbelül két órára találkozunk. Egy ilyen összetételű csoportra kidolgozott előadásanyagot nézünk és hallgatunk meg DVD-n kéthetente, utána pedig beszélgetünk a hallottakról. Minden második héten előveszünk egy bibliai történetet, ami kapcsolódik az előző hét témájához. Például egyedülléthez, depresszióhoz, új kapcsolathoz, gyermekneveléshez kapcsolható igeszakaszokkal foglalkozunk. Az alkalmak műfaja nem igehirdetés, hanem beszélgetés. Az a tapasztalatunk, hogy az embereknek sokkal inkább arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket, mint arra, hogy valaki prédikáljon vagy tanítsa őket. Ezeknek az embereknek annyi időre van szükségük, amennyivel a lelkészek és a gyülekezeti tagok nem rendelkeznek. Mi ezzel töltjük az estét: süteményt eszünk, kávét iszunk, beszélgetünk. Mindenki elmondhatja, ami a lelkét nyomja, de vannak előre megbeszélt témák, amelyekhez előadásokat hallgatunk. Az előzőekben megemlített témák mellett megemlítem még fontos kérdésként az önképet, a párválasztás kérdését, a pénzkezelést. A pénteki alkalmakon túl is szervezünk programokat, amiket látogatni lehet. Van egy közös játékunk: mindenki a mellette ülőről és saját magáról mond három pozitív tulajdonságot. Amikor egy csoportban először játsszuk ezt a játékot, általában a mellette ülőről mindenki minden további gond nélkül mond három jó tulajdonságot, magáról azonban nem tud, inkább csak hebegnek-habognak az emberek. Még ha segítségül engedményt teszünk, és azt kérjük, hogy legalább egyet mondjon, az sem mindig megy. Egy elromlott kapcsolatban, ha a társuk nem megfelelően bánt velük, rettenetes károk érhetik az énképet. Szinte a nulláról kell újra építeni.

Vörös Virág: Valószínűleg az is probléma sokszor, hogy a házasságra magára nem készülnek fel a fiatalok, nem?

Paksi Sándor: Igen, ezzel teljesen egyet értek. A családunkból hozunk magunkkal sok mindent, és ha két rossz önképű ember összeházasodik, taposóakna alakul ki. Meggyőződésem, hogy a házasságok nagy része nem azért megy tönkre, mert az emberek alkalmatlanok a házasságra, hanem sokkal inkább azért, mert nem tudják, hogy mit vállalnak, hogy mibe mennek bele. Általános jelenség az, hogy a férfiak hagyják el a feleségüket, a nők egyedül maradnak, és ők jönnek el az alkalmainkra vigasztalódni. Előjön belőlük a férjük iránt érzett összes negatív érzés, panasz. Sok esetben anyagilag is nehéz helyzetbe kerülnek a válással, és még a gyereknevelés gondja is az ő vállukat nyomja. Ma már sok keresztyén pár is a válás mellett dönt. A csoport ökumenikus, minden felekezet számára nyitott, és nyitott nem hívő emberek számára is. Igyekszünk a tőlünk telhető segítséget nyújtani.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Házasság Hete alkalmából szervezett programokat ajánljuk először a figyelmükbe:
Elköteleződés a szeretetre, a hűségre és a megbocsátásra címmel tart három alkalommal előadást Pálhegyi Ferenc február 10-től 12-ig, minden este hat órától Budapesten, az V. kerületben, a Váci u. 33. szám alatt.

Farkas Zsolt és Várnagy Andrea zongoraművész házaspár ad koncertet február 13-án, 18 órától a Pilinszky János Irodalmi Kávéházban, a Váci u. 33. szám alatt.

Február 14-én 14 és 17 óra között a Deák téri evangélikus templomba betérő házaspárok megerősíthetik házassági fogadalmukat, 17 órakor pedig ünnepi istentiszteleten áldják meg a jelenlevő házaspárokat.

Rólad, rólam és Róla, aki minden szeretetek Mestere címmel pódiumest lesz Kéri Kitty és Oberfrank Pál színművészek közreműködésével február 14-én, este fél 8-tól Budapesten, a Villányi út 5-7. szám alatt.

Debrecenben február 12-én, 17 óra 30 perckor nyitja meg a Házasság Hetét Püski Lajos és Gál Judit. Levetítik a Tűzálló című filmet. Február 13-án, 14 órától házaspárok beszélnek kapcsolatukról Hullámzó házasság és Inimitás, szexualitás címmel.

Negyvenórás internetes lelkigondozói alapképzést indít a Református Missziói Központ és a Gyökössy Endre Lelkigondozó- és Szupervíziós Intézet. A képzés várható kezdési időpontja: február 22. Jelentkezni február 18-ig lehet közép-, illetve felsőfokú végzettségű, internet-hozzáféréssel rendelkező egyháztagoknak rövid önéletrajz és lelkészi ajánlás beküldésével.

100 éve született Joó Sándor pasaréti református lelkipásztor, akiről február 14-én, a 9 órakor kezdődő istentiszteleten emlékezik meg a kecskeméti gyülekezet.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliumának 10. fejezetéből, a 10. verset!

A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek. (Jn 10:10)

Mi az élet? Ritkán tesszük fel ezt a kérdést. Éppen ezért érthetetlen mennyiségű közhely hangzik el az életről.

A magam számára a következőképpen fogalmaztam meg: ott van élet, ahol rugalmasság és rend van. Mert az élet alapvetően és mindig születik, szinte kilő, lesz, és nem egy általunk megadott rend szerint alakul.

De az élet alapvetően partok között, rendben létezik, ha ezt nem akarjuk elhinni, akkor is a születés és a halál két mezsgyéje közé rendeződik bennünk minden, és ha életünk elhagyja medrét, ha megszűnik rendben létezni, akkor a káosz felemészti. A rend és a rugalmasság kettőssége jellemzi az életet.

Ma az életet vagy törvényekkel, vagy a szabadság feltétlen tiszteletével akarják védeni, de mind a kettő zsákutca. Jézus mindig a törvények elé helyezte az élő embert, az élővilágot. Az élet önmagában szép és segítendő. Nem teológiai okokból, nem ezért meg azért segített a betegen, a bajba jutotton, hanem mert szerette, és mert szép.

Mi az élet számunkra?

Mostanában sokszor találkoztam kénytelen kelletlen a rákkal, mint betegséggel. Láttam az emberi testet, amint csont és bőr. És tapasztaltam az orvostudomány határait. Szörnyű látni, ahogyan mindenki fél, és kerülgeti, mint forró kását, azt a mondatot, hogy nincs tovább. Ha nem tudjuk, mi az élet, akkor azt sem merjük kimondani, hogy halál.

Hozzátartozók, orvosok együtt ördögi körbe kerültek, kiszolgáltatva a gyógyító eszközöket gyártó világnak, a tárgyaknak, és csupán azt látják feladatuknak, hogy mindent megtegyenek egy adott kereten belül a földi élet hosszúságának lehető leghosszabb kitolásáért.

A rák jelképesen teljesen behelyettesíthető a rablóval, aki azért jön, hogy lopjon és öljön. Nem csupán elvesz valamit, ami pótolható, hanem alapvetően a pusztulást akarja. Miközben azonban pusztít, maga is elpusztul. Elveszi az életet, és meghal.
Ha valami nem a halált, hanem a meghalást hozza el, az sokkal rosszabb. Az maga a pusztulat. A rák burjánzik az emberben addig, amíg teljesen körülfonja, és végül miközben megöli áldozatát, maga is elpusztul.

A burjánzás, a tolvajlás szelleme uralkodik körülöttünk. Félelmesen láthatjuk egész korszakunkon, hogy nincs megállás. A fejlődés kötelező. A pénzügyi világ diktál. Csak előre menekülhetünk. Egyik kölcsönből a másikba. Kis karrierből a nagyobba, kis bajból a nagyba. Egy burjánzó világszellemben élünk. Az egész európai civilizáció gondolatiságának kisiklása benne van ebben a képben. Elindultunk mártírjainktól, akikre mindenki büszke volt, mert életüket áldozták Krisztusért, és ebből a krisztushitből született Európa. Letették a testüket a megváltásért. És eljutottunk az eutanázia, a jó halál kérdéséig, amit nem tudunk még tartalmilag sem megoldani, még a kifejezéseket sem tudjuk, hogyan kellene használni.

Hol rontottuk el? Talán ott, hogy az életet összekevertük az éléssel. Az élet céljának nem az üdvösséget tekintettük, hanem a földön való beteljesedést. Ez a folyamat feltétlenül elvezetett oda, hogy már maga a földi lét sem értékes.

Pedig az élet semmiképpen nem azonos a földi élettel. Az élet egy lökés, egy ihlet, születés, a rugalmasság maga, a lehetőségek tárháza, Isten ajándéka. "Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek."

Ma nem az a legnagyobb kihívás – úgy látom -, hogy az élet vagy a nem élet között kell dönteni. Bár ezt próbálják beállítani, és mindenütt valami hihetetlen halálfélelmet oltanak belénk, hallunk betegségekről, földrengésekről, balesetekről, és így tovább.
Valójában nem ezek a legfenyegetőbbek. Az élet legnagyobb ellensége ma a praxis, a gyakorlati haszon, a földi elérhető tárgyak mennyisége, az emberek rosszul értelmezett elvárása. Civilizációnk minden áron védeni akarja az életet – úgymond.
Hihetetlen tömegű pénz és erő hajt minket abba az irányba, hogy az egészséget megóvjuk. Aki azt meri mondani, hogy ez nem jó, arra egyből rásütik a középkori jelzőt. Mégis tegyük föl a kérdést: nem csúszunk szép lassan abba a csapdába, hogy az élés, a tárgyak életben tartó ereje felcserélődik az üdvösséggel? Görcsösen kapaszkodunk életet adó eszközeinkhez, és nem vesszük észre, hogy az ember test, lélek és szellem, és ez a hármasság vagy él, vagy meghal bennünk. Az élet nem lehet tárgyak kérdése. Az élet nem lehet praktikus kérdés. Az élet adatik, az élet ajándék, az élet Isten csodája és alapvetően üdvösség. Valami elvehetetlen kincs.

Adja meg Isten, hogy a kitapintható testi létünkön túl tudjunk látni, és meg tudjuk hallani Krisztus szavát: "Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek." Ámen